Kalligram / Archívum / 2003 / XII. évf. 2003. december – Antikvitás az ezredfordulón / A szépség megszállottja

A szépség megszállottja

Harmadik fotóalbuma előtt Robert Vanóval

 

Ugyanazt keresi, mint az olasz reneszánsz nagymesterei, Leonardo da Vinci, Michelangelo, Donatello vagy Luca Signorelli. Férfitestben a legszebbet. A hibátlant. A tökéletest. Színek helyett fénnyel és árnyékkal fest. Véső és kalapács helyett a képzeletét használja. Idealista, mondják róla sokan, s ő nem tiltakozik. Pedig nem szépít, és nem halványként kezeli a férfitestet. Egyszerűen csak megmutatja. Elénk tárja. Robert Vano hittel és meggyőződéssel, nem kis megszállottsággal keresi napjaink Dávidjait, Apollóit, Adoniszait.

Vanyó Róbertből a hetvenes évek második felében lett Robert Vano. Igaz, az ötvenes évek nacionalista politikájának köszönhetően Érsekújvárban előbb Vaňo lett belőle. Ott született ugyanis 1948-ban. Aztán 1967-ben, amikor Jugoszlávián keresztül emigrált, az olaszok lehagyták a nevéről az ékezetet. Amerikába már Robert Vanoként érkezett. Bár gyerekként papnak, kamaszkorában pedig színésznek készült, a végén mégis fotóművész lett. De ennek is megvannak az előzményei. Előbb New Jerseyben dolgozott egy üveggyárban, gyakran éjszakai műszakban, majd New Yorkba költözött, ahol eleinte „kézifiú" volt egy étteremben, ezt követően pedig fodrásznak állt Vidal Sassoon szalonjában. Később jó nevű fotósok asszisztense lett, és így kezdett el fényképezni ő maga is. Első kiállítása 1982-ben volt New Yorkban. 1990-ben hazaköltözött. Amerikai útlevéllel a zsebében Prágát választotta. Love you from Prague címmel 1991-ben jelent meg első fotóalbuma, két évvel később pedig Fiúk és rózsák címmel új kötetet adott ki. Ma az Elle cseh nyelvű változatának művészeti vezetője, és újabb fotóalbum összeállításán dolgozik.

   

Sokan úgy érezzük, a szépet könnyű szépnek mutatni.

• A szép az szép. Én sem állítom, hogy valami különös dolgot csinálok. Lehúzom a háttérvásznat, beállítom a modellt, és lefényképezem. Kiválasztani a szépet, az a nehéz! Előfordulhat ugyanis, hogy akit az életben szépnek látok, a fotón nem annyira az.

Hány éve fényképez?

• Harmincöt. Húszesztendős koromtól.

És mégis megtörténhet, hogy egy kész fotó láttán azt kérdezi magától: „Hová tettem a szemem?"

• Nem. Így nem. Én a különbségre céloztam az előbb. Nem minden szép fiú fotogén. Attól, hogy az életben lenyűgöző, nem biztos, hogy a képen is ámulatba ejtő. Olyat meg amúgy sem mondhatnék fotózás közben, hogy „nem tudom, mi van veled, tegnap sokkal jobban néztél ki!" Ezzel begörcsöltetném az illetőt. Szerintem nincs is csúnya ember. Ha annak neveznék valakit, Istenre mondanám, hogy rosszul végezte a dolgát. Mivel nem vagyunk egyformák, az ízlésünk sem azonos. Én mindig ebből indulok ki. Hiába állítom én valakiről, hogy szép, ha X-nek vagy Y-nak egyáltalán nem tetszik. Tíz évvel ezelőtt még én is bátrabban mondtam véleményt. Ha olyan valaki jött hozzám, aki nem imponált, közöltem vele, hogy „ne haragudj, téged nem fényképezlek, nem vagy a típusom!" Ma már nem küldenék el senkit, mert tudom, az, akit elutasítanék, szólna a nála esetleg szebb barátjának, hogy ne jöjjön hozzám, mert én ilyen meg olyan vagyok. Ezért inkább hallgatok. Megcsinálom a képeket, és várom a még jobb, még vonzóbb modellt.

Szép és szebb között mi alapján válogat?

• Nincs recept. A saját ízlésemre hagyatkozom. Van, aki minden képen más, mert változóképes, van, aki nem, de ez sem jelenti, hogy kevésbé fontos számomra, mint a másik. Mindenesetre nem a hajszín alapján válogatok. A korra azonban erősen figyelek. Ha valakivel telefonon beszélgetek, tehát nem látom őt, és azt mondja, hogy huszonhat vagy huszonhét éves, akkor azt gondolom róla, hogy ő már nekem nem felel meg. Én a huszonötnél húztam meg a határt. Hogy ezt én találtam ki vagy a munkámból adódik, az teljesen mindegy. De ha az illető már túllépte ezt a határt, akkor azonnal szólok neki, hogy ne jöjjön.

Pedig a szép később esetleg még szebb.

• A huszonöt már negyed századot jelent. Erre már az ügynökségen is azt mondják: „Antik áruval nem kereskedünk!"

○ De másra kell a modell egy ügynökségnél és másra egy fotográfus műtermében.

• Van egy gyönyörű képem Vlastimil Brodskýról, a neves cseh színészről. Nem sokkal a halála előtt készítettem róla. Mások szerint is nagyon jól sikerült. Mégsem fogok átállni az idősebb emberek fotózására. Fiatal fiúkat amúgy sem fényképeznek a cseh fotóművészek, mindenki az öregekben keresi az érdekeset. Dolgoztam egyébként Iva Janžurovával is. Kérdezte, láthatja-e a képeket megjelenés előtt. Meg akartam nyugtatni, hogy ne féljen, majd a komputerrel korrigáljuk a „hibákat". „Mit? – kapta fel a fejét. – A ráncaimat? Hozzá ne nyúljanak! Én minden egyes ráncomért keményen megdolgoztam!" Nekem ez nagyon tetszett. Ma, amikor mindenki szebb és fiatalabb akar lenni, itt egy nagy formátumú művész, aki vállalja a korát és az arcát.

Hogy kötött ki végül is a fiúknál?

• Én nem itt kezdtem el a műfajt. Már New Yorkban is fotóztam szép fiúkat. Prágában eleinte lányokat fotóztam. Modelleket, akik ilyen-olyan ügynökségeknél dolgoztak. Nekik szóltam, hogy küldjenek fiúkat. És miután elkészültek a képek, mindenki azzal jött, hogy szépek. És folytattam. Ha lenne elég pénzem, és nem kellene dolgoznom, akkor lehet, hogy én magam keresném az arcokat. De ha mondjuk egyszerre tíz fiút akarok mezítelenül fényképezni, odaszólok valamelyik ügynökségnek, hogy küldjenek ilyet meg olyat meg amolyat, és másnap visszahívnak, hogy kit találtak. Aki vállalja, jön, aki nem, az nem.

Művészeti vezetőként mi a feladata az Elle-nél?

• A képanyagért vagyok felelős. Válogatok. Ami nem üti meg a lap nívóját, vagy eltér a stílusától, azt visszaadom. Ha úgy adódik, fotózok is a lapnak. Ornella Mutit, Nastassja Kinskit, általában sztárokat.

○ Neve mégis azokkal a fotókkal forrott össze, amelyeken a férfitest szépségéről vall.

• Amikor Prágába jöttem, senki nem ismert. Mindent elölről kellett kezdenem. Pontosan tudtam, hogy az első munkáim alapján fognak elkönyvelni. Fotózhattam volna lányokat is vagy divatot, de valami mást akartam elkezdeni, s amikor megcsináltam az első fotókat, s túl voltam az első önálló kiállításomon, sokan nem tudták, hogyan reagáljanak. Szép, szép, nagyon szép, veregették a vállam, de úgy gondolták, két-három hónap után váltani fogok, és mással folytatom. Egy év múlva azonban újabb kiállítást rendeztem, és minden évben ezzel folytattam, ezért az ötödik kiállításom után már tudták, hogy lehorgonyoztam ennél a műfajnál. Most már nem is nagyon csinálok mást. Imádom Bruce Webert. Minden könyve megvan. Rengeteget dolgozik. Amikor már a hatodik albuma is megvolt, automatikusan megrendeltem a következőt. Tudtam, hogy nem érhet kellemetlen meglepetés. Kifizettem a százhúsz dollárt, kibontottam a csomagot, és mit látok: sehol egy fiú, mindenütt kutyák. Iszonyúan mérges voltam. Kivágok egy csomó pénzt, és kapok érte egy csomó agarat. Meg is fogadtam egy életre, hogy látatlanban soha! Ezt csak azért meséltem el, mert nyilván én is belekezdhetnék valami másba, de aki azt várja tőlem, amit eddig kapott, az rettenetesen megharagudna rám. O Bruce Weber a csúcs? Legalábbis a maga műfajában?

• Herb Rittset is szeretem. De Weber fiúi olyanok, mint az enyéim. Itt is lakhatnának a szomszédban. Tehát ismerősnek tűnnek. Ez nagyon fontos. Ritts modelljeiben van valami elérhetetlenség. Weber egy évben négyszer katalógust is fényképez különböző divatcégeknek. Ezeket a kiadványokat a barátaim hozzák New Yorkból. Hat dollár egy darab. Bármelyiket lapozom is fel, mindegyikben azt látom, hogy ugyanolyan modellekkel dolgozik, mint én. Mindegy, hogy milyen az éppen aktuális trend, már ami az arcokat illeti, az ő fiúi mindig szépek, és a legtöbbször természetközeiben, fűben, fák alatt vagy vízparton mutatja őket, esetleg elnyújtózva az ágyban.

○  Calvin Klein éppen aktuális szőke modellje, az ausztrál Travis Fimmel láttán mit érez?

• Levettem az összes képét az internetről.

Mikor döntötte el New Yorkban, hogy hazajön?

• Én ezt nem döntöttem el. Nem foglalkoztatott a gondolat soha. Nyolcvankilencig ugyanis nem lehetett hazajönni. Dolgoztam, utaztam a világban. Nem mardosott a honvágy. De ahogy öregszem, most már egyre gyakrabban érzem, hogy húz haza valami anyámhoz, Érsekújvárba. Először azt hittem, hogy az otthoni ízek hiányoznak. Vettem egy magyar nyelvű szakácskönyvet, hogy majd abból főzök, de aztán rájöttem, hogy ezzel nem oldottam meg semmit. New Yorkban volt egy tranzisztoros rádióm. Rövidhullám, hosszúhullám, állandóan a Szabad Európát hallgattam. Tudni akartam, mi történik itthon. Az angolok sem jelentették, hogy mi van. De mert naponta meghallgattam a híreket, minden eljutott hozzám. Tudtam a lengyelországi eseményekről, arról, hogy a magyarok átengedték a határon a kelet-németeket, hogy ledőlt a berlini fal. Ezt láttam is a tévében. Azt is mondta a rádió, hogy rogyadozik a rendszer, de az oroszok nem csinálnak semmit. Decemberben már tudtam, hogy új időszámítás kezdődik Kelet-Európában. Három hónapot vártam, és egy nap útra keltem. 1990 márciusában már itthon voltam. Nem állítom, hogy nem izgultam, hiszen tudtam, mi várt azokra, akik hatvannyolcban elmentek, majd hazajöttek. Én huszonhárom év után ültem fel a repülőre. Az anyám már nagyon várt.

Mivel zárta le a kinti életét? Lezárta egyáltalán?

• Nem mondom, hogy végleg visszajöttem. Hogy most már soha vissza nem megyek. Amerikai útlevelem van, bármikor elindulhatok. Néha be is villan az agyamba, hogy „de jó lenne most Amerikában!" Aztán megnyugszom. Amerikában, amikor már fotóztam, szinte minden nap máshol dolgoztam. New Yorkban béreltem lakást, a munkám azonban mindig máshova vitt. A legtöbbször vagy a tengernél, vagy a havas hegyekben fotóztunk. Egyébként itt is jól érzem magam, ebben a fényes prágai lakásban. Akik ismernek, azt mondják, itt az én Amerikám. Nem járok sehova. Itt nem olyan kedvesek az emberek, mint New Yorkban. Ez az egész keleti blokk nem kedves.

○  Amerika meg csak mosolyog, és azt sem őszintén teszi.

• Nekem mindegy, mit gondol, csak kedves legyen az illető.

Akkor könnyen megvehető.

• Nem hiszem! De a boltban vagy az étteremben elvárom a pénzemért, hogy kedvesek legyenek velem. Érezzem, hogy örülnek, ha látnak, és mosolyogjanak, ha fizetek. Az igazán jó barátaim Prágában is amerikaiak. Azért nem járok sehova, mert ők gyakran eljönnek hozzám. Ha Amerikába vágyom, beugrom a MacDonald'sba, és veszek egy hamburgert. New Yorkban a magyar negyedbe jártam, és honvágy ellen gulyást ettem. Közben persze magyarul beszélgettem.

Prágában is vannak magyar ismerősei?

• Nincsenek. Én itt csak a mamámmal beszélgetek magyarul – telefonon. Nyolcvanéves, és állandóan beteg szegény. Szerinte én viszem a sírba. Ha lát a tévében, vagy olvas rólam az újságban, mindig azzal kezdi, hogy „már megint miket mondtál?!" Hogy ő most pár napig nem mehet ki az utcára, mert léptennyomon rólam beszélnének neki. Nem ért se szlovákul, se csehül, csak arra hagyatkozik, amit leadnak neki a szomszédok. Azt mondja: „Már megint ott ültél az ágyon egy mezítelen fiúval!"

Hiába esküdözöm neki, hogy a fiú ült az ágyamon, én meg fényképeztem, nem hiszi el. A magánéletem egyébként sem „élő adás". Szerintem nem is tudja, mit csinálok. Egyedül az Elle-t látja. És elmeséltem neki, hogy Jihlaván tanítok. Erre nagyon büszke. Tanár a fia! Ezt mindenkinek elmondja. A karácsonyt mindig vele töltöm. December közepén bezár a szerkesztőség, olyankor mindig hazautazom, Érsekújvárba. Két hétig ki sem mozdulok mellőle a lakásból. Január negyedikéig csak beszélgetünk. Mindig, minden évben ugyanaz történik. Süt-főz, nagy energiával vár, aztán négy nap múlva, amikor már megszokta, hogy otthon vagyok, lerobban. Nekem kell talpra állítanom. Reggel, amint felkel, elkezd panaszkodni. Húzza a lábát, nyögdécsel, alig várja, hogy megkérdezzem, mi baja. És már mondja is, hogy mennyire fáj a feje. „Anyukám, de akkor miért húzod a lábad?! Attól, hogy a fejed fáj, még ugrándozhatnál." Persze hogy nem gondolom komolyan. „Nem tudsz te rólam semmit!" – feleli. „Vegyél be aszpirint!" – biztatom. „Az nem jó a gyomornak!" – vágja rá szárazon. „Nem miattam fáj a fejed?" –faggatom. „Ha ilyeneket kérdezel, még jobban fog fájni!" – mondja dühösen. Szóval így élünk mi ketten. Aztán rám parancsol, hogy „Ha legközelebb jössz, ne ebben a kinyúlt pulóverben gyere!" Két hétig ott ülök vele a szobában, és ő azt szeretné, ha öltönyben, nyakkendőben lennék. „A hajad is milyen fehér! Megőszültél?" „Nem! Ez festék!" És ezt sem hagyja szó nélkül: „Ha nem vetted volna észre, már elmúltál húszéves!"

Ha szép arcú, arányos alkatú fiút lát az utcán, megszólítja?

• Szeretném, de nem megy. Az ájulás határán állok, de inkább veszni hagyom. Nincs bátorságom megállítani. Pedig mindig van nálam névjegykártya. Ha jön velem valaki, őt küldöm utána, hogy megszólítsa. New Yorkban, a híres Studio 54 elnevezésű éjszakai klubban pisiltem, amikor odaállt mellém Andy Warhol. Egyszer csak hallom, hogy szól egy portoricói srácnak, hogy kérdezze meg tőlem, csinálhat-e rólam néhány felvételt. Felém fordul a fiú, hogy „Andy ask you..." Mondom, igen, készíthet. „He says yes" – mondta Warholnak. És végig így közvetített köztünk, miközben a dolgunkat végeztük. Nem velem beszélt, hanem vele. Aztán lefényképezett. Ott, az ajtó előtt. Nekem már nincs meg a kép. Ellopta tőlem egy fiú.

Fotózás közben sosem jön zavarba? Nem gyűri le a szépség ereje?

• Mindig eufórikus állapotban dolgozom. Hiába határozom el, hogy erős leszek, a szép újra és újra megremegtet. Éppen ezért minden fotózásra alaposan felkészülök. Lerajzolom a beállításokat. Mert miután levetkőzik a fiú, könnyen megtörténhet, hogy elfelejtem, mit akartam. De ha leírom és lerajzolom, akkor nem állhat be „rövidzárlat". Nem tudom, hogy önuralom kérdése vagy egyszerűen csak öregszem, de ha látok egy gyönyörű széket, már nem biztos, hogy azonnal rá kell ülnöm. Ha sokat gondolok rá, úgyis megveszem.

○ De ha tetszik, megérinti.

• Akkor sem érintettem meg, amikor még megérinthettem volna, mert fiatal voltam. Féltem a reakciótól. Van egy nagyon szép emlékem a nagymamámról, tizenöt éves korom óta őrzöm. Nyolc gyereket felnevelt, és született vagy negyven unokája. Már haldoklott, amikor anyu megkérdezte tőle, hogy mi volt élete legszebb pillanata. „Ne kínozz, mert a legszebb pillanatot nem az apáddal éltem meg!" – felelte. Ő tehát bátrabb volt, mint én. Vagy egy másik történet. Iskoláskoromban, Érsekújvárban felfigyeltem egy fiúra a buszon. Nagyon szép volt. Állandóan ugyanazzal a járattal utazott, mint én. Mindig meg akartam szólítani, de egyszer sem mertem. Aztán egy nap nem jött, és soha többé nem láttam. De egy életre megmaradt bennem. Ma már tudom, hogy rosszul gondolkodtam. Nem akarok a halálos ágyamon azon töprengeni, hogy mit hagytam ki az életemben.

○  Mi érdekli jobban egy modellben? A szépsége vagy a személyisége?

• Ezen még sosem gondolkoztam. Nem is tudnám különválasztani a kettőt. Ha szép, először mindig arra gondolok, hogy lehet, ő lesz az, aki szeretni fog. A fotózás révén ugyan közel kerülünk egymáshoz, de soha semmi nem történik köztünk. Nem a jól sikerült kép láttán fog belém szeretni. De ezt a vágyat nem lehet feladni. Lehet, hogy épp ő és épp ma. Közben új könyvön, új kiállításon jár az eszem. A modellnek meg csak a kép kell, semmi más. Lehet, hogy a fotózás után még eljön hozzám párszor, de már csak baráti beszélgetésre. Én nem küzdök senkiért. A fotók segítségével sem akarok manipulálni senkit.

Ha az itteni munkáiból a legsikerültebbeket New Yorkban is kiállítaná, miképpen fogadnák az amerikaiak?

• Nem minden fotómat állítanám ki Amerikában. A merészebbeket biztos, hogy nem. Rég töltöttem már hosszabb időt New Yorkban. Az elmúlt tíz évben mindig csak pár napra utazom ki. Az első könyvem nagy sikert aratott odakint. Azt írták róla, hogy „Most beautiful book from Checz Republic." Meg hogy „Wonderful boys, wonderful pictures." De hogy a kiállítást hogy fogadnák, nem tudom. Csak reménykedni merek, hogy ha van egyvalaki, aki szereti a képeimet, akkor akad más is.

Mai életében milyen súllyal van jelen a kint töltött huszonhárom év?

• Mivel a Bika jegyében születtem, nem tartozom a rendszerető emberek közé. Kényelmes vagyok és lusta, Amerika viszont megtanított a pontosságra és arra, hogy ne ígérjek meg semmit, amit nem tudok teljesíteni. Toleráns is kint lettem, és szorgalmas, kitartó! Rájöttem, hogy ha teljes odaadással végzem a munkámat, akkor biztos lesz sok ember, akinek tetszeni fog.

Nem sajnálja azt az időt, amelyet az üveggyárban vagy a fodrászszalonban töltött?

• Minden út vezet valahova. Talán jobb lett volna azonnal Sassoonnál kezdenem, vagy rögtön fotózni. Elfecsérelt időről semmiképpen nem beszélhetek. Itt is, ott is sokat tanultam. Egy topmodellnek nem lehet göndör haja. Ez megmaradt bennem. Az első két évem hajmosással telt a fodrászatban. De minden este ott maradtam tanulni. Az egész Sassoon-termékcsaládot megismertem, tudtam a ph-értékeket, mindent. És az a rengeteg ember! Járt hozzánk egy hölgy, egy híres szemorvos felesége, tele volt aggatva gyémántokkal. Órákba telt, míg mindent leszedett magáról. Egyszer meg is kérdeztem tőle, hogy minek ez a sok súlyos kő, amikor már nem is divat, és amúgy is csak gondot okoznak. De óvatosan fogalmaztam, nehogy megsértsem őt. „Akkor nem divat, ha nincs rá pénze!" –felelte gőgösen. És ebből is tanultam. Egy másik kuncsaftunk a Philadelphia Orchestrában játszott valaha, vele is sokat társalogtam. Egyszer megunta, hogy én örökké csak Párizsról és a fotózásról beszélek. „Levegő mindenütt van! – mondta. – Még Párizsban is! Menjen! Ha oda vágyik, induljon el végre és fotózzon!" És elmentem Párizsba, de semmi nem történt. Milánóval és Madriddal is így voltam. Soha semmi nem történt velem sem itt, sem ott. Most én is ezt mondom a növendékeimnek Jihlaván, akiktől azt hallom, hogy erre meg arra vágynak. „Aki a hegyekben bolyong, abból sosem lesz búvár!" O Lehet, hogy végleg Prágában marad?

• Nem akarom meghatározni, hogy meddig élek itt. Nem akarok lezárni semmit. És elölről kezdeni sem. Mindenütt jó. Itt is. Ha nem érezném jól magam, elmennék. Ha Afrikába hívna valaki, ott is szívesen dolgoznék.

Műfaji korlátokról beszélhetünk!

• Beszélhetnénk, ha lennének. Csakhogy nincsenek. Ha ezekből a fotókból meg tudnék élni, nem is dolgoznék az Elle-nél. Más kérdés, hogy nemsokára úgyis el kell jönnöm onnan. Mindenki harmincon aluli. Én vagyok az egyetlen, aki nem. A főnök pedig azt mondja: „Ő fizeti a munkatársait, s neki nem mindegy, kit néz egész nap." Engem sem hagy már sokáig. Már elmúltam ötvenöt éves.

○  Szépérzékére kik voltak a legnagyobb hatással?

• Azok, akiktől a legtöbbet tanultam. Például Sarah Moon. Az ő fotóit is nagyon szeretem. Mami egyszer azt mondta, hogy még beszélni sem tudtam, amikor letéptem magamról a pulóvert, mert nem tetszett. Az iskolában jól rajzoltam és ízlésesen öltözködtem. Mindig sötétkékben jártam. Az álarcosbálban mindenki Winnetou volt, én Hófehérke akartam lenni. Rengeteget olvastam. Volt egy rokonunk, aki könyvtárban dolgozott. Onnan hordtam a regényeket. A Háború és békét oroszul is elolvastam, annyira tetszett.

Mapplethorpe-pal sikerült találkoznia New Yorkban? Black Book című albuma a fekete testekről szól.

• Robert Mapplethorpe egy évig volt híres az életében. Vele nem találkoztam, André Kertésszel viszont igen. A szálloda mellett, ahol élt, gyakran fotózott. Már akkor is idős volt, amikor először láttam. Soha nem vettem annyi bátorságot, hogy megszólítsam őt. Mindig arra gondoltam, hogy én sem szeretem, ha valaki csak azért jön hozzám, mert ő is magyar vagy ő is Szlovákiából került Amerikába. Mindig arra vártam, hogy kimondja, mit kér tőlem. És féltem, hogy André Kertész ugyanezt hinné rólam. Mapplethorpe-ot sokáig nem ismerte Amerika. Egy évvel a halála előtt az a gazdag férfi csinált neki kiállítást, akivel élt. Nem akart úgy meghalni, hogy előtte ne legyen híres. Amikor megtudta, hogy AIDS-es, kiválasztottak a barátjával egy helyet, ahol rasszisták éltek, és ott állította ki a fekete fiúkról készült sorozatát. Aztán ő maga írt levelet a városházára, hogy „Itt ne állítsanak ki meztelen négereket!", és addig ügyködött, amíg valóban bezárták a kiállítást. Aztán írt egy másik levelet az Emberi Jogok Intézetébe, hogy kikéri magának ezt a kegyetlen elbánást, hogy csak azért zárják be a kiállítását, mert feketéket fotózott. És művészi szabadság címen az összes fontos újság csak vele foglalkozott. Így lett híres, és ezek után jelentek meg a könyvei. De az ő világa nem az én stílusom.

Túl sok, amit mutat?

• Nem. Az arcokat nem szeretem. A testek szépek. A technikája is jó, nyilván ezért lett híres. Nekem nincs technikám.

Miért nincs?

• Azért, mert nem világítok. Nekem a teremtő ad fényt. Idős mestertől tanultam Amerikában, aki nem használt villanófényt. Mindig a napfényre vártunk. Kérdeztem tőle, miért nem vesz vakut? Azt felelte: „Azért, mert a természetben is csak akkor látsz ilyen fényt, ha az Istenek háborúznak." Egyébként Bruce Weber sem használ villanót.

Elképzelhető, hogy a jövőben valami egész mással áll elő?

• Már tudom is, hogy mivel. Már nem akarok csak fiúkat fotózni. Lányokat küldök közéjük, hogy izguljanak egy kicsit. Ez a képeknek is jót fog tenni. Más lesz a hangulatuk. Több lesz bennük az érzékiség. Aztán ikreket szeretnék fényképezni. Fiúkat. Van egy-két izgalmas elképzelésem. Már csak az alanyok hiányoznak.