Kalligram / Archívum / 2002 / XI. évf., 2002. május – Irodalom és Te(ket)ória / „Mélyebbre ne merülj!"

„Mélyebbre ne merülj!"

   

„jobb lököttnek lenni mint tudni a valót"

Mizser Attila

exkurzus

A szlovákiai magyar irodalom definiálhatóságának kérdéséhez tanulságos, továbbgondolásra ösztönző adalékokkal szolgált a Kalligram 2001/5-6. számában Erotika, kánonok, kritika címmel közölt kerekasztal-beszélgetés Németh Zoltán Olvasáserotika című kötetéről. Arról az észrevételről van szó tehát, mely az irodalmi nyelv teljesítőképességéből, valamint kánonalakító erejéből indul ki. Ez a megközelítés az eldöntendő kérdésre adható válaszok van/nincs dilemmáját megoldja, mégis számos további termékenynek tűnő kérdésirányt von maga után. Elsősorban arra utalnék, hogy a magyar irodalmi kánonok felől nézve, azok alakulástörténetében, az e térségben létrejött szövegek szerepe igencsak szegényesnek mondható. Különösen érvényes ez a meglátás a lírára, míg a próza mezőnyében Grendel Lajos Éleslövészet, Galeri, Áttételek című regénytrilógiája vagy Talamon Alfonz Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából című prózája említhető kivételként. Természetesen valószínűsíthető, hosszan sorolhatnánk az irodalmi példákat, hogy a „kortárs" horizontból nem megszólaltatható alkotások egy későbbi horizontból a kánon centrumába kerülhetnek; másképpen szólva, de ugyanerre a tapasztalatra reflektálva, „(...) minden poétikai konstrukció másként marad meg ebben a temporalitásban, mint amilyenként egykor belépett oda."1

Arról sem feledkezhetünk meg ugyanakkor, hogy „(...) a beszéd kölcsönösségében konstituálódó nyelv (...) a műalkotást (...) az »egymássallét« világába, produkció és recepció (szöveg és olvasás) párbeszédének köztes terébe helyezi."2 Ebből a megállapításból evidensen következik, hogy az értelmezői közösségek nyelvének teljesítőképességét sem hagyhatjuk ki vizsgálódásaink köréből, ha a szlovákiai magyar irodalom szegényes kánonformáló erejének kérdését kívánjuk megválaszolni. Bár ma még nem áll rendelkezésre megfelelő számú, alapos olvasat, így a fent említett kérdésre megnyugtató válasz még nehezen adható. Említsünk azért egy példát: Németh Zoltán meggyőzően mutatta meg az egyébként megkerülhetetlen Zalabai-életmű eddigi alakulástörténetében annak töréspontjait, inkonzisztens érvelésmódjait. Eszerint Zalabai deklaratív szinten képes volt ugyan megfogalmazni előfeltevés-rendszerét, ennek ellenére az elutasított paradigma foglya maradt és a szlovákiai magyar irodalom kontextusában az anaklázisok sorát gyarapította.3 Mindenképpen bíztató azonban, hogy a közelmúltban jelentkezett, elméletileg is tájékozott kritikus-, olvasógárda – elsősorban Benyovszky Krisztián, Keserű József, Kocur László és Németh Zoltán – szövegeiben a nyelvi megnyilatkozások, a mondás hogyanja kerül a fókuszba; feladva azt a még mindig több helyen felbukkanó nézetet, mely szerint a szlovákiai magyar irodalom a kisebbségi lét problémáinak lenne megjelenítője. (Ez nem az ilyen típusú műalkotások száműzetését jelenti az irodalomból, már csak azért sem, mert ennek a hagyománynak is elképzelhető újraírása, újraértése, mégpedig a többértelmű és nem a világszerű poétikák mentén). Nagyon is beszédes lehet a következő, a '90-es évek irodalmáról szóló idézet egy 2001-ben megjelent irodalomtörténet 2. részéből, a tekintetben, hogy miközben a szerző érzékeli az irodalomról való gondolkodás változását, funkcionális átértelmeződését, mégsem képes azt produktívon működtetni: „Mintha kevésbé figyelnének (az írók) (...) a társadalmi problémákra, azokra a kérdésekre, melyek továbbra is foglalkoztatják az embereket. Nem látják a konfliktusokat, amelyek a társadalmi életben és az egyes emberi sorsokban manifesztálódnak. Nem lépnek (nem léphetnek?) fel a haszonlesés, a pénzhajsza, a pragmatizmus testi-lelki következményei, az érzelmektől mentes, kapzsi, harácsoló, hedonista, a társadalmi és politikai pozíciójukkal visszaélők, az élősködők, a kizsákmányolók stb. ellen. Holott mindezek a kérdések-problémák a nemzetiségikisebbségi létben mindig fokozottan, hatványozottabb erővel vetődnek fel. Az tény ugyan, hogy megválaszolásuk zöme valóban nem a szépirodalom, hanem a közírás státusza, de az írók félreállása, főként a fiatalok viszonyulása a vázolt problémákhoz, így is elszomorító."4 Ezek után talán nem kérdés az ebből a pozícióból, továbbá a történelmi sorsfordulók alapján korszakolt irodalomtörténet érvényessége.

A Mizser-olvasás

A '90-es évek irodalmáról értekezők mintha hatványozottabban érzékelnék azt az általánosan elfogadott nézetet, miszerint az egyes irodalomtörténeti korszakokban többféle poétika, megszólalásmód egzisztál egymás mellett. Németh Zoltán a '90-es évek szlovákiai magyar irodalmát a széttartás alakzataiként határozta meg, Menyhért Anna pedig a '90-es évek fiatal magyar költészetét a szétszálazás, összerakás és a lírai demokrácia fogalmai mentén véli értelmezhetőnek.5 Ebből a sokféleségből, sokarcúságból veszünk közelebbről szemügyre egyet, nem feledve azonban, hogy az egy szerzői névvel elhatárolt szövegek sem írhatók le homogén formációként.

Mizser Attila verseskötete Hab nélkül címmel az AB-ART Kiadónál jelent meg, a START Könyvek sorozatának 8. darabjaként 2000-ben. A korábban, főként hazai (Szőrös Kő, Kalligram, Irodalmi Szemle), de magyarországi folyóiratokban publikált versei is mutatták, ígéretes pályakezdésnek lehetünk szemtanúi. Elsősorban abból a megfontolásból kifolyólag, mert versnyelve eltér a hazai folyóiratokban közölt fiatal költők köznyelvétől, melyet a kimondhatatlan transzcendensbe vetett hit – ahol is a hangsúly a vallomástevő énen van – ural.

A három ciklusból (Szia, Kati!, Snitt, Hab nélkül) az első viseli magán az egyenetlenség jegyeit, leginkább a pályaindulásokat gyakorta jellemző forma- és hangkereséssel írható körül, mint ahogy a recenzens Németh Zoltán is megjegyezte: „Találhatók itt olyan versek, amelyek inkább hangulatot rögzítenek, s nem kívánják általánosabb jelentésűvé tágítani a költői jelentést (ide tartozik a számomra kissé zavaros az idő tájt, a parti túra, a fülek, a sztalker bé dala és az ima című opusz)."6 Annyiban oldanánk mégis ezt az észrevételt, hogy a sztalker bé dala vagyis a „belépni egy helyre" a Sztalker című film felől olvasva aknázható ki, az ima pediglen a transzcendenshez fordulás kudarcáról számol be: „ima / mondják vékony / tű simul / tenyérhez / vágódik bőrbe / törés közötte / rés marad". Ugyancsak ebben a ciklusban kapott helyet – Karinthynak, a humor és paródia nagymesterének „re-writing"-ja – a Knézynek ajánlott vébé című vers. A humor forrását a szerelmi és a tévés (sport) retorika összemosása adja, mindkettő bőven kínál szerep- és játéklehetőséget: „Owen felé / Owen, Batty felé / Owen, Batty, Ince felé / Owen, Batty, Ince, Beckham felé / »Mi kapkod így – hát mégse jut eszedbe? / Mi kapkod így – még mindig nem tudod? / Pedig ily bosszús arccal / Próbálod elhárítani akkor is« / Batty, Ince, Beckham lefogva". Az egyenes idézetek, az „idegen" szövegtestek tipográfiailag (idézőjelek segítségével) is jól elkülöníthetőek, a későbbiek során már nem találkozunk ezzel az eljárással, talán itt még nem képes a vendégszöveg, a hagyomány beszéde „szervesen" beépülni a szöveguniverzumba. Az első ciklusban véleményünk szerint a naptűnésben című vers előlegezi meg a következő két ciklusban végbemenő nyelvhasználatbeli módosulásokat: „úgy látom már beborvul / (aljas látmese) / szemed szintje / csurig csordul / ki-be be-ki senki se /.../ jönve jön egy vaklövet / bezúdul a / nyitott házba / deci bélnyi mennydöreg" – a szóhatárok feloldása, a figura etymologica terjedése és a szójátékok burjánzása leginkább Parti Nagy Lajos Szódalovaglásával rokonítható.

A már említett recenzens „vájtfülű" olvasóként remekül érzékeli, hogy a második ciklus verseinek többsége lehetővé teszi rap-szövegekként való intonálhatóságukat is, innen nézve azok valóban Térey János, Peer Krisztián és Poós Zoltán hasonló eljárásokat felvonultató szövegeivel állíthatók párhuzamba. A következőképpen fogalmaz Németh Zoltán: „Ebben a ciklusban Mizser szövege lezserül játssza a modern primitívet, a szaggatott techno intonációt, az MTV-generációk szövegeléstechnikáját. Talán ezeknek a szövegeknek a rövidsége okoz némi hiányérzetet, hiszen a sóder akkor érhet el leginkább frenetikus hatást, ha órákon keresztül nyomják."7 Egy megszorító lábjegyzetet azért fűznénk a szövegek rövidségét nehezményező állásponthoz, mégpedig a formai megalkotottságra célozva; különösen a harmadik ciklusról mondható mindez el, melyet kizárólag szonettek alkotnak. Ami viszont megfontolandó és nem egészen problémamentes a hosszú „sóder" kapcsán – Térey János Iskola a tűréshatáronja vagy Interpretátorja hozható fel példaként –, az a lírai én dominanciája és a nyelv (diskurzus) uralhatóságába vetett hit előtérbe kerülése.

A Mizser-szövegekben az egymás mellé kerülő különböző regiszterek, fragmentumok megakadályozzák egy egységes jelentés-konzisztencia kiépülését, feszültséget teremtenek. A szövegek megvonják az egyértelmű referencializáihatóságot, a megalkotottságra, a nyelvre irányítják a figyelmet: „(...) nem nagyon jött be az alnagon / rímségek kicsiny boltja ontja / kedvemet el majd összefonja // kosárrá és most már itt lakom / (csakis rímnek jó az alnagon)". Az „itt lakom" deixise pedig a nyelvben konstruálódó, lakozó szubjektum értelmezését is fenntartja. Az Intelmek című vers, már a címből is kihallható, informatikai szótár, szakzsargon közbejöttével viszonylagosítja, sokszorozza a jelentésképzést: „Bezárok ajtót ablakot / elmentve az mi menthető / bámullak mint egy honlapot / távozóban az érkezőt // Látom meg benned alkalom / az összes kódot ismerő / kocsonyabőr a laptopon / üveget vájó srég eső". A szövegek gazdag variativitását képezi a poliritmikusság, az enjambement gyakori előfordulása és a központozás szinte teljes hiánya is ezt támasztja alá. A Tájtonik „felhívja a figyelmet írás és olvasás betűhű ill. kiejtés szerinti külömbségére"8 (Tájtonik/Titanic, Jizsí vagy dzsoni vóker?), a klasszikus modernben kedvelt hajótoposz itt nem feltételez rögzített pozíciókat, szerepeket és nem az útra-, kalandrahívás, hanem a vég/zet felől olvasható: „legyél Te a hajó, legyek Én a jéghegy / engedd elsüllyedni Magad Velem végleg!".

A harmadik ciklus 11 szonettből áll. Ez a gazdag hagyományokkal rendelkező, több változáson átment műfaj (bizonyos korszakokban a líra par excellence műfaja) tartósan jelen van költőink repertoárjában. A formaváltás következtében a Mizser-versek modalitásbeli átalakulása is megfigyelhető. A költői nyelv gyakran reflektálja a formai megalkotottságot, de ez korántsem egy szűkítő konkretizáció révén válik értelmezhetővé, mivel a jelek allegorikus viselkedésmódjának köszönhetően más irányok is játékba lépnek. A törmelékekben, áthallásokban jelen lévő költőelődök azt a felismerést implikálják, hogy csakis a hagyomány újra-meg-értett beszédén keresztül lehetséges megszólalás: „unom de szívem így szeret / másra mostanság nem vágyom / nem tart meg semmi szerkezet / lám szakadatlan átfázom / hiszen haszon nálam a rím / igaz hogy részletre vettem / kevesen költenek ma így"9vagyis az örökölt beszédformák tovább „kamatoztathatók".

A kötet utolsó szonettje a p. s. (post-scriptum), mely a folytathatóság kérdését veti fel, s a mindössze 11 szonett után mintha elérkeztünk volna a forma kiüresedéséhez, de ez nyilván egy tágabb költészettörténeti kontextus felől közelíthető meg: „ó hogy utálok szonettet írni / tizennégy sor és száznegyven szótag / minden bizonnyal pont ennyi fórt ad / ha hagyod majd a formára bízni" – úgyis felfoghatjuk azonban, az elutasító gesztus ellenére csakis ebben a formában tud megszólalni. Szigeti Csaba Tandori szonettváltozatait elemezve a „szonettválságra" adható válaszokat négy pontban foglalja össze: „1. vagy elfordulok a szonettől; 2. vagy megkísérlem a szonett történetének folytatását; 3. vagy szétszerkesztem, azaz dekomponálom a formát, hogy ezzel életet leheljek a tetszhalottba, és végül 4. a történetet folytathatatlannak ítélve destruálhatom, szétrobbanthatom a formát."10 Az említett aspektusokból az még bajosan látható be, vajon merre történik majd elmozdulás Mizser pályájának/poétikájának alakulásában. A kötet megjelenése óta napvilágot látott szonettjei arra engednek következtetni, hogy nem a dekomponálás, destruálás, elfordulás, hanem a szonett folytathatóságának attitűdje érvényesül.

Visszautalva a felvezetőben mondottakra, reméljük sikerült a Mizser-líra olyan olvasását bemutatni, mely bizonyíthatja párbeszédképességét a kortárs magyar líra versnyelveivel. Annak fejleményeit, hogy a kánonmozgások hová helyezik el majd a Mizser-versek többségét, továbbá a második kötet rekontextualizáló, újraértelmező komponenseit kíváncsian várjuk.

Jegyzetek

  1. KULCSÁR SZABÓ Ernő: Támaszpont és izokolon. Alföld 2000/2. 55.
  2. KULCSÁR SZABÓ Ernő: Költészet és dialógus. A lírai művek befogadásának kérdéséhez. In.: KSZE: A megértés alakzatai. Csokonai Kiadó, Debrecen 1998. 35.
  3. NÉMETH Zoltán: A Prométheusz-változó. Zalabai Zsigmondról és a „szlovákiai magyar" irodalomról. In.: NZ: Olvasáserotika. Kalligram, Pozsony 2000. 181–192.
  4. SZEBERÉNYI Zoltán: Magyar irodalom Szlovákiában (1945–1999) II. AB-ART, 2001. 233.
  5. NÉMETH Zoltán: A széttartás alakzatai. Irodalmi Szemle 2001/7-8. 36–43.; MENYHÉRT Anna: Szétszálazás és összerakás („Lírai demokrácia" a kilencvenes évek fiatal magyar költészetében). Alföld 2000/12. 53–67.
  6. NÉMETH Zoltán: „Csakis rímnek jó az alnagon..." Szőrös Kő 2000/nyár. 72.
  7. Uo. 72.
  8. H. NAGY Péter: Lábjegyzet Mócsai Gergely „egyiptomi" versciklusáról. Magyar Műhely 103. 1997/nyár. 3.
  9. A kötet megjelenése után publikált vers: Nem emel be. Szőrös Kő 2000/nyár.
  10. SZIGETI Csaba: Tandori Dezső szonettváltozatai. In.: SZCS: A hímfarkas bőre. Jelenkor, Pécs 1993. 73.