Cseh prózapoétikák – hagyományok, jelenkori irányok

A prózapoétika és a narratológia, tehát az elbeszélő művek elméletével (alakzataival, eljárásaival és a műfajiság kérdéseivel) foglalkozó diszciplína múltjáról és jelenéről beszélni azt is jelenti, hogy számot vetünk a formalista és strukturalista iskolák eredményeivel, módszertani és fogalmi örökségével. Különösen így van ez egy olyan irodalom(tudomány) esetében, mely kezdeményező szerepet játszott a strukturalizmus elveinek kidolgozásában és a művészetek széles körét felölelő gyakorlati, elemző applikációjában is. Bátran megkockáztatható a kijelentés: a strukturalista paradigma máig ható, leginkább maradandó hagyományát a narratológia eredményei jelentik. Ezen a véleményen van Dobos István is, aki Az elbeszélés elméleti kérdései című tanulmányában a következőket írja. „Igen sok megfigyelés, elemzési szempont mindabból, amit a narratológia, a prózapoétikai alakzatok elmélete létrehozott nem avult el az irodalomtudomány interpretációelméleti, hermeneutikai szemléletváltozása után sem.”[1] Jóllehet, a szerző ezt követően elsősorban Genette narratológiai koncepcióját ismerteti, megállapítása a cseh irodalomtudomány és prózapoétika viszonylatában is érvényesnek mondható.

A modern cseh prózapoétika kezdeteinek, hagyományainak tisztázása végett érdemes néhány gondolat erejéig felidézni Jan Mukařovský 1934-ben kelt recenzióját, melyet Viktor Sklovszkij A próza elmélete című könyvének cseh kiadása alkalmából írt[2]. E rövid ismertetés hozzájárulhat az orosz formalizmus és a prágai strukturalizmus közti kapcsolatok árnyaltabb megértéséhez is. A próza elmélete oroszul 1925-ben jelent meg, noha a benne szereplő írások nagy része korábbra (a legkorábbi 1917-re) datálódik. Mukařovský éppen ezért az első megjelenés körülményeit figyelembe véve kezdi a könyv ismertetését és méltatását. Hangsúlyozza, Sklovszkij művének polemikus jellege (támadó hangvétel, sarkított állítások, olykor egyoldalú, ad absurdum vitt következtetések, paradoxonok és frappánsan kommentált idézetek jellemzik) azzal magyarázható, hogy egy olyan elméleti álláspontot igyekszik kifejezésre juttatni, mely radikálisan szemben áll a kor meghatározó szociologizáló és pszichologizáló irodalomtudományi vizsgálódásaival: az irodalmi formára, kompozícióra, a műveket konstituáló eljárásokra irányítja a figyelmet. Mukařovský szerint törvényszerű, hogy az irodalmat különböző külső kontextusoknak alárendelő tartalomközpontú elemzési módszerek után, mintegy azok antitéziseként, bekövetkezett a „forma” túlhangsúlyozása, hogy aztán létrejöhessen e két végletes álláspontot összebékítő szintézis. A cseh esztéta szerint ez volna a strukturalizmus. Ez ugyanis akceptálja az irodalom autonómiáját, nem teszi tehát teljes mértékben függővé a műveket a külső tényezőktől, ugyanakkor – az orosz formalistákkal ellentétben – nem légüres térben vizsgálja az irodalmi folyamatokat, hanem teret nyit az irodalomszociológiai kutatásoknak is. Mégpedig azáltal, hogy az irodalmi struktúrákat a társadalmi, politikai, vallási, művészi struktúrák kölcsönhatásában vizsgálja. Meghaladná e tanulmány kereteit annak bizonyítása vagy cáfolása, hogy sikerült-e Mukařovskýnak megnyugtatóan összeegyeztetnie a jelközpontúság és az irodalomszociológia szempontjait. Fontosabbaknak tartom ezzel kapcsolatban kiemelni azt, hogy a prágai strukturalista esztétika – a kétségtelen hatások mellett – kritikusan viszonyult a formalizmus bizonyos előfeltevéseihez; az irányzat képviselői ismerték az orosz teoretikusok írásait, s nemcsak idézték, alkalmazták, hanem tovább is gondolták, esetleg bírálták azokat. S összeállításunk szempontjából különösen érdekes, hogy erre épp egy orosz prózaelméleti munka megjelenését reflektáló cikk hívja fel a figyelmet. Az irodalom és ezen belül a széppróza elméleti kérdéseinek megközelítését más cseh hagyományok is befolyásolták; elég itt utalni Otakar Zich esztétikai nézeteire, F. X. Šalda kritikai munkásságára (melyen belül Mácha prózájáról adott elemzései váltak példaadóvá) vagy Vojtech Jirátnak A cseh prózáról (1941) című írására, mely előlegezi Vodička hasonló tárgyú vizsgálódásainak bizonyos módszertani elveit. Ha tehát kijelentjük, hogy a mai cseh prózapoétika és narratológia meghatározó hagyományát Jan Mukařovskýnak és Felix Vodičkának elméleti szempontú és elemező jellegű tanulmányai jelentik, rögtön hozzá tehetjük, hogy ezekre a szövegekre a cseh és az orosz hagyományok kreatív továbbfejlesztéseiként (is) kell tekintenünk.

Noha Mukařovský érdeklődésének középpontjában a költészet, a költői nyelv állt, ugyanolyan igényesek, alaposak elbeszélői művekről adott elemzései is, melyek közül nem egy ma már megkerülhetetlennek számít a cseh irodalomtörténetben (a Božena Němcová, Karel Čapek és Vladislav Vančura prózájáról írottakat emelném ki). Prózaelméleti szempontból mindenekelőtt az életrajzi szerző, az írói szubjektum és az elbeszélő megkülönböztetése, a téma és a motívum fogalmának sajátos definíciója[3], a drámai és az epikai dialógus, illetve a film és a szépprózai művek időszerkezete közti különbség vizsgálata érdemel említést. Felix Vodičkának A cseh széppróza kezdetei (1948) című munkája szintén alapvető jelentőségű nemcsak az irodalomtörténet[4], hanem a cseh prózaelméleti gondolkodás későbbi alakulását tekintve is. Módszertani szempontból a kiterjedt irodalomtörténeti kutatás és a filológiai alaposság, az empirikus vizsgálódás és az elméleti rendszerező igény szerves összefonódása miatt példaértékű mű; a narratológia története szempontjából pedig mindenekelőtt a szépprózai művek poétikai szervezettségének árnyalt fogalmi (teoretikus) megragadása miatt érdemel figyelmet. Lubomír Doležel[5] abban látja Vodička jelentőségét, hogy az irodalmi narratívát a nyelvi és tematikai elemek kölcsönviszonyaként fogta fel. Az elbeszélői művek tematikus rétegét hierarchikusan felépülő struktúraként jellemzi, továbbgondolva ezzel Mukařovskýnak és Tomasevszkijnek a motívumról mint epikai alapegységről kifejtett nézeteit[6]. Vodička megközelítésében a művek tematikus síkja nyelvi eszközök és adekvát elbeszélő eljárások (elbeszélés, leírás, jellemzés) segítségével (esztétikai célzattal) megformált tartalom. A cseh irodalomtörténész megkülönböztetett figyelmet szentel az elbeszélő(k) és a szereplő(k) szólama, illetve a monológ és a dialógus közti viszony vizsgálatának, aprólékosan elemzi továbbá a szépprózai művek mondatainak ritmikai, szintaktikai és tematikai sajátosságait is.

Mukařovský és Vodička elméleti öröksége tetten érhető szinte minden fontosabb, később megjelent narratológiai vagy műfajelméleti tárgyú munkában, illetve részévé vált a műelemzések értekező nyelvének is. Mindenekelőtt Lubomír Doležel narratológiai és fikcióelméleti írásaiban és műelemzéseiben figyelhető meg a két cseh teoretikus insipiráló hatása. Doležel kezdetben matematikai nyelvészettel, kibernetikával és stilisztikával foglalkozott. Nemzetközi hírnevet az 1960-ban könyv formájában is megjelent A modern cseh próza stílusáról című disszertációjával szerzett. 1968-ban Kanadába emigrált, ahol a torontói egyetem tanáraként folytatta teoretikus munkásságát. Figyelme ekkor már egyre inkább a narratológia, a narratív szemantika, a strukturális tematológia[7] és a fikcióelmélet felé fordult. A narratológia tárgyköréből való első összefoglaló jellegű könyve angolul 1973-ban (Narrative Modes in Czech Literature), csehül pedig 1993-ban (Naratívní způsoby v české literatuře) jelent meg. Itt az elbeszélői és a szereplői szólamok árnyalt tipológiáját alkotja meg, számos példával, idézettel alátámasztva és jól áttekinthető ábrákkal szemléltetve a teoretikus megállapításokat. Nemzetközi mércével mérve is a legjelentősebb hozadéka Doležel munkásságának a lehetséges világok elméletének kidolgozása. E témáról született összefoglaló monográfiájában[8] a szépirodalmi fikció teremtette világok nyelvi-szemiotikai megalkotottságát, a reális világtól való elhatároltságát (ontológiai különneműségét) és hiányos, (olvasói) kiegészítésre szoruló jellegét hangsúlyozza. Külön figyelmet érdemel az átírás, újraírás módjairól adott tipológiája[9], valamint a történeti és az irodalmi narratíva különbségeit taglaló tanulmánya[10], melyben szembenéz a holokauszt irodalmi tematizációjával kapcsolatban felmerülő elméleti kihívásokkal is.

Sylvie Richterová válogatásunkban közölt tanulmánya, mely az apa alakjának különböző megjelenési formáival foglalkozik, szintén a tematikus vizsgálódások iránt érzékenységet mutató cseh poétikai hagyományokat folytatja, illetve gondolja őket tovább a mítoszelmélet és a feminizmus nézőpontjából. Richterová a római bohemisztika tanszék professzora, irodalomtörténész és író, számos cseh irodalomról szóló kiváló esszé szerzője: Slovo a ticho (Szó és csend, 1986) és Ticho a smích (Csend és nevetés, 1997).

A formalista és strukturalista előzményekre támaszkodó cseh műközpontú vizsgálódásokat sajátos irányba fejlesztette tovább František Všetička, aki mindenekelőtt a húszas évek cseh prózájának elemző vizsgálata alapján dolgozta ki kompozícióelméletét[11]. A poétika és azon belül a prózapoétika kérdései számára a kompozíció kérdéseiként merülnek fel. Különbséget tesz a nagyobb, architektonikus egységek (részek, fejezetek) és a művek belső szervezettségét biztosító eljárások (cím, incipit, explicit, keretezés, szereplő, tér, idő, retardáció, anticipáció stb.) és szerkesztési elvek (párhuzam, kontraszt, klimax-antiklimax, szimmetria, repetíció, variáció, szukcesszió, addíció, motivikusság stb.) között. Ezeket aztán még további típusokra bontja, mégpedig az általa vizsgált korpusz sajátosságai alapján. Ez részletesen kidolgozott prózaelméleti rendszerének előnye és hátránya is: elmélete induktív módon jött létre, a konkrét művek vizsgálatából jutott el a terminológia megalkotásához, tehát a teoretikus fogalmak „empirikus fedezetét” egy irodalmi periódus regényei és elbeszélései jelentik, de éppen ez a szoros kötődés okozza, hogy prózapoétikai fogalomtára más korszakok és más nyelvű irodalmak vizsgálatában csupán korlátozott mértékben alkalmazható.  

A történeti poétika és az irodalmi topológia kétségkívül legjelentősebb teljesítményeként tartható számon Daniela Hodrová munkássága. A regény keresése. Fejezetek a műfaj történetéből és tipológiájából (1989) című tanulmánykötetében többek között olyan műfaji formációk alakulástörténetével foglalkozik, mint az önreflexiós regény, a dezillúziós regény vagy a beavatási regény[12], mindezt olyan, egymással szemben álló, az irodalom történetén végighúzódó tendenciák tágabb kontextusában vizsgálja, mint a tudatos, reflektált fikció és a valóságábrázolás igénye. A Titok-helyek (1994) című könyvében főként bizonyos epikai terek szemiotikájával (hegy, titokzatos ház, város, kapu, vadon), az idill és az éden kronotoposzával foglalkozik, de legalább annyira érdekesek azok a fejezetek, melyekben a szereplők másságának, idegenségének megjelenési formáit (hasonmás, mágus, kísértő, a monstrum különböző típusai) tárgyalja. Válogatásunkban ennek a könyvnek a bevezető fejezetét közöljük. Hodrová nevéhez fűződik továbbá Bahtyin regényelméleti, műfajtörténeti és esztétikai tárgyú tanulmányainak cseh kiadása[13] (szerkesztőként is, fordítóként is jegyzi a kötetet), illetve a cseh irodalomelmélet leggrandiózusabb vállalkozása is, egy olyan vaskos, majd ezer oldalt kitevő összefoglalás a 20. századi irodalom poétikai arculatváltozásáról (...a káosz peremén...), melynek több mint a kétharmadát, a lírával és az epikával foglalkozó részeket Hodrová, a fennmaradó, drámára vonatkozó alfejezeteket pedig Nina Vangeli és Lenka Jungmanová írta[14]. Az irodalmi mű létmódjára, kommunikációs összefüggéseire fókuszáló álatlánosabb fejezetek után több mint háromszáz oldalon tárgyalja a kompozíció kérdéseit (cím, mottó, ajánlás, keret, előszó, jegyzet, felütés, zárlat, mondat, bekezdés, fejezet, a lineáris, a szimultán, a körkörös, a tükörszerű, a keretes szerkesztés különböző típusai, a kontinuitás és diszkontinuitás, az egészelvűség és fragmentumjelleg), mintegy kétszáz oldal jut a szereplő poétikájának (név, test, állandóság, változás, szereplő és lét), majd a motívum, a szüzsé és az elbeszélés narratológiai, műfaji és bölcseleti vonatkozásait összegző fejezet zárja a sort. A könyvben példamutatóan részletes név- és tárgymutató könnyíti meg a tájékozódást.

Fontos impulzusokat kapott a műfajelmélet és -történet a brünni komparatisztikai-genológiai iskola Frank Wollman által képviselt irányzatától is, mely az irodalmi művek és a (mindenekelőtt szláv) irodalmak közötti alaktani hasonlóságokkal, azok szinkron és diakron kapcsolataival foglalkozott. Erre a tradícióra kapcsolódtak rá később olyan kutatók, mint Danuše Kšicová, Ivo Pospíšil és mások, akik aztán az irodalomtudományban lezajlott szemléletváltozások fényében értékelték újra ezt a hagyományt, új távlatokat nyitva ezzel nemcsak a szláv filológia, hanem a műfajelmélet előtt is. Ivo Pospíšil A genológia és az irodalom változásai című könyvét[15] emelném ki, melyben a szerző a diszciplína történetét, a műfaji határok, a befogadás és a műfajiság kérdéseit áttekintő fejezetek után elsősorban orosz, cseh és szlovák irodalmi művek elemzésén keresztül igyekszik rámutatni a műfajok szerkezeti felépítését, keveredését és történeti változásait érintő jelenségekre. Pospíšil ezenkívül külön könyvet[16] szentelt a krónika műfajának is.

Jan Mukařovský 1940-ben kelt programadó tanulmányában egy olyan összehasonlító művészetszemiológia kidolgozását szorgalmazta, mely a strukturális elemzés eljárásainak a művészetek minél szélesebb körében való alkalmazásán alapul[17], s mely jelelméleti alapon veti össze a különböző művészeti ágakhoz (jelrendszerekhez) tartozó alkotásokat. Ennek megalapozásában ő maga járt elöl ösztönző példával, elég itt a színház, a film, a képzőművészet és az építészet tárgykörébe tartozó tanulmányaira utalni. Az irodalmi művek ilyen tágabb, interszemiotikai keretben való értelmezésének gyakorlata, illetve ezeket a kapcsolatokat teoretikusan is reflektáló poétikafelfogás nem maradt folytatás nélkül a cseh irodalomtudományban, jóllehet rendszerigényű kidolgozása a tartui iskola érdeme[18]. Ebbe a kontextusba helyezhető el Zdeněk Mathauser válogatásunkban szereplő írása is, mely ugyancsak a poétika határainak ilyen szempontú kitágításában érdekelt. Mathauser a cseh esztétika és irodalomtudomány nagy öregje (1920-ban született), pályája mégis – egyfajta folytonosság megőrzése mellett – a megújulás, a fokozatos (el)mélyülés jegyében alakult. Művészetelmélete sajátos módon ötvözi mindenekelőtt a husserli fenomenológia és a szláv szemiotika hagyományát, de kimutatható nála a heideggeri filozófiai hermeneutika ösztönző hatása is. A (próza)poétika szempontjából különösen két könyve érdemel figyelmet. Az irodalom és anticipáció (1982)[19] című monográfia ma is izgalmas felvetéseket és következtetéseket tartalmazó részei azok a fejezetek, amelyekben a szereplők jellemében és a szüzsészerkezet szintjén érvényesülő előrevetítő, előreutaló, sejtető eljárások kölcsönviszonyait elemzi, illetve ahol a Mukařovský által tételezett szándékoltság és szándékolatlanság problémáját kommentálja és gondolja újra. A Módszertani meditációk avagy a szimbólum titka (1988)[20] a szimbólum mint trópus, illetve a szimbolikusság mint ábrázolási elv kérdéseit járja körül.

Természetesen e rövid összefoglalás keretében nem lehet minden érdekelt kutató tevékenységére külön kitérni, még reménytelenebb felölelni vagy akárcsak érinteni is mindazon írásokat, melyek prózapoétikai kérdésekkel foglalkoznak. Célom az volt, hogy a máig ható tradíciók felvázolása mellett rámutassak néhány markánsan jelen levő kutatási irányra, illetve ezek egy-egy jeles képviselőjére. Befejezésül azonban még szólni kell a cseh prózapoétika egy eddig nem említett sajátosságáról. Jellemző ugyanis, hogy az elbeszélő művek elméleti kérdéseivel foglalkozó teoretikusok és irodalomtörténészek közül nem egy maga is gyakorló regényíró (Hodrová, Všetička, Macura, Richterová)[21], mint ahogy az is, hogy gyakran maguk a regényírók írnak poétikai kérdéseket boncolgató esszét, tanulmányt. Kezdhetnénk a sort Karel Čapekkal, folytathatnánk Josef Škvoreckýval, s utalhatunk Milan Kundera 1960-ban megjelent monográfiájára, A regény művészetére (nem azonos az ugyanezen cím alatt megjelent magyar esszékötettel!), melyben az akkor még elsősorban költőként ismert szerző Vladislav Vančura prózájával foglalkozik, de ezen túlmenően számos tágabb vonatkozású, nemegyszer irodalomtörténeti távlattal bíró teoretikus észrevételt is megfogalmaz – például a narráció módjaival, az elbeszélés tempójával, a paródiával, a tárgyi világ leírását célzó eljárásokkal kapcsolatban. A szépírói reflexió hagyományát válogatásunkban egy másik brünni illetőségű, a magyar olvasók előtt szintén nem ismeretlen regényíró, Jiří Kratochvil esszéje képviseli.

A cseh prózapoétika jelenkori irányát bizonyos fokig meghatározhatják a Strukturalista könyvtár keretében nemrégiben megjelent francia (Barthes, Greimas, Bremond, Todorov, Genette, Hamon, Jenny, Sellier és mások) lengyel (Głowiński, Sławinski, Okopień-Sławinska, Nycz, Czaplejewicz, Rosnerová) és orosz (tartui iskola) elméleti, nemegyszer kimondottan narratológiai és prózapoétikai tanulmánykötetek. Ezek új távlatokat nyithatnak meg az epikai művek interpretációja előtt.

[1] Dobos István: Az elbeszélés elméleti kérdései. In uő: Az irodalomértés formái. Debrecen, Csokonai Kiadó 2002, 119.

[2] Mukařovský, Jan: K českému překladu Šklovského Teorie prózy. In uő: Kapitoly z české poetiky I. Praha, Svoboda 1948, 344–350.

[3] Részletesen foglalkozik ezzel Nora Krausová Význam tvaru, tvar významu (Bratislava, Slovenský spisovateľ 1984) című tanulmánykötetében, ahol is az orosz formalisták (Sklovszkij, Tomasevszkij) és a francia strukturalisták (Todorov, Barthes) nézeteivel is konforntálja Mukařovský elgondolásait: K teórii sujetu (31–64.) és Segmentácia epických textov (65–111.).

[4] Ehhez lásd: Drozda, Miroslav: Vodičkovy Počátky krásné prózy novočeské ve světle teorie prózy. Česká literatura, 1990/4, 289–295.

[5] Doležel, Lubomír: Felix Vodička a moderní naratologie. Česká literatura, 1996/4, 339–346.

[6] Az epikai művek tematikus-motivikus felépítésével foglalkozó orosz és cseh prózapoétika eredményeinek legigényesebb újra- és továbbgondolása egy módszertani alaposságával kitűnő szlovák irodalomtudós, Milan Šútovec nevéhez fűződik: Tematická organizácia a tzv. dej epického diela. (1981) In uő: O epickom diele. Levice, L. C. A. 1999, 37–75.

[7] Felhívnám a figyelmet arra a tanulmányára, melyben a – magyar irodalom szempontjából sem érdektelen – hasonmás példáján keresztül demonstrálja ezeknek az elméleti megfontolásoknak a gyakorlati jelentőségét. Doležel, Lubomír: Strukturální tematologie a sémantika možných světů. Případ dvojníka. Česká literatura, 1991/4, 1–14.

[8]Heterocosmica. Fiction and Possibile Worlds. The Johns Hopkins University Press, Baltimore 1998, csehül: Heterocosmica. Fikce a možné světy. Praha, Karolinum 2003.

[9]Heterocosmica. Fikce a možné světy... 197–221.

[10] Doležel, Lubomír: Fikční a historický narativ: setkání s postmoderní výzvou. Česká literatura, 2002/4, 341–371.

[11] Všetička, František: Podoby prózy. O kompociční výstavbě české prózy dvacátých let 20. století. Olomouc, Votobia 1997. További művei: Kompoziciána, Bratislava, Slovenský spisovateľ 1986, Stavba prózy. Olomouc 1992.

[12] Ezzel a műfajjal külön monográfiában is foglalkozott: Román zasvěcení. Jinočany, H&H 1993.

[13]Román jako dialóg. Praha, Odeon 1980.

[14] Hodrová, Daniela a kolektív: ...na okraji chaosu... Poetika literárního díla 20. století. Praha, Torst 2001.

[15] Pospíšil, Ivo: Genologie a proměny literatury. Brno, Filozofická Fakulta Masarykovy Univerzity 1998.

[16] Pospíšil, Ivo: Labyrint kroniky. Brno, BLOK 1986.

[17] Mukařovský, Jan: Strukturalizmus v estetice a ve vědě o literatuře. In uő: Kapitoly z české poetiky I. Praha, Svoboda 1948, 24.

[18] Ezekről a kapcsolatokról részletesen lásd: Benyovszky Krisztián: Semiotický aspekt vo výskume intertextuality ako metodologická tradícia slovanského (neo)štrukturalizmu. Slavia, 71, 2002/3, 325–333.

[19]Mathauser, Zdeněk: Literatúra a anticipácia. Bratislava, Tartran 1982.  

[20] Mathauser, Zdeněk: Metodologické meditace aneb tajemství symbolu. Brno, BLOK 1988.

[21]Hodrová (A kínok városa) és Macura (Az, aki lesz) regényei kanonikus pozíciót vívtak ki maguknak, vitathatatlanul a cseh széppróza élvonalába tartoznak.