A medicina ingatag
Agrippa von Nettesheim szatírája és Rotterdami Erasmus encomiuma
(Kétarcú orvostudomány. Kalligram, 2001.)
Nehéz elvonatkoztatni a mindannyiunk által tapasztalt „valóságtól", ettől a leírhatatlan fikciótól, ha olyan húsbavágó kérdésekről van szó, mint az orvostudomány és az orvosok haszna (a szó mindkét értelmében), haszontalansága, hatalma – vagy mitológiája. Két, egymással ellentétes kép él bennünk ezzel kapcsolatban, egyik oldalon ott van a tudomány mindenhatóságába vetett hit, a kutatás iránti vallásos tisztelet, másfelől a kiszolgáltatottság és megalázottság érzése.
Azonban a fikció szintjén – elsősorban a 20. század populáris irodalmában és televíziózásában – az orvos a modern értelemben vett félisten szerepében jelenik meg, akár a szocializmus, akár a kapitalizmus emblematikus tévéfilmsorozataira (Kórház a város szélén,1 Fekete-erdei klinika,2 Vészhelyzet3) gondolunk. Különösen érdekes az orvos alakjának a történelmi regényekben betöltött szerepe (Mika Waltari: Szinúhe [1945], Noah Gordon: Az orvosdoktor; Sámán; A doktornő),* amely elsősorban nem a történelmi regény ideje, hanem saját korunk ízlésének megfelelően alakul. A szerzők az orvos ikonográfiájában találják meg annak módját, hogy a régi korokat a mai értelmiségi erkölcsiségének megfelelő szemszögből láttassák, és hogy az akkor ismert világot annak földrajzi és társadalmi jellemzőivel bemutassák. A regénybeli medicus ugyanis tanulmányai és magánéleti hányattatásai miatt mindig sokat utazik, foglalkozásának természetéből fakadóan pedig a társadalom összes osztályával kapcsolatba kerül, ennélfogva koránál sokkal liberálisabbnak és emberségesebbnek tűnik.
Mind a tévés sorozatok, mind a történelmi regények rendkívül didaktikusak, azt az ideális orvos-képet táplálják bennünk, amelyben – esendő emberek lévén – nagyon is szeretnénk hinni. Az orvos ideálalakja ebből a szempontból a tudományközpontú társadalom alapkövének tűnik, az a félisten ő, akire minden mitológiának szüksége van: ezt a mitológiát a jelek szerint az emberek fikción kívüli rossz tapasztalatai sem ingathatják meg, elsősorban azért, mert nincs mivel helyettesíteni.
A Kétarcú orvostudomány (Kalligram, 2001.; összeállította és fordította: Magyar László András) című kötetet szemlélhetjük a fent leírt mitológia megerősítésére (Erasmus) és lerombolására (Agrippa) tett 16. századi kísérletként. A Heinrich Cornelius Agrippa von Nettesheim (1486–1545)5 De incertudine et vanitate scientiarum et artium liber [Könyv a tudományok és művészetek bizonytalanságáról és hiábavalóságáról] című, 1530-ban, Antwerpenben kiadott kötetében helyet kapó Szatíra az orvosokról a mitológia teljes lerombolására törekszik, az akkor hagyományos orvoslásnak tartott medicina helyébe pl. az egészséges életmódot helyezi. Rotterdami Erasmus [Desiderius Erasmus Roterodamus] (1466–1536)6 Encomium medicinae [Az orvostudomány dicsérete] című szónoki munkája pedig a mitológia megerősítésén munkálkodik, az orvoslást érdekes módon a papi hivatás fölé helyezi (noha a lelket magasabb rendűnek tartja a testnél), ami által a klerikusok szellemi hatalma helyett a doktorok félig szellemi, félig testi hatalma kerül dicsfénybe: az egyik „félisten" a másik helyébe lép.
A kötet fordítója és összeállítója, Magyar László András a tőle megszokott módon bő jegyzetanyaggal látta el a két írás szinte minden forrását megemlítő és műfajtörténeti érdekességekkel is szolgáló bevezetőjét, hangsúlyozva, hogy a szövegek elsősorban szónoki ujjgyakorlatok, lényegük nem a mondanivalóban, hanem a stílusban rejlik. Agrippa esetében ennek viszont némileg ellentmond az a felháborodás, amit a könyv (De incertudine) megjelenése kiváltott: „A botrány még százötven év múltán sem csitult el...",7 noha hasonló munkák tucatjai készültek korábban és akkoriban is.8 Rövid cikkemben nem csupán a műfajtörténeti érdekességekre térek ki, hanem a két műnek a mitologikus gondolkodáshoz való viszonyára is felhívom a figyelmet, a bennük foglaltakat pedig összevetem két kiváló 16. századi újkeresztény orvos által vallott etikával is.
Az Agrippa által választott szatíra természeténél fogva érdekesebb, mint a laudatio, de az okkult tudományokban való jártasságáról híres szerző nem puszta szeszélyből választotta ezt a műfajt (ellentétben Erasmusszal, aki szatírát is írt ugyanebben a témában, ő nem tett közzé ellentétes értelmű, az orvosokat dicsérő encomiumot): nagyon is személyes okai voltak arra, hogy alaposan leszedje a keresztvizet ezen mesterség művelőiről, hiszen ő maga is közéjük tartozott – azaz, szeretett volna közéjük tartozni, de az orvostársadalom nem ismerte el. Nézzük meg azonban, mivel jellemezhető a két írás műfajtörténeti szempontból.
A szatíra elnevezés minden valószínűség szerint a latin satura szóból származik, esetleg a lanx satura (keverék étel)9 kifejezésből. Olyan írásmű, mely emberi bűnöket, hibákat, ostobaságokat tesz nevetségessé, csípős hangnemben és erős túlzásokkal élve. Agrippa művét invektívának is nevezik (a latin invectiva az invehere = beront, kitör valaki ellen igéből származik): ezt a műfajt elsősorban Marcus Tullius Cicero és Claudius Claudianus (4. sz. vége) tette naggyá az ókorban, az előbbi Catilina elleni beszédeivel, az utóbbi Rufinus elleni verses művével.10 Az invektíva lényege, hogy egy előre meghatározott véteklista alapján egy bizonyos személyt (vagy személyek csoportját) a szónok vagy költő a legsúlyosabb bűnökkel vádol meg, a vérfertőző szerelmet, a szűzgyalázást, a szülőgyilkosságot és a hazaárulást is beleértve.11
Erasmus írásának műfaja, akárcsak A balgaság dicséretéé, encomium (a görög enkomion-ból), mely meleg hangú, lelkes dicséretet, magasztalást jelent. Szinonimája az eulogium (középkori latin) és a panegyricus (görög panegürikosz, a panegrüsz = ünnepélyes gyűlés kifejezésből), illetve a laudatio (dicséret) és a suasio (meggyőzés, rábeszélés) is. Mindezen műfajok lényege a szép formában és a művészi elrendezésben rejlik, hiszen tartalmuk erősen korlátozott – azzal a megállapítással azonban, miszerint ellentétük, az invektíva „az indulat erejét érzékelteti az is, hogy mondanivalóját alig formálja meg",12 a műfaj klasszikus és humanista képviselői esetében nem érthetünk egyet.
Míg Agrippa valamilyen értelemben orvos (ma azt mondanánk, természetgyógyász) volt, Erasmustól ez a tudományág távol állt, írására sokkal érvényesebb a „stílusgyakorlat" kifejezés, szövege kisebb terjedelmű is. Agrippa szatírája nem mentes a személyeskedő hangtól, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy az orvostudomány nem minden ágát kárhoztatja: a sebészet, az „emberorvosok" által manapság ugyancsak lenézett állatorvoslás és a dietétika (táplálkozástudomány) dicsérő szavakat is érdemelnek.
Agrippa és Erasmus írásai nem állíthatók minden további nélkül párhuzamba, nem tekinthetők egymás tükörképének, elsősorban azért, mert az előbbi gyakorló és elméleti orvos létére bizonyos tudományos rendszerezést is visz szatírájába, noha a korabeli szakmai utalások egy része rosszindulatú ferdítés. Művében azonban nem csupán általában az orvostudományról és az orvosokról beszél, hanem az orvoslás (elsősorban belgyógyászat) különböző iskoláiról, a gyógyszerészetről, a sebészetről, az anatómiáról, az állatorvoslásról és a dietétikáról is. Erasmusnál a medicina meglehetősen általános köntösben jelenik meg, a filozófus legfeljebb utalásszerűen említi annak különböző ágait, pl. a táplálkozással és gyógynövényekkel kapcsolatos tudást.
A két mű összehasonlításánál azokat a témaköröket érintem, amelyek mind a két szerzőnél hangsúlyosak, illetve amelyek ma is az orvos mitológiájához tartoznak. Noha mind Agrippa, mind Erasmus különbséget tesz a tudomány és művelői között, a kettő gyakorta összekeveredik a diskurzusok során: Agrippa a gyakorlat miatt magát az elméletet is elítéli, Erasmus pedig az elmélet alapján annak gyakorlóit is magasztalja. Míg az előbbi gyilkoló mesterségnek tartja az orvoslást, az utóbbi számára evidencia, hogy az oly hasznos és szükséges, hogy kommendálásra sem szorul. A pap/orvos/jogász (bíró) hármasságot szintén mindketten említik, Agrippa az invektíva szokásainak megfelelően az orvost teszi legutolsó helyre (közönséges gyilkos), míg Erasmus annak a pappal és a bíróval szembeni elsőbbségét hangsúlyozza: a lélek megmentéséhez előbb a testet kell megmenteni, illetve még az igazságszolgáltatás (sőt, a papi és bírói funkciót egyaránt betöltő pápa) is hallgat az orvosi szakvéleményre.
A két szerző egyetért az orvosi mesterség gyakorlásához szükséges ismeretek végtelen mennyiségének tekintetében, de Agrippa azt állítja, hogy a racionális/ szofisztikus/dogmatikus irány követői nem ismerik a természetet, tehát sem egynemű gyógyszereket (simplicia), sem többneműeket (composita) nem tudnak megfelelően használni – az utóbbi különben is csak szemfényvesztés. Erasmus ezzel szemben laikus módon csodálja az orvos állítólagos vagy valós tudását, hiszen „mily végtelen különbözőség tapasztalható a sok-sok ezernyi növény közt..."
Míg Agrippa azt állítja, hogy „nagyobb veszély az orvos és az orvostudomány, mint maga a betegség...", Erasmus szerint „számos betegség olyan nagy, hogy orvos nélkül halálhoz vezetne." Az előbbi számára a kór tehát bagatell, szinte figyelemre sem méltó, a beteg általában meggyógyul magától – az utóbbi azonban megszemélyesíti a bajokat: „mintha csak arra törekednének a kórok, hogy ellenségüket, az orvost becsapják és félrevezessék!" Erasmus az orvos mitologizálásában minden olyan hasonlatot felhasznál, amely hatásos lehet: a szöveg több helyén az istenségek sorába helyezi a doktorokat, de előfordulnak atyai, sőt, anyai (életre szülő) szerepben is, ők a legjobb barátok, akik csak a bajban kerülnek elő, naponta küzdő hősök, hatalmasabbak a királyoknál (mert azok csak életet elvenni vagy nem elvenni tudnak – akár a rablók). Félisten szerepük a krisztusi megváltáshoz teszi őket hasonlóvá, ezt erősíti annak kijelentése, hogy maga Jézus és az apostolok is gyógyítókként működtek. Agrippa ugyanezt az ikonográfiát az orvosok ellen fordítja: ők azok, akik isteneknek képzelik magukat, valójában pedig a társadalom legaljához tartoznak, páriák, akár a bábák13 és a hóhérok, nem lehet őket kulturált társaságba ereszteni, mert mindent megfertőznek14 – mintha Erasmus azon állítása, hogy az „ember név méltóságát" is nekik köszönhetjük, erre válaszolna.
A régiekre való hivatkozás ugyancsak ellentétes értelmű, Agrippa azt az aranykor-mítoszt alkalmazza, miszerint a műltban az emberek egyszerűen és ennélfogva egészségesen (természetesen) éltek, Erasmus ma is igen ismerősnek ható érvelése szerint pedig azelőtt sokan meghaltak olyan betegségekben is, amelyeket az orvostudomány később gyógyítani tudott, és ezt nem csak az élőkkel, hanem a még meg nem születettekkel kapcsolatban is kijelenti. A népi mondások közül is mindketten találnak olyat, amit bizonyító erejűként vonultatnak fel, bár közvetlenül az orvosokra vonatkozóval csak Agrippa szolgál: Úgy hazudsz, mint egy orvos.15 Ez az attitűd emlékeztet a rómaiak béljósokat csúfoló mondására: Haruspici haruspex (arridet) [Béljós a béljóssal összenevet], amely a rendkívül babonás rómaiaknak a papokkal kapcsolatos szkepticizmusát volt hivatott kifejezni: noha nem bíztak bennük, szolgálataikra a késő antikvitásig igényt tartottak. A béljósok cinkos összenevetésével ellentétben azonban az Agrippa által bemutatott orvosok még egymással szemben is bizalmatlanok és irigyek (a konzílium intézményét ennek alapján a szerző azzal magyarázza, hogy a doktor, ha túl súlyos kórral áll szemben, nem akarja egyedül viselni a beteg esetleges elhalálozásának felelősségét).
Súlypont mindkét szerzőnél a honorárium kérdése. Erasmus állítja, hogy noha „az igaz orvos nem törődik semmit a honoráriummal", Szent Ágoston szerint azt „jogos erőszakkal is el kell venni attól, aki visszatartja". A fizetni nem akarót a filozófus a leghálátlanabb, sőt, szentségtörő emberként állítja elénk. Ezzel szemben Agrippa csak az orvosok kapzsiságát látja, szerinte a doktorok „tolvajok, akik megfosztják a beteget becsületétől, pénzétől, egészségétől és életétől." Az orvos fejedelmekkel kapcsolatos szerepét is ellentétes fényben látják, Agrippa azt az ókori példát hozza fel, mely szerint Pürrhosz16 orvosa urát elárulva felajánlotta az ellenségnek, Fabriciusnak, hogy urát (saját páciensét) megmérgezi, mire az ahelyett, hogy kapva kapott volna az alkalmon, inkább feljelentette az aljas orvost, Erasmus azt emeli ki, hogy a fejedelmek főként elmebéli egészségénél nincs semmi fontosabb, ezért helyénvaló, hogy az uralkodók doktoruk nélkül sehová ne menjenek.
Az orvosságok importja (ez a felfedezések miatt a 16. században vált igazán divattá) ugyancsak más-más megvilágításban kerül szóba. Agrippa szerint a természet gondoskodik mindenütt az adott tájon előforduló betegségekről, az egzotikus gyógyszerek semmivel sem hatásosabbak, mint a honiak, Erasmus szerint az orvosok (és gyógyszerészek) dicséretére válik, hogy újfajta növényeket importálnak messzi országokból.
Kultúrtörténeti érdekességként álljon itt két 16. századi portugál származású converso orvos, Joao Rodrigues Castelo Branco (Amatus Lusitanus: 1511–1568) és Abraham Zacuto (Zacutus Lusitanus: 1576–1642), etikai hitvallása.17
Amatus Lusitanus a korabeli királyi és fejedelmi udvarok, sőt, szerzetesrendek szolgálatában is állt, egyik helyről a másikra menekült, orvosi esküjét tkp. Matthioli bécsi udvari orvos (Apologia, 1558) vádjai ellenében18 fogalmazta meg Centuria c. munkája VI. illetve VII. kötetének (1559) végén. Az eskü követi a középkorban szokásos zsidóeskü szövegmintáját (ennek lényege, hogy az esküt tevő borzalmas átkokat helyez kilátásba a maga számára, amennyiben nem tartaná meg a szavát), érdekessége azonban abban áll, amit a szerző orvosi múltjával kapcsolatosan kiemel. Ennek egyik fontos súlypontja a kapzsisággal kapcsolatos rágalmak visszautasítása (nem hajtotta nyereségvágy, honorárium nélkül ugyanúgy ellátta a betegeket, mint amikor fizetséget kapott, sőt, gyakran visszautasította a jutalmat), hangsúlyt kap a vallási türelem (ami hiányzik Agrippából, Erasmus meg sem említi): egyaránt kezelt zsidót, keresztényt19 és muszlimot. Amatus hangsúlyozza, hogy soha nem okozott betegséget, mindig az igazságot mondta (még ha az kellemetlen volt is), semmilyen gyógyszerészt nem részesített előnyben (Agrippa invektívájában ez a vád is elhangzik), soha nem árult el rábízott titkot, nem adott be senkinek halálos adagot (mintha az aktív euthanázia vádja ellen védekezne), soha nem végzett abortuszt.20 Az eskü utolsó részében a tudományhoz való viszonyát határozza meg: az irigység vádja ellenében felhozza, hogy tanítványainak mindig igyekezett tudása legjavát adni, s fiaiként bánt velük, a magát istennek képzelő orvos képével szemben pedig az auktorokkal kapcsolatos szerénységét állítja, illetve leszögezi, hogy nem becsvágyból, hanem az emberiség egészségének javítása érdekében publikálta írásait.
Abraham Zacuto Ozar ha' Hayyim (Velence, 1683 – ill. Opera omnia, 1642) című művében hetvenhét szabályba foglalva írja meg az orvos etikai kódexét. Ezek között vannak kifejezetten a gyógyításra vonatkozó kitételek is, bennünket azonban a magatartásnormák érdekelnek. Rögtön az első (a Tízparancsolatra emlékeztetve) hangsúlyozza, hogy az orvosnak istenfélőnek kell lennie, ami egyben az Agrippa és Erasmus által egyaránt emlegetett félisten-szerep elleni állásfoglalásként értelmezhető. Különös, hogy mindjárt a 2. pontban a doktorok megjelenésére utal: legyenek mindig jólöltözöttek – Agrippa vádként hozza fel ellenük, hogy tarka ruhában járnak (Erasmus erről nem tesz említést). A honoráriummal kapcsolatos kérdések természetesen szintén előkelő helyen tűnnek fel: az orvos ne legyen fukar, se kicsinyes (4.), ne a javadalmazás érdekelje elsősorban (5.), ne húzza-halassza a páciens kezelését (24.). Fontos szerepet kap a szerénység és az alázat: ne legyen gőgös (7.), ne makacskodjék nála okosabbakkal szemben (8.), ismerje be hibáit (9.), fogadja örömmel a bölcsebbek kritikáját (10.), tartson konzíliumot (20.). Hasonlóan alapvető az őszinteség, becsületesség: az orvos ne vállaljon el olyan beteget, akit nem tud meggyógyítani (16.), ne tanúskodjék hamisan (17.), ne túlozza el (18.), illetve ne becsülje le (19.) a kór súlyosságát. Figyelemreméltó a beteggel való emberi bánásmód hangsúlyozása: az orvos néha lágy szavakkal derítse fel páciensét (35.). Noha a lista tudományos része nagyrészt elavult, etikai kérdésekben ugyanolyan aktuális, mint megírása idején volt – és az általa felállított ideálnak a gyakorlat valószínűleg ma sem felel meg inkább, mint a 16. században.
Az orvos alakjával kapcsolatos mitológia a történelem e két, a tudománynak központi szerepet tulajdonító korszakában meglehetősen hasonló tehát, és az Agrippáéhoz hasonló szatírát, illetve Erasmus-féle enkomiumot egyaránt lehetne írni, még akkor is, ha a medicina technikailag egészen más helyen áll, mint a reneszánszban, s az orvosok társadalmi helyzete, hatalomhoz való viszonya is alapvetően megváltozott.
Jegyzetek
- Nemocnice na kraji mesta, 1978/ 81, rendezte: Jaroslav Dietl
- Schwarzwaldklinik, 1985/89, rendezte: Hans-Jürgen Tögel, Alfred Vohrer
- E. R. (Emergency Room), 1994, rendezte: Mimi Leder, Eric Laneuville
- A három regény egy trilógia része: The Physician (1986) [magyarul: Az orvosdoktor, Európa, 1995], Shaman (1992) [magyarul: Sámán, Európa, 1992], Matters of Choice (1996) [magyarul: A doktornő, Európa, 1996] A 90-es évek írónői felfedezik a középkori orvosnő alakját is, amely még didaktikusabb szerepet kap, jó példa erre Celia L. Grace: A Shrine of Murders (németül: Die Heilerin von Canterbury) c, a középkorban játszódó regénye, de a televízió sem marad el az írott fikció mögött, erről tanúskodik a Quinn doktornő c. sorozat (Doctor Quinn, Medicine Woman, 1992, rendezte: Jeremy Paul Kagan).
- Főműve: De occulta philosophia libri tres [Az okkult filozófia három könyve] (1531) –magyarul: Titkos bölcselet. Holnap, Budapest, 1994., 111. Okkult filozófia. 2 kötet, Hermit, Miskolc, 1999–2000. Ebben a szerző a mágiát, az asztrológiát, a Kabbalát, az orvostudományt, valamint a növények, kövek és fémek titkos tulajdonságait kombinálja.
- Főműve: Encomium Moriae [A balgaság dicsérete] (1509) – magyarul: Európa, Budapest, 1987, 1994. Más, magyarul is hozzáférhető művei: Enchiridion militis Christiani (1503) [Kézikönyv Krisztus katonájának, Paulus Hungarus: Kairosz, 2000., ill. Krisztus fegyverzetében avagy az Üdvösségre vezető élet szabályainak kalauza, Szt. István Társulat: Új Ember, Budapest, 2000]; Institutio Principis Christiani saluberrimis referta praeceptis (1516) [A keresztény fejedelem neveltetése, Európa, Budapest, 1987, 1992]; Colloquia familiaria (1500-tól folyamatosan) [Beszélgetések. Magyar Helikon, Budapest, 1981]
- Bevezető a Kétarcú orvostudomány c. kötethez, 11. old.
- A leghíresebb előd Petrarca (Invectiva in medicum), a korban legközelebb álló pedig Filippo Beroaldo (1453–1505, An orator sit philosopho et medico anteponendus? [Többre kell-e becsülni a szónokot a bölcsnél és az orvosnál?])
- „Az első értelmezés szerint [Diomédész 4. századi grammatikus szerint] a satura a lanx saturáról kapta volna a nevét, arról a tálról, amelyet különféle termékekkel teleraktak, s mint bőségtálat felajánlottak az isteneknek." (Adamik Tamás: Római irodalom az archaikus korban. Seneca Kiadó, Budapest, 1993)
- Cicero Catilina elleni híres beszéde tartozik ebbe a műfajba: Oratio in Catilinam.
- Fennmaradt egy Cicero ellen írt, Sallustius Crispusnak tulajdonított invektíva is. In Marcus Tullium Ciceronem invectiva –, amelyet azonban a modern kutatás Augustus-korabeli rétoriskolák termékének tart. Híres Claudianus Rufinus elleni invektívája (In Rufinum), ez azonban formailag egészen másképp néz ki, mint a Catilina elleni beszéd, hiszen disztichonokban írt elbeszélő költemény.
- A műfaj népi eredetéhez tartozik a hagyományos itáliai flagitatio és a fescennina iocatio is.
- Világirodalmi lexikon. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1992., 5. kötet, 92. old. (a szócikk szerzője: Martinkó András)
- Nyilván nem a szülésnél való segédkezésük, hanem az abortuszok miatt.
- Mindketten említik az orvosok csúfnevét (szarevők), Agrippa ezt jogosnak, Erasmus rágalomnak tartja.
- Magyar László András szerint a közmondás olasz lehetett, mert már Petrarca orvosok ellen írt művében (Invectiva contra medicum) is megtalálható.
- Pürrhosz (Kr. e. 319–272), 306-tól Epirosz királya. A történet Aulus Gellius Noctes Atticae [Attikai éjszakák] c. művében maradt fenn.
- A két converso orvosetikai elképzeléseiről L: Aaron J. Feingold: Three Jewish Phisicians of the Renaissance, The Marriage of Science and Ethics. American Friends of Beth Hatefutsoth, the Nahum Goldman Museum of the jewish Diaspora, Tel Aviv, 1996.
- A vádaskodásra az adott okot, hogy a marránus, vagyis kényszerből áttért családból származó Amatus Lusitanus visszatért atyái hitére. Matthioli ebből az „őrültségből" vezeti le Amatus orvosi alkalmatlanságát.
- Noha a zsidó orvosoknak hivatalosan nem volt megengedve keresztény betegek ellátása, éppen az uralkodó osztály, a fejedelmek és főpapok ragaszkodtak hozzájuk, ismervén nagy szakértelmüket. Ez az önző engedékenység azonban a nyereségen kívül igen veszélyes is volt a zsidó orvosoknak, akik egyrészt nem lehettek biztosak a fizetségben, másrészt ki voltak szolgáltatva a hivatalos, keresztény kollégáik irigységének és rosszindulatának.
- Érdekes, hogy ez a téma teljesen kimarad Agrippa invektívájából, talán azért, mert elsősorban a bábák szakterülete volt.