Heidegger, a postahivatalnok
részlet egy verses regényből
XII. ének
Kicsoda Hannah?
1
Mire a kocka leesett,
nyoma veszett a karneválnak.
Eltűnt volna? Dehogy:
csak a nyomai nem maradtak meg.
Mint a higanycsepp, szétesett
kis cseppekre. Nem fért önmagához.
A külvilág kettészelte,
az én és az én belső határa
az ő lett, a világ, ami forogva
a tengerparton örvénylett,
kiszaladt a víz fölé, halakat,
úszó szemetet kapott föl.
A felhőkben tengericsillag
világított. A hold sós vízbe merült.
Megszólalt az utolsó papírtrombita.
2
Ha Isten és ördög ember
lenne, mondta Heidegger,
egy ember lennének
ketten. De ha csak egyikük
válna emberré, akkor
két-három test is kevés
lenne lényegükhöz. És Jézus?
kérdezte Hölderlin. Ő a
két lehetőség rácsa közt
szökött ki, előreszaladó
megváltó, aki mögött nincs
is ott az Atya. – Hanem?
Inkább előtte van. A jövőben.
De itt nincs jövő. - Nincs,
ott mégis mintha jönne valaki.
3
Ha Isten és ördög egy ember
lenne, mondta Hölderlin,
akkor bizonyosan nő lenne.
Csakhogy nincs Isten
(még), és nincs ördög (már),
így bármelyikünkben ott
rejtőzködhetnek. Az igazi
különbség nem közted, az élő,
és köztem, a halott között,
hanem az egyszer éltek
és a túlvilági nemlétezők
között van. A mi nemlétünk
véglegesebb és kezdetleges.
Istené ideiglenes és végzetes.
Aki ott jön, az pedig egy nő.
4
Ki az a nő? – A múlt és jövő
között húzódó szakadék. – Nem
abba zuhantunk? - Dehogy. De te
bele fogsz esni. – Nem a körülötte
burjánzó erdőket járjuk? – Dehogy.
De te el fogsz jutni oda. – Ez a
nő 60 év múlva hal meg, akár
te, onnan siet vissza hozzád.
Most: ott, ahol visszalépsz
majd a jelenbe, szinte gyerek még.
Meg se láthatod. A látásoddal
nem veheted birtokba. Sőt, egyáltalán
nem lehet a tiéd. Az arcát fátyol
takarja, a meg nem történt fátyla.
Hannah a neve. Mostantól ő a vezetőd.
5
Még innen is tovább megyünk?
Hová? Vagyis te visszafordulsz?
Egy darabig azért veletek
tartok. Már nem tűnik kényszernek,
hogy nem szökhetek mellőled.
És mind a kettőnket fogva
tart. – Hát akkor minek
ez a csere? Nem szeretem a
nőket. Félek a gondolkodásuktól.
Ha okosak, átlátnak rajtam,
mint én az időn, le
a létig. Ha buták is, mindig
tudnak valamit: a férfiről,
aki az apjuk lehetne; gyereket
szülnek, és tényleg a fiuk lesz.
6
Kicsoda Hannah? A tanítványod.
Egy havas délután majd
a padlásszobájába kéredzkedsz.
Az ajtó előtt felborul a síléced.
Bent kávégép fortyog,
kint farol a hóban egy automobil.
Amikor kimegy a konyhába,
selyemalsóját az arcodra
borítod és arra gondolsz,
hogy korán házasodtál.
Két fiad lesz akkor már,
és épp a főművedet írod,
de elégedetlen leszel vele,
mert nem tudod sehogy se
beleírni azt a szagot a padlásszobából.
7
Dehogynem. Lássuk csak.
A tél szaga. A sílécé,
amit magammal hoztam az elő-
szobába. A kávé. A nyirkosodó
ablak. Az ágy kiszellőzetlen
szaga. Maga a selyem. A kiömlött
vér. – Azt hiszed, te veszed
el a szüzességét? - Beleharap
majd a vállamba. A régi
könyvek és a friss jegyzetek
szaga. A filozófiáé. Érzed
már? – Fekete tintára
emlékeztet, vastag bársony
tapintására. – És akkor visszajön
a szobába a meztelen Hannah.
8
Milyen lesz? A haja
sötétbarna vagy hollófekete.
Most nem látom jól a
fátyoltól és az ellenfénytől.
Kicsi, kemény mellek.
Ideges, pontos szavak,
mintha gumikalapáccsal
a térdedet ütné. Milyen
lesz? Zöld a szeme, mint
a lekaszált fű. Ha elélvez, gör-
csösen összerándul. Belezuhansz
a párnába. Mire fölnézel,
már könyvet lapozgat.
Alatta a lepedőn nedves folt.
Neked ezt úgyis hiába mesélném.
9
Hölderlin megsértődik.
Diotimára gondol. A görög
ég zománcára. Hattyúkra
és legelésző, frissen nyírott
birkákra. A toronyra,
ahol annyi kenyeret megevett,
és ahová a szomszéd pék
özvegye bejárt hozzá.
Hölderlin akkor valódi
őrültnek kellett tettesse magát,
és a nő simogatta, mint
egy csecsemőt. Levetkőztette,
aztán fölhajtotta a szoknyáját,
megerőszakolta azt, akinek
Hölderlint gondolta.
10
Hölderlin, Heidegger,
szólt Hannah. Filozófiáról
beszéltek? Költészetről?
Igen, szólt Hölderlin
és előbbre lépett, hogy eltakarja
a földön azt a kocsonyás
fehér tócsát. Igen, morgott
Heidegger, nem örült a
küldetésének, sem a rá váró
boldogtalan életnek.
Az ember egyetlen feladata,
hogy boldog legyen.
Boldog igen, de szent ne,
mosolygott Hannah. A szent
szó hidege megcsapta Heideggert.