Paródiák

(írhatta volna)

Háy János

Reggel a gyomor

Reggel a gyomor miatt

tükörbe is csak,

érzi,

félve.

Retek! Retek! – kiabálások

az utcán.

Háyjaj!

Sört ivott

Sört ivott,

tizenkét pohárral

(mért pont?),

és átérzi most,

nagyon át, milyen az,

amikor más,

legalábbis másik,

és nyugtalan, feszült,

nyitva felejtett vízcsap,

mert

előtte a város,

és ujjal mutogat felé –

a slicc sosem szégyenlős.

Ő is

mutat, előre,

utána a vízözön.

Ki-be

Szalutál,

hajlíthatatlan, szálfa.

Ki-be, aztán

be, újra.

Újra.

Vissza, előre-hátra.

Kés a vajban, katonás,

ugyanúgy.

Minek.

Hát mi a fenének

Éjszaka gyakran vizelek.

Nézem a naptárt

a vécén.

Reggel teát melegítek,

minek, tudnám.

Nézem a pirítóst, fekete,

szinte szén.

Megegyem?

Nézem a leveleket,

feladjam-e.

Minek?

A postás könnyen bajba kerül,

elég egy félrelépés, akár.

Herdál.

Éjszaka alszom.

Minek?

Hajnalban úgyis

háromszor vizelek.

(írhatta volna)

GrecsóKrisztián

Elzsibbad, el, az istenadta

Safranek bápi, már megint Safranek bápi, rémüldözöm, amúgy kutyafuttában, ahogy integet, mázsányi integetés, súlyos teher, szerfelett, és eldobom a cangát, hogy csattan a pöceverem irgalmatlan fedején, cserdül, akár bugyiban a húzós iszalag, mint szigorú fogak köziben a jó aszott szilva, amit Safranek bápi rágcsált, mintegy nyeldekelve, de sose kényszerből, jóllehet éjjel-nappal, tündéri mazsola, töppedt és nyúlós és kívánós, akár a rózsás leányszirom.

Mer' nem úgy van az ám, ráncigált a fonott székbe Safranek bápi, jegyezd meg, írd fel, ha mondom, ha nem, mindegy, de nem az a lényeg, mondta, hogy az embernek csak úgy a nyakára hág a gürc, oszt' akkor se ki, se be. Nézzed erősen, és jegyezd, az asszonyállat, mutatott a kiskonyhába, be, ahol Safranek nene éppen dunsztosüvegeket vagdalt a falhoz, ez az asszonyállat is, alighogy belázasodik, nyomban meg is indul, mint a jégolvadás, oszt' cuppog meg csettintget, és úgy szippant a gyűrűcskéivel, az istenadta, hogy rögvest szárba szökken az alapos jókedv, oszt' panaszkodhat a sezlony.

Mer' azt is tudnod kell ám, köpött a szemem közé Safranek bápi, hogy mifelénk krecsónak hitták a békát, gyerekkoromban, rég, és ez nem tréfa, hacsak nem kushad a hokedli árnyékában, mint pántlikán a barázda, mikor fordíjják és nyüstölik, ahogy csúdzlival mészároltuk a krecsót, mink is, irdatlan harag volt, ha mondom, a lapályosnál, mint Janis Ferkó az asszonyt, odahaza, mikor hazaténfergett az ivóból, oszt' látta, istenem, kivel nem esik meg, hogy púpos a dunyha, meg nem is, mert andalgott már a pille a szúrós szemehéján, hej, de odadurrantott az istenadta, irdatlan harag, mondta Safranek bápi, mialatt darazsak botladoztak a körme feketéjén.

Idenézzél, fiam, sújtott fültövemre a mankóval Safranek bápi, és mutatta az öklét, ez az a kéz, idestova, amék megszalad még, bár múlósan kissé, ha mondom, a Botos Miska a megmondhatója, megízlelte a latra, meg ám, szaglotta a roppant orrával, oszt' órákig köpülte a vért a lapályosnál, egyszer nézzen ferdén az asszonyra, Safranek nénéd a megmondhatója, erő rejtezik ebben az ökölben, istenem, erő, tajtékzott Safranek bápi, és vadul szaggatni kezdte a verandára futó szőlőindákat.

Mifene, menni kéne, alítom, és sandán a canga irányába, de nem úgy az asszony, emelte máris a hangját Safranek bápi, mer' sose feledd, hogy Safranek nénéd is csettintget még, olykor, oszt' akkor szipkázik meg cuppog, mint a krecsó, a lapályosnál, ahogy nyakát szegi a kövecs, és sikamlik meg kétségbeesetten hadonál, nagy hanggal van, attúl lesz gyantás a nadragulya, garmadával, és, fiam, ha mondom, akkor én mondom, hogy a Safranek nénéd két vánkosa habár löttyös már, aláereszkedve van, mint az elnyűtt ballon, de lágy és hamvas, akár a foszló kadáver. Oszt' néha bizony megakad a serte-perte, magyarázta Safranek bápi, és furcsákat, szagosakat tett felém.

Hagyjon vele fel már, Safranek bápi, fognám könyörgőre, hagyjon végre fel vele, rimánkodnám. És szólok is, sietve, illetlenül, hogy láttam én ám a Safranek bápit egy gyerekeknek készült filmben, amolyan rajzfilm az, a Macskafogó, hogy is van ez. Így van, fiam, jegyezd meg nagy sokára, de mihamarabb, nyomott egy tockost Safranek bápi, hogy az egér farkát, ha már kéretik, meg kell fogni, de istenesen, mert könnyen kicsusszan a markodból, oszt' nézhetsz, csak úgy tátong a rengeteg üresség, a lyuk, kész elhűlni a dúc, mer', ha mondom, egy igazi baka, amilyen én is voltam, és néha még most is vagyok, akármilyen göncös is a csikhaj, telivér az olykor mégis, istenuccse, oszt' a jó regimenter megfeledkezik magáról, és hevesen szorongatja a mordályt, góréban, csűrben, pajtában, mindenekfelett, fiam, szilajul szorongat, döngöl és tüzel, míglen össze nem karistolja magát a tikmony, oszt' krucifiksz, ha viselősödik a zsindely, én mondom, morgott Safranek bápi. Ne', a pájszer, visszahozd, mondta, mialatt kifelé tessékelt.

Nemhogy Safranek nenét adná kölcsönbe, ha már annyit harákol, szalad ki a számon, véletlen, esengenék nyomban, de Safranek bápi a kertkapuig rugdossa, sántít, az ülepem.

(írhatta volna)

Bohumil Hrabal

A kerskói torzsalkodás

(regényrészlet)

„...Mert az úgy volt hogy amikor Šisek a Vaslev utcai mészáros betette a lábát a hatalmas sárgára mázolt kertkapun azon a mi kertkapunkon már javában folyt a disznóölés merthogy az én uram aki az én férjem és az én szívecském már alaposan felöntött a garatra és Egon Bodri a költő és Svoboda Harminek a szomszéd utcai sörgyár gondnoka is derekasan a pohár fenekére nézett mert kora hajnal óta abban a mi műhelyünkben vedelték a sört és ezért volt hogy amikor Šisek betette a lábát a kertkapun addigra az én uram már szabadon engedte a Mišovkát azt a mi kis disznónkat mert meglepetést akart okozni Šiseknek hogy időnek előtte végeznek a Mišovkával és akkor aztán már tényleg csak az ünneplés marad hátra... És aztán Egon Bodri és Svoboda Harminek meg az én szívecském és Šisek ügyetlenül ténferegtek fel-alá az udvaron azon a mi kis lejtős macskaköves udvarunkon ahogy a Mišovkát hajkurászták és a Misovka valamennyiüknél gyorsabb volt és sivítva nyargalt és egészen sötét volt még az orromig se láttam úgy csaptam el a Misovka apró lábait az abálórúddal az én drága Mišovkámét aki mindig olyan hálás volt azért a kevéske daráért amit minden reggel és este belöttyentettem neki abba az ő rozzant óljába... És a Mišovka összecsuklott és akkor Šisek és Egon Bodri meg az én uram és Svoboda Harminek egyszerre vetették rá magukat úgy végeztek vele és Janko a březini sintértelep éjjeliőre kitámolygott a kiskonyhából ahol hangosan sistergett az odapörkölődött rántotta és nekilátott fejszével miszlikbe aprítani a Mišovkát és akkor Šisek hamarjában Jankóra vetette magát és ezt Janko fennhangon vette zokon és henteregtek a macskaköveken és egymás haját cibálták és kiborult a tálkából az a friss jó vér az a gyönyörű vér a Mišovka drága vére és akkor Šisek megragadta és összegöngyölte Jankót és úgy hajította be vissza a kiskonyhába és hangos reccsenéssel beszakadt a szúnyogháló azon az ajtón a kiskonyha ajtaján... És akkor az én uram az az én kis szívecském újabb korsó sört fogott a kezébe és hozzálátott hogy a dagadozó sörhabbal bekenje a Mišovkának azt a tehetetlenül fekvő testét a fiatalságunk tiszteletére mosolygott az uram és Egon Bodri is fogott egy újabb korsót és ő is hozzálátott hogy sörhabbal kenegesse a Mišovkát és Šisek a fejét fogta és jajgatott anyám miért tetted ezt és akkor az uram mondta hogy ez a disznó az ő fiatalságát jelképezi és összekacsintott Egon Bodrival hogy ez a disznó az ő fiatalságuk szimbóluma és tovább kenegették a Mišovkát azzal a gyönyörűen burjánzó habbal és Janko újra elővánszorgott a kiskonyhából és beizzította a perzselőt mire lángra kapott a műhely melletti fóliasátor és Janko arcára hirtelen kiült a rémület és kiabált és körbe-körbe forgott a perzselővel és Šiseknek az a csodaszép báránybőr kucsmája egyszer csak a lángok martalékává lett amiért Šisek a kiskonyhába rohant és a díványra vetette magát és zokogott anyám miért szültél engem ide és akkor az én férjem aki az én uram és Egon Bodri és Svoboda Harminek együttes erővel megfékezték a perzselőt és futottak kiabálva Janko után hogy megragadják és betuszkolják a műhelybe hogy aztán rázárhassák az ajtót... És a Mišovka ott feküdt csupaszon szétvetett lábakkal mint én azon az első éjszakán amit az urammal azzal az én szívecskémmel töltöttem és a habtól ugyanúgy csillogott a Misovka csak úgy fénylett az a csodaszép bőre ahogy mi is csillogtunk azon az első éjszakán mert hát alaposan összekentük egymást ahogy egymásban henteregtünk ahogy az ő saját nedvében hentergett addig a napig a Mišovka is akit mindig én etettem és aki az uramat az ő fiatalságára emlékeztette aki az én uram fiatalságának a szimbóluma volt... És Janko után futottak az én uram Egon Bodri és Svoboda Harminek is loholt és Janko kibillent az egyensúlyából és hirtelen a rozzant ól a Mišovka rozzant óljának a léceibe kapaszkodott és megnyekkentek azok az erőtlen lécek és megdőlt az ólajtó végül az egész rozoga tákolmány és kidőlt a mellékajtó is és óriásit reccsent mint a Mišovka szép sárga hasán a bőr amikor Janko nekilátott hogy fejszével miszlikbe aprítsa a Mišovkát és mielőtt leszakadt volna a tető a Mišovka óljának az a gyönge tetőszerkezete a trágyalé az egész egybetorlasztott trágyalé egyszerre a lejtős udvarocskánkra zúdult és a hatalmas sárgára mázolt kertkapuig hömpölygött és vitte magával a kétségbeesetten kalimpáló Jankót a březini sintértelep éjjeliőrét és Egon Bodrit a költőt és vitte Svoboda Harmineket is a szomszéd utcai sörgyár gondnokát és az én uramat azt az én szívecskémet és vitte a Mišovkát is és akkor megjelent a kiskonyha ajtajában Šisek a Vaslev utcai mészáros és a fejét fogta mi ez mi folyik itt mit művelnek bömbölt mert addigra már térdig gázolt a szennyes lében a Mišovka szennyes levében a ganéjban ami megállíthatatlanul és feltartóztathatatlanul sodródott és zúdult és áradt szerte azon a mi kis lejtős macskaköves udvarunkon..."

(írhatta volna)

Oravecz Imre

Újabb töredékpótlásdarabkarészletek egy faluregényhez

– Szajha –

Tél

Szajhán a hó kurva nagy pelyhekben hull.

Tegnap láttam a télapót, részeg volt, szakálla kender.

Meg fogok halni.

Mindennapi hiány

Naponta már csak kétszer ürítek.

Elsőként a moslékos ibriket, majd a cinkék

etetőjét.

A cinkék, miután jóllaknak, elszállnak, ahogy

hamarosan elszállok én is.

A disznók maradnak.

Rossz idők, szép napok

Ütemes kopogásra ébredtem.

Odalett a fedél a fejem fölül, fáztam.

Mindent elvisznek tőlem.

Múlt héten a pajta omlott össze, tegnap kidőlt az istálló fala is.

A halottaim azok? Vagy a bontódaru?

Fázom.

Befed a kék ég.

Exitus

Most már semmiről sem veszek tudomást.

Most már semmi sem érdekel.

Szajha kielégít.