Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. szeptember / Cseh prózapoétikák / A történetek története

A történetek története

Keserű József fordítása

 

Egy történetekről szóló eszmefuttatás talán nem is kezdődhetne másként, mint történettel. Egyszer egy barátom azt mesélte, hogy van neki egy kandúrja, amelyikkel rendszeresen leülnek sakkozni. Természetesen, tette hozzá, nem játsszuk végig a partit, ezt egy kandúrtól nem is lehet elvárni, csupán hat-hét húzásra képes, aztán kidől, és egyedül kell a játszmát befejeznem. Amikor már vagy századszor hallottam a történetet, elhatároztam, hogy saját szememmel győződöm meg hitelességéről. Barátom felsorakoztatta a figurákat, egy ideig kergette a kandúrt a lakásban, de amint leültette a sakktábla mellé, a cirmost már csak a játék érdekelte. Bájos fürgeséggel tologatta a sakkbábukat mancsával, és mind a hat lépést tisztességgel meglépte. Aztán barátom mindent megmagyarázott. Sohasem tanította sakkozni a kandúrját. Egyszerűen csak kitalálta ezt a játékos sztorit, de addig-addig mesélte ismerőseinek, mígnem egyszer a kandúr azzal lepte meg, hogy érdeklődni kezdett a játék iránt. Bólintottam, egyáltalán nem lepett meg a dolog. Már régóta tudom, hogy a történetek mindig a valóság előtt járnak.  

 

Egy másik eszmefuttatásban, Václav Havel Történet és teljesség című esszéjében a történetekről azt olvashatjuk, hogy „az egyediségnek szüksége van a történetre, hogy önmaga lehessen”, vagyis a szubjektum egyedisége a történetben valósul és nyilatkozik meg: „az egyediség és a történet olyanok, mint a sziámi ikrek, nem lehet őket elválasztani egymástól, és egyiket sem tudjuk elképzelni a másik nélkül.” Úgy vélem, az ilyen meggyőződés tévesen érti a történet fogalmát, hiszen megtagadja az egyediséget például attól a szerzetestől, aki egész életét mély eseménytelenségben éli le, ám éppen a kolostori lét alapozza meg erős szellemi integritását, ez teszi lehetővé összpontosítását ama egyetlen pontra, a legegyetlenebbre. Vagy éppen ellenkezőleg, ha következetesen továbbgondoljuk a fenti elképzelést, a katonai laktanyát az egyediség készletének kell tartanunk, amennyiben a történetek olyan tárházát képezi, amelyhez a férfiak többsége élete során többször visszatér. Mindannyian ismerünk jelentéktelen sorsukba merülő embereket – olyanok ők, mint földnek a só –, akiket a történetek nagy ívben elkerülnek, de olyanokat is, akikben nincs kitartás, akiket csak a becsvágy éltet, s lám, éppen ők azok, akiket körülröpködnek a történetek, mint legyek a tetemet. Azt akarom ezzel mondani, hogy az egyediség és a történet közötti viszony néha a fordított arányosság formáját is öltheti, sőt nem is feltétlenül szükséges, hogy legyen közöttük kapcsolat, ha egyik sem mond semmit a másikról.

 

Túlnyomó többségünk nagy mennyiségben fogyasztja a történeteket és mindig újabbak után kutat. Azok, akik sosem vesznek könyvet a kezükbe, tévésorozatokban vagy egy adomázó asztaltársaság törzsvendégeiként elégítik ki történetigényüket (a kettő nem zárja ki egymást, éppen ellenkezőleg). A történetek úgy szelik át életünket, mint egy végtelen karneváli menet – megszámlálhatatlan alakban és mindenféle szinten. Történetek révén ismerkedünk meg a világgal is: végigkísérnek bennünket a meséktől és a tankönyvi olvasmányoktól a bibliai, történelmi, hazafias történeteken át egészen a „történetgyárakig” (irodalom, film, televízió), reklámokig és a zsurnálpolitikáig. Az ember nemcsak szimbolikus teremtmény (aki szimbólumokat gyárt és bonyolult szimbólumrácsozatokban ölt alakot), hanem történeteket teremtő és történetekben létrejövő lény is egyben. (Sok alapvető szimbólumot történetekből ismerünk meg.) Többségünk még saját életét is csak egy történetbe rendezve képes látni, és akarva-akaratlanul történetsémákhoz idomítja az egymástól független történéseket. A legkülönbözőbb kalandokba úgy vetjük bele magunkat, hogy közben bevallva vagy bevallatlanul ismert hősök nyomdokain haladunk, vagy épp ellenkezőleg, úgy határozhatunk, hogy hátralévő életünket egy rég elfeledett idillikus regény árnyékában fogjuk leélni. Életutunk során pszichoanalitikusokkal, papokkal, nyomozókkal találkozunk, akik felkínálják nekünk pamlagukat, gyóntatószéküket, vagy képünkbe világítanak villanyégőikkel, miközben a történetünkre várnak, hogy azonnal szembesíthessék más történetekkel. A dolgok mögött történetek rejtőznek, elolvasott, kihallgatott vagy látott történetek, s minél korosabb az emberiség, annál nehezebben tud szabadulni saját történetei csapdájából (ez az ontogenézis szintjén is érvényes: minél idősebb az ember, annál inkább foglya saját történeteinek). A valóság már csak plágiumok végtelen sorozatának plágiuma (a posztmodern irodalom nagyon pontosan ragadja meg ezt az állapotot azzal, hogy a plagizálásnak esztétikai funkciót tulajdonít, és a világot úgy láttatja, mint egy tükrökkel teli útvesztőt, ahol a dolgok valamiféle tükörszerű aléltságban tükröződnek egymásba). Ezért van az, hogy amikor egy valóban újszerű és eredetinek tűnő történetet olvasok vagy hallok, azonnal széjjelnézek, hova röpítenek szerető szárnyai, vagy hova csap le görbe csőre.

 

Mik is valójában a történetek, és miben rejlik vonzerejük? Egyszerűen szólva a történetek rácsozatok, amelyek arra szolgálnak, hogy segítségükkel történetté formáljuk életünk eseményeit (ez természetesen nemcsak a mindennapi élethelyzetekre vonatkozik, de az ábrándozásra, a saját én minden rétegének bonyolult érintkezésére is, hiszen itt is születnek látomásos történetek, lásd Ödipusz-komplexus). A történetek védelmet nyújtanak a szorongás ellen, s az emberek azért ragaszkodnak hozzájuk, mert a tájékozódás lehetőségével kecsegtetnek, segítenek eligazodni a saját históriánkban. A gyönyör, amivel a jól megírt történetek ajándékoznak meg, egyben annak a tudását is jelenti, hogy az élet áttekinthetően szervezett egységekbe, azaz történetekbe rendezhető. Ezzel függ össze, hogy mindenki epekedve keresi a fület, amelyik meghallgatná élete történetét, mert a szorongásoldó hatás csak akkor éri el csúcspontját, csakis akkor válik láthatóvá a rend, amelyet életünkben érvényre akarunk juttatni, ha meghallgatnak bennünket. Másrészt ezzel függ össze az is, hogy minden vallás, ideológia, politikai és társadalmi mozgalom kezdetekor és sorsdöntő pillanataiban saját történetét egy egyszerű és könnyen érthető, a kezdeti bonyodalomtól a megnyugtató végkifejletig (a „happy end”-ig) terjedő sémában prezentálja.      

 

Amikor a 18. század közepe táján David Hume Értekezés az emberi értelemről című művében kifejtette, hogy az egymást követő eseményeket csupán az egymásutániságuk, időbeli kibontakozásuk köti össze, s nem pedig az okok és a következmények, akkor nemcsak a természeti törvények okozatiságát kérdőjelezte meg, hanem egyben, anélkül, hogy ennek tudatában lett volna, lesöpörte a színről a történeteket. Mert az, ami érvényes a természeti törvényekre, érinti a történetek okozatiságát is: az emberi élet és az emberi világ nem történetekből áll, csak helyzetekből, amelyeket az időbeli egymásutániság fűz egybe. Ezek elrendezése a szerzői invenció dolga, s nincs semmilyen előképe a valóságban. Ugyanabban az évben, amikor Hume kiadja az Értekezés az emberi értelemrőlt (1748), fejezi be honfitársa, Henry Fielding nagyszabású regényét, a Tom Jonest, ezt a nagyszerű hódolatot a történeteknek és a történetszerűségnek, amellyel kaput nyitott a Történet iránt érdeklődő angol regények előtt. Persze az irodalom történetében, csakúgy, mint a tudományok történetében (amelyekben manapság a valószínűség felváltja a természeti törvények szigorú okozatiságát), végeredményben a hume-i szkepticizmus (annak tudása, hogy a Történetnek nincs semmiféle ellenpárja az ember életében) időnként mégis erőre kap. Például a francia „új regényben”, amely megpróbálja a történeteket folyamatos helyzetleírásokkal helyettesíteni. Ezt a programot azonban nem mindig képes maradéktalanul megvalósítani, és a szerzők többsége újra visszatér a történetek világához.            

Az ember viszonya a Történethez tehát sokkal inkább filozófiai kérdés, mivel Történet, illetve a vele való folyamatos párbeszéd nélkül az emberi létezés elképzelhetetlen. Ám a Történet, mint utaltunk rá, kelepcét állít az embernek. Elhiteti, hogy univerzális kulcsként használható, hogy segítségével minden könnyedén és gyorsan megformálható. S mivel a Történet terepe elsősorban az irodalom, ezért a „Történet története” mindenekelőtt itt játszódik. Az irodalom története értelmezhető a történethez fűződő viszony ingamozgásaként. A Történet nemcsak szelleme az irodalomnak, hanem e szellem megkísértője is. Táplálja az irodalmat, de pusztítja is egyben, az egyik oldalon a hume-i szkepticizmus alakjában jelenik meg (francia „új regény”, esszéregények), a másikon pedig a történetgyárak termékeként. Minden tehetséges szerzőnek Szkülla és Kharübdisz között kell lavíroznia (még az olyan író, mint Karel Čapek is ott a legerősebb, ahol érintkezik a történet iránti kétellyel, a Kálváriában [Boži muka] és a trilógiában). Óriási szakadék tátong – hogy kellően eltúlozzam – Beckett Semmi-szövegei és a tévésorozatok között, vagyis az olyan történetek között, amelyek rendszeresen kétségbe vonják a történetek poétikáját és noétikáját, valamint azok között, amelyek naponta megerősítenek abbéli hitünkben, hogy életünk rendje könnyedén hozzáférhető és az emberi létezés titka nem valamiféle sötét misztérium, hanem csupán a vasárnapi keresztrejtvény feladványa.

 

Napjaink legtipikusabb történetei a reklámok és ezek ellenpárjai, a politikai afférok. A hirtelen változások és a nagy horderejű társadalmi változások idején a történetek a lehető legegyszerűbb és legbanálisabb formákra redukálódnak, s kimerülnek a már ismert történetsémák ismétlésében. Ennek a leegyszerűsített világlátásnak a szélső pólusait a reklám és a politikai afférok képezik. A változások és a társadalmi átalakulások idején válik nyilvánvalóvá a történetek igazolhatatlansága, csalóka szubsztanciája és okozatiságuk védtelensége. Mégpedig azáltal, hogy bekerül a köztudatba: a történelmi elbeszélések (különösen a közelmúlt történetének elbeszélései) mögött különböző történetek egész sora húzódik, s egyetlen történelmi esemény több változatban is elbeszélhető. Jó példa erre a februári vagy akár a novemberi fordulat többféle elbeszélése, az előbbi Clementis báránybőr kucsmájával, az utóbbi a Foucault-inga féle világméretű összeesküvéssel. A heves változások és mozgások időszaka elértékteleníti a történeteket, rombolja élemedett struktúrájukat és előhívja a Történet iránti kételyt. A leglátványosabban megint csak az irodalomban érzékelhető mindez. Rendkívül nehéz, sőt talán lehetetlen kifejező történetbe foglalni a kort, amelyben élünk. Nemcsak a látható valóság túlzott mozgalmassága miatt – ez minden történetkísérlet esetén adott –, és nem is csupán azért, mert széttöredeztek a bejáratott történetszerkezetek, hanem főképp a Történettel szembeni bizalmatlanság miatt. Minden kísérlet, hogy a történéseket ne pusztán az időbeli egymásután alapján illesszük egybe, nagyrészt kudarcot vall. A regénytörténetek egyszerűen nem működnek, a történet okozatisága berozsdált, akár egy ódon szerkezet, s az egész történetekkel teli világ reklámokká, politikai botrányokká, fekete krónikákká, horoszkópokká, füzetes regényekké porlad szét. Ez a mi időnk summája, amelynek Történetéről egyelőre szinte semmit sem tudunk.

 

A kommunista rendszer totális összeomlásáról szóló történet nem is oly rég még teljesen valószínűtlen lett volna, százszorta valószínűtlenebb, mint a sakkozó kandúr története (amit, bevallom, csak azért meséltem el, hogy most összehasonlítási alapul szolgáljon). Az emberek mégis minduntalan elmondták. Elképzelem, hogyan mesélték egymásnak a kommunista börtönök rabjai, a munkatáborok halálraítéltjei, a földjeikről elűzött parasztok, a gyárakba terelt iparosok és 1948, illetve 1968 emigránsai. Ezt a történetet számtalanszor elmondták, de mindig azzal a tudattal, hogy az egész őrültség és teljességgel képtelenség. Amíg be nem következett. A gonosz birodalmának sémája szerint megformált történet, amit egyszeriben maga alá temetett a hirtelen feltámadt lelkiismeret, rövidesen csalódást okozott. Nem jó, ha a valóságot felcseréljük a történetekkel, mert annak végső soron a történetek látják kárát. A történetek ugyanabból az anyagból vannak, mint mi, csak éppen nem a valóság törvényeinek, hanem a magukéinak engedelmeskednek. A széles körű politikai és társadalmi változások ezért a nagy történetek nagy kiüresítői. Korunkban az irodalomnak nem csak azért nem megy jól a sora, mert a valóság hirtelen színesebb és érdekesebb lett. Az ember történetek iránti igénye nem szűnt meg, a történetek továbbra is velünk vannak, igaz, a legigénytelenebb formában.

 

Amikor a kandúr meglépte a maga hat-hét lépését, otthagyta a sakktáblát és odébbállt. Néztem utána (minden filozofikus kandúr tükörfantomja után), milyen büszkén, méltóságteljesen és emelkedetten távozik, és jól láttam a kandúr hátsó fertályát, a pontot elmélkedéseim végén. Ragyogjon ez a pont csillagként a Történet örökkévaló útján.

   

       

Forrás: Kratochvil, Jiří: Příběhy příběhů. In uő: Příběhy příběhů. Brno, Atlantis 1995, 18–24.