Kalligram / Archívum / 2003 / XII. évf. 2003. február / Heidegger, a postahivatalnok

Heidegger, a postahivatalnok

részlet egy verses regényből

 

XII. ének

Kicsoda Hannah?

1

 

Mire a kocka leesett,

nyoma veszett a karneválnak.

Eltűnt volna? Dehogy:

csak a nyomai nem maradtak meg.

Mint a higanycsepp, szétesett

 

kis cseppekre. Nem fért önmagához.

A külvilág kettészelte,

az én és az én belső határa

az ő lett, a világ, ami forogva

 

a tengerparton örvénylett,

kiszaladt a víz fölé, halakat,

úszó szemetet kapott föl.

 

A felhőkben tengericsillag

világított. A hold sós vízbe merült.

 

Megszólalt az utolsó papírtrombita.

     

2

 

Ha Isten és ördög ember

lenne, mondta Heidegger,

egy ember lennének

ketten. De ha csak egyikük

válna emberré, akkor

 

két-három test is kevés

lenne lényegükhöz. És Jézus?

kérdezte Hölderlin. Ő a

két lehetőség rácsa közt

 

szökött ki, előreszaladó

megváltó, aki mögött nincs

is ott az Atya. – Hanem?

 

Inkább előtte van. A jövőben.

De itt nincs jövő. - Nincs,

 

ott mégis mintha jönne valaki.

 

3

 

Ha Isten és ördög egy ember

lenne, mondta Hölderlin,

akkor bizonyosan nő lenne.

Csakhogy nincs Isten

(még), és nincs ördög (már),

 

így bármelyikünkben ott

rejtőzködhetnek. Az igazi

különbség nem közted, az élő,

és köztem, a halott között,

hanem az egyszer éltek

és a túlvilági nemlétezők

között van. A mi nemlétünk

 

véglegesebb és kezdetleges.

Istené ideiglenes és végzetes.

 

Aki ott jön, az pedig egy nő.

 

4

 

Ki az a nő? – A  múlt és jövő

között húzódó szakadék. – Nem

abba zuhantunk? - Dehogy. De te

bele fogsz esni. – Nem a körülötte

burjánzó erdőket járjuk? – Dehogy.

 

De te el fogsz jutni oda. – Ez a

nő 60 év múlva hal meg, akár

te, onnan siet vissza hozzád.

Most: ott, ahol visszalépsz

 

majd a jelenbe, szinte gyerek még.

Meg se láthatod. A látásoddal

nem veheted birtokba. Sőt, egyáltalán

 

nem lehet a tiéd. Az arcát fátyol

takarja, a meg nem történt fátyla.

 

Hannah a neve. Mostantól ő a vezetőd.

 

 

5

 

Még innen is tovább megyünk?

Hová? Vagyis te visszafordulsz?

Egy darabig azért veletek

tartok. Már nem tűnik kényszernek,

hogy nem szökhetek mellőled.

 

És mind a kettőnket fogva

tart. – Hát akkor minek

ez a csere? Nem szeretem a

nőket. Félek a gondolkodásuktól.

 

Ha okosak, átlátnak rajtam,

mint én az időn, le

a létig. Ha buták is, mindig

 

tudnak valamit: a férfiről,

aki az apjuk lehetne; gyereket

 

szülnek, és tényleg a fiuk lesz.

 

 

6

 

Kicsoda Hannah? A tanítványod.

Egy havas délután majd

a padlásszobájába kéredzkedsz.

Az ajtó előtt felborul a síléced.

Bent kávégép fortyog,

 

kint farol a hóban egy automobil.

Amikor kimegy a konyhába,

selyemalsóját az arcodra

borítod és arra gondolsz,

 

hogy korán házasodtál.

Két fiad lesz akkor már,

és épp a főművedet írod,

 

de elégedetlen leszel vele,

mert nem tudod sehogy se

 

beleírni azt a szagot a padlásszobából.

 

 

7

 

Dehogynem. Lássuk csak.

A tél szaga. A sílécé,

amit magammal hoztam az elő-

szobába. A kávé. A nyirkosodó

ablak. Az ágy kiszellőzetlen

 

szaga. Maga a selyem. A kiömlött

vér. – Azt hiszed, te veszed

el a szüzességét? - Beleharap

majd a vállamba. A régi

 

könyvek és a friss jegyzetek

szaga. A filozófiáé. Érzed

már? – Fekete tintára

 

emlékeztet, vastag bársony

tapintására. – És akkor visszajön

 

a szobába a meztelen Hannah.

 

 

8

 

Milyen lesz? A haja

sötétbarna vagy hollófekete.

Most nem látom jól a

fátyoltól és az ellenfénytől.

Kicsi, kemény mellek.

 

Ideges, pontos szavak,

mintha gumikalapáccsal

a térdedet ütné. Milyen

lesz? Zöld a szeme, mint

 

a lekaszált fű. Ha elélvez, gör-

csösen összerándul. Belezuhansz

a párnába. Mire fölnézel,

 

már könyvet lapozgat.

Alatta a lepedőn nedves folt.

 

Neked ezt úgyis hiába mesélném.

 

 

9

 

Hölderlin megsértődik.

Diotimára gondol. A görög

ég zománcára. Hattyúkra

és legelésző, frissen nyírott

birkákra. A toronyra,

 

ahol annyi kenyeret megevett,

és ahová a szomszéd pék

özvegye bejárt hozzá.

Hölderlin akkor valódi

 

őrültnek kellett tettesse magát,

és a nő simogatta, mint

egy csecsemőt. Levetkőztette,

 

aztán fölhajtotta a szoknyáját,

megerőszakolta azt, akinek

 

Hölderlint gondolta.

 

 

10

 

Hölderlin, Heidegger,

szólt Hannah. Filozófiáról

beszéltek? Költészetről?

Igen, szólt Hölderlin

és előbbre lépett, hogy eltakarja

 

a földön azt a kocsonyás

fehér tócsát. Igen, morgott

Heidegger, nem örült a

küldetésének, sem a rá váró

 

boldogtalan életnek.

Az ember egyetlen feladata,

hogy boldog legyen.

 

Boldog igen, de szent ne,

mosolygott Hannah. A szent

 

szó hidege megcsapta Heideggert.