„Ezer úton egyfelé" – gyógyítás a klasszikus ókorban

Ha valaki a gyógyítás ókori történetét tanulmányozza, bármely részterület felől indul is el, a kutató által megszokottnál könnyebb helyzetben érezheti magát: a témakör már önmagában is közvetlenül belátható esélyt kínál a terméketlen tudományosság elkerülésére. A múltra irányuló kutatás tárgya ugyanis bármely pillanatban jelenvalóvá lehet, betörhet a kutató saját életébe: az ókori betegségek kutatója bármikor válhatik beteg ókorkutatóvá. Múlt és jelen összekapcsolódásának esélye tehát a szokásosnál közvetlenebb.

A mai közfelfogás az orvoslás tekintetében is mintának tudja a klasszikus antikvitást, mégpedig azon a módon, amit jól szemléltetnek egy 1985-ben megjelent, napjainkban is mértékadó orvostörténeti áttekintés¹ ajánló sorai. Eszerint Hellasz földjén egy primitív medicinából olyan orvostudomány alakult ki, amelynek eljárásait, erkölcsi felfogását, a benne fölhalmozott tudást közvetlen elődjének ismeri el a modern orvostudomány. E kapcsolat archetipikus alakja Hippokratész, az ókori medicina alapító mestere, legerősebb szála pedig alighanem a hippokratészi eskü, ez a biztosan ókori, bár aligha közvetlenül névadójától származó szöveg, amely két évezredet átívelően érvényes éthosa alapján méltán vált a mai orvosi fogadalom alapszövegévé.

Ez a felfogás tehát a gyógyítás ókori történetét elsősorban is az orvostudomány bölcsőjének tekinti. Méltán teheti ezt, hiszen a 'primitív medicinából' néhány évszázad alatt kifejlődött tudomány a maihoz valóban roppant hasonló egészségügyi univerzumot hozott létre. Ehelyütt elég csupán a legfőbb kapcsolódási pontokra utalni: három önálló tudományágra tagolt tudás (az egészséges életmódra vonatkozó tanítások rendszere, 'életmódtan' – diaitétiké, a szó eredeti értelmében vett dietetika; gyógyszertan – pharmakologia és a sebészet – cheirourgia, chirurgia); ezt rögzítő, hatalmas tömegű szakirodalom, az ókorból fennmaradt szövegemlékek legnagyobb együttese; nemzedékeket átívelő tudományos viták (pl. szabad-e embert élve felboncolni, hogy az így megszerzett tudást mások gyógyítására használják fel? etikusak-e az állatkísérletek?); különféle felfogást képviselő orvosiskolák; tudományos intézetek (elsősorban a Kr. e. 4–3. század fordulóján alapított alexandriai Mouseion), szakkönyvtárral, fizetett és az ókori világ minden részéből összeválogatott kutatókkal; szakorvosok, mestereiktől elméleti és gyakorlati képzésben részesülő doktorok (ritkán doktornők); ésszerű elvek alapján felépített, uniformizált katonai kórházak; ma is rögtön azonosítható orvosi műszerek és olykor ma is kipróbálásra érdemesnek ítélt gyógyító eljárások. S legkésőbb a római császárkorra a tudományos élet átfogta az ókori világ egészét – ugyancsak modernül cseng egy olyan életpálya, mint Galénosé! A római császárkor legnagyobb orvosa (kb. 130–200) három földrész legjobb műhelyeiben diákoskodott: Pergamonban, majd Smyrnában, aztán Korinthoszban és Alexandriában. Tizenkét éven át tartó tanulmányai befejeztével hazatért, a pergamoni gladiátorok orvosa lett, s így kiváló sebészeti gyakorlatra tett szert. Utána Rómába ment, ahol publikációi és sikeres praxisa révén a legmagasabb körökig emelkedett, császári orvos lett. Egész életében gyógyított, tanított, kutatott, publikált, s az egészségügyi politika alakításában is nagy szerepet játszott. Teljesítményét talán az a mértékadó vélemény jelzi a legjobban, hogy Galénosszal voltaképpen lezárultak az antik orvostudomány lehetőségei; az ókor hátralévő időszakában új kutatások helyett már az a kérdés került előtérbe, hogyan tehető mindenki számára hozzáférhetővé az addig fölhalmozott tudás. Mert Hippokratész és Galénos útján már csak olyan technikai feltételek birtokában lehetett továbbhaladni, amelyek majd az újkor elején valósultak meg.

Aligha kétséges tehát, hogy az orvostudomány joggal találta meg gyökereit a klasszikus ókorban. Talán nem érdektelen azonban föltenni a kérdést, kínálhat-e számunkra más tanulságot is a gyógyítás antik története. A hippokratészi–galénosi orvostudomány ugyanis még történetének zenitjén sem volt több, mint az egyik lehetséges választás a gyógyulást keresők számára. Az antikvitásból megismert gyógyító eljárásokat három rendszerbe szokás osztályozni, még ha ezek között jóval szabadabb volt is az átjárás, mint az osztályozás ténye sugallja: orvostudomány – isteni gyógyítás – mágikus gyógyászat.

Az ókori orvos (iatros, medicus) munkájának rekonstruálható kiindulópontja ismerős számunkra. Mai kollégáihoz hasonlóan természeti okokkal magyarázta a betegséget, a szervezet egyensúlyi állapotának fölborulását. Tevékenysége ezért arra összpontosult, hogy a megbomlott egyensúlyt helyreállítsa. Az általa használt gyógymódot főleg az határozta meg, milyen elvek szerint magyarázta az emberi szervezet működését és mit tekintett legfőbb alkotóelemének: például valamely őselemet (föld, levegő, tűz, víz), vagy valamely testnedvet, (vér, nyál, sárga és fekete epe). A különböző orvosi iskolák ettől függetlenül egységesek voltak fő eszközeik megválasztásában: valamennyien a természetben (növényben, állatban, ásványokban) rejlő erőket mozgósító gyógyszerekkel és az orvosi beavatkozást segítő műszerekkel igyekeztek legyőzni a betegségeket.

A beteg azonban nem csupán orvoshoz fordulhatott; remélhetett gyógyulást az égiektől is. Az ókori kultúrákban mód volt arra, hogy az ember közvetlenül járulhasson az istenekhez, azaz közvetítő (pap) nélkül, ám mégis a kultusz oltalmában, ami biztos kereteket adott az egyenlőtlen hatalmú felek találkozásához. Az isteni gyógyításnak számos változata közül a legfontosabb a beteget álmában meggyógyító csoda (enkoimésis, incubatio) volt, ami évszázadokon át intézményesen, egy hivatal szabályozottságával működött. A páciens elment valamelyik gyógyító isten szentélyébe: Asklépioshoz Epidaurosba vagy Kósz szigetére, Amphiaraoshoz a Marathóntól nem messze fekvő Óróposba, vagy éppen Isishez, Sarapishoz. Tisztító szertartások és bemutatott áldozatok után várta, mikor kerülhet sorra, azaz mikor szólítják: bemehet a szentély egyébként tiltott részébe, hogy ott töltse az éjszakát. Álmában aztán megjelent neki az isten és meggyógyította, vagy (ritkábban) közölte vele a gyógyulás módját. Fontos tudni: Epidaurosban vagy Óróposban nem dolgoztak sem orvosok, sem álomfejtők! A szentélyben-alvás (incubatio) során a beteg közvetlenül az istennel találkozott. Még arra sem volt szükség, hogy személyesen kérjen gyógyulást, elküldhette valamely hozzátartozóját is. Az üzemszerű csodagyógyítás egyik legszebb ókori ábrázolása az a márvány fogadalmi dombormű, amelyet felirata szerint Amphiaraosnak ajánlott fel Óróposban egy Archinos nevű hálás beteg (1. kép). A domborművet keretező építészeti elemek jelzik, hogy az ábrázolt jelenet szentélyben zajlik, amelybe jobboldalt köpenyes, jobb kezét a segélykérés mozdulatával előretartó férfi lép be (a relief két felső sarkát összehasonlítva jól látszik, hogy ezen az oldalon van a szentély bejárata). A mintázás hasonlósága azt sugallja, hogy a dombormű két további jelenetében is ugyanezt az alakot, nyilván magát Archinost látjuk: középen, amint az alvó férfi ruhátlan vállához fölágaskodó kígyó ér (a mögöttük kifaragott fogadalmi dombormű megint csak azt jelzi, hogy a jelenetet szent helyen kell elképzelnünk); baloldalt pedig, amint Archinos vállát a jóval hatalmasabbnak és az Asklépioséhoz hasonló alakban ábrázolt Amphiaraos kezeli – ugyanott, ahol a kígyó érintette az alvót. A szokásos értelmezés szerint a dombormű ugyanannak az eseménynek, Archinos csodálatos meggyógyulásának a történetét beszéli el, két nézőpontból: az álmot (hogy megjelent egy kígyó és meggyógyította) és ennek jelentését (hogy a kígyó alakjában maga Amphiaraos gyógyította meg). A kompozíció nyitó tétele, az oltalomkérő alak mindennek alapfeltételét, az isten erejébe vetett hitet fejezi ki.

Magától értetődő, hogy a csodálatos gyógyulások hitelességének kérdésében az ókor kutatója nem foglalhat állást, ha a mestersége megszabta lehetőségeken belül akar maradni. Elvben mindenesetre belátható, hogy a csoda, azaz a természeti törvények időleges felfüggesztése éppen hogy az istenek dolga. Ma ki-ki maga döntse el, hitetlenkedve vagy sóvárogva gondol-e Óróposra, Epidaurosra. De bárhogy legyen is, a szentélyek félezer évnél is hosszabb virágzása azt biztosan tanúsítja, hogy a gyógyító csodaüzemeket akkor és ott hatékonynak tartották.

Az orvostudomány és az isteni gyógyítás mellett létezett egy harmadik út is: a mágikus gyógyászat. Értékelését roppantul megnehezíti a varázslás fogalmához még napjainkban is (és éppen 6–5. századi görög előzmények nyomán) elválaszthatatlanul hozzátapadt negatív megítélés. Nemzedékek tanulták úgy, hogy a mágia az emberiség legprimitívebb tudatformája, vagy éppen ellenkezőleg, a már idejüket múlt vallások bomlásterméke (egy nagyszerű tudós, A. A. Barb megfogalmazása szerint a mindennapi kenyerünket fenyegető halálos méreg). Úttörő kutatások nyomán csupán nemrégiben vált világossá, hogy a varázslás általános érvényű fogalomként hasznavehetetlen, hogy számos vallásban vallás és mágia között nincs különbség, s hogy az ókori kultúrák esetében legfeljebb abból érdemes kiindulni, hogy az antikvitás melyik korszakában ki mit tekintett a mageia fogalmába tartozónak. Az sem véletlen, hogy a mágikus gyógyászatra éppen a legutóbbi időkben kezd megkülönböztetett figyelem irányulni. A huszadik század második felétől, az orvostudomány egyeduralkodó szerepének megszűntével és a fokozatosan fölmerülő 'alternatív' gyógymódok előtérbe kerülésével párhuzamosan aktuálissá vált a lehetséges antik elődök kutatása.

Az orvos 'alternatív' kollégája, a varázsló (magos vagy theurgos, magus) a betegségeket démonok művének tudta. Az ókori keleti kultúrákban régtől általános és a római császárkor teológiai felfogásában is részletesen kidolgozott felfogás szerint a betegségeket az emberi és az isteni szféra közé gondolt démonok okozzák, akiket, szemben a görög istenekkel, nem költői és művészi alkotások révén megformált plasztikus alakban képzeltek el, hanem személytelen hatalmaknak. Őket kell kiűzni a betegből, hogy meggyógyuljon. A varázsló gyógyító szerei elsősorban a tisztító szertartások, az amulettek és a ráolvasások. Amíg az orvos a természet erőit mozgósítja a szervezet megbomlott egyensúlyának helyreállítására, a varázsló a betegség hatalmas démonánál hatalmasabb erőhöz, valamely istenhez fordul. Hogy eljusson hozzá, tudnia kell az emberen túli világ átláthatatlan erői között hozzá elvezető utat, ismernie kell az őt megszólító jelszót, a pontos varázsigét a végtelen számú lehetséges változat közül (csakis a „Szezám, nyílj ki!" igéje tárta fel a barlangot Ali Baba előtt). Gyógyító tevékenysége arra irányul, hogy a megszólított isten hatalmának vértezetében, az isten nevében adjon parancsot a démonnak, távozzék a betegből. Egy Carnuntumban (Petronell), a katonai temető egyik sírjába elrejtett kisméretű ezüst lemezre vésett, császárkori görög nyelvű ráolvasás² például így szól: „Fejgörcs ellen. Antaura (nyilván a betegség démona) kijött a tengerből. Fölüvöltött, mint egy szarvas, felbőgött, mint egy marha. Szembejött vele az ephesosi Artemis. »Antaura, hová viszed a fejgörcsöt. Csak nem..." A szöveg itt megszakad, de széltében (így a magyar népi gyógyászatban is) elterjedt szkhémája párhuzamos példák alapján jól rekonstruálható. A prédikátor Bornemisza Péter 1578-ban kiadott művében (Ördögi kísírtetekről, avagy röttenetes utálatosságáról ez megférteztetett világnak) szerepel például a következő „csúzról való báj: Uram, mindenható Isten, múlék regös nagy út, rajta megyén vala áldott urunk Isten, előtalála hetvenhétféle veres csúzt. Monda áldott urunk Úr Isten: Hova indultatok ez régös-régi nagy úton? Megszólala hetvenhétféle veres csúz: Ha minket azon kérdesz urunk Úr Isten, hova megyünk, úgymond, mink is elmegyünk, úgymond, ez fekete föld színére. Áldott ez testbe, teremtett ez lélekbe: szálas húsát szaggatjuk, piros vérét megisszuk, száz tetemét tördeljük, száz ízit, száz porcikáját. Hogy azt hallá áldott Urunk Isten: Tűk se mehessetek, úgymond, ez fekete föld színére, ez én-adottam testbe, teremtettem lélekbe, tűk is siessetek, az tenger szigetibe, kegyetlen Óriásoknak szálas húsát szaggasátok, piros vérét megigyátok...". A varázsló tehát isteni közreműködéssel kiparancsolja a betegből (az 'áldott ez testből, teremtett ez lélekből') a szaggató bajt és eltéríti valahová ('a kegyetlen Óriásokhoz'), ahol már nem tud ártani.

A varázsló akkor volt eredményes, ha minél hatékonyabb eszközökkel tudott istenéhez fordulni. A hatékonyság pedig (már akkor is) éppúgy rejtőzhetett a legősibb, mint a legújabb eljárásokban. A római birodalom korának mágiájában egyaránt használtak sokévezredes, az egyiptomi Óbirodalom idején már ismert eljárásokat és napjaikban kidolgozott módszereket. Ennek a gyors reagálásnak az emlékét az Újszövetség is megőrizte. Amikor az 1. század közepén Pál apostol Ephesosban térített, „és nem közönséges csodákat cselekszik vala az Isten Pál keze által... elkezdték pedig némelyek a lézengő zsidó ördögűzők közül az Úr Jézus nevét hívni azokra, a kikben gonosz lelkek valának, mondván: Kényszerítünk titeket a Jézusra, kit Pál prédikál" (Apostolok Cselekedetei, 19, 11 és 13; Károli Gáspár fordítása). S épp a hatékonyságra való törekvése miatt nemzetközi is volt: mindegyik kultúrából átvette, amit csak hasznosnak talált. Mindezt jól szemlélteti az alábbi példa.

A budapesti Szépművészeti Múzeum egy császárkori haematit gemmáját főnix képe díszíti: az oszlopra vagy talapzatra helyezett gömbön álló madár alatt krokodil, fölötte kitárt szárnyú skarabeus, kétoldalt pedig egy-egy kígyó, skorpió és madár (fecske) látható. A gemma hátlapjára görögül ezt a parancsot vésték: 'eméssz!' (2. kép). A furcsa véset és a vele első pillantásra semmiféle összefüggésbe nem hozható felirat azt jelzi, hogy a darab a mágikus gyógyászat egy sajátságos talizmán-típusához, az ún. varázsgemmákhoz tartozik. A kompozíció teljességgel egyedi, csakis ennek a csoportnak a darabjain fordul elő, az antik művészetben egyébként ismeretlen – úgy látszik tehát, ezek kedvéért alkották meg.

A gemmára vésett állatok együttese a klasszikus görög-római ikonográfia alapján nem ad értelmes jelentést, néhány motívum, elsősorban a skarabeus és a krokodil pedig arra utal, hogy a megoldást Egyiptomban érdemes keresni.

Az értelmezés kiindulópontja egy Hérodotosz által följegyzett történet (II 72). Eszerint az egyiptomiak tiszteletben részesítettek egy phoinix nevű madarat, akinek csodálatos tulajdonsága van: ötszáz évenként ellátogat Arábiából Héliopolisba, a napisten templomába, s magával viszi apja myrrhatojásba burkolt tetemét. Ez a Kr. e. 5. században, tehát még jóval az európai hagyományban oly nagy szerepet játszó főnix-legenda megszületése előtt följegyzett történet magyarázza a kb. félezer évvel később vésett gemma középponti részletét, a gömbön álló madár alakját. Az egész kompozíció szintén az egyiptomi ikonográfia alapján bizonyult értelmezhetőnek.³ A gemma tengelyében ábrázolt állatok: a krokodil, a főnix és a skarabeus a Napisten különféle aspektusait jelenítik meg, mégpedig az egyiptomi vallás jellegzetes módján, különféle jelentéstartományokban: természeti síkon megfogalmazva az éjszakai útját járó (krokodil), a fölkelő és az égen tündöklő (főnix, skarabeus) égitestként; a mitológia nyelvén elbeszélve pedig az apját, Osirist eltemető fiú és utód, Horus alakjában (a gömbön álló főnix). A kétoldalt sorakozó állatpárok (fecske, skorpió, kígyó) az Osiris–Horus történet két további főszereplőjének, Isis és Nephthys istennőnek a fáraónikus vallásban évezredek óta szokásos ábrázolásai.

A gemmára vésett kép jelentés-szerkezetét az antik mágia legfontosabb írott forrásai, a papiruszokon fennmaradt varázsreceptek (ún. varázspapiruszok) révén lehetett értelmezni: a kép nem más, mint a számos aspektusában előhívott napistenhez szóló, egyetlen képpé sűrített invokáció. A mágus az ily módon megidézett istenséget kéri meg, biztosítsa számára az elérni kívánt hatást – ezúttal azt, hogy az ügyfélnek ne legyenek belgyógyászati panaszai.

A budapesti gemma csoportjába ma további tíz, egymáshoz csak lazán kapcsolódó példány tartozik. (Az egyes darabok közti eltéréseket az magyarázza, hogy ezeket a talizmánokat a vésnökök nem szabadon, hanem varázslók tervei alapján készítették; mindegyik mágusnak módja volt egy javított változat megtervezésére). A gemma javasolt értelmezésének próbaköve egy jelenleg lappangó, korábban a bejrúti Sarrafian-gyűjteményben őrzött darab: ezen ugyanis a kísérő állatok sorában egy-egy rák is föltűnik (3. kép). A rák gyakorlatilag ismeretlen az egyiptomi hagyományban. Jellemző, hogy a mértékadó egyiptológiai szaklexikon – exotikus ajándékként megemlítve – mindössze három félsort szentel neki. A rák-motívum a csoport két további darabján is előfordul.

A probléma megoldását az állat meghatározásával érdemes kezdeni. A gemmán tarisznyarák van, amit az ókorban is megkülönböztettek a rákok más, pl. ollótlan vagy éppen hosszú farkú rendjeitől. Itt persze most nem a biológiai osztályozás a fontos, hanem az egyes fajtákhoz kapcsolódó mitológiai, vallási képzetek azonosítása. A tarisznyarákra vonatkozó görög-római hagyomány középponti mozzanata a rák és egy tengeri kagyló szövetsége. „Amikor az apróhalak beúsznak a nyitott kagylóba, a rákocska harapásával figyelmezteti szövetségesét, amely összezárja kagylóhéjait: ennélfogva két egészen különböző állatka közösen szerzi be ennivalóját" (Cicero: Az istenek természetéről. II 48; Havas László fordítása alapján).

A kagylóról (pinna) és az őt őrző (pinnophylax) rákról szóló történet elterjedtségét nem a források nagy száma bizonyítja a legjobban, és nem is az, hogy átívelnek a klasszikus kultúra nagy részén a Kr. e. ötödik század közepétől az ókor végéig, hanem megjelenésük változatossága: a rák és a kagyló együttese jelen volt Szophoklész és Arisztophanész darabjaiban, Arisztotelésznek az állatok rendszerezéséről írt kézikönyvében, Chrysippos, Philón filozófiai esszéiben, Artemidóros álmoskönyvében, de Plinius enciklopédiájában is, vagy (s az itt tárgyaltak szempontjából ez a legfontosabb) az 5–6. században élt Hórapollónnak a hieroglifokról írott munkájában:

„Ha magát ellátni képtelen apát vagy férfit akarnak jelölni vagy olyat, akiről családtagjai gondoskodnak, kagylót és rákot festenek. A rák megtapad a kagyló testén és nevéhez illően kagylóőrnek (pinnophylax) hívják. Amikor ugyanis a szétnyíló kagylón beúszik egy kishal, a rák ollójával megcsípi a kagylót, az pedig megérzi ezt és összezárja a héját; így ejtik el a halat." (Hieroglyphica, II 108)

A két állat együttese tehát a klasszikus kultúrában a külön-külön életképtelen, de együtt sikerre jutók allegóriája volt, amit persze számos módon lehetett értelmezni. A történet hangsúlya eshetett a háládatlanság motívumára (az egyik változatban a rák felfalja a kagylót), a közös munka tudatosságának kiemelésére vagy éppen – mint a tarisznyarák neve ('aki a kagylóra vigyáz') is mutatja – az óvó gondoskodásra.

Föntebb már szó volt róla, hogy a budapesti gemmán ábrázolt fecske-, kígyó- és skorpió-pár az Osiris végtisztességét és Hórus születését gondozó Isis és Nephthys istennőnek a fáraónikus hagyomány szerinti, évezredes múltú ábrázolása: mindegyik állatban az istennők valamely lényegi aspektusa fogalmazódott meg. A római császárkor nemzetközi mágiájában azonban az egyiptomi képek sora könnyen volt kiegészíthető egy további – görög eredetű, de hasonló értelmű képpel.

Érdemes itt utalni arra, hogy a Sarrafian-gemma egy másik szempontból is szorosan kapcsolódik Hórapollónhoz – és egyelőre csakis őhozzá. A jelenleg lappangó darabról ma ismert egyetlen fényképen jól látszik ugyanis, hogy a főnix egy másik madár hátán áll (3. kép). Mint már szó volt róla, a főnix héliopolisi útjáról fennmaradt legtöbb ókori forrás úgy tudta, a madár illatos kenetekbe burkolja halott apja maradványait, s úgy helyezi el a napisten oltárán. Egyedül Hórapollón meséli úgy a történetet, hogy a két madár együtt repül a templomba, s az öreg ott hal meg. A gemma fényképén jól látszik, csakis az álló madáron van sugárkoszorú. A két amulett kompozíciója közötti eltérés a jelentés különbségére utal. A Sarrafian-gyűjtemény gemmája a madár újjászületésének mozzanatát emeli ki. A budapesti darab viszont azt ábrázolja, ahogy a phoinix elhelyezi halott apját – immáron múlttá vált saját magát – a Napisten templomában, ahová egyszer majd neki is kerülnie kell. A kultusz révén az éppen most elmúlt időszakot a már elmúltakhoz kapcsolva fejezi ki az idő végtelenségét.

Mindez talán nyilvánvalóvá teszi, hogy ezek a gemmák, még ha az általuk képviselt gyógymód számunkra képtelennek tűnik is, nem tudás nélkül készültek.

Könnyen adódik a mágikus gyógyászat mai párjának az alternatív medicinát tekinteni. Az alternatív medicina kifejezés egy másikhoz, ti. az orvostudományhoz képest foglal közös névbe egészen különböző gyógyítási lehetőségeket (pl. természetgyógyászat, távol-keleti kultúrák eljárásai, modern technológiák). (A magyar kormány 1997-ben meghozott 40-es számú rendeletének dodonai meghatározása szerint „...a természetgyógyászati és a nem konvencionális [...] gyógyító eljárások alkalmazása olyan egészségügyi tevékenység [...], amely a konvencionális gyógyítási módszereket kiegészíti, meghatározott esetekben helyettesíti"). Ez a negatív definíció az antikvitásra csak nagy óvatossággal használható, hiszen az ókorban a két rendszer időbeli viszonya éppen fordított volt: az orvostudomány kezdte el 'kiegészíteni és meghatározott esetekben helyettesíteni' a másikat a Kr. e. 5. század közepétől kezdve. Ebben az időszakban született meg ugyanis az orvoslással foglalkozó irodalom, ami a kószi Hippokratész (460–380 k.) neve alatt maradt fenn (corpus Hippocraticum), bár zöme a későbbi századokban keletkezett. Noha már Hippokratész nagyapjának is tulajdonítottak iratokat, a Kr. e. 5. század második fele mégis joggal tekinthető fordulópontnak, hiszen ez idő tájt számos területen zajlott le hasonló fejlődés Hellaszban: elkezdték írásban rögzíteni és ezáltal dialógusra alkalmassá tenni egy-egy mesterség szabályait (ekkor íródott például Polykleitosnak, a nagy szobrásznak 'Kanón' című műve az emberi test tökéletes ábrázolásáról. Hiszen ez a kor fedezte föl rész és egész elválaszthatatlan összefüggését, hogy valamely egész egyetlen elemének megváltozása, legyen az valamely szobrász mintázta testrész izmainak megfeszülése vagy az egyik testnedvnek a többihez viszonyított aránya a szervezetben, az egészre van következménnyel). Hogy az ókorra vonatkozóan mennyire nem magától értetődő az 'alternatív medicina' jelentése, jól mutatja Róma példája. A hagyomány szerint Kr. e. 219-ben jelent meg ott az első görög orvos, Archagatos, a hagyományos gyógyítás kiegészítőjeként. Kezdeti sikerek után azonban „őrjöngő" sebészi ténykedése miatt a Mészáros gúnynevet kapta, s utána kb. egy évszázadig görög orvos nem praktizálhatott Rómában. S mennyire rímel a természetgyógyászat magyarországi elterjedését még nemrégiben is övező gyanakvásra mindaz, amit a korabeli Róma egyik vezető politikusa, M. Porcius Cato írt fiának napjai 'alternatív medicinájáról', a görög orvostudományról. A római hagyományt őrző censor szerint „amikor majd ez a népség (a görögök) nekünk adja tudományát, mindent tönkretesz; főleg, ha doktorait is ide fogja küldeni. Megesküdtek, hogy minden barbárt megölnek orvostudományukkal. Ráadásul pénzért csinálják, hogy bizalom ébredjen irántuk és nehézség nélkül pusztíthassanak." (idézi Plinius: Historia Naturalis. XXIX 7, 14. sköv.).

Mindez rávilágít egy fontos különbségre az új- és az ókori medicina között: a felvirágzó hippokratészi orvostudomány a legkevésbé sem eredményezte az orvoslás többi rendszerének megszűnését – s végképp nem megszüntetésüket –, csupán egyik eleme maradt az antik gyógyászat mai fogalmak szerint hárompólusú világának. Az a fajta agresszivitás, amellyel az orvosok a 18. századtól kivívták a maguk egyeduralmát, hiányzott az elődeiknek tekintett ókori kollégáikból. Ez érthető is, hiszen egészen a kései ókorig, a gyógyító kultuszok és a mágia könyörtelen megsemmisítéséig a gyógyítók versenyét csakis a páciensek bizalma és az egymás közötti szakosodás szabályozta (föltűnő például, hogy a mágikus gyógyászat forrásai főleg, de egyáltalán nem kizárólag, olyan betegségekre vonatkoznak, amelyek gyógyszeres kezelése ma is nagyon nehéz: pl. fejgörcs, vérzékenység, meddőség). Ókori elődeinek türelmes szemléletmódját az újkori orvostudomány kezdetben tudta, de hamar elfelejtette. Magyar példákat idézve: az első magyarul megjelent orvosi kézikönyvben, Pápai Páriz Ferenc 'Pax corporis' című művében (1690 és 1774 között kilenc kiadást ért meg, és a 18. század végéig a legnagyobb hatású orvosi könyv volt) még egyaránt találunk (mai fogalmak szerint) természetgyógyászati, orvosi és mágikus gyógymódokat. Ezt az engedékenységet azonban hamar kiszorította az a közelmúltig általános felfogás, amely az 'alternatív' gyógyászatot üldözendő kuruzslásnak tekintette (sőt! 1817-ben egy megyei főorvos megfogalmazása szerint a nemorvos gyógyítók „az emberi társaságnak leg veszedelmesebb mételyei, méltó megbüntetések s lehető végképpeni kiirtások elegendőképpen javalt").⁴

Az antikvitást az orvoslási rendszerek békés egymás mellett élése jellemezte. Határaik nem váltak el élesen egymástól. Az ókori orvosok Asklépios leszármazottainak tekintették magukat. Nem azért, mert mesterségüket tőle tanulták volna, hanem annak tudatában, hogy ennek az istennek a területén, az egészséges élet és a halál közötti tartományban végzik tevékenységüket. Még a legkiemelkedőbbek is, mint Galénos vagy a tralleisi Alexandros olykor habozás nélkül ajánlottak amuletteket, ráadásul némelyik hatékonyságáról személyesen győződtek meg! Azért, „hogy egy orvos minden helyzetben képes legyen segíteni a rászorulókon" – írja Alexandros (Therapeutika I 15), s ha valakin már csak a csoda segíthet, akkor a csodához kell őt irányítania. Tudták, de legalábbis tudhatták gyógyító lehetőségeik határait, megőrizvén azt az archaikus felfogást, hogy az embernek mindent meg kell tennie a sikerért, de az mégiscsak az istenek ajándéka. Innen nézve az antik orvoslás három rendszere egységes egészet alkot – ahhoz hasonlóan, ahogyan a magyar nyomdászat legnagyobb alakja, Misztótfalusi Kis Miklós 'Kolosvári Typographus' írta a Pax corporis általa gondozott 1695-ös kiadásának ajánlásában:

„Testünk mihelyt világra köszönt-bé,

Ottan gyűlnek Nyavalyák seregbe:

Ostromlani serények,

Rést tsinálni mind készek.

Demás-felől lásd irgalmasságát,

Teremtőnek bölts hatalmasságát:

Több-féle az orvosság.

Az Elme már olly fel-hág,

Ez egy ellen hármat négyet állít;

Ha egy nem jó, majd másokat szólít:

Ha egy nem, 's más, használhat

A többi, és helyt állhat."

Jegyzetek

1. Krug: Heilkunst und Heilkult. Medizin in der Antike. München 1985.
2. Első kiadása: A. A. Barb: Der Römische Limes in Österreich 16. (1926) 53–67.
3. A gemma elemzése: Nagy Á. M.: Ókor 2:2–3. (2003) 76–80.
4. Idézi Oláh Andor „Újhold, új király": a magyar népi orvoslás életrajza című könyvében (Budapest 1986).