■ Csehy Zoltán (Tanulmány)

Obszcenitásteóriák a Quattrocento neolatin költészetében

A quattrocento tudós neolatin költészetében feltűnő erőteljességgel képez sajátos művészi artikulációkat az obszcenitás. Rudolf és Margot Wittkower megfogalmazásával élve: „olyan mérvű trágárságot tűrtek el és élveztek ekkor, mely korábban és később ismeretlen volt".¹ A toleranciaküszöb mérhetetlenül alacsony voltára számtalan bizonyítékkal szolgálhatunk, elég csak Beccadelli Hermaphroditusára gondolni, melyhez még napjainkban is lényegében csak az obszcenitás szempontjából korlátolt és megbélyegző értelmezésspektrumból közelítenek, elhanyagolva a mű egyéb értelemképző mozzanatait, holott a maga korának recepciótörténetét megidézve akár elképedve tapasztalhatjuk, hogy kiváló, horribile dictu, még egyházi egyéniségek is rajongtak a műért, sőt, terjesztették. Az obszcenitás legitimációjának és teóriájának előképeit az antikvitás dzsungelében célszerű keresni. Az antik szépírás megannyi obszcenitásteóriát alakított ki, ezek olykor szélsőségesen eltérőek. A legitimáció legpregnánsabb és leghatóképesebb variánsa az a legigazabb törvény, a verissima lex, mely esztétikai vezérelvvé nemesedett Ovidius, Martialis, és Plinius nyomán.² Az elv lényege az irodalmi én és az úgynevezett valós lét, a magatartás pragmatikus aspektusainak kardinális elkülönítése, elhatárolása. A szembeállítás tere a költészetben szinte mindig apologikus természetű is, egy vádpont és ellenérv ütköztetése. A szöveg igazságával a való élet igazságát összemosni szándékozók elmélete szerint a poézis olyan tükör, mely az egyéni életnek nyilvánosan, ideológiailag és az épp adott hatalmi apparátusok torzításában alkotja meg a valóságfikcióját, s az így megalkotott, gyakran az erkölcsiség didaktikus pátoszával terhes szöveg a mindig tetten érhető, gyakran kollektív funkcionalitás irányába hat. A köznapi életvitel és erkölcs csak annyira fonódhat össze a költő szöveg-létével, amennyire a társadalmilag, erkölcsileg meghatározott úgynevezett „valós, reális lét" is megszövegeződik. Az idősebb Seneca egyik controversiájában a Versus virginis Vestalis (A Veszta-szűz verssora) címmel elhíresült retorikai előgyakorlatban az elv és ellenzőinek összecsapása is tetten érhető: egy Veszta-szűz a következő verssort írta: „Felices nuptae, moriar nisi nubere dulce est." Magyarul: Boldog házasulok, vesszek, ha a nász nem oly édes". A Veszta-szüzet többszörösen megvádolják: egyrészt verséből szakrális funkciójával ellentétes érzéki vágyakozás hallik ki, illetőleg a nász természetét illetően feltételezhetően megengedhetetlen tapasztalatait szedte versbe, ráadásul a „vesszek" esküformulával, ha ugyan nem is tapasztalt a nászban, hamisan esküdözött. A védőbeszéd

Catullus költészetesztétikai elvére épít, azaz a lét és a költészet elkülönítésének szükséges voltára, a vád viszont makacsul ellenszegül, a verissima lex elvét mérhetetlenül naivnak tartva.³ A verissima lex megnyilvánulása az alkotási és a befogadói folyamatok maximális erotizálása, ez alighanem Martialisnál éri el tetőpontját, noha már Catullusnál is pregnáns: a vers csak akkor jó, ha ingert vált ki, ha a lomha hímtagot is lelkesedésre bírja, hiszen a tisztes matróna sem vágyik impotens vőlegényre. A római simplicitas-felfogás martialisi variánsa mellett Petroniusé kínál sajátos értelmezést, mely egy másik legitimációs elv kiindulási alapja: a Satyricon, ez a „novae simplicitatis opus", az újfajta szókimondás műve azzal legitimálja magát, hogy „quodque facit populus, candida lingua refert", vagyis: bármit is tesz a nép, azt mondja el a tiszta nyelv. A doctus Epicurus csakis a gyönyört tette meg életcélnak, Petronius épp ezért eredetiben idézi versében a telosz terminus technicust.⁴ E radikalizált megfogalmazás nyilván kettős utalás is a hatalmi apparátusra, hiszen Suetonius szerint Nero kimondottan gyűlölte az erkölcsi alakoskodást, s azt hangoztatta, hogy nincs erkölcsös ember a világon, nincs makulátlan test (Suet. Ner. 29). Másrészt, ahogy Martialistól tudjuk, Augustus császárnak is léteztek kimondottan obszcén versei (XI 20). A császári tekintély legitimáló ereje a szöveghatalmi pozíciók párhuzamos világában is lecsapódik. Egy harmadik obszcenitásteóriát képezhetnének az indignatio alakzata köré szerveződő szövegvilág klasszikus darabjai, kivált Juvenalis szatírái, melyek az erkölcsi tanítást tűzdelik tele hihetetlenül érzékletes, szinte mindig pornográf demonstrációs protézisekkel. Lényegében a petroniusi szövegtükör újabb esete ez is. A negyedik teória a szakralitás jegyében rehabilitálja az obszcenitást, s elsősorban Priapus-kultuszának részévé teszi az ilyen jellegű poézist. Didaktikus szándékkal is párosul a pornográfia, pl. Elephantis vélhetőleg illusztrált antik szextankönyvében.

A Quattrocento legmerészebb költőinek obszcenitásteóriáját kétségtelenül a catullusi elv adja: számukra a költő papír-léte, az én szöveg-léte gondosan megkonstruált irodalmi valóság, melyről idegen testként válik le a köznapi emberrel való azonosítás és az autobiografikus olvasás igénye. Mindez párosul egy sajátos felfogással és létmodell-konstrukcióval: a kor költőinek döntő hányada az antik Vergilius-életrajzok alapján az ókor egyik legobszcénabb könyvét, a Priapeát Vergilius fiatalkori művének tartotta, s a tekintélyelvi legitimáció mellett mintegy megengedte a neolatin költő számára a kezdeti játszadozást, puszta előkészületül e műfajok királynőjének, az eposznak a meghódítására. Beccadelli estében a priapikus obszcenitás programszerű része verbális átlényegülési hajlamának, mely az antik korpuszbővítés integratív gesztusát jelenti. Nincs még egy olyannyira a verissima lex teóriájának alárendelt kötetkompozíció, mint a Hermaphroditus. A mű lényegében perszonifikálja főhősét, az első könyvet a penis, a másodikat a vulva uralja, az alkotási folyamat allegorizmusa a szexuális rétegre rakódik, s a kielégülés sem más, mint a sikeres kötet megszületése, Hermaphroditus eljutása a bordélyba, a priapikus parnasszusra, ahol kilenc utcanő, azaz a kilenc múzsa reinkarnációja várja a megszemélyesült, hús-vér „konstrukciót". A kötet olvasása a test kibetűzése. A bőr olvasása, a bőr alá olvasás, a húsba vágó beszéd. Beccadellinél, akárcsak Janus Pannoniusnál, a verissima lex elsősorban a defensio alakzatai közt szerepel.⁵ Beccadelli, lévén, hogy az elismerések mellett számos támadásban is volt része, összeállított egy védekezőkatalógust, mely részint a catulliánus örökség folytonos proklamálása, részint a simplicitas-mozzanat tekintélyelvű visszhangozása. Vergilius, a költők legnagyobbika csak egyetlen név ebben az apologikus katalógusban, mely Beccadelli Poggio Bracciolinihez írt levelében szerepel. A katalógus főként Plinius (Epist. IV 14) és Apuleius (Apol. IX–XI) katalógusain alapszik. Olyan egyéniségek sorjáznak, akik „plerumque verba adeo nuda proferunt et dictu foeda ut haud scias scaenane magis an lupanari digna sint".⁶(...többnyire olyannyira meztelen és kimondani is utálatos szavakat használtak, hogy azt sem tudod, vajon inkább a színpadra vagy a bordélyházba illenek-e.) A listán Vergiliusnál is kiemelkedőbb pozícióba kerül Catullus, akit A. Raudense szerint Beccadelli az istenének tart: „Ad excutiendas enim excusationes in peccatis versiculum illum Catulli, dei sui, quem in bucca ex industria comparatum habet, statim decantabit: nam castum esse decet pium poetam ipsum versiculos nihil necesse est."⁷ (Hogy ugyanis mentségeket találjon a bűneire, a szájában már önszorgalomból készen is van az ő istenének, Catullusnak a versikéje, amelyet haladéktalanul el fog énekelni: Mert a kegyes poéta jó ha / tiszta, ám ne a költeménye! – a vers Devecseri Gábor ford.) Catullus tizenhatodik carmenje hivatkozási alapként óriási karriert fut be, a versbe foglalt esztétikai elvre hivatkozik már a Hermaphroditus legnevesebb méltatója, a veronai Guarino is: „Ut autem ad meum conterraneum revertar, ille hunc in modum ait: »nam castum esse decet pium poetam / ipsum, versiculos nihil necesse est, / qui tum denique habent salem ac leporem, / si sint molliculi ac parum pudici / et quod pruriat incitare possint «".⁸ (Hogy az én földimhez forduljak, ő ezt így fogalmazta meg: »Mert a kegyes poéta jó ha / tiszta, ám ne a költeménye! arra / nincs szükség: sava-borsa úgy van éppen, / hogyha csintalan és ha nem szemérmes, / ám a kéjre fölingerelni képes« – a versidézet Devecseri Gábor fordítása)

A verissima lex az antik catullusi-martialisi kisköltészet újjászületésének legfőbb esztétikai törvénye. A mélydimenzió, vagy épphogy a bőrfelület, mely alatt vágyakozhat a hús. A pirulás, a felhevülés gerjesztett melegének legitimációja. A törvény antik gyökere, mint mondottuk, Catullus tizenhatodik carmenje, melyben a Catullus-követők, illetve az epikureista voluptast poétikai és esztétikai elvvé nemesítő költők kardinális teoretikus elveket ismertek fel. Ezen elvek legfontosabbika Beccadellinél a charta procax (pajkos könyv) és a mens sine labe (makulátlan lélek) szembeállításából és határozott elkülönítéséből fakad.⁹ A lét-költészet kontrasztra Donatella Coppini is figyel. Persze, ez a fajta szövegalkotó eljárás egyáltalán nem zárja ki a referenciáihatóság és a valóságmozzanatok hagyományos szerepét kutató és vezérfonalul használó olvasat lehetőségeit sem, noha nyilvánvaló, hogy Beccadelli szövegeiben a nyelv retorikus felfogása uralkodik. A realitásfragmentumok szerepe a retorizált szöveg erőterében erősítő szerepű ugyan, s közel hozza a humanista költészeteszményt a catullusi alkalmisághoz (Catullus, akárcsak Beccadelli, szinte minden versét konkrét személyhez, eseményhez köti), ám a fikcióban olyan mértékben olvadnak fel, hogy kiemelésük vagy kimutatásuk csupán gazdagító adalékként rakódhat rá értelmezéskísérleteinkre, s nem befolyásolja döntő erővel a befogadást. Már a Hermaphroditus legelső versében megjelenik a költői alkotás és életvitel egymástól való függetlenítésének ellentmondást nem tűrő programja, mely az asszimulációs szándék uszályát húzza maga után, azaz szinte teljes azonosulást céloz meg a költői programot megtestesítő antik tekintélyekkel. A gravitas és a voluptas poétikai eszményének sztoikus-epikureus ellentéte szintén a háttérben lappang. Beccadelli régi, tanult költőket követ, az ő pályaképükből vonja le a catullusi gyökerű ovidiusi-martialisi-pliniusi elvet.

Beccadelli lelkes csatlakozása egy antik költői program teljes humanista adoptálását jelenti. E program elfogadása csapódik le az említett apologikus levélkatalógus több elemében is. A prurigo programszerű jelenléte és a költészetelmélet transzformatív jelentése Szapphóval kapcsolatban is előfordul: „cuius versus, qui etiam latini extant, ad Phaonem Siciliensem amatorem suum adeo impudici, adeo procaces, alioquin adeo etegantes sunt, ut cuique legenti pruriginem excitent, etiam ipsi Nestori Priapmoque."¹⁰ (Akinek szeretőjéhez, a szicíliai Phaonhoz írt verssorai, melyek latinul is fennmaradtak, olyannyira erkölcstelenek, olyannyira pajzánok, ugyanakkor olyannyira elegánsak, hogy ha bárki olvassa is őket, azt elkapja a gerjedelem, még magát Nestort és Priamost is.) Beccadelli itt Ovidius heroidájára gondol, nem eredeti Szapphó-műre. A szexualitás belekódolása az alkotói folyamat leírásaiba és funkcionálásába Pontano 1449-ben publikált, Beccadelli-utánzó Pruritusában nyer folytatást. A ma csak rekonstrukciókban létező versfüzér szintén a verissima lex elvei szerint alakul. Már maga a cím is erről árulkodik, hiszen Pruritus a megszemélyesített nemi inger, a vers érzéki testként funkcionál, egy polifunkcionális, erotikus munkapad.¹¹ Pruritus sem más, mint maga az ihlet, mely képes az olvasói lankadtságot felingerelni (incitare), illetve a költészet legelevenebb, ösztönös energiáit felszabadítani. Ez a tendencia folytatódik a Liber Parthenopeus első könyvében is, mely azonban már kilép a perszonifikált kötetek sorából, s radikálisan a catullusi varietas rendezőelve szerint reprezantálja önmagát. Az alkotási folyamat és az erotika összekapcsolása még a németalföldi Joannes Secundus költészetében is kardinálisan potens marad: „Pruriat et versu mentula multa meo" (Versemben számos pénisz ingerkedjen).¹² Becadellinél a kötetperszo-nifikáció mellett a nőalakok allegorizálásában is kardinális az alkotófolyamat erotizálása. A szerzői funkció nőideálja a II 13. (Ad amicum carum quod sui causa Pistorium se conferat) versben rajzolódik ki, mely lényegében egy episztola. A sienai pestis elöl menekülő költő kéri Pistoiában élő barátját, hogy szerezzen neki ott-tartózkodása idejére egy megfelelő lányt. A lány a priapikus Parnasszus lakója, az elégikus rekvizitumok leckefelmondó elősorolásának maximálisan eleget tesz, az amor és a iocus (A iocus költészetesztétikai terminus is!) jegyese. A test minden érzéki vonatkozása a költészet köré szerveződő tipikus fogalomegyüttes legjellemzőbb elemeivel alakít ki párhuzamot: a csók maga az ihlet, mely akár Vergiliust is felülmúló alkotásokat inspirál, a heroikus költészet mozzanata is ezzel az effektussal játszható össze. A lány sós nyála (salsa saliva) tulajdonképpen a Múzsák helikoni forrásának nedve (castalius liquor). A makulátlan test (neve sit exiquuus toto sub corpore nevus) a makulátlan vers, a hibáktól mentes alkotás maga, az illatot ontó öl (tenerum spiret aroma femur) pedig a katharzis, a beteljesedés ígérete.

A versírás, illetve a vers korporalizálódik: a szövegcorpus és a lány teste összemosódik, az alkotási folyamat erotizálódik, vonatkozásaik egymást helyettesítő, illetve erősítő pozíciókra tesznek szert: a verissima lex és a vélt vergiliusi priapikus hagyomány legitimáló felszíne alatt. A monumentálisnak ható, Beccadelli összeállította, Poggio Bracciolinihez intézett apologikus levélkatalógus gondos filológiai gyűjtés után ötvenegy antik tekintélyre hivatkozik a verissima lexszel kapcsolatban.¹³ Közöttük számos költő: Juvenalis, Tibullus, Propertius, Calvus stb.; filozófus: Platón, Diogenész, Zénón, Cicero; politikus-államférfi, császár: Augustus, Tiberius, Nerva, Hadrianus, M. Brutus, M. Messala, Pollio, Scaevola stb. Külön érdekesség a középkorba, illetve későantikvitásba gyökerező keresztény szerzőrehabilitációs igyekezetek rávetítése az apológiára. Erre példa Platón exponálása: „qui deum non ignoraverit, imo unum deum servaverit, ceteros vero angelos vei daemones dixerit"(aki tisztelte az istent, ráadásul egy istenben hitt, a többieket valójában angyaloknak vagy démonoknak mondta).

Az apologikus levélkatalógus ráadásul még az antikvitásban oly divatos homoerotikus költészetet is legitimálja Platón szerepeltetésével, hiszen az ugyancsak homoerotikus versek írásával megvádolt Apuleiustól merít (Apol. IX–XI), amikor azt állítja, hogy Platón szerelmes verseket írt Astera, Phaedros és Dión nevű ifjakhoz, majd kellő retorikával előkészítve mintegy poénként levelébe másol egy Gelliusnál fennmaradt – ne legyünk kíméletlenek – nem igazán sikerült latin Platón-fordítást (XIX 11).

Hasonlóképp krisztianizálva jelenik meg Seneca is: „Christum novisse et apostoli Pauli amicum fuisse et in cathalogo sanctorum positum" (Ismerte Krisztust és Pál apostol barátja volt és a szentek katalógusába is bekerült). Az antik pogányság és a keresztény hagyomány sajátos szinkretizmusa éled itt újjá, hasonlóan ahhoz a késő-antik hagyományhoz, amikor pl. egyazon költő a két ízlésnek megfelelően hol keresztény, hol antik művet alkot. Erre példa Nonnosz mitológiai eposza Dionüszoszról és a vele párhuzamos, a János-evangéliumot versbe szedő maximálisan keresztény, szinte dogmatikus eposz, illetve Ausonius alaphangjában ugyan keresztény, ám eszköztárában a klasszikus antikvitásba gyökerező költészete. Platón szentté avatásának lehetősége csak Marsilio Ficino idején merült fel, hogy véglegesen megpecsételje az áhított humanista szimbiózist.

A költői alkotásmód erotizálása Pontanónál, Beccadelli tanítványánál már a Pruritusban elkezdődött, hiszen alapjaiban teszi magáévá a megújult antik kisköltészet esztétikáját, s Beccadelli a nagyköltészettel tudatos kontrasztot alkotó elképzelésével ellentétben varietas-fölfogását a formai sokszínűség catullusi ideálja felé is kiterjeszti. Ha Pontano későbbi könyveire nem is, de a Pruritusra mindenképp igaznak látszik Giovanni Parenti Beccadelli Hermaphroditusára vonatkozó állítása, miszerint az erotizmus monomániájától nem tud szabadulni.¹⁴ Nála a Catullus-eszmény fényében megszelídül a kortárs költészeti hagyomány szinte pornográf radikalizmusa, s átalakul a szellemes érzékiség máig ható, játékos költészetévé. Ez a korlátozás távolítja el Pontano verseit Beccadelli Hermaphroditusának obszcenitásától, illetve a „vergiliusi" priapikus költészet messzemenően radikálisabb nyelvi-poétikai világától. A juvenalisi obszcenitáskoncepciót Francesco Filelfo és részben Pacifico Massimo tette magáévá. Filelfo Satyrae¹⁵ címen ismert művét a dekameroni kötetkompozíciónak rendelte alá, melynek „matematikai" struktúrája a következő: a kompozíció alapsejtjét a hecatosticha (100 soros vers) alkotja, majd 10 hecatosticha alkot 1 decast, mely 1000 sort jelent. A teljes mű 10 decasból, azaz 10 000 sorból áll. Ebben a precíz, abszolút formalista monumentalitásban kapnak helyet aztán a lehető legvariábilisabb, olykor a legarcpirítóbb vagy éppen a legszemélyeskedőbb témák, melyeket még modern méltatói is csak így tudtak jellemezni: „a durva rosszindulat és a mocskos képzelet által valaha is létrehozott legundorítóbb kompozíció."¹⁶ A verissima lex itt a juvenalisi indignatio alakzatával egyesül, s a demonstratív alkalmiság (pszeudo)referenciális értelemkonstrukcióit kínálja fel.

A kisköltészet alaptörvény, mely Beccadellinél a genus iudiciale égisze alatt viruló szónoklattípushoz közel álló epigrammafajta különféle apologikus változataiban nyert megfogalmazást, érdemes megvizsgálni azt a költészettechnikai eljárásfolyamatot, kifejezési formát, mely a catullusi nugae terminussal írható le. Catullus verseit (más nézet szerint a polymetra ciklust) nugaenak, azaz bohóságoknak, haszontalanságoknak, apró szellemességeknek nevezte. A catullusi nugae közvetlen jelentése és félig-meddig műfajjá alakuló irodalomtörténeti jellegének prezentációja egymást erősítve vált a humanisták rajzolta Catullus-kép alapszínévé. A nugae-jelleg inspiratív mag, mely köré szerveződnek az egyéb megidézett, párbeszédbe vont szövegekből kibúvó új alkotások, de maguk a választott tradíciók és tekintélyek is. A Hermaphroditus a catullusi alkalmiság, illetve a martialisi és a priapikus hagyomány epigramma-poétikájának jegyeit hordozza magán, s ugyanakkor erőteljesen kötődik a topos modestiae rendszeréhez is, mely mintegy a nugae-t látszatra diminutív módon tünteti fel. A paedicat és az irrumat Beccadellinél Catullus tizenhatodik carmenjét idézi újra (Paedicabo ego vos et irrumabo, 16, 1). A nugae írója e vers tanúsága szerint teoretikusan is belekódolja alkotói szövegreprezentációjába az obszcenitást. Az I 27. vers egy részletében a nugae részletesebb leírását kapjuk: olyan versnek mutatkozik, mely erőteljes kifejezésben radikalizmusa és fokozott expresszivitása mellett rögtönzött természetű, kényszerű, ugyanakkor tudós erénye a brevitas,¹⁷ azaz a rövidség, ugyanakkor játékos is, s merő ellentétben áll a heroikus költészettel, mely otiumot, termékeny elmélyülést kíván:

Si qua tamen nostrae dederit sors otia pennae

et me tranquilla scribere mente sinat.

Est animo versus quos nulla obliteret aetas

conficere, ingenii mihi vana fides.

A catullusi nugae formai varietasa Beccadellinél a nagyepikus hexameterrel való kontrasztív disztichonhasználat monoton következetessége miatt nem érvényesül. A nugae Beccadellinél szinte kanonikus megszólalási formává nemesedik, a kontrasztivitás pedig egyre radikalizálódik. A maecenatura előzetes bőkezűsége tántoríthatja el csupán a nugae-költőt eredeti és természetes intencióitól.

A nugae terminus közkeletű használatba kerülésének jó példája a Maffeo Vegio Epigrammaton liberjének nyitóversében előforduló nugae-koncepció, mely a műfaj tudós vonásait hangsúlyozza a Beccadelli által is oly szívesen kezelt topos modestiae tradicionális álszerénységével szemben:

Accipe nugarum, Leonarde mearum,

Nec tibi sint nugae munera vana meae.

Pondus inest nugis.¹⁸

(Fogadd el, Leonardo, bohóságaimat, ne legyenek értéktelen ajándékok számodra az én bohóságaim. A bohóságoknak súlyuk van.)

Giovanni Marrasio is szívesen nevezi nugae-nak elégiáit (pl. „et nugae cum placuere meae" – Carm. var. 14, 18; „nugas non agito" – Carm. var. 12, 7).

A nugae végeredményben tehát az epigramma és az elégia sajátos öszvérműfaja, jobban mondva e műfajok fölött álló összegző kategória, melyben a Hermaphroditusra jellemző, D. Coppini által felvetett műfaji ambiguitas véleményem szerint feloldható.¹⁹

A nugae mozgatórugója a furor. A furor-tan vélhetőleg Leonardo Bruni nyomán hódított. Leonardo Bruni Platón Phaidroszának fordításával már 1424 táján elkészült. Bruni később, híressé vált levelében fejti ki a platóni tanítást G. Marrasio Angelinetuma kapcsán. A furor Platón szerint kétféle: az egyik emberi betegség, a másik viszont isteni adomány. Az isteni eredetű furor négyféle: a jóslás, a misztérium, a költészet és a szerelem. „Poetarum ergo furor a Musis est, amantium vero a Venere."²⁰ (A költő furor\a tehát a Múzsáktól ered, a szeretőke Venustól.) A ruror-elképzelés már a Hermaphroditus vélhető legkésőbbi közzétételi évében, 1426-ban megjelenik Giovanni Lamolához írt levelében: „...crescit in me furor nescio quis fortasse divinus. Vereor ne satis arroganter dixerim, quamquam ut apud Platonem legi poetis concessum est furere."²¹ (..„nő bennem a furor, nem tudom milyen, talán isteni eredetű. Félek, nehogy arrogánsabban beszéljek, bár miképp Platónnál olvastam, a költők számára engedélyezett az indulatos viselkedés.) 1430-ban így ír: „...sed si quisquam sine furore obnitatur, perridicula est eius omnis poesis"²² (...de ha akárki költői indulat nélkül törekszik, annak egész költészete módfelett nevetséges) Platónról az alábbi történetet meséli el: „cumque interrogaretur quid lascive ita admodum scriberet, respondisse fertur: poetarum est furere."^27, (amikor megkérdezték, miért ír annyira pajkos dolgokat, állítólag ezt válaszolta: a költőkre jellemző az őrjöngés). A furor-tan az apologikus költészetvédelmi gondolkodás markáns elemévé lesz, s mintegy – esetünkben inkább utólagos – magyarázatként funkcionál a nugae-költészet érzelmi telítettségét és nyílt obszcenitását indokolandó. Giovanni Marrasio a furort kifejezetten a nugae-val kapcsolja össze:

Nugas non agito, nisi sint mea plena furore

Pectora: tunc scribo quom venit ille furor.²⁴

(Nem írok több bohóságot, hacsak nem telik meg a szívem költői indulattal: akkor fogok majd írni, ha feltámad az indulat.)

A furor élteti az ingeniumot és tölti meg erővel a nugae alakzatát. A nugae csak e feltételek mellett pattan elő teljes fegyverzetben a fórum zajában vagy akár evés közben: a furor és az ingenium az I 27. versben a szerénységi toposzapparátus retorikai mozgósítása miatt a háttérben marad, sokkal erőteljesebben domborodik ki a közvetett apologikus érvrendszer: a nugae mentegetése, kiszorulásának deklarálása az örökkévalóságba emelő költészet peremére, az otium pennae és a tranquiliitas mentis meghittségének és emelkedettségének túlhangsúlyozása egyrészt a majdani feddhetetlen és világraszóló versek ígéretpajzsa alá helyezi az adolescens költőt a már meglévő ingenii fides révén, azaz a vers lényegében a majdani invektívák előzetes kivédésére tett kísérlet, másrészt egyfajta captatio benevolentiae révén olvasója megnyerésén fáradozik. A nugae-koncepciót mutató retorikus beszédmód és a tudós költői hozzáállás vektorainak eredője, az ellentmondás feloldása a furor és az ingenium terében rajzolódik ki. A verbális önteremtés és az önépítés e mesteri dokumentuma egyszerre mutat egy majdan kanonizálható költői életmű irányába és az önformálási technikák közül azokra a mozzanatokra, melyek a szövegben az önreprezentációs szinten megjelenő alkotási technikák és a befogadás oldaláról közelítő értelmezés paradoxonjainak feloldási képletét is tartalmazzák.

Ne feledjük, a nugae lusus is, s e vers e tekintetben is remeklés: a nagyköltészet otiumának megvalósíthatatlanságát Beccadelli Ursa szerelmi mohóságának tulajdonítja. Ursa tehát alapjában véve a nugae ihletője, egy százszorosan elzüllött Lesbia, aki verbálisan züllött Catullusát kegyetlenül gyötri.

Beccadelli már kötete nyitóversében leszögezi: „sequor doctos veteresque poetas". Ugyancsak e versben hangzik el a „doctis irreprehensus ero" fordulat. Ez a kettősség arra int, hogy a poéta doctust csak a doctus befogadó képes megfelelően olvasni. A régi tanult költők Beccadelli által berendezett népes pantheonjában a hagyományoknak megfelelően Catullus kapja meg a doctus jelzőt. A Marcus Succinus nevében Lucius Maurához írt versben (II 7) a költő tanult verssel, azaz „doctilo carmine" szándékozik megénekelni a vágyott fiúval kötött barátságot. A Hermaphroditus egyik szerepjátéka vagy vendégszövege a II 34. vers, melyet a paratextus szerint egy titokzatos „auctoris discipulus" írt a mestert doctor doctissimusnak mondja, aki szerelemtől hajtva, azaz motus amore tanít, azaz docet. Mindez a parodisztikus mozzanatokat is beleértve az énformálás és az önreprezentáció sajátos technikájával is összefügghet, mely a valós lét manifesztálódásának, a hatalom manipulatív hatásrendszerének és e hatalmi kódrendszer lereagálásának hármas hatáskomplexumában rajzolódik ki.²⁵ Beccadelli kezdettől humanista tudósi ambíciókkal lép föl, s a kor elvárásrendszeréhez igazodva alakítja költői, filológusi, történetírói pályáját. Az antikká levés manipulatív ösztönző bűvölete hatja át a viselkedésformáló kódrendszert, melynek talán a legpregnánsabb megnyilatkozásai azokon az azonosításokon, hasonlításokon alapulnak, melyek vagy a művek fogadtatása révén keletkeznek, vagy a már tudatos, mind mélyebb asszimuláció révén a saját énformálás közvetlenül kitűzött céljául szolgálnak. A poeta doctus-létnek és e lét reprezentációjának mértékadó lecsapódása lehet az azonosítások, hasonlítások, illetve az azonosulások száma és tipológiája. Beccadellit többek közt a következő antik szerzőkkel „azonosították": Guarino szerint Beccadelli új Theocritus, G. Aurispa Catullushoz és P. Ovidius Nasóhoz hasonlítja Guarinóhoz írt levelében, Poggio Bracciolini Vergilius Pn'apeájához méri a Hermaphroditust, Lorenzo Valla De voluptate című művében „sub persona epicurei" szerepelteti, Porcellio Jacopo Curlóhoz írt versében új Maróként és Homerusként szerepelteti, Pontano Democrituséhoz hasonlítja Beccadelli humorérzékét, a későbbi recepcióban Fr. R. Hausmann alter in orbe Italico Martialisnak titulálja, A. Raudense szerint Beccadelli elvetemültségében M. T. Varrónak hiszi magát.

Hasonlóképpen sorjáznak a mitologikus dicséretek is, a Múzsák álmukból való felébresztése (Poggio Bracciolini), akik Beccadellivel tartanak, ő a Múzsák éke (Guarino), az elegancia és minden jókedvű tréfa atyja (Pontano). Mindennek a szerző hatalmi kódrendszerre szánt válaszreflexiójában, illetve annak manifesztálódásában is fontos szerepe van, hiszen Hermaphroditusával Cosimo kegyeit, hovatovább a poeta aulicus pozícióját szeretné elnyerni, s mintegy fejedelmi hatalmat gyakorolni az új költészet terén. A „fejedelmi hatalom" egy költőranglétra függvénye is, mely nem túlságosan meredek lépcsőfokok rendszere, melynek csúcsán Beccadellinél a vates áll, aki rendszerint sacer. (Quem sacri vates voluere, est fama perenni / tu quoque, ni fallor, carmine darus eris – Herm. II 17, 13–14) A kiváló vafes, mint ahogy az Beccadelli Porcellióhoz írt kritikai verséből később kiderül,²⁶sosem hagyja elsodorni magát a szóáradattal (Egregius vates numquam torrente vehetur.), hiszen miképp egy imperator, parancsol a szavainak (verbis imperat ille suis), nem a vakvégzet irányítja tevékenységét, de ha kell, a szavak nyakára hág (Non igitur fato, verbis non ducitur idem / Quaque vocet, cum vult, sub pede verba tenet.): vagyis a verbális világ abszolút uraként jelenik meg. A nyelv betörése, megszelídítése, a latinság tisztasága (si verbis imponis habenas, azaz: ha a szavakra gyeplőt vetsz) a vates vérében van. A nyelv betörése a nyelv alárendelt, instrumentális kezeléséhez áll közel. A vates és a vele szinonim poeta alatti fokozatok a versificator és a syllabicator. E skálát Beccadelli A. Raudenséhez írt levelében is megtaláljuk: „...non quidem poeta sed versificator, non versificator, sed nequidem syllabicator". Ugyanez a fokozás adja Maffeo Vegio egyik sikerült epigrammájá-nak (In Iconem tonsorem) csattanóját is:

Vis dici vates, qui nec sis versificator,

Qui nec sis etiam syllabicator, kon.

(Azt akarod, költőnek tartsanak téged, aki versfaragó se vagy, de még fűzfapoéta sem, Icon.)

A versificator tartalmi-kompozíciós hibákat vétő verselő, a syllabicator a metrum alapkritériumaival sem boldogul. E rangsor tükrében nyilvánvaló, hogy pl. a „raucus poéta" (Herm. I 2,2) pusztán a topos modestiae feltűnően árulkodó jegye csupán.

Az antik allúziók programszerű jelenlétével a klasszikus kisköltészet hagyományát újraíró poétikai eljárásrendszer mozgatórugója minden bizonnyal a verissima lex. Ez az elv lett a vezérelve az assimulatiós programnak, melyet az imitatio gyakorlata és az újraírás, valamint az önmagunk megalkotásának (az én a kommunikációba kapcsolt szövegek párbeszédeiben realizálódik) erőfeszítései és gyakorlata vonnak komplex játékukba. Ez az áthasonítási program teljes egészében az antikvitásban gyökerezik, vele beszélget, rajta keresztül láttatja magát. A verissima lex nem csupán a kisköltészeti alkotás programszerű vezérelve, hanem olyan kiindulási alap, az a táptalaj, melybe nemcsak az alkotás, a poiesis (itt az alkotás kardinális jelentőségű mozzanata a poiein 'csinálni' jelentésvonatkozás, a költészet, az alkotás csinálódik), hanem az értő befogadás magvait is elhintette az áthasonítási technikák révén saját szöveglétét megalkotó humanista. A népszerűségre, illetve a széles rétegek véleményére mindig figyelő Martialis olvasótömegeiből pusztán egy szűk rétegnyi potenciális „értő" (studiosa turba), befogadó marad, aki a verissima lex és a vergiliusi életpályamodell patinás bőrét hagyta kipirulni, felforrósodni a szöveg érzéki vágyait.

Jegyzetek

Rudolf WITTKOWER – Margot WITKOWER: A Szaturnusz jegyében. Osiris, Budapest 1996, 233.
ADAMIK Tamás: A catullusi kisköltészet esztétikájához (16. carm.) = Opuscula classica medievaliaque in honorem I. Horváth. Budapest 1978, 23–48.
Annei SENECAE: Oratorum et rhetorum sententiae divisiones colores, recog. A. KIESSLING, Lipcse 1967, (Cont. VI 8).
PETRONIO Arbitro: Satyricon. (olasz–latin kiadás) BUR, Milano 1995, 500.
Eugene O'Connor Julia H. Gaisser Catullus-recepciót feldolgozó monográfiája alapján a humanista költői defensio e törvényből fakadó aspektusait veszi számba: Eugene O'CONNOR: Panormita's Replay to His Critics: The 'Hermaphroditus' and the Literary Defense = Renaissance Quarterly, 50. (1997), 985–1009.
Antonii PANHORMITAE (Antonio Beccadelli): Hermaphroditus, a cura di Donatella COPPINI, I, Bulzoni, Roma 1990, App. III., 152.
Remigio SABBADINI – Luciano BAROZZI: Cronologia documentata della vita del Panormita e del Valla. Le Monnier, Firenze 1891, 12.
Antonii PANHORMITAE (Antonio Beccadelli): Hermaphroditus. i. m., App. I., 146.
Vö.: Donatella COPPINI: I modelli del Panormita = Intertestualitá e smontaggi a cura di Roberto CARDINI e Mariangela REGOLIOSI, Bulzoni, Roma 1998, 4.
Antonii PANHORMITAE (Antonio Beccadelli): Hermaphroditus. i. m, 154.
A Pruritus-rekonstrukciókhoz: Walter LUDWIG: The Origin and Development of the Catullian Style in Neo-Latin poetry = Latin poetry and the classical tradition, ed. Peter GODMAN and Oswyn MURRAY, Clarendon Press, Oxford 1990, 183–197.; L. MONTI SABIA: Esegesi, eritica e storia del testo nei „carmina" del Pontano = Annali della Facoltá di Lettere e Filosofia dell'Universita di Napoli 12 (1969–70), 219–251. S végül: Ioviani PONTANI: Carmina, II, ed. B. SOLDATI, Firenze, 1902, 406.
Peter GODMAN: Literary classicism and Latin Erotic Poetry of the Twelfth Century and the Renaissance = Latin poetry and the classical tradition ed. by Peter GODMAN and Oswyn MURRAY, Clarendon Press, Oxford 1990, 180.
Antonii PANHORMITAE (Antonio Beccadelli): Hermaphroditus, i. m., App. III., 152–156.
Giovanni PARENTI: Contaminatio di modelli e di generi nel „Uber Parthenopeus" di Pontano = Intertestualitá e smontaggi a cura di Roberto CARDINI e Mariangela REGOLIOSI, Bulzoni, Roma 1998, 52.
Va: R. P. OLIVER: The Satires of Filelfo. Italica, 26 (1949), 23–46.
Rudolf WITTKOWER – Margot WITKOWER: A Szaturnus jegyében..., i. m., 233.
Beccadelli egy Andrea Palatiushoz írt levelében a levélműfaj brevitas-jellegét is rendkívül pozitívnak tartja: „Tuae itaque id genus epistulae non proinde mihi minus gratae et jucundae sunt" (A leveleid, illetve ez a levélfajta ennélfogva nem kevéssé kedvesek és kellemesek a számomra.) A. P. levelei „breves et Laconicum ritu circumcisae, refertae nihilominus et pondere et efficatia,, (rövidek és spártai módra körülmetéltek, nem kevéssé telve súlyos mondandóval és hatásossággal) = Antonii BECCADELLI: Cognomento Panormitae Epistolarum libri V. Epist. Callicarum Libri Quattuor, accedit etiam eiusdem epistolarum Campanarum Uber = [anus GRUTERUS: Lampas sive fax artium liberalium hoc est Thesaurus criticus, III, Lucae, 1747, 100–101.
Mapheus VEGIUS: Epigrammatum libri = RAFFAELE, Luigi: Maffeo Vegio. Elenco delle opere, scritti inediti, Bologna 1909, 158.
Donatella COPPINI: „Dummodo non castum": Appunti su trasgressioni, ambiguitá, fonti e cure strutturale nell'Hermaphroditus del Panormita = Filologia umanistica per Gianvito RESTA a cura di Vincenzo FERA e Giacomo FERRAÚ, I, Antenore, Padova 1997, 417.
Giovanni MARRASIO: Angelinetum et Carmina varia a cura di Gianvito RESTA, Palermo 1976, 144–146.
Remigio SABBADINI: Cronologia..., i.m., 26.
Giovanni MARRASIO: Angelinetum..., i. m., 113.
Antonii Bononiae BECCADELLI Cognomento PANHORMITAE Epistolarum libri V, eiusdem orationes II, carmina praeterea qaedam ex multis ab eo scriptis adhuc colligi potuere, Venetiis, 1553, Ep. Gall. II, 20.
Giovanni MARRASIO: Angelinetum..., i. m., 169.
Vö.: Stephen GREENBLATT: Renaissance Self-Fashioning from More to Shakespeare. The University Press, Chicago 1980, 4.
A. GASPARY: Einige ungedruckte Briefe und Verse von Antonio Panormita = Vierteljahrschrift für Kultur und Litteratur der Renaissance, Berlin, 1 (1886), 483.