Kalligram / Archívum / 2003 / XII. évf. 2003. február / Önéletrajzi írások

Önéletrajzi írások

1856–1869

 

Naumburg, 1856. 12. 26.

Végre megszületett elhatározásom: naplót írok, amelyben mindent átadok az emlékezésnek, ami csak földeríti vagy elszomorítja a szívet, hogy évekkel később, az idő múlásával majd a sajátomként emlékezzek rá. Ezt az elhatározást semmi sem ingathatja meg, jóllehet jelentős nehézségek tornyosulnak útjában.

Most a karácsonyi örömök idejét éljük. Vártunk rájuk, várakozással tekintettünk eléjük, élveztük őket és most azzal fenyegetnek, hogy elhagynak minket. Mert máris az ünnep második napja van. Mégis boldogító érzés árad az egyik karácsonyesttől egészen addig, míg a másik öles léptekkel el nem érkezik. Szünidőm kezdetével mégis a karácsonyi örömök kezdetét akarom ábrázolni. Kimentünk az iskolából; előttünk állt az egész szünidő, ezzel a legszebb ünneppel együtt. Egy ideje már nem engedték meg nekünk bizonyos helyek megközelítését. Mindent ködfátyol burkolt be titokzatosan, hogy aztán annál nagyobb erővel ragyogjanak föl a karácsonyi ünnep napjának örömet hozó sugarai. Gondoskodtak a karácsonyi bevásárlásról; úgyszólván mindig csak erről beszéltek; szinte reszkettem az örömtől, amikor ujjongó szívvel erre gondoltam, aztán elsiettem, hogy meglátogassam Gustav Krug barátomat. A holnapi nap szép ajándékaira gondolva mintegy helyet csináltunk magunkban az örömnek. Ilyen várakozással telt az idő.

És felvirradt a nap!

Már nappali fény világolt hálókamrámban, amikor fölébredtem. Mi minden nem járta át keblemet! Ez hát a nap, amelynek végén a világ legnagyobb áldása jön el Betlehembe; ez az a nap, amelyen a mamám minden évben elhalmoz gazdag ajándékaival. A nap csigalassúsággal telt; csomagokat kellett elhozni a postáról, titokzatos módon a szobából a kertbe száműztek minket. Mi folyhatott közben odabent? Aztán zongoraórára mentem, mint minden szerdán. Előbb Beethoven Sonata facile-jét játszottam, majd variációkat kellett játszanom. Aztán leszállt az alkony. A mama azt mondta nekem és a húgomnak, Elisabethnek, hogy az előkészületek már majdnem befejeződtek. Mennyire örültünk ennek! Aztán megérkezett a nagynénim. Ujjongva üdvözöltük, vagyis inkább olyan üvöltéssel, hogy a ház falai is beleremegtek. A nagynénimet cselédlánya követte, aki segített az előkészületekben. Végezetül az ajándékozás előtt megérkezett még Haarseim tiszteletes asszony a fiával. De ki lenne képes leírni repeső örömünket, amikor a mama kinyitotta az ajtót! Ragyogó fény áradt felénk a karácsonyfáról, alatta pedig ajándékok özöne! Nem is szaladtam, nem, valósággal berontottam, és különös módon pont az én helyemmel szemben álltam meg! Mindjárt megpillantottam egy nagyon szép könyvet (bár volt ott még két másik is, én ezt emeltem föl először), a régi mondavilágról szólt és pompás képek díszítették. Találtam egy korcsolyát is, de hát csak egyet? Jól kinevetnének, ha azt látnák, hogy egy korcsolyát akarok fölerősíteni a két lábamra! Igencsak fura lenne! De nézd csak, mi van ott még, amit észre se vettél! Talán olyan kicsi, olyan szürke vagyok, hogy nem is hederítesz rám? – szólt egy vastag folio-kötet, amely Haydn tizenkét négykezes szimfóniáját tartalmazta. Úgy járt át egy örömteli villanás, akár villám a felhőket. A nagy, a legnagyobb kívánságom, íme, teljesült! Mellette megpillantottam a másik korcsolyát, hát amikor kicsit jobban odanézek, hirtelen egy nadrágot is meglátok ott! Aztán teljes egészében vettem szemügyre karácsonyi asztalkámat és azt kérdezgettem, ugyan kitől kaptam ezt a sok mindent. De legalább azt tudnám, hogy a kottákat ki küldte? Csak azt a felvilágosítást kaptam, hogy egy ismeretlen küldte, aki csupán névről ismer engem. Aztán teát ittunk és kalácsot ettünk, majd miután a vendégek elmentek, rajtunk pedig fáradtság vett erőt, nyugovóra tértünk.

Leusch és a Wethau völgye

Wilhelm Pinderrel megbeszéltem, hogy elmegyünk Leuschba, és erre az alkalomra a jövő vasárnapot szemeltük ki. (július 19-ét.) – Reggel hétkor mentünk ki a Jakobstoron. Kellemes idő volt, sokkal hűvösebb, mint az előző napokban. A poros országút helyett a dűlőutat választottuk, amely az úgynevezett huszita nyiladékhoz vezet. Majd elhaladtunk a gipszbánya mellett, ahol kissé kipihentük magunkat. Innen pillantottuk meg Lauscht egy magaslat tetején, és ezzel első célunkat el is értük. Bementünk egy erdőbe; itt minden nagyon friss volt, harmat csillogott az ágakon, madarak énekeltek és a templomokból idáig szűrődő harangszó csodálatosan hangzott, hol erősen, hol gyöngén jutott el fülünkhöz. Nagyon szép onnan a kilátás is, mert Lausch meglehetősen magasan fekszik Naumburg fölött. Körülöttünk, a láthatáron, tökéletesen kör alakú hegylánc húzódott, középpontjában Naumburggal, amelynek tornyain megcsillant a napfény. Innen a Wetha völgye felé mentünk tovább, hogy aztán a kertek alatti úton hazafelé induljunk. Hamarosan sötét hegyláncot pillantottunk meg, amely egyre nőtt, és mi egyszer csak ott voltunk a Wethau völgyében. Erdőség borította körülöttünk a hegyeket és mögöttük újabb kék hegylánc emelkedett. Lementünk a völgybe, egy tavacskához.

A Schönburg

Ez a vár, amelyet Ludwig der Springer emelt, a Saale partján áll, Goseck közelében. Nagysága és ereje csak akkor mutatkozik meg igazán, ha a hasonló nevű falu felől közelítjük meg. A lekerekített tetejű, magas torony, a meredek sziklafalakra támaszkodó bástyák roppant módon emlékeztetnek a középkorra, és valóban, nincs erre egyetlen olyan hely sem, amely rablóvár fölépítésére alkalmasabb lenne, mint ez, mert egyik oldalon a Saale fogja körül, a másikon meg meredek szirtfalak védik. A falmaradékok között még meglévő úton mentünk föl a várhoz, majd beléptünk a várudvarra, amelynek egyik felét kertté alakították át. Van itt még egy nagyon mély kút is, amely fölé házikót építettek. A kertet a várudvartól fal választja el, amelyen boltíves nyílás vezet át. Csodálatosan szép vidék képe tárul elénk, ha kitekintünk a lőrésszerű ablakokon: tágas mező terül el előttünk, lejtősen tart a Saale felé, amely ezüstszalagként kígyózik a kéklő hegyek és a szőlővel borított dombok között. A háttérben ott van a szürke fátyolba burkolózó Naumburg, oldalt pedig Goseck, amely nagyon fontos hely a vár keletkezése szempontjából. Ott van a régi tömlöc, amely mögött a vár lakói kerteket alakítottak ki. Aztán meg a toronyba akartunk fölkapaszkodni. Nagyon szűk bejáraton lehet a belsejébe jutni, ahol már fölmérhető a falak vastagsága. Négy széles létra vezet ugyanennyi szintre és az elsőn egy régi kemence áll. Odafent csodálatos látkép tárul elénk, ellátni egészen Weissenfelsig. Itt volt részünk a naplemente fenséges látványában. Lassan bukott alá a nap; utolsó sugarai bearanyozták Naumburg és Goseck tornyait. Most elcsöndesedett a természet. Szürke köd szállt föl a folyóról, a madarak elhallgattak, a szántóvető hazatért meghitt kunyhójába, nyugodalmat keresve az egész napi fáradalmak után, mivel elbúcsúzott a nap és az éjszaka foglalta el helyét. Mi is elhagytuk a szép várat, búcsút vettünk csipkés mellvédjeitől, lőréseitől, a holdat választva vezetőnkül, amelynek fénye beragyogta a régi építményt.

 

Életemből

I.

A gyermekévek 1844-től 1858-ig

 

Ha az ember felnőtt, gyermekkorának rendszerint már csak a kimagasló eseményeire emlékszik. Én ugyan még nem vagyok felnőtt, mert alig hagytam magam mögött a gyermekkort és a kiskamasz éveket, máris sok mindent elfelejtettem és ami kevésre még emlékszem, valószínűleg az is csak hagyománytiszteletből maradt meg bennem. Az évek sora úgy suhant el a szemem előtt, akár valami zűrzavaros álom. Ezért lehetetlen számomra életem első tíz évét dátumokhoz kötni. Néhány dolog mégis világosan és élénken megmaradt a lelkemben, ezeket akarom képpé örökíteni, némi sötét árnyalatot keverve hozzájuk. Mert ugye mindig tanulságos az értelem és a szív sokoldalú képzése és mindehhez a mindenható Istent választani vezetőül!

1844. október 15-én születtem a Lipcse melletti Röckenben, és a szent keresztségben a Friedrich Wilhelm neveket kaptam. Apám ennek a helységnek, valamint a szomszédos Michlitz és Bothfeld községeknek volt lelkipásztora. A vidéki lelkész tökéletes képe! Mivel szellemmel és jó kedéllyel, valamint minden keresztyén erénnyel ellátta az ég, csöndes, egyszerű, ám boldog életet élt, és aki csak ismerte, becsülte és szerette. Finom viselkedése, vidám kedélye sok társaságnak díszére vált, ezért szerették meg mindenütt már első megjelenése alkalmával. Szabadidejét az esztétika tudományának tanulmányozásával és zenével töltötte. A zongorázásban jelentős készségre tett szert, különösen, ami a rögtönzést illeti...

Röcken falva fél óra járásnyira van Lützentől, közvetlenül az országút mentén. Ennek az útnak minden vándora barátságosan nézegeti ezt a kis falut. Mert kedves látványt nyújt környező bozótjaival és tavacskáival. Különösen szembeötlő a mohával borított templomtorony. Még jól emlékszem rá, hogyan mentem először az én drága édesapámmal Lützenből Röckenbe és az út felénél hogyan adta hírül a harang messze hangzó szava a húsvét ünnepét. Ez a harangszó ma is gyakorta felhangzik bennem és a honvágy szárnyán ilyenkor mindig repülök vissza a távoli, drága szülői házba. Milyen tisztán látom ilyenkor a temetőt magam előtt! Milyen gyakran kérdezgettem hajdan a réges-régi ravatalozóban, mik azok az állványok a fekete leplekkel, mennyit tudakozódtam kíváncsian a régi sírfeliratok és síremlékek iránt! Ha a lelkem így megőrzi a képeket, hát legkevésbé a meghitt paplakot fogom elfelejteni. Mert hatalmas erővel vésődött a lelkembe. A lakóépületet 1820-ban építették és még egészen jó állapotban van. Számos lépcsőfok vezet a felső szintre. Emlékszem még az emeleti tanulószobámra is. Egyik kedvelt tartózkodási helyemmé tette ezt a sok könyv, amelyek között képesek is akadtak szép számmal, valamint irattekercsek. A ház mögött volt a gyümölcsös és a konyhakert. Ennek egy része tavasszal általában víz alá került, és ilyenkor a pincébe is befolyt a víz. A lakás előtt nyújtózott az udvar a csűrrel és az istállóval, mögöttük pedig a virágoskerttel. Majdnem mindig a kis kerti lakban időztem. A zöld kerítés mögött négy tavacska volt, amelyeket bokrok fogtak körül. Nagy örömet okozott nekem, hogy e kis tavakhoz mehettem és a felszínükön szikrázó napsugarak alatt megpillanthattam az ide-oda cikázó halacskákat. Még valamit meg kell említenem, ami mindig titkos borzongással töltött el. A templom sötét sekrestyéjében függött Szent György ügyes kézzel megpingált képe. A kevély alak, a szörnyű fegyverek és a titokzatos félhomály okán mindig szorongva vettem szemügyre e festményt. A monda szerint a szeme valamikor iszonyúan szikrázott, hogy mindenkit borzadály töltött el, aki csak rápillantott. – A temetőt meghitt csendben gazdasági udvarok fogták körül. Egyetértés és béke honolt minden kunyhóban, a vad felindulás távol maradt tőlük. A lakók általában csak ritkán hagyták el a falut, legföljebb a mozgalmas Lützenbe, az éves nagyvásárra ment el legények és asszonyok népes csoportja megcsodálni a tarka emberi forgatagot, meg a sok pompás portékát. Lützen egyébként apró, egyszerű városka, amelyen nem is látszik, milyen nagy a világtörténelmi jelentősége. Kétszer vívtak ott iszonyatos csatát, és az a föld majdnem minden európai nemzet fiainak vérét itta. Emlékművek emelkednek itt az égnek, ékesszólón adva hírül a hősi halottak dicsőségét. – Röckentől egy óra járásnyira van Poserna, amely Seume, ezen valóban hazafias szellemiségű férfiú és költő születési helyeként híres. Háza már, sajnos, nem áll. 1813-ban dőlt romba, és az új tulajdonos mostanában egy nagy házat építtetett a helyén. A háromnegyed óra járásnyira fekvő Sössen falu egy nemrégiben föltárt hun sírral hívta föl magára a figyelmet. – Míg mi Röckenben nyugodtan és csöndesen éltünk, Európa majdnem minden nemzete nyugtalanul mozgolódott. A robbanóanyagot már évekkel azelőtt előkészítették; már csak egyetlen szikra hiányzott a robbanáshoz. – Aztán a távoli Franciaország irányából hangzott fel az első fegyverzaj és csatadal. Az iszonyatos párizsi februári forradalom félelmetes sebességgel terjedt minden irányban. „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség" – mennydörögték minden országban a kardot ragadott alacsonysorú és jelentős emberek egyaránt – a királyért vagy ellene. A párizsi forradalmi küzdelmeket majdnem minden porosz városban utánozták. És még a gyors elnyomás ellenére is a nép kívánsága, leghőbb óhaja még sokáig „egy német köztársaság" maradt. E hullámok Röcken vizeit nem háborgatták; arra azonban jól emlékszem, hogy az országúton kocsik száguldottak, lelkendező emberekkel és lobogó zászlókkal. E vészterhes idők folyamán kistestvérkém érkezett a családba, angyalian kedves gyermek, aki a szent keresztségben a Karl Ludwig Joseph nevet kapta. Egészen eddig öröm és boldogság ragyogta be zavartalanul csordogáló életünket, egész létünk olyan volt, akár valamely verőfényes nyári nap; ám ekkor fekete viharfelhők tornyosultak égboltunkon, villámok hasítottak a sötétbe és nagy károkat okozva csaptak a földre. 1848 szeptemberében szeretett édesapám nagy hirtelen kedélybeteg lett. De ő is, mi is a gyors gyógyulás reményével vigasztaltuk magunkat. Ha az állapota kicsit is javult, mindjárt jelezte, hogy szívesen prédikálna vagy konfirmációs órákat tartana. Mivel tevékeny szelleme nem maradhatott tétlen. Több orvos is mindhiába igyekezett kiismerni betegségét. Akkor elhívattuk Röckenbe Opolzert, a híres orvost, aki akkoriban Lipcsében rendelt. E kitűnő férfiú viszont azonnal fölismerte a kór forrását. Mindannyiunk nagy rémületére agylágyulást állapított meg, amely nem reménytelen ugyan, mégis roppant veszélyes. Drága édesapámnak szörnyű fájdalmakat kellett elviselnie. A kór azonban csak nem akart visszavonulni, sőt, a beteg állapota napról napra romlott. Végül kihunyt szeme világa és hátralévő kínjait örök sötétségben kellett elszenvednie. Ez az állapot 1849 júliusáig tartott, aztán felgyorsultak az események, közeledett a megváltás napja. Július 26-án mély kómába esett és csak néha tért magához. Utolsó szavai voltak: „Franzchen... Franzchen... gyere... anyám, hallgass meg, hallgass meg... Istenem". Aztán szelíden és boldogan elaludt. 1849. július 27-én halt meg. Amikor reggel fölébredtem, hangos, elcsukló zokogást hallottam magam körül. Az én drága édesanyám könnyáztatta arccal, zokogva rohant be: „Ó, Istenem, meghalt! Az én drága jó Ludwigom meghalt!" Volt már elképzelésem a halálról, jóllehet nagyon fiatal és tapasztalatlan voltam még; magával ragadott a gondolat, hogy örökre el kell válnom az én kedves édesapámtól, és keservesen sírtam.

A következő napok könnyek között teltek, készültünk a temetésre. Ó, Istenem! Én apátlan árva lettem, a kedves édesanyám pedig özvegyasszony!... Augusztus 2-án adtuk át az anyaföld ölének drága apám földi maradványait. A közösség ásatta meg a sírt. Déli egykor kezdődött a szertartás, harangzúgás közepette. Ó, ez a tompa zúgás sohasem fog kimenni a fülemből, sohasem felejtem el a „Tebenned bíztunk eleitől fogva" [sic] sötéten morajló dallamát! A templomhajót megtöltötte az orgonazúgás. Rokonok és ismerősök népes csoportja gyűlt össze, a környék majdnem valamennyi lelkipásztora és tanítója. Wimmer nagytiszteletű úr mondta a szentbeszédet, Wilke főtanácsos úr a sírnál beszélt, Osswalt nagytiszteletű úr osztotta az áldást. Majd leeresztették a koporsót, a lelkészek tompa szavai kísérték, és az én drága apám megvált tőlünk, a szenvedés hordozóitól.

Hívő lelket veszített el a föld, világosan látót fogadott be a mennyek országa.

Ha elrabolják a fa koronáját, kiszárad, és a madárkák elhagyják ágait. Családunktól elrabolta a családfőt a halál, minden öröm eltűnt hát a szívünkből és gyász költözött belé. Ám alig gyógyultak be kissé a sebek, máris újólag fölszakadtak. Akkoriban álmodtam először, hogy orgonaszót hallok a templomban, mint a temetéskor. Majd megláttam, mi lehet ennek az oka: hogy apám halotti leplében nagy hirtelen kiemelkedik sírjából. A templomba siet, és kisvártatva visszajön, egy kisgyermekkel a karján. A sírhant fölnyílik, ő leszáll a sírba, az pedig ismét összezárul. Ezzel az orgonazúgás elhallgat, én pedig fölébredek. Josephchen még aznap váratlanul rosszul lett, görcsök kínozták és néhány óra múlva meghalt. Fájdalmunk leírhatatlan volt. Álmom teljesen valóra vált. A kis holttestet az apa a karjába vette. E kettős szerencsétlenségben egyedül Isten volt minden vigaszunk és oltalmazónk. Mindez 1850 januárjában történt.

Közeledett az idő, amikor meg kellett válnunk szeretett Röckenünktől. Még emlékszem az utolsó napra és az utolsó éjszakára, amelyet ott töltöttünk. Este még pajtásaimmal játszottam, tudva jól, hogy utoljára. Fájdalmasan zengett az esti harangszó, majd sűrű sötétség borult a földre, az égbolton messzi fénnyel világított a hold és tündököltek a csillagok. Nemigen tudtam aludni; hajnali fél egykor újból kimentem az udvarra. Több rakott szekér állt itt, a lámpás fakó fénye bizonytalanul világította meg az udvart. Lehetetlennek tartottam, hogy bárhol máshol még otthon érezzem magam. Megválni a falutól, ahol örömet és szenvedést egyaránt átéltünk, ahol apám és kistestvérem sírja domborul, a falutól, melynek lakói mindig barátságosan és szeretettel viseltettek irányunkban, bármit hozott is a balsors! A kelő nap éppen hogy csak megvilágította a tornácot, s a kocsink már robogott is az országúton Naumburg felé, ahol új otthon várt ránk. – Isten hozzád, Isten veled drága szülői ház!

A nagymama, Rosalie nénikémmel és a cselédlányunkkal már előrement, mi pedig szomorúan, nagyon szomorúan követtük őket. Naumburgban Dachsel bácsikám, Riekchen és Lina nénikéim vártak minket. A nekünk szánt lakás a Neugassén volt és Otto vasúti szállítmányozási vállalkozó tulajdonát képezte. Szörnyű volt nekünk városban élnünk, miután olyan sokáig éltünk falun. Így aztán kerültük a szűk, sötét városi utcácskákat és kerestük a tágas térségeket, miként a kalitkából szabadult madár. A városlakók iránt sem élt bennünk túlzott bizodalom. Amikor első ízben pillantottam meg házunk kertjét, valami gyermeki örömmel ekképp kiáltottam föl: Ó, nézd csak, mennyi karácsonyfa! Először általában minden ismeretlennek és újnak tűnt a szememben. A nagy templomok és épületek, a tágas piactér a városháza épületével és a kutak, a szokatlanul sok ember mind-mind nagy csodálkozást ébresztett bennem. Aztán meg azon csodálkoztam jócskán, hogy számos ember, amint észrevettem, egyáltalán nem is ismeri egymást; merthogy a csöndes kis faluban az emberek mind ismerték egymást. De mégis a kövezett utcák jelentették számomra a legnagyobb kellemetlenséget. A nagynénikhez vezető út mintha legalább egy óra hosszat tartott volna. – Egyébiránt vajmi könnyen beilleszkedtem a városi életbe, már az első öt percben mindenkit jól ismertem a házban. Odafönt, a tető alatti manzárdban egy bognár lakott a feleségével, mindketten derék, idős emberek. Első utam hozzájuk vezetett, és igencsak megcsodáltam a sok régies, ódivatú készüléket, az ódon képeket és az egész szobát. Később diáknak jelentettek be a polgári iskola igazgatójánál. Először igen zavart lehettem a sok gyerek között, de gyorsan haladtam, mivel a papa és a röckeni tanító úr már foglalkozott velem. Ám jellemem már akkoriban megmutatkozott. Fiatal életemben nagyon sok gyászt és szomorúságot láttam, ezért nem voltam olyan vad és vidám, mint a korombéli gyerekek. Iskolatársaim sokat ugrattak komolyságom miatt. És nem csupán a polgári iskolában, hanem később az intézetben, sőt a gimnáziumban is. Gyermekkoromtól kezdve megszoktam a magányosságot, és magányosan éreztem csak igazán jól magam, amikor zavartalanul átadhattam magam önmagamnak. Ez pedig többnyire a természet templomában történt, és itt találtam a leghűbb barátokra is. Egy zivatar például nagyszerű benyomást gyakorolt rám; a messzire gördülő mennydörgés és a nagy fénnyel fölvillanó villámok fokozták istenfélelmemet. – Hamarosan megismerkedtem két későbbi barátommal, Wilhelm Pinderrel és Gustav Kruggal. Mivelhogy csupán akkor ébredt köztünk igazi barátság, amikor később a Kand. Intézetbe kerültem. Jött Weber, és ő tett igazi barátokká minket. Az igazi barátság általában a hasonló örömökhöz és szenvedéshez kapcsolódik; mert amikor életünk eseményei másokkal is érintkeznek, érintkezik velük a lelkünk is, és minél erősebb a külső kötelék, annál szorosabbá válik a belső.

Weber kandidátus úr, egy derék, keresztyén tanár, ismerte barátságunkat és nem is akart minket elválasztani egymástól. Itt rakták le eljövendő képzésünk alapjait. Mert a kitűnő hittanórákon kívül alapvető görög és latin oktatásban is részesültünk. Nem terheltek túl minket a tanulással, így testedzésre is maradt idő. Nyaranta kisebb kirándulásokat tettünk a környékre. Ilyen alkalommal látogattuk meg a kies Schönburgot, Goseck várát, Freiburgot, majd Rudelsburgot és Saalecket. E kirándulásokon rendszerint az egész intézet részt vett. Az ilyen közös sétában mindig volt valami igazán szívderítő; hazafias dalok hangzottak fel, vidám játékokra került sor, és ha az út erdőn vezetett át, gallyakkal és levelekkel díszítettük föl magunkat. A várak visszhangoztak a duhaj cimborák vad kurjongatásától – nekem pedig mindjárt a régi lovagrendek jutottak eszembe. Az udvarokban és a falakon lovagi tornába illő játékokat játszottunk és kicsiben utánoztuk a nagyszerű középkort. Majd meg fölmásztunk a magas tornyokba és őrhelyekre, végigpillantottunk az alkony arany fényében fürdő völgyön, és amikor a köd leszállt a mezőre, tekintetünk a távoli otthont fürkészte. Minden tavasszal ünnepet ültünk, amelyet a cseresznye ünnepének nevezetünk. Elmentünk Rossbachba, a Naumburg melletti falucskába, ahol már várt ránk két fickó a számszeríjainkkal. Nagy lelkesen lövészversenyt rendeztünk, majd Weber kandidátus úr roppant ujjongás közepette kiosztotta a díjakat. A másik erdőben rablópandúrt játszottunk és ez a játék gyakran elvadult, mert a foglyokat pontozásos alapon veréssel büntettük, míg a kandidátus úr közbe nem szólt, hogy ideje már hazatérni.

Ebben az időben az emberek aggodalmas tekintettel figyelték a Törökország és Oroszország közötti kapcsolatok alakulását. Az oroszok megszállták a Duna menti török tartományokat, Moldvát, Havasalföldet és fenyegetően fordultak szembe a Portával. A törököknek pedig fontos volt az európai egyensúly fenntartása; ezért Ausztria, Poroszország és a nyugati hatalmak Törökország mellett léptek föl. Ám a négy nagyhatalom minden közvetítő szándéka sem érte el Miklós cárnál a kívánt hatást. Oroszország és Törökország között kitört a háború, Franciaország és Anglia pedig fegyverkezett és hadsereget, valamint flottát küldött a Porta segítségére. A hadszíntér a Krímre tolódott, és félelmetesen hatalmas hadseregek fogták körül Szevasztopolt, ahol a nagy orosz hadsereg állomásozott Mensikov vezetésével. – Ezt mi nagyon élveztük, mindjárt Oroszországnak fogtuk pártját, és minden törökpártit legott dühöngve provokáltunk. Voltak ólomkatonáink meg színes építőkockáink, és szünet nélkül ostromokat meg csatákat rendeztünk. A földbe ásott sáncokat mindegyikünk a maga módján erősítette meg. Vékony kis könyveket írtunk, ezeket „hadijelentésnek" neveztük el, ólomgolyókat öntöttünk és gondoskodtunk hadseregünk utánpótlásáról. Medencét ástunk a szevasztopoli kikötő tervei szerint, fölépítettük az erődítményt is, és a kiásott kikötőt vízzel töltöttük fel. Előzőleg jó csomó kénből és salétromból kevert golyót gyúrtunk, ezeket meggyújtottuk és a papírhajókra hajigáltuk. Hamarosan lángok csaptak fel, még csak fokozva lelkesedésünket, és igazán csak akkor volt szép ez az egész, ha e játékok egészen a sötétedésig elhúzódtak és a tüzes golyók csak úgy süvítettek a homályban. Végül rendszerint elégettük az egész flottát, fölrobbantottuk az összes bombát, aminek következtében gyakorta két láb magasba csaptak föl a lángok. Így hát boldog időket éltem, és nem csupán a barátaimnál – odahaza, a húgommal úgyszintén. Mi is építettünk az építőkockáimból erődöket, és az építőmunka minden csínját-bínját kitanultam. Igaz ugyan, hogy mindent felhabzsoltunk, amit csak tudni lehetett a haditudományokról, ekképp hát meglehetősen sok ismeretre tettem szert e téren. Mind lexikonok, mind pedig új katonai szakkönyvek tették gazdagabbá gyűjteményünket, sőt, egy nagy katonai szótárt is akartunk írni közösen, és nagy terveket szövögettünk – de ne vágjunk a dolgok elébe. Ebből az időből szeretnék még megemlíteni egyet s mást.

Amikor először voltam Poblesben a nagyszüleimnél, a hallei árvaház igazgatójától felszólítás érkezett, hogy írassanak be az árvák közé. A poblesi nagypapa és a naumburgi nagymama támogatta volna ezt, de a mamám csak nem tudott dönteni és ezt meg is írta az igazgató úrnak. Valamit én is kerestem ezen az ügyön, nevezetesen a hallei árvaház pecsétjét a pecsétgyűjteményembe. Ez idő tájt majdnem minden tanulónak volt ilyen gyűjteménye, és úgy gyarapította, ahogy tudta. – Első költeményeimet is akkoriban írtam. Általában természeti jeleneteket ábrázoltam bennük. Ha az ifjúi szívet nagyszerű képek ragadják meg, akkor szavait legszívesebben versbe önti. Először szörnyű tengeri kalandok, tűzvészeket előidéző zivatarok szolgáltak élményanyagul verseimhez. Példaképeim nem voltak és alig tudtam elképzelni, hogyan is kellene egy költőt utánozni, úgy farigcsáltam hát ezeket a verseket, ahogy a lelkem diktálta. Persze egészen félresikeredettek is kikerültek a tollam alól, és költeményeim általában igencsak merev nyelven íródtak, de ez az első korszak mégis sokkalta kedvesebb volt szívemnek, mint a második, amelyről a későbbiekben emlékezem meg. Az volt a szándékom, hogy írok egy kis könyvet, és ezt magam olvasom fel. Ez a jámbor hiúság él bennem még ma is; ám akkor még ez terv maradt, még csak nem is fogtam bele. Mivel a rímet és a versmértéket nem nagyon ismertem, és egyébként is lassan ment az egész, rím nélküli verseket írtam, és még ma is őrzök néhányat ezekből. Az egyikben a boldogság múlandóságát akartam ábrázolni, ezért küldtem egy vándort szenderegni Karthágó romjaira. Az álomistennek az volt a feladata, hogy keltse föl az alvó lelkében a város hajdani boldogságát. Aztán jöttek a sorscsapások és végül a vándor fölébredt. Van még néhány költeményem abból az időből, ám ezekben nyoma sincs a költői szikrának. – A festészetre az évenként rendezett képkiállítások terelték figyelmünket. Így szokik hozzá az ember még fiatal korában mindannak utánzásához, ami tetszik. Különösen a gyermekekre hat erősen az utánzásnak ez a szelleme; mindent könnyebben képzelnek el; de inkább csak azt, amihez igazából kedvük van. Az ifjú nehezen utánozza annak a költőnek vagy írónak a stílusát, akit megvet. A gyerekekre, ugye, ez még fokozottabb mértékben igaz, hiszen ítéletük még nem pontos, értelmük még éretlen. – Barátaimnak viszont mind ez ideig csupán a nevét említettem. Részletesebben is meg kell emlékeznem róluk, mert örömeik és bánataik a továbbiak során szorosan összefonódnak az enyéimmel. Az egyiket Gustav Krugnak hívták, teljes nevén Clemens Felix Gustav Krugnak, és november 16-án született. Krug tényleges valóságos tanácsos úr fia volt, aki nagy zeneértő és virtuóz hírében állt. Több kiváló zenedarabot is írt, köztük szonátákat és kvartetteket. Magas, tetszetős alakja, komoly, szellemes arca, elismert talpraesettsége nagy hatást tett rám. Volt egy csodálatos zongorája, amelynek a hangja annyira vonzott engem, hogy gyakran megálltam a házuk előtt és hallgattam a csodálatos Beethovendallamokat. Közeli kapcsolatba került Mendelssohn-Bartholdyval, a Müller fivérekkel nemkülönben, akiknek virtuóz hegedűjátékát hallgatni maga volt a boldogság. E házban a helyi zenebarátok színe-virága gyakran összegyűlt, és Naumburgnak majdnem minden virtuóza, aki közönség elé akart lépni, nagyon igyekezett, hogy Krug tanácsos úr személyesen ajánlja őt. Gustav ilyen családban nevelkedett. Természetesen már gyermekkorában bevezették a zene gyönyöreinek világába. Ezért már nagyon fiatalon megtanult hegedülni, és mivel nem sajnálta a fáradságot, nagyon komoly készségre tett szert. Később a zene annyira a vérévé vált, hogy azt hiszem, ha elszakítanák tőle, valósággal a lelkétől fosztanák meg. – Milyen gyakran nézegettünk együtt zenei szakkönyveket, cseréltük ki nézeteinket, próbáltunk ki ezt-azt, vagy előjátszottunk egymásnak valamit! De például az erődítmény-játékokban is a legjobb barátok voltunk; ő volt az oroszok leglelkesebb védelmezője, különösen nagy vehemenciával vett részt Szevasztopol hosszan elhúzódó ostromában. Mindehhez könyveket és térképeket szereztünk be, és kölcsönösen gyarapítottuk tudásunkat. Az erődítmény-játékokban kemény védő volt, és csak ritkán nyert vele szemben az ember. Mindenben kitartás jellemezte; ha egyszer belekezdett valami számára kellemes dologba, nem nyughatott addig, míg be nem fejezte. Ez különösen a kottaleírásban és rendszerezésben mutatkozott meg. E kitartásban egyébként némelykor túl messzire ment; ez abból állt, hogy esetenként a jóistennek se lehetett eltéríteni bizonyos véleményétől, hiába is győzködte az ember, tévedését bizonygatva. Majdnem büszkének látszott, hogy efféle közönséges dolgokhoz nem alacsonyodik le. De azért nagyon kedvelem, és ő is mindig barátsággal viseltetett irányomban. Majdnem mindig padtársak voltunk az iskolában, ez ismereteink hasonló fokát is bizonyítja. – Másik barátomat Eduard Wilhelm Pindernek hívják, és 1844. július 6-án született. Apja tényleges királyi törvényszéki tanácsos volt Naumburgban, és roppant szellemes embernek ismerték. Választékos, finom viselkedését mindenütt becsben tartották, de jámbor, keresztyén lelkiségéért is köztiszteletben állt. Az ünnepségekre Naumburgba érkező teológusok nála szoktak összegyűlni megbeszélésre. Elöljárója volt a missziós és a szegényeket segélyező egyesületeknek is, és tevékeny szeretetével többet segített egynémely lelkésznél. Naumburg megszépítésében ugyancsak fáradhatatlannak bizonyult, ez köztudomású volt róla és ezért külön tiszteletben részesült. Példás családapának ismerték, ám hivatali kötelezettségének is mindenkor a legnagyobb alapossággal tett eleget. Szabad idejét arra használta, hogy családjával megismertesse a legjelentősebb irodalmi és művészeti eseményeket, és minden erejével arra törekedett, hogy családtagjai előtt e művészetek szépségei igaz fényben jelenjenek meg. – Mivel Wilhelm természettől meglehetősen beteges gyermek volt, szülei féltő gonddal vették körül és mindenkor a legnagyobb óvatossággal viseltettek irányában. Ámde szelleme a betegségek ellenére valósággal szárnyalt. Majdnem mindig együtt dolgoztunk, gondolataink és eszméink majdnem mindig azonosak voltak. Mindig együtt sétáltunk, együtt kirándultunk, egymás nélkül nem is élhettünk. Mivel Wilhelm sokkalta szelídebb volt Gustavnál, sőt egyenesen az ellentétének látszott, számomra nagyon kedvező volt a velük való érintkezés. Mindig óvatosan jutott bármely elhatározásra; de aztán higgadtan ment a maga útján és nem nyughatott, amíg el nem érte célját. Példaszerű szorgalma miatt minden tanárnál jó hírben állt. Néha úgy tűnt, mintha bizonyos ügyekbe nem szívesen menne bele, de ez csak azért látszott így, mert nem mutatta ki lelkesedését és érdeklődését. Valójában belsőleg még Gustavnál is alaposabban részt vett mindenben. Szeretetteljes viselkedése miatt általában kedvelték s nemigen akadt, aki gyűlölte volna. Később, amikor már fokozottabban érdeklődött a költészet iránt, valósággal nélkülözhetetlenek lettünk egymás számára. Kifejtettük nézeteinket költőkről és írókról, az elolvasott művekről, irodalmi újdonságokról, közös terveket szőttünk, odaadtuk egymásnak költeményeinket, és nem nyughattunk, amíg teljes szívünket ki nem öntöttük egymásnak. – Ők voltak hát a barátaim, és a baráti kötelék az idő múlásával csak erősödött köztünk. Igen, valóban emelkedett és nemes dolog, ha igaz barátai vannak az embernek, és életünket Isten megszépítette azzal, hogy társakat adott nekünk, akikkel karöltve törtünk célunk felé. És különösen nekem kell Istent és a mennyet dicsérnem ezért, mert a barátaim nélkül talán sohasem lettem volna otthonos Naumburgban. Ám ekképp, húsvér barátokra lelvén, olyan kedves lett szívemnek az itt-tartózkodás, hogy minden bizonnyal fájdalmas lenne, ha el kellene szakadnom e várostól. Mi hárman voltaképpen sohasem váltunk el egymástól, csak a szünidőben, amikor rendszerint elutaztam a mamával és a húgommal. Általában Poblesba mentünk; egyszer azonban teljesítettük a kedves plaueni nénikék óhaját, és töltöttünk náluk néhány hetet. Igazán kellemes volt, mivel gazdag gyárosok voltak a rokonaink. Meg aztán Plauen egyébként is szép kis város, majdnem teljesen új épületekből áll, amelyek takarosan festenek zsindelytetőikkel. Egy nagy tűzvészben a város háromnegyede porrá égett, s amikor aztán újjáépítették, Plauen még szebben emelkedett ki a lángokból. Emlékszem még egy nirmsdorfi tartózkodásunkra is, ahol kedves, megboldogult nagybátyám lelkipásztorkodott. Még azt is tudom, hogyan ragyogta be a hold aznap este az ágyamat, és hogyan láttam magam előtt ezüst fényben az aranyló Aue-t; amint Auguste nagynéném mondta:

 

„Felment a hold az égre,

Csillagok ragyognak végre..." stb.

 

Ó, sohasem feledem ezt az időt!

   

Szólnék még költészetem második periódusáról, aztán majd körülnézünk egy kicsit Naumburgban. – Ha első verseim tartalmilag és formailag kicsit ügyetlenek és nehézkesek voltak is, második versírói korszakomban igyekeztem díszes és ragyogó nyelven beszélni. Ám a díszekből cifraság lett, a tündöklő nyelv pedig hivalkodó szóvirágokat termett. És mindegyikből hiányzott a fő dolog: a gondolat. Az első periódus mindenesetre magasan a második fölött áll, és most már látható, hogyan ingadozunk két véglet között, és hogy az ember csak az arany középúton talál igazán nyugodalmat.

No, most már eleget írtam, gyerünk, nézzünk körül egy kicsit a városban. – Lépjünk be városunkba a szemrevaló Jakobstoron át. Ha végigmegyünk a középkori házakkal szegélyezett, szép, széles utcán, a piactérre érünk. Nézd csak, már ott is vagyunk a városháza előtt! Milyen nagy! Milyen tetszetős és terjedelmes épület! Négy frontja úgyszólván négy utcát kitesz, és tornyocskája sötéten mered az égnek. Ezt a középkorias sötétszürke árnyalatot mindig tisztelettel szemléltem. Pillants jobbra, nézd ott középen azt a zöld házat! Az ott Pinderék háza. Itt lakik Krug tanácsos, ott Pinder nagymama, a ház tiszteletreméltó tulajdonosnője. Állítólag Nagy Frigyes is lakott abban a házban, valamint Napóleon – és az a nagy sas azóta látható a homlokzaton. (Transzparens! Kérem, ne madárra gondoljanak! Mert Napóleon annyira hasonlított egy papírsasra! Amikor kioltották mögötte a fényeket, már csak egy darab papír volt, amelyet egyszerűen csak félresöpörtek!) A városházától balra látod magasba emelkedni a város tiszteletre méltó templomát. Előtte meg, ej, no, nézd csak, miféle szánalmas épület áll! Hát, ha azt lebontanák, jobb rálátás nyílna az istenházára! – A templom mögött van a királyi kerületi törvényszék, amely két villás tornyával magasodik a piac fölé. Menjünk el a templom előtt; máskor lesz majd időnk alaposabban megnézni. Sétáljunk végig a Priestergassén! Mindjárt az elején ott van a fiú polgári iskola. Most igazán pompásan fest, amit elsősorban igazgatójának, a kitűnő Dr. Neumüllernek köszönhet. Közvetlenül mellette a főfelügyelőség. Viszont mivel a kedves főfelügyelő urat innen Eislebenbe hívták, és ő eleget is tett e meghívásnak, ez a ház most üres és már epedve várjuk az új tiszteletest, Hammer urat. Ehhez az épülethez még több paplak is csatlakozik egészen addig az üres telekig, ahol a mi háziurunk birtoka kezdődik. Széles kocsiúton jutunk az udvarba, ahol sok még a melléképület a lakóház előtt, amely a Neugasse sarkán emelkedik. Ha folytatjuk utunkat az utcán lefelé, hamarosan megpillantjuk Rasch polgármester lakóépületét. Az utca végén található a közjegyző háza, amelyben most Koch professzor úr lakik. Ettől jobbra van az a szép ház, amelyben olyan gyakran megfordultam és amelyből ismereteimet némiképp mindig bővítve tértem haza. Ez Weber úr intézete. E kedves embert a közeli Szent Ottmár-templomban alkalmazzák lelkészként, de azért fenntartja iskoláját, amely most hivatali épületében működik. Menjünk csak tovább! E házak előtt üres telkek és épületcsoportok húzódnak, egészen a Salztorig. Az őrházakat a kapu mindkét oldalán egyszerű dór oszlopok díszítik, kedvező benyomást keltve. Kissé följebb ismét láthatunk két épületet. A közelmúltban építették őket. Ezek állnak a Salzstrasse elején. Menjünk el mellettük, és folytassuk utunkat – így a hársakkal szegélyezett, nyílegyenes Lindenstrasséra jutunk. Úgy a fele táján lankásan emelkedni kezd, fönt pedig a Steinwegbe és a Herrengasséba csatlakozik. Az utóbbit, ódon, középkorias házaival, még említem majd, mivel erre van Pinder tanácsos úr lakása. A Domrich-féle könyvkereskedés szintén itt található. Ugyancsak említem még a városházának azt a részét, amely ebben az utcában van, mert itt gyakran rendeztek koncerteket és bálokat. – No, most körülnéztünk egy kicsit; legközelebb még jobban körülnézünk.

A mennybemenetel napján a nagytemplomban egy nagyszerű kórus előadásában meghallgattam a Messiásból a Halleluját. Mintha csak angyalok kórusát hallottam volna, amint Jézus mennybemenetelét kísérik. Legott el is tökéltem nagy komolyan, hogy valami hasonlót komponálok. A templom után odahaza mindjárt munkához is láttam, és szívből örültem minden akkordnak, amely fölcsendült munkám nyomán. Minderről egész évben nem mondtam le, és annyi haszonra mindenképpen szert tettem, hogy könnyebben illesztvén egymáshoz a hangokat, valamivel jobban megtanultam kottából játszani. Meg kell hagyni, tekintélyes mennyiségű kottapapírt fogyasztottam el. Ezért aztán olthatatlan gyűlöletet éreztem a modern zene, és egyáltalán minden iránt, ami nem klasszikus. Mozart és Haydn, Schubert és Mendelssohn, Beethoven és Bach voltak azok az oszlopok, amelyeken a német zene és jómagam alapultunk. Több oratóriumot is meghallgattam akkor. A mélyen megrendítő rekviem volt az első; hogy végigszaladtak a gerincemen ezek a szavak: Dies irae, dies Mal És a valóban mennybéli Benediktus! – Nagyon gyakran látogattam a próbákat. Mivel a halotti miséket többnyire a halottak napján tartották, ezek a ködös őszi estékre estek. A dóm szent félhomályában ültem, és füleltem a fennkölt melódiákra. E helyt kell megemlítenem Wettig urat a nagyszerű zenei igazgatót, ezt a nagyon derék muzsikust, aki igazán kimagaslott mind a vezénylés, mind a komponálás terén. Mindig példás rendet tartott kis zenekarában, az egyleti kórusműveket nagyszerűen begyakoroltatta, mindezeken kívül pedig ő volt a legjobb zenetanár Naumburgban. Hitvese, az egykori operaénekesnő, szintén nagyban hozzájárult a zenei bemutatók szépségéhez. Rajta kívül még két igazgató tevékenykedett Naumburgban: Otto Claudius, a korábbi dalárda karvezetője, ez az ügyes komponista, aki azonban roppant hiú és beképzelt ember hírében állt, valamint Fuckel, aki a városi zenekart vezényelte. – Ezenkívül hallottam még Händel Judás Makkabeusát, de elsősorban Haydn alkotásait. Aztán jelen voltam még Mendelssohn finom, érzéki Szentivánéji álomjának bemutatóján. Ó, az a gyönyörű nyitány! Olyan volt, mintha tündérek járták volna andalító táncukat a holdfényes, szellős ezüst éjszakán! De mesélek inkább tovább, mert most szempontomból roppant fontos időszak következik. – Gimnazista lettem! – Jelentkeztünk Förtsch igazgató úrnál, ennél a kedves, jó embernél, aki vizsgáztatott kicsit, majd az ötödikbe utalt. Még jól emlékszem rá, milyen szorongva léptem be az iskola épületébe. Mindazonáltal korábban a valóságosnál sokkalta sötétebb képet festettünk magunknak mindenről, és e csalódás megtette a kívánt hatást. Az ötödik osztályfőnöke Opitz doktor úr volt, akit sajátosságai nyomán csak Oé doktornak, kificamodott tekintetűnek, vagy költőnek hívtunk. Innen az alábbi vers:

 

Opitz terribili sonitu oé, oé! jót akar, dixit!

   

Viszont azért mindig ismereteink gazdagítására törekedett és ő maga is kitűnő ismeretekkel rendelkezett, de nem élt benne az a képesség, hogy bármit is megmagyarázzon a tanulóknak. De ami nekem igazán fájt, az a valóban szánalmas hitoktatás volt, amely azonban csak a harmadikig tartott. Ám hozzá kell még fűznöm a következőt: mihelyt ötödikes lettem, elfogott az ötödéves-büszkeség. Sajátos, hogy mihelyt magasabb lépcsőfokra hágunk, azon nyomban megszilárdul valami egész lényünkben. Ez egy harmadévesnél figyelhető meg leginkább. Magasabb osztályba lépve – és sokan már ebben privilégiumot látnak –, azt gondolják, szivarral és bottal kell észrevétetni magukat, ekképp akarnának kitűnni társaik előtt. Mostanáig elképzelni sem tudom, hogy ilyesmiben egy fiúnak kedve telhet; hiúságnak tekintem mindkettőt. – Egészen mostanáig életünk Naumburgban zavartalanul csordogált, akár a tiszta vizű patak. Ám most nagy hirtelen újfent elsötétült az ég, nagy vihar támadt, amelytől a zavaros vizek megáradtak s elborítottak mindent. Kedves Auguste néném már Röckenben is nagyon beteg volt, ám rossz közérzete Naumburgban egészen elhatalmasodott rajta. Számos orvos sem tudta meghatározni betegségének okát, de abban mindannyian bizonyosak voltak, hogy a tüdő állapotában következett be változás. A rengeteg orvosság mit sem segített, és kedves nénikém egyre csak sorvadt. Elérkeztek a kemény idők, és a poblesi Edmund nagybátyám magával akart vinni engem a nagyszülőkhöz. Elbúcsúztam mindenkitől, még a kedves nagynénémtől is. Ma is nagyon jól emlékszem, mennyire sírt szegény és én is vele. Akkor láttam utoljára. Egyszer csak Poblesben jött a postás és levelet hozott. Szorongva figyeltem a híreket. Még csak az elején jártak a felolvasásnak, de én már ki is mentem, keservesen sírva. Már el is temették, amikor néhány nap múltán visszamentem Naumburgba. A boncoló-orvosok szerint a fekete kór vetett véget életének. Az egyik tüdőszárny teljesen elsorvadt. Sajátos, hogy amikor a nénikém meghalt, én nem voltam ott, amikor pedig nyolc hónappal később a nagymama halt meg, a húgom nem volt jelen. Ezt a kedves, tiszteletreméltó matrónát, aki már több gyermekét eltemette, a legutóbbi haláleset nagyon megrendítette. Mély gyászában gyakorta panaszos hangon kiáltotta: „Augusztám, drága Augusztám!" – Aztán nem sokkal később követte a lányát. Amikor a nyolcvankét éves Hunger tanácsos urat temettük, a nagymama fájdalmasan így szólt: „Nemsokára találkozunk!" Nyolc hónappal Auguszta néni halála után, egy reggel a nagymama rosszul lett. Lassanként, szelíden önkívületbe szenderült, s mi nem tápláltunk vérmes reményeket drága életét illetően. A mama mindjárt Lisbethért küldött, aki Poblesben időzött. Amikorra megérkezett, a nagymama már nem élt. Délután kettőkor szelíden elaludt. Csak a jó Isten a megmondhatója, mennyit sírtam akkor! Mivel Naumburgban általában tisztelték és szerették, a koporsóját valósággal elborították a csokrok és a koszorúk. Az emberi szív igazán jellemző vonása, hogy ha nagy veszteség ér minket, nem azon igyekszünk, hogy minél előbb elfeledjük ezt, hanem hogy amilyen gyakran csak lehet, fölidézzük lelkünkben. Mintha a csapás gyakori elbeszéléséből merítenénk vigaszt fájdalmunk csillapítására. – Viszont még nem említettem, hogy ez idő tájt kerültem a negyedik osztályba. Itt doktor Silber úr volt az osztályfőnökünk, olyan ember, akit különösen tanárként tiszteltem rendkívüli módon. Szellemdús, gördülékeny előadásmódja, sziporkázó ismeretei, amelyeket az emberi tudás minden területéről nagy mennyiségben és alaposan sajátított el, nagyban kitüntették Opitzcal szemben. Az a képesség is megvolt benne – amely mellesleg Opitzból teljesen hiányzott –, hogy le tudta kötni a tanulók figyelmét. Tőle kaptuk az első görög órákat, amelyek igen nehéznek bizonyultak számunkra. A versek is nagy fáradságot, vesződséget okoztak nekem, bár nagyon szívesen írogattam őket. Először nagyon sokat kellett dolgoznunk és emlékszem, hogy gyakorta tizenegyig, tizenkettőig (tél volt) fennmaradtam dolgozni, és már hajnali ötkor talpon kellett lenni. Ezt az első időt már az új lakásunkban éltem át. A nagymama halála után tanácsosnak tartottuk, hogy különváljunk, ne lakjunk együtt Rosalie nénivel. Nemsokára találtunk is lakást magunknak Haarseim tiszteletes asszony házában, aki derék, roppant kötelességtudó tanárnő volt a polgári leányiskolában. A takaros épülethez tágas kert csatlakozott, sok bokorral és gyümölcsfával. Nyári vakáció idején költöztünk be. Az új zongorán is ott játszottunk először, mert két nappal a költözés előtt vettük, a régit pedig megkapta Rosalie néni. Mindjárt a kertajtónál van a Mária Magdolna templom, amelyben Richter tiszteletes úr hirdeti az igét. Nemrégiben renoválták e templomot, és új falfestményekkel díszítették. Az ablakunkból igazán szép kilátás nyílt. A fákkal sűrűn szegélyezett út, távolabb a spechzarti szőlőhegyek, jobbra pedig az ókori eredetű Marientor és a torony. Különösen ősszel élvezhettük a környéken a különféle tüzeket, a vincellérek kiabálását és lövöldözését, amikor a vad szelek már megfosztották a fákat lombjaiktól. Nyaranta pedig minden reggel hamisítatlan katonazenének örvendhettünk. – Még valami eszembe jut, amit az előző lakásunkban éltem át. Kedves királyunk megtisztelte Naumburgot látogatásával. Komoly előkészületek folytak a városban. A tanulóifjúságot fekete és fehér szalagokkal díszítették, és epedve várták országunk atyjának érkezését. Minket tizenegykor szintén kiállítottak a piactérre. Lassanként hullani kezdett ránk az eső, az ég mindjobban beborult és az uralkodó csak nem akart megérkezni. A nagy óra elkondította a tizenkettőt, és a király nem jött; sok gyerek alaposan megéhezett. Újból esni kezdett és az utcák sártengerré változtak. Az óra elütötte az egyet, a türelmetlenség pedig a tetőpontra hágott; végül úgy két óra körül zúgni kezdtek a harangok, és az ég könnyesen mosolygott az alant egybegyűlt lelkendező tömegre. Hirtelen kerékzajt hallottunk és mennydörgő „hurrá!" reszkettette meg a város levegőjét. Ujjongva integettünk a satyakunkkal, és üvöltöttünk, ahogy a torkunkon kifért. (Naumburg minden iparos testülete zászlókkal és ünnepi díszben sorakozott fel a Jakobstortól a fő utcán át egészen a főtérig.) Vidám szél cibálta a házakra kitűzött megszámlálhatatlan lobogót, zúgott valamennyi harang, a hatalmas embertömeg ujjongott, és valósággal tolta a dómhoz a hintókat. A templom elé fehérruhás lányokat állítottak, koszorúkkal a fejükön és virágcsokrokkal a kezükben. A király itt szállt ki a hintóból, megdicsérte az előkészületeket, és bevonult a számára lefoglalt lakosztályba. Este az egész várost kivilágították. Félelmetesen sok ember tolongott az utcákon. A városházánál és a dómnál a koszorúpiramisokat lámpások világították meg. Egész sor transzparens díszítette a házakat. A dómtéren tűzijátékot rendeztek, de olyan pompásat, hogy a sötét dóm valósággal kísérteties fénytengerben fürdött. Másnap délelőtt volt a wethaui gyakorlat. Azt sem mulasztottam el. Mivel első ízben láttam ilyesmit és nagyon érdekelt a dolog, roppant mód élveztem a gyors kitéréseket, megtévesztéseket, támadásokat és visszavonulásokat. Még azt is meg kell említenem, hogy a király megnézte a mi szép dómunkat és később még két szép festett üvegablakot is küldött, amelyek azonban messze elmaradnak a régiek mögött. – Még valamit: egy nap eljött hozzám Gustav, és a felindulástól remegő hangon közölte velem, hogy Szevasztopol elesett. Miután e hír minden kétséget kizáróan beigazolódott, minden dühünket az oroszokra zúdítottuk, amiért „nem védték elszántabban a Malakov tornyot." Száz szónak is egy a vége, alaposan felbosszantottuk magunkat. – Nagyon hamar megszoktuk az új lakást. Az egész szünidőt a városon kívül töltöttük. Nagyrészt Poblesban: a kedves, jóságos, de vidám nagypapánál és az olyannyira barátságos nagymamánál, nagybácsinál és nagynéninél. E ház hamisítatlan német szívélyessége vonzott oda minket évről évre. Legszívesebben a nagypapa dolgozószobájában tartózkodtam és a legnagyobb kedvvel bástyáztam körül magam régi könyvekkel és füzetekkel. Sok tekintetben nagyon élveztem az utat a Lipcse melletti Schönefeldbe is. Különösen azért, mert onnan mindennap elmehettem Lipcsébe, ahol különféle könyveket meg kottákat kutattam fel magamnak, meg roppantul élveztem az olyasféle látványosságokat is, mint az Auerbach pince. Az volt igazán jó, amikor cél és az utcák ismerete nélkül bolyongtam a városban. Aztán a szép park, a barátságos kert, a fürdő – hát nem volt igazán nagyszerű!? Egyszer Deutschenthalban is voltunk, egy Halle melletti faluban. Majdnem mindennap elmentünk fürödni az Eisleben melletti sóstóhoz. Ó, milyen jó megmártózni a nyár langyos vizében! Ezt különösen a későbbiekben élveztem, amikor megtanultam úszni. Alig tudok nagyszerűbb érzést elképzelni, mint amikor az ember csak átadja magát a sodrásnak, a simogató habokon ringatózva. Ezenkívül az úszás nem csak kellemes, hanem veszélyben hasznos is – és erősíti, frissíti a testet. Fiataloknak nem ajánlhatjuk eléggé! Helyét télen a korcsolyázás foglalta el. Ez is valami földöntúli élmény: súlytalan lábbal suhanni a kristályfelületen! Az ilyen esték a jégen valósággal tündériek, különösen akkor, ha a hold ezüstfénye vonja be a tájat. A halotti csendben, amelyet csak a korcsolya élének surrogása zavar meg, van valami fenséges, amit hasztalan keresnénk a nyári éjszakákban. Mégis a karácsonyest az év legmeghittebb ünnepe. Mindig is túlcsorduló örömmel készültem rá, ám az utolsó napokban már alig tudtam várni. Az idő percről percre vánszorgott, egész évben sohasem múlt olyan lassan számomra, mint akkor. Sajátos élményem, hogy egyszer, amikor igazi vágyat éreztem, hogy levelet írjak a Jézuskának, és már hozzá is kezdtem, váratlanul kitárult az ajtó, és a csillogó karácsonyfa szinte elvakított minket. Meg is emlékeztem erről egy kis ünnepi írásban: „Milyen pompás a fenyőfa, amelynek csúcsát angyal díszíti, Krisztus családfájára utalva, amelynek maga az Úr a koronája. Milyen erősen fénylik az a nagy világosság, amely az ember világának megvilágosodását jelképezi Jézus születése által. Milyen csábosan mosolyognak ránk a piros almák, a Paradicsomból való kiűzetésre emlékeztetve! És nézd csak! A fa lábánál ott van a kisded a bölcsőben! Körülfogja József és Mária, valamint az imádatára összesereglett pásztorok. Milyen bizalommal nézik a kisdedet! Mi is így szeretnénk odaadni magunkat az Úrnak!" – A születésnap szintén nagyszerű, ha nem is olyan pompázatos, mint a karácsony! De vajon mi lehet az oka, hogy ilyenkor azért mégsem jár át annyira az öröm, mint karácsonykor? Először is, hiányzik az az emelkedett jelentőség, amely a karácsonyt minden egyéb ünnep fölé emeli. Meg aztán ez nem csak ránk vonatkozik, hanem az egész emberiségre, szegényre és gazdagra, kicsire és nagyra, alacsonysorúra és előkelőre egyaránt. Pontosan ez az általános öröm keveredik a saját hangulatunkkal. Azért lehet erről mindenkivel beszélni, mert ennek az ünnepnek mindenki örül. Ez a csúcspontja az évnek, gondoljunk az éji órára, amikor a lélek általában sokkal izgatottabb, mint rendesen, végezetül pedig arra a rendkívüli ünnepélyességre, amellyel megüli ezt az ünnepet. A születésnap inkább családi ünnep, míg a karácsony az egész kereszténység ünnepe. De azért a születésnapomat is igencsak kedvelem. Mivel egy napra esik királyunk születésnapjával, azon a reggelen mindig katonazenére ébredek. Az ünnepélyes megajándékozást követően templomba megyünk. Ha a prédikációt nem is nekem írták, igyekszem magamnak a legjobb tanulságot kihüvelyezni belőle. Aztán összesereglünk a nagy iskolai ünnepségre. A tanárok általában hosszú és unalmas beszéde után néhány tanuló ugyancsak fölolvassa dolgozatát, aztán jutalomképpen könyvet kapnak. Végezetül még egy kedves, hazafias dalt is eléneklünk és a direktor concilium dimissit. Csak ezután kezdődik számomra a vidámság. Jönnek a barátaim és eltöltünk együtt egy vidám délutánt. – Mielőtt azonban költészetem harmadik periódusának taglalásába fognék, közlöm itt egynémely gondolatomat a zenéről (szentenciákban).

 

 

A zenéről

 

Isten adta nekünk a zenét, először is azért, hogy fölfelé haladhassunk. A zene minden tulajdonságot egyesít magában, fölemelheti az embert, enyeleghet, fölvidíthat minket, hiszen szelíd, érzékeny hangjaival a legmakacsabb szomorúságot is képes elűzni. Ám legfőbb meghatározása szerint gondolatainkat a magasba vezérli, fölemel bennünket, és lelki megrázkódtatást idéz elő. Különösen pedig az egyházi zene célja ez. Sajnálattal kell azonban tapasztalnunk, hogy ez a zene egyre inkább távolodik elsőrendű meghatározásától. Ide tartoznak a korálok is. Ma már számos olyan korál is létezik, amely vontatott melódiájával messze eltér a lendületes erőtől. De felderíti a kedélyt és messze űzi a borús gondolatokat. Haydn egyszerű melódiái hallatán ugyan kin nem vesz erőt csöndes, tiszta békesség? A zeneművészet hangokban sokszor nyomatékosabban beszél, mint szavakban a költészet, és eljut a szív legtitkosabb zugaiba is. De mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk, csak akkor tudjuk áldássá változtatni, ha helyesen és bölcsen alkalmazzuk. Csak így emeli föl lényünket az énekszó és vezeti el a jóhoz és igazhoz. De ha csak kedélyünk felderítésére használjuk a zenét, vagy magamutogatásunkra az emberek előtt, akkor bűnös és káros. És ez mégis gyakorta megesik, vagyis majdnem az egész modern zene ennek nyomait viseli. A másik igazán szomorú jelenség, hogy sok új zeneszerző mindent elkövet annak érdekében, hogy zavarosan komponáljon. De pontosan azok a művészeti periódusok hagyják hidegen az egészséges emberi fület, amelyek gyönyörrel töltik el a vájt fülűeket. Különösen Lisztnek meg Berlioznak ez az úgynevezett jövőhöz szóló zenéje hord magán igazán sajátos jegyeket. – A zene kellemes szórakozással is megajándékoz, és aki ezért fordul hozzá, megvédi az unalomtól. Csak szellemtelen, állatias ember lehet az, aki nem szereti a zenét. Istennek ez a pompázatos ajándéka mindig is kísérőm lesz életutamon, és boldognak nevezhetem magam, amiért benne találtam meg az örömem. Örök hálaéneket zengünk Istennek, aki ezzel az élvezettel ajándékozott meg bennünket.

 

Költészetem harmadik periódusában megpróbáltam az elsőt összekötni a másodikkal, vagyis egyesíteni a szeretetteljességet az erővel. Én magam nem tudom megmondani, ez mennyiben sikerült. E periódus 1858. február 2-án kezdődött. Ezen a napon van az én drága édesanyám születésnapja. Ilyenkor szoktam átnyújtani neki költeményeim kis csokrát. Ettől a naptól kezdve, ha csak egy mód volt rá, igyekeztem minden este papírra vetni egy-egy költeményt. Így ment ez néhány héten át, és mindig nagy örömet okozott nekem, ha úgy láttam, hogy sikerült előállítanom egy ilyen szellemi terméket. Egyszer megpróbáltam olyan egyszerűen írni, ahogy csak lehet, de ezzel hamar felhagytam. Mert a tökéletes költeménynek valóban nagyon egyszerűnek kell lennie, ám mégis minden szavának költői tartalommal kell rendelkeznie. Egy minden gondolatot nélkülöző költészet, amelyben valósággal hemzsegnek a képek és a frázisok, olyan, akár a piros alma, melynek belsejében nyüzsögnek a férgek. A beszéd modorosságai nem kaphatnak helyet semminemű költészetben; a frázisok gyakori használata a nem túl tehetséges fejben csak űrt hagy maga után. Valamely mű megírásánál elsősorban a gondolatokra kell hangsúlyt fektetni; a hanyag stílus könnyebben megbocsátható, mint a zűrzavaros gondolat. Ennek példáját a goethei költemény aranyfényű, mély gondolataiban láthatjuk. – Az ifjúság, ha híján van a gondolatoknak, igyekszik eszmei ürességét csillogó-villogó stílus mögé rejteni. Vajon a költészet nem hasonlít ebben a modern zenére? Ebből is nemsokára a jövő költészete lesz. E költemények a legsajátosabb képekben beszélnek; zűrzavaros gondolatokat sötét, ám emelkedetten hangzó bizonyítékokkal támasztanak alá, minden további nélkül Faust (második rész) stílusában írnak, csakhogy éppen a gondolatok hiányoznak ezekből a művekből. Dixi!

Alábbiakban közlöm költeményeim jegyzékét:

 

1855–56

  1. Születésnapi dal. „Elhozom neked."
  2. Tengeri vihar. „Roppant nyomasztó"
  3. Elégia. „Némán az esti szürkületben."
  4. Rajtaütés. „Este tízkor"
  5. Megmentés. „Még hullott a hó a..."
  6. Ifjúi évek.
  7. Hajótörés. „Megy a hajó a..."
  8. Vihar. „Felhőszakadás"
  9. II. A múlandó boldogság
  10. Messzénai háború. „Sötét felhők"
  11. Androméda. „Kinek nincs még"
  12. Kekropsz. „A nagy tágasságon"
  13. Esti dal.
  14. Argonauták vonulása.

   

1857

  1. III. Születésnapi dal. „Engedjetek Istenhez"
  2. Alfonzó öt énekben. „A kastélyon"
  3. Dryope. „Ó, nézd e messze kéklő tengert"
  4. Korál. „Jézus szörnyű szenvedésed"

 

Pótlás az előzőekhez

  1. Leonidász és Telákeusz. „Jelentkezés."
  2. A tenger grófja. „Tenger grófjának serege"
  3. Az éjszakában. „A tengeren"
  4. Olimposzi istenek. „Nézzétek az isteneket."
  5. Szevasztopol. „A déli oldalon"

 

1858

  1. Születésnapi költemény. „Nagy örömmel"
  2. A tél öt énekben. „Jön"
  3. Vihar. „Fülledt a lég"
  4. Pfortába. „Naumburgnál"
  5. Hová? „Madárkáitok a puszta légben"
  6. Tengeri vihar. „Vad zivatar közelg."
  7. A kecske. „Ha a hegycsúcsokon"
  8. A ködhöz. „Csodás alakzat"
  9. Ott szeretnék lenni. „Ott, ahonnan".
  10. Húsvét ünnepe. „Puhán feküdtem"
  11. A fülemüle panasza. „A sötétségen át"
  12. Reggel. „Arany bíborhab"
  13. 36. A vadászat.
  14. Fata morgana. „Ha egyedül vagyok"
  15. Schönburg. „Meredélyen áll"
  16. A jégen. „Tündérek a holdfényben."
  17. Hektor búcsúja. „Ó, Hektor, hallod-é?"
  18. Két kecske. „Két kecskét hallottam..."
  19. Ősanya. „Nézd, mily gyötrelmes járásom."
  20. Medea. „Jázoné volt a tenger."
  21. Conradin. „Nápoly kapujától."
  22. Barbarossa. „Pihen a vén Barbarossa."
  23. Nyáron. „Amikor eljön a nyár."

 

Ez a jegyzék távolról sem teljes, csupán a régebbiekből áll, amelyekre még jól emlékszem, de már nincsenek meg. Van még két kis színjátékom is, amelyeket Wilhelmmel közösen írtam. Az egyiknek „Olimposzi istenek" a címe. Egyszer be is mutattuk, és jóllehet, nem sikerült igazán, a közönség mégis jól szórakozott. Az ezüst- és aranypáncélok, pajzsok és sisakok, meg az istennők valóban pompás ruhái nagy szerepet játszottak. A másik darab címe: „Orkadal". A gyász darabja ez, vagyis inkább afféle lovagi történet, esetleg kísértethistória, ünnepi lakomákkal, párbajokkal, orgyilkosságokkal, kísértetekkel és csodálatos jelekkel teli. Előkészületeket is tettünk e darabhoz; jómagam csapongó, négykezes nyitányt komponáltam – aztán valahogy mégis megfeneklett a terv. Hasonlóképpen történt egy későbbi darabbal is; a címe Trója meghódítása volt és megírtuk egészen a második felvonásig. Az istenek civakodásáról szólt. Sok ilyen tervem volt. A negyedik végén, amikor fejfájás miatt nem tudtam iskolába járni, még egy novellát is írtam „Halál és végromlás" címmel. Délelőttönként a Spechzarton sétáltam és sok mindent forgattam a fejemben, de ezekből csak ritkán sült ki valami. Wilhelm Pinder barátom nemrégiben ugyancsak súlyos beteg volt és ezért a heringsdorfi tengeri fürdőben tartózkodott. Gustavnak az iskola miatt nem sok ideje maradt a látogatásomra, így hát ez idő tájt sokat voltam egyedül. Wilhelm visszatérése után aztán ismét együtt jártunk iskolába, és meglehetősen jó eredménnyel végeztem a harmadik osztályt. Így érek most második életszakaszom végére, és megengedem magamnak, hogy visszatekintsek a mögöttem álló tizenhárom évre. Felsős életemet új könyvvel kezdem.

 

Visszatekintés

Sok mindent tapasztaltam már, örömteli és szomorú, vidám és lehangoló dolgokat, ám Isten eleddig mindenkor biztos kézzel, kedves gyermekeként vezérelt. Sok fájdalmas terhet rakott rám, de egészében nagy tisztelettel hódolok mindenekre kiterjedő hatalmának. Szilárdan eltökéltem magamban, hogy mindörökre az Ő szolgálatába szegődöm. Adjon az Úr erőt tervem végrehajtásához és oltalmazzon életutamon! Gyermekien bízom kegyelmében: megvéd Ő engem minden balesettől. Ám teljesedjék be az Ő szent akarata! Örömmel fogadok mindent, amit Ő ad, boldogságot és boldogtalanságot, szegénységet és gazdagságot, bátran tekintek akár a halál szemébe is, aki majd egyesít minket az örök boldogságban. Igen, Uram, világítsál nekünk mindörökké! Ámen.

Ekképp zártam első füzetemet, és örömmel tekintek vissza rá.

Nagy örömmel írtam, és nem fáradtam el közben. Valami nagyszerű dolog, ha az ember később maga elé idézi első éveit és szemlét tart lelkének iskolája fölött. Mindent az igazsághoz híven beszéltem el itt, mindennemű költészet vagy költői szépítgetés nélkül. A mű nagysága miatt bocsátassék meg nekem, hogy utólag helyenként még kiegészítettem ezt az írást, sőt ki is fogom egészíteni. Bárcsak tudnék még sok ilyen könyvecskét írni!

 

Tükörkép csak az élet.

Milyennek mutat téged?

Ezt kell megtudnod néked.

Ez legyen törekvésed.

 

Íródott 1858. augusztus 18. és szeptember 1. között.

 

   

Életem

Legkorábbi ifjúkorom csendeskén és zavartalanul csordogált, szelíd, édes álomba ringatva engem. A paplak békéje és nyugalma kitörölhetetlenül mély nyomokat hagyott kedélyemen, aminthogy általában úgy vélekednek, hogy az első benyomások egész életre szólnak. Ám az égen hamarosan sötét felhők tornyosultak: szegény apán súlyosan és hosszadalmasan betegeskedett. Nagy hirtelen szorongás és feszültség lépett az aranyló béke és nyugodt családi boldogság helyébe. Végül hosszú idő elteltével megtörtént a legszörnyűbb dolog: apám meghalt! Még most is fájdalmasan és mélyen érint ez a gondolat; akkor még nem ismertem föl oly mértékben ezen iszonyatos esemény határtalan fontosságát, mint most! Ha a fától elrabolják koronáját, szomorú és sivár látványt nyújt. Petyhüdten csüngnek ágai a földre; a madarak elhagyják a kopár gallyakat, és minden élet eltűnik a közeléből. Ugyan nem így történt-e az én családommal is? Minden öröm tovaszállt; fájdalom és gyász költözött helyére. – Fél év után elhagytuk a békés falucskát; jómagam apa nélkül, hazátlannak maradtam. Naumburg új lakhelyet kínált ugyan nekünk, és Isten sok áldással és szeretettel ajándékozott meg bennünket itt, de gondolataim mindig visszaszálltak a hőn szeretett szülői házhoz és gyakorta a honvágy szárnyain repülök oda, ahol első boldogságom virágba szökkent.

Naumburgban új életszakaszomat kezdtem el. Itt tettem szert P.-re és K.-ra, kedves barátaimra, akikkel Naumburg örökre megajándékozott, jóllehet, itt is érte néhány szerencsétlenség a családomat, mindenen rajta éreztem Isten áldásos kezét. Bizonyos ideig tartó intézeti előkészítés után fölvettek a helyi dómgimnáziumba. A drága tanárok éjt nappallá téve azon fáradoztak, hogy megsokszorozzák tudásunkat. De ezt az intézményt kedvessé tette számomra az is, hogy a tanulók ugyancsak jó viszonyban voltak egymással, mindenben támogatva egymást. Nagyon jól éreztem itt magam és minden bizonnyal egészen az egyetemig itt maradok, ha Isten bölcs tanácsára másképpen nem döntök. Mert hirtelen megnyílt számomra Pforta kapuja. Nos hát, minden bizonnyal Isten keze vezetett ide is.