Nem félsz a címtől?

Nem félsz a címtől?

Németh Gábor Zsidó vagy? című regénye a XI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra a Kalligram Könyvkiadó gondozásában jelent meg. A mű méltatását a hivatalos kritikának meghagyva, csak annyit mondhatok róla: mérföldkő. Nem hagyott – és még jó ideig nem is fog hagyni – nyugodni az élmény. A róla való beszélgetés elkerülhetetlen.

Nagyon furcsa élményt okozott a szöveg. Miközben nagyon könnyű olvasni, befogadni, aközben hihetetlen mélységeket tár fel, mutat meg, amik mégis könnyen szüremlenek be. Többször meg kellett állnom olvasás közben, mert egész gondolatláncolatok pörögtek be és le. Hogyan született meg ez a tiszta, egyszerű nyelvezet?

A korai szövegeimet újraolvasva azt éreztem, mintha mézes süteményt ennék. Ha van a minimalizmus és a rokokó közt egy felállítható skála, akkor az Angyal és bábu szövegei túlnyomórészt nagyon közel álltak a rokokóhoz. Persze csak metaforikusan értem a rokokót, az ornamensek túlhabzására gondolok. Aztán tulajdonképpen egy elég erős fordulat következett, mintegy ellenreakcióként. A semmi könyvéből, ami nagyon egyszerű, szerintem teljesen áttetsző nyelvet használ. Másfelől nehezebben hozzáférhető szöveg, mert ellene dolgozik a prózaolvasási stratégiáknak. Úgymond „nem látszik” benne a történet, miközben van valami kisregényszerűsége. A huron tóba olyan szövegeket tettem, amelyek, miközben valamilyen tárgyról próbálnak beszélni, beleütköznek egy-egy személyes motívumba.  A Kész regény, amit Szilasi Lacival írtunk, intermezzo ebből a szempontból, maszkabál, játék. Aztán egész egyszerűen az történt, hogy bármibe fogtam, azt vettem észre, hogy teljesen mindegy, mi a tárgy, a szöveg belefut valami rettenetesen személyesbe, ami általában valami gyerekkorhoz köthető emlék. Vagy legalábbis maximum a kamaszkorhoz, tehát az életem, mondjuk, első tizenöt évéhez. Tehát egyszer csak ott találom magam valami emléknél, amivel nem tudok mit kezdeni. Arra jöttem rá, valószínűleg akarok valamit, amiről még nincsen tudomásom, hogy mi is volna az. És nem fogok tudni semmi mást írni, hiába találok ki spekulatív módon magamnak feladatokat. Például van bennem egy elképzelés egy meglehetősen hosszú idejű és terjedelmű munkáról, nevezzük az egyszerűség kedvéért regénynek, de nem tudom elkezdeni. Évek óta van egy fejezetvázlatom, de nem tudok belemenni, mert láthatóan valami bennem nem ezt szeretné, hanem túl akar esni egy másik processzuson. Egy idő múlva azt gondoltam, hogy na jól van, essünk túl rajta, ha már ennyire akarod.  

Ez több évig tarthatott, ugyanis a regény egyes szövegeit – azok előképeit – már a Magyar Lettre-ben is lehetett olvasni.

Az a szöveg, ami ennek a könyvnek a közepén van – most nem teret értve ezen, hanem a szervezőelv szerinti közepet –, az a (zsidó vagy?) című szöveg, a már említett A huron tó című könyvemben ott van, valamikor 1984 körül olvastam fel a legelső verzióját. Aztán magához vonzott egy csomó dolgot, kábé, mint a megdörzsölt fésű a papírfecniket. És ez a rengeteg megmozgatott dolog egy örvényszerű szerkezetben elkezdte megtalálni a helyét.  

Talán az örvény, mint olyan, nem is fedi le tökéletesen ezt a működést. Számomra ez a szöveg állandó mozgásban van. A folyamatos belső áramlás nagyon erősen érzékelhető, de az irány is mozog.

Igen, nem biztos, hogy koncentrikus. Erről jut eszembe, elfelejtettem az elfelejtkezést elmesélni. Úgy tudom magamról, hogy nagyon kevés emlékem van. Ez egy intenzíven emlékező könyv lett, alapvetően mégis az a magamról alkotott képem, hogy feltehetően őrületes tömegű emlék van a tudattalanomba szorítva.

Az a vízióm, azt képzelem az agyról, hogy tulajdonképpen egy olyan típusú számítógép, ami a teljes adatbázist tartalmazza, csak szoftverproblémák vannak. Tehát nem férek hozzájuk, rossz az operációs rendszer, vagy ott van valahol egy vírus bent.

Vagy a jogosultsági rendszerrel van a baj.

Igen, a hozzáférés le van tiltva. Nem ismerem a kulcsszavakat. De a tudat szintjén az a képem, hogy nagyon kevés dologra emlékszem a gyerekkoromból. Azokra viszont intenzíven. Lehet, hogy az emlékezni vágyás néhány pontra olyan erővel telepszik rá, hogy minden mást blokkolni képes. És azt is tudjuk, hogy ez általában olyan, mint egy fedőtevékenység. Igazából nem az a fontos sokszor, amire emlékszel, csak lefed valamit, amire meg nem emlékszel. És akkor azt gondoltam, ahhoz, hogy egyáltalán tovább tudjak mozdulni, egyéb dolgaimhoz hozzá tudjak fogni, akkor ezt végig kell csinálnom. Ez a könyv ennek a munkának a lenyomata.

Azt nagyon sokszor tapasztaltam korábban, hogyha sikerül – a sikeren most a saját elégedettségemet értem – valamennyire megragadni egy ilyen sokáig bizonytalan emléket, akkor az olyan erővel tárgyiasul, hogy egy ponton túl nem tudom, tényleg megtörtént-e vagy csak kitaláltam.  

Annyira valóságossá képes alakulni egy ilyen emlék, hogy már körbenézhető.

Valóban, háromdimenzióssá válik, és aztán elteszed. Akkor megtalálja furamód a helyét.

Mint ahogy ebben a regényben megírod a kockákból sírokat építő, azokon kereszteket állító kisfiú alakját. A döbbenetes „játékban” minden kocka a helyére kerül.

Az tényleg úgy volt, nincs kitalálva. Tényleg volt a Heim Pál kórház gyerekidegosztályán egy kisfiú, aki nem mozdult ki az asztal alól, és sírokat épített színes fakockákból. Egyáltalán nem lehetett vele kommunikálni. Szinte tapintható volt az a láthatatlan hártya, ami körbevette.

Ha már a kitapinthatatlan és láthatatlan hártyát említed, eszembe jut az a nagyon erős vonal a könyvedben, amely következetesen szembesít – ugye kit és kiket – azzal, hogy téged már néztek olasznak, spanyolnak, montenegróinak, játszottak a neveddel, s lettél náci, csak egy valakinek soha nem láttak. Ki az az ember, aki nem látszik?

Ez a lény valószínűleg a reflexióban lakik. A helyzetekhez való viszonyban, az azoktól való eltartásban, az eltolásban vagy az ironizálásban. Most megpróbálom ismét eltolni magamtól ezt, amit mondok, újból megcsinálni a processzust, és akkor a következő választ adhatom. Az a valaki vagyok, aki folyamatosan kihátrál azokból a helyzetekből, amelyekben mindenestül azonosítanák valamivel. Ez a bujkáló én éppen a lényege szerint megfoghatatlan, vagy csak így, a hátrálásban fogható meg. Abban az eltoló gesztusban, amit a könyv – most mint olvasó beszélek róla – egy csomószor megcsinál, törekszik arra, hogy erős benyomásokat okozzon, másfelől időnként rámutat arra, hogy ez technika. Még olyankor is, amikor valószínűleg nem az, úgy csinál, mintha az volna, mintha szégyenkezne valami miatt.

E mögött valószínűleg mindig ott van valamiféle gőg is. Nehogy már én csak ez legyek, nehogy már meg lehessen fogni. Nem ér a nevem.

És még ott van benne egy érzés, a félelem szó nem jó rá, hanem az irtózás a haláltól. Amikor úgy érzed, tökéletesen leírható vagy, az egy halott helyzet. Hiszen az élőlénynek mégiscsak az a lényege, hogy mozog, hogy arrébb tud lépni. Rögtön kilép a csapdáiból, rögtön egy picit más lesz. Az állandó változás egyfajta bizonyíték arra, hogy van. És amint azt érzi, hogy befogható, vagy tökéletesen leírhatóvá teszi magát, tehát áttetszővé, akkor az gyakorlatilag a halál pillanata.

A tökéletes beazonosíthatóság következményét láthattad abban a filmben is, ahol buldózerek tetemeket fordítanak – az emberi léptéket rég elvesztett – gödrökbe. A könyved a folyamatos halál előli menekülés mozdulatait, a megmenekedés titkos szavait, gesztusait rejti, ismétli, mutatja. És itt a mutatáson és az ismétlésen van a hangsúly, mert ugyanúgy, ahogy az a kisfiú az asztal alatt épített sírjaival, nem akar interakciót, nem akar meggyőzni, megmagyarázni, csak mutatja azt, amit fel kellene ismerni. Ehhez találtad meg szerintem a tökéletes nyelvezetet és írói technikát, amiről te az elején beszéltél.

Látom a könyv számtalan esetlegességét, az ügyetlen arányait.  Hogy mennyi befejezetlenség van benne. Ha most kinyitnám a fájlt, tudnék még rajta dolgozni. Lehet, hogy ezeknek a beavatkozásoknak jelentős része szinte észrevehetetlen volna mások számára. Számomra fejleszthető, kitágítható, épp a tökéletességét nem érzem. Abban az értelemben persze megvan az emberben a tökéletességre való törekvés, hogy mindig lát valami javítható dolgot, belenyúl, és úgy véli, hogy javít éppen. Tehát mintha volna eszményi állapota a szövegének, amire törekszik. Ugyanakkor azt is tudja, hogy ez egy kiszolgáltatott helyzet. Három év múlva sem fogja azt gondolni, hogy elérte, még akkor sem, ha most azt gondolja, hogy ez már nem lehet jobb. És akkor ugyanaz a struktúra, ami addig tökéletesen fagyottnak tűnt, fölengedhet pár év után, és beenged oda még egyszer, kiderülhet, hogy egyáltalán nem volt készen.

De ez már Kukorelly művészete, hogy így fogalmazzak, bármilyen furcsa és patetikus is. Talán ő kezdte ki a legerősebben azt a hagyományát az irodalomnak, hogy megírjuk-továbblépünk, jön a következő, megírjuk-továbblépünk, jön a következő. Azt a fajta processzust, ahogy újra meg újra bele tud szállni a szövegeibe, régen én végtelenül idegennek találtam.

Most meg egyre jobban értem, mert rávilágít a természetére a műnek, hogy végül is lezárhatatlan. Köztünk ez ügyben ha van különbség, akkor az az, hogy szerintem ő tényleg azt gondolja, hogy van ideális állapot. Én meg cinikusabb vagyok, és úgy gondolom, hogy itt egy mozgó koordinátarendszer van, ahol sose tudod lerögzíteni ennek a metafizikáját. Így a szövegnek sincs egy ideális, végcélnak tekinthető állapota, hanem inkább relatív idealitások létezhetnek.

A szövegnek és az írónak egyaránt mozgásban kell lennie. Ez így furcsán hangozhat, de talán az előző gondolatmenetek kontextusában érthető, hogy mire gondolok. A mozdulatlanság jobb esetben halálközeli állapot. Ami él, az mozog – és ennek ellenpólusát tapasztalhatjuk, amikor halott – az „élettelen” jelen esetben pontosabb jelző – szövegekkel találkozik az olvasó. A regényedet rendkívül élő szövegnek tartom.

Sajnos, erre számtalan példa van. A legfélelmetesebb az, amikor valakinek a saját árnyékában kell dolgoznia. Tehát olyan szinten van kanonizálva és rögzítve az, ami a teljesítményében érték, hogy az új, éppen születő szövegében nem tud nem tudomást venni erről. Mindenképpen ahhoz kell viszonyulnia, amit addig csinált. Vagy azért, mert továbbra is azt várják el tőle, vagy azért, mert annak meghaladását követelik tőle. Szerintem mindkettő pokoli helyzetet teremt, és őrült rosszat tesz. Mennyivel szerencsésebb például Csaplár Vilmos alkata! Ő folyamatosan újrateremti a beszédpozícióját. Hallatlanul szimpatikus számomra, hogy mindig eldobja az összes eszközét – legalábbis ezt a benyomást kelti –, és aztán rendkívüli türelemmel nekilát, hogy új eszközöket teremtsen. Minden egyes beszédhelyzethez újraalkotja az egész nyelvét. Nagyon kockázatos, szabad, szerethető ars poetica.

Közben meg látni műveket, igen magasra van téve a mérce, és tényleg őrült mennyiségű érték van bennük, de azt is látod, hogy aki írta, saját, féltve őrzött, kopirájtolt nyelve rabjává válik. Épp azt veszti el, ami az írás lényege, a szabadságát.

Ez a szabadság nálad nemcsak az élő és működő szövegnek mint formának a perceptivitást döntően befolyásoló tényezője, hanem a tartalmi rész egyik legerősebb vonala, íve is. Csakhogy ebben a regényben pontosan arról van szó, hogyan nem lehetséges szabadnak lenni, a szabadságot kívül-belül nem megélni. A forma és a tartalom e két szélső ponton tartása (a szabadság megléte és a szabadság nem megléte) folyamatos feszültséget teremt az olvasóban.  A különös állapotát, a bármi megtörténhet állapotát, mint ahogy írod: „Aztán ki a szekérútra a Kohánék szőleje mellett, ott bármi jöhet, főleg a gyíkok, de káposztalepke egész biztosan.”

A felnőtté válás teljesen reménytelen körülmények között zajlott. A legnagyobb csodálkozással olvasom az egyre-másra megjelenő és gyarapodó híreket arról, hogy ki mindenki tudta, hogyan lesz vége a szocializmusnak. És tényleg, néhány ember, már a nyolcvanas évek közepén, bizonyíthatóan állította, hogy hamarosan vége lesz. De nagyon kevesen voltak, bárki bármit állít mostanában. Én például lelkileg tökéletesen be voltam rendezkedve. Abszolút váratlanul ért a rendszerváltás. Az viszont már nem ért váratlanul, hogy óriási csalódás lesz. 1989–1990 nagyon különös két év volt az életemben. A magánéletemben minden igazán fontos megtörtént velem, ami megtörténhet egy emberrel, a legfőbb jók és rosszak. Azt éreztem, hogy kívül valami hamis eufória van. A szabadság az nem ilyen egyszerű, hogy majd meghozza a Mikulás bácsi. Végül is kietlen dolog. Pontosan lehetett tudni, hogy rettenetes, gyógyíthatatlanul elfojtott dolgok jönnek majd vissza.

Azt azonban állíthatom, hogy öröm volt. Tudtam, hogy ez így jó, és csodálatos, hogy megtörtént, de azt is éreztem, hogy ez nem egy felhőtlen dolog. Azok a típusú illúziók – nevezzük talán Nyugatnak azt a bonyolult komplexitást, ahová vetítettük őket –, azok korántsem azonosak a „reálisan létező” demokráciákkal.

A nyolcvanas évek elején arra gondoltam, hogy ha időnként ugyan írok majd valamit – úgy tartottam, hogy soha nem fog megjelenni, magánügy, és a tétje önmagában van –, az nem vár visszaigazolásra. Ugye, szokás beszélni arról, hogy a magyar irodalom szembetalálta magát azzal, hogy már nem fontos. Volt ez a történelmileg-történetileg determinált tudata a saját szerepéről, ami ellen ugyan berzenkedett, de többnyire még azok is megrémültek, akik így vagy úgy, de berzenkedtek a klasszikus váteszszerep miatt, amikor ’89 után kiderült, hogy ez a szerep tényleg és végképp nevetséges, és valóban nem lehet vele mit kezdeni. Nem várható el a tradicionális szerep, de még a szerepnek kijáró presztízs sem az elkövetkezendő időkben. Megszületett a szabadpiac, végül is bármit lehet; az aranyszabály úgy hangzik, hogy képes vagy-e elég példányt eladni. Ha igen, akkor oké, ha nem, akkor baj van. Ezt még tetézte a provincia frusztrációja, a rettegés, hogy az úgynevezett Európa érdeklődést tanúsít-e a kiskorú demokráciává unalmasodott diktatúra művészete iránt, visszaigazolja-e tiszteletreméltó próbálkozásainkat.

Ennek a totális zűrzavarnak az volt az eredménye, hogy szinte ugyanott találtam magam, ahol a puha diktatúrában kikötöttem, hogy én ezt szeretem csinálni, nekem ez fontos, jobb, ha megtanulom,  hogy a tétjei, a jutalma, a büntetései önmagában vannak. Abban a folyamatban, amikor éppen csinálom. Visszaértem ahhoz a szabadsághoz, ami a börtönön belüli szabadság.

Láttam egyszer egy filmet, amiben a főszereplő egy fényképet forgat a kezében, és a tekintete behatol a lefényképezett tér elvileg láthatatlan szegmenseibe, egy karosszék mögé, egy rejtett sarokba. A kétdimenziós kép tartalmazza az összes viszonyítási pontot, részletet, amiből a lefényképezett háromdimenziós tér rekonstruálható. Körbe lehet járni minden objektumát. Valami ilyesmi van az emlékkel is. Egy kimerevedettnek tűnő pillanat, amiben elkezdesz járkálni. És ha eleget járkálsz, akkor egészen egyszerű összefüggések kezdenek világossá válni, de olyan összefüggések, amik ugyan alapvetők, mégsem látszottak harminc vagy negyven évig. Engem például az egyik ilyen felismerésem egy olyan helyzethez köt, amivel negyven éven át valóban nem tudtam mit kezdeni, hogy egy leányfalui gyerektáborból – ez a könyv is felidézi ezt a mozielőadást –, nagyon kicsi gyerekként, egy este egy kertmoziba elvittek, feltételezem, azt gondolva, hogy Az öreg halász és a tenger nyilván egy mesefilm. A képzetlen, tanulatlan felnőttvilág megszervezte ezt a kiváló programot nekünk, 5–8 éves gyerekeknek. És hagyján, hogy létrejön ez a helyzet, de az Öreg halász előtt levetítik talán a világ legszörnyűbb képsorait, a nácik által a koncentrációs táborokban készített felvételeket.

Én negyven évig nem értettem, hogy ez a dolog, hogy én ott ülök és nézem ezeket a képeket háborítatlanul, kicsiny kollégáimmal együtt, ez hogy’ a francba fordulhatott elő? Valahogy itt mindig megállt a szörnyűsége a dolognak. Egyszer csak, amikor elkezdtem ezt megírni, rájöttem, hogy ezek nem voltak ott! Tehát, ami tényleg pofonegyszerű dolog, hogy hát, bazdmeg, ha itt nem állították le a filmvetítést, nem volt valaki, aki fölállt volna és elkezdte volna idegesen kiterelgetni a gyerekeket, annak egy magyarázata van, éspedig az, hogy nem  volt ott, akinek föl kellett volna állnia. Tehát minket oda elkísértek és leléptek azok a tanárok, hogy sörözzenek egyet, vagy ahogy a könyv állítja – basszanak.  Ez egyrészt evidensnek tűnik, másrészt viszont ha negyvenéves spéttel jössz rá, akkor hátborzongató. Ezek után felvetődik a kérdés: hogy az úristenbe működnek a dolgok, ha ennyi idő kell a legegyszerűbb összefüggés felismeréséhez?

Ettől meg nekem futkározik a hideg a hátamon, eszembe jutván, vajon hány évezredre lesz, volna(?) szüksége az emberiségnek – tudom, manapság azt mondjuk, nincs emberiség, csak ember –, hogy ne zsidózzon, cigányozzon, muzulmánozzon stb., hogy ne kövessen el borzalmakat?

Igen, mert ehhez a legegyszerűbb dologhoz is az kell, hogy valamilyen szinten mégiscsak megérjél az empátiára. Csak akkor van lehetőséged, hogy fölfogd, csak akkor jössz rá a helyes megfejtésre – az előbbi mozis példánál maradva –, ha hirtelen el tudod képzelni magad huszonéves tanárnak, akinek a fárasztó két hét után végre van egy estéje, amikor a kurva kölykök le vannak tudva. A tanár felől, belülről lehet megérteni annak az evidenciáját vagy annak az igazságát, hogy otthagyjon ötven gyereket egy esti kertmoziban.

Nekem ez analóg a világmindenség – ha tetszik, az isten – emberhez való viszonyával, ami úgy nyilvánul meg, hogy csináljatok vagy nézzetek azt, amit akartok, én addig sörözök. De hogy hány millió évig is tart egy sörözés ezen a szinten, azt nem tudni. Addig is kitalálunk vallási, nemzetiszocialista, etnikai, családi stb. alapon indokokat, hogy kegyetlenkedhessünk egymással. És ez már a homokozóban elkezdődik. A gyerekkor nemhiába van tele félelmekkel.

A gyűlölettől a szerelmen át a halálfélelemig, ami fontos és erős érzelme az embernek, az nem felnőttérzelem, aminek volna gyerek változata, szerelem-light, halálfélelem-light, ilyesmi. Sőt inkább később van visszacsavarva vagy lejjebb szedve minden, mert különben valószínűleg minden második pillanatba belebetegednénk. Gyerekként nem kiskorú érzelmileg az ember.  Csakhogy elfojtjuk felnőttként, felnőtté válva ezt a tudásunkat. Mert hiszen szülőként megbolondulnánk, ha ugyanazt az intenzitást mindannyiszor empatikusan átélnénk, amit a gyerekünk egy adott pillanatban érez. Akkor valószínűleg lehetetlenné válna az a fajta menedzserszerep, ami a szülőt konvencionálisan a világ és a gyereke közé állítja.

És mi van akkor, ha a világégéseket indukáló torzszülemények éppen ilyen intenzitású érzelmeket élnek át, amikor kontrollálatlanul eresztik szabadon a tébolyt?

Úgy látom, hogy szörnyűbben van ez. Azt a botrányt, ami a holokauszt, azt nagyon kedves Schubert-rajongók, bélyeggyűjtők szerelték össze. Nem úgy van, hogy a démon letépte láncát. Bár úgy lenne. Hanem hogy tényleg mindenki otthonról hozott egy kis nippet, és beletette a közösbe. A bűnt így együtt szereljük össze, és lehet, hogy sok pici erényből. Tehát ott volt ebben az is, aki tudása legjavát adva kitalálta mondjuk a Cyklon-B gázt, vagy megoldotta azt a szép logisztikai problémát, hogy hogyan kell hullát tárolni, vagy nagyvolumenben megsemmisíteni. Ez az elképesztően nagy kollektív felelősség valójában pici szubjektív felelőtlenségekből szerelődik össze, és ezért nem is tudod tetten érni. Azok az emberek, akikre a szent humanista diskurzus borzadállyal szokott hivatkozni, azok valóban a maguk álláspontja szerint bűntelenek. Ott állnak és azt mondják, én csak megrendeltem a teherautót, én csak kitaláltam ezt meg ezt stb. Paradox módon ennek a szubjektív felelőtlenségnek az átélése vezethet vissza a kollektív felelősségérzethez. Tehát hogy ne hátrálj ki. És most mi látjuk, hogy hogyan van az, amikor a csinálók nem képesek visszaemlékezni. Mert szinte mindenki volt a mi nemzedékünkből úttörő, KISZ-tag stb., és ha ezeket behelyettesítjük, mondjuk Hitler-jugendre, Komszomolra, akkor mindjárt ott van az elemi rettegés, a tökéletes eltartás, hogy hogyan volt ez lehetséges. Hát így volt lehetséges. A kollektív gyanútlansággal volt lehetséges. És ha nincsenek ilyen látványos szörnyűségek a végén, csak szép, lassú halálok és ezerszámra tönkretett életek, akkor sokkal könnyebb kislisszolni ebből a történetből, és azt mondani: ők voltak, ti, azok, nem én.

Attól a pillanattól kezdve, hogy észreveszem, a szaktudásomat emberek ellen használják fel, vajon hova léphetek? Lehet-e egy ilyen helyzetben kilépni, visszalépni?

1980 táján egy kérdőívezés alkalmával becsöngetek valahova, kijön egy pali, atlétatrikóban. Melós. „Mi a faszt akarsz?” testtartással fogadott. Kiderült, hogy egy gyárban dolgozik, ahol konfliktusba keveredett, mert egy kommunista szombaton be kellett volna mennie dolgozni az árvízkárosultak javára. Kiderült, hogy teherautókat kell beborítani páncéllemezekkel arab megrendelésre, ezért nem vett részt ezen a kommunista szombaton. Fogta magát és leutazott az árvíz sújtotta területre a saját autójával, és az első néninek, akinek a házát elvitte a víz, adott valami képtelen nagy összeget, alá is íratott vele egy elismervényt. Amikor becsöngettem hozzá, éppen azokban a napokban zajlott ellene nagyon durva fegyelmi eljárás.

Ezt csak azért meséltem el, hogy olyan helyzetekben is, amikor azt gondolnánk, hogy teljesen zárt a rendszer, és nincs mozgástere az embernek, akkor van egy pali, aki míg te lemezeket szerelsz egy teherautóra, otthon ül atlétatrikóban és pacalpörköltet eszik. Ő egy ponton úgy döntött, hogy nem vesz részt abban, ami undorítja, és nem tudtak vele mit kezdeni – utólag ez derült ki. Semmi pátosz nem volt abban, ahogy elmondta, egyik szó hozta a másikat, egy dühöngés közepén, amely dühöngésnek az is része volt, hogy már megint jön valaki, aki becsönget. Mint akinek a töke tele van állammal, politikával és egyáltalán ezzel az izével, ami körbeveszi. Nem egy hősről volt szó, hanem egy emberről, akinek az indulatai normálisan működtek.

Elég csak az akkori magyar filmekre gondolni – Panelkapcsolat stb. –, hogy megérintsen az a légkör, ahol mindenkinek tele van a hócipője az egész reménytelenséggel, hazugságmaszlaggal, ahol nincs lélegző tere az individuumnak.  A nyomasztó helyzet, hogy nem mondhatom el a véleményemet sem a feleségemnek, sem a kollégáimnak, de még a barátomnak sem. És az egészben az volt a legszomorúbb, hogy mi gyerekfejjel ebből az egészből nem láttunk semmit.

Az a nyelv, amit megteremtett ez a struktúra, oly mértékű kizárólagosságra tett szert, hogy az emberek gyakran a garantáltan poloskamentes helyiségben is ezt használták egymás között.  Adott esetben a főnök a beosztottjával probléma nélkül beszélt ezen a nyelven akkor is, ha éppen nem kényszerítette rá semmi sem. Persze, mindkettőjüknek kellett tudniuk, vagy legalábbis érezniük, hogy ez egy végtelenül üres és hamis nyelv. Az már egy új korszak, amikor az interakció résztvevői legalább lejelzik, hogy tudomásuk van arról, aminek a rabjai éppen.  

Jelentős hangsúlyt kap a regényedben az igénytelenség markáns megfogalmazása, ami végül is valamiféle pusztítását is eredményezi a környezetünknek . Gondolok itt arra a mondatra, amikor ezt írod: „ha valamiről letörik egy darab, arra a letört darabra ketten lépnek, hogy szétmálljon azonnal, hogy egész biztosan ne lehessen soha többé visszaragasztani.”

Azt hiszem, hogy nem az igénytelenség az igazán szörnyű, mert az még valamelyest normális és emberi, nem mindenki egyforma igényű, és a nívót is mindenki máshová teszi, hanem annak a reflektálatlansága, amikor egy helyzetben teljesen nyilvánvaló, hogy most valami hazugság van, de mindenki szemet huny felette. Sőt, tovább hazudják a dolgot, aztán elfelejtkeznek róla. Ez igazán pokoli helyzet.

Én az úgynevezett szocializmusban is ismertem mániákus megszállottjait a minőségnek. A legrosszabb helyzetekben is a maximumra törekvő embereket. Nagyon könnyű ezt rátolni a struktúrára. Nyilván éppen ezért csorbult ki az az illúzió is, hogy a nívótlanság a struktúra, a rendszer függvénye volt. Valami, úgy látszik, rehabilitálhatatlanul ment tönkre. A piac valamit vissza tud állítani ebből, de a mentalitás nagyon lassan változik.

Azért különbség van aközött, hogy a mai tehetősebb réteg már Rolex vagy még annál is trendibb órát hord, és hogy nagyapámnak volt egy ezüst Doxa zsebórája. Akkor a márkanév mögött ott volt az értő eladó, a hiteles szállító, a precíz és gondos órásmesterek hada, és a gyárat felügyelő büszke, kompromisszummentes nemzedék az öröklött joggal és kötelességtudattal. Egy egész láncolat emberi hitelességből. Azt a Doxát egészen más miatt vette meg a nagyapám. Nem csupán a név csillogásáért és a névért elkért csillagászati árért.

A nagyapád Doxája a hagyományról szólt és a megbízhatóságról. Arról, hogy vannak dolgok, amiket egyszer veszel meg az életben, és nagy valószínűséggel az unokád még hordani fogja.

Rettenetesen fontos és ismétlődő motívum a könyvben, amikor a helyzetek és a világ magadtól való eltolásáról beszélsz.  Milyen messzire toltad el a világot magadtól?

Szerintem ez egy technikája annak, és ez magában hordja a büntetést is, hogy hogyan bírjad elviselni az életet egyáltalán, az úgynevezett rossz dolgokat, a fájdalmat, hát így, hogy eltolod. Mindenféle eszközökkel eltolod: ironizálod, jelentékteleníted, átdolgozod másba. Ha a fájdalomra való képességedet megfelelő szinten el tudod fojtani, az rövid távon hasznos lehet, de sajna ugyanaz a képesség az örömé is, és ez tragikus.

Európai szemmel valóban tragikus.

Igen, európai szemmel tragikus, de nem vagyunk buddhisták. Szimpatizálhatok én a buddhizmussal vagy akár dizájnkérdésnek is tekinthetem – szellemileg is, nemcsak ornamentikusan –, de hát mi a zsidó–görög–keresztény kultúra részei vagyunk, akár akarjuk, akár nem. Bizony, ebben a logikában és kultúrkörben a szenvedésnek és az örömnek centrális szerepe van. És ha a szenvedéseket eltolod magadtól, akkor ezzel védekeztél az örömök ellen is. Még az a szerencse, hogy ez nem sikerül tökéletesen.

De muszáj eltolni a világot, mert csak akkor látsz élesen.

Hogy milyen messzire toltam el?

Azt hiszem, kíváncsi maradtam. Nagyon sok dolog érdekel. A teljes hűvösségig vagy a közönyig nem toltam el magamtól és nem is fogom. Csak talán annyira amennyi az alkatomból következik, vagy abból, ami lett belőlem.

Miért azt mondod, „ami lettem”, és miért nem azt, hogy „amivé váltam”? Ha egy író fogalmaz így, akkor nem mehetek el mellette.

Azért, mert a „válni” szóban szerintem aktív mozzanat is van. Én meg ezt inkább egy történéssorozatnak éreztem. Persze voltak döntések az életemben, melyek egyrészt az alkatomból következtek, másrészt formálták ezt az alkatot. Egyébként meg nem tudni, hogy hány olyan tényezője van valaminek, ami téged formál, és közben tényleg semmi köze sincs a te aktív részvételedhez. Erre utal, hogy a „lettem” szót használtam.

Ez a fajta pozíció az életemben viszonylag stabil. Úgy érzem, hogy a pálya szélén ülök és nézem a meccset. Azért ez bizonyos értelemben erős részvétel.

Tulajdonképpen az a vicc, hogy miközben látszólag nem a könyvről beszélünk, de azért ez számomra az egyik fontos eleme: ez a pozíció, valamin kívül maradni, és onnan benézni. Ez egy világos, tiszta helyzet. Sokkal jobban belenyugszom a saját korlátaimba. Könnyebb úgy néznem ezt a könyvet, nem azzal az igénnyel, mint egy művet, hanem mintha egy dologra néznék, amit végig kellett csinálnom. Van valamiféle nyugalom bennem – ami nem szokott lenni –, hogy most ez volt a dolgom, és amennyire képes vagyok rá, el is végeztem. Sokkal jobban ezt nem tudtam volna megcsinálni.

Volt szó a mozgásról a létezés egyik attribútumaként, az élő szövegekről, arról, hogy egy-egy emlék vagy akár életesemény megfejtése mennyi időbe telik, végül arról, hogy te csak ülsz és szemlélődsz. Ha ezt mind összevetem, akkor máris érthető, hogy ez a könyved miért hordozza magában a lezáratlanságot, a megpillantott témák folytonosságában lévő folytathatóságot, a csak részekben-részletekben megfigyelhető kódákat. Ezeket talán hibáknak is vélhetnénk, ám nekem ezzel szemben a perzsák jutnak eszembe, akik a kézi csomózású szőnyegeikben előírásszerűen ejtenek hibát, mert csak így lehetséges, hogy emberként tökéleteset alkossanak.

A szőnyeggel kapcsolatban fel lehet tenni azt a kérdést, hogy ha tudatosan ejtesz hibát, az vajon tökéletes dolgot eredményez-e. Nemrég olvastam egy interjút egy fiatal költővel, aki arról mesélt, hogy Petri György beszélt neki arról, hogy észnél kell lenni, és el kell rontani a verseket. A hiba valóban fontos, de ehhez tudni kell, mi az, hogy nem-hiba. És ebben halálbiztosnak kéne lenni. Miközben mégis érzékeled ezeket az őrületesen értékes hibákat – én aranyhibáknak hívom –, amiket mégsem tudatosan követsz el, de amitől létrejön – egy barthes-i fogalmat használva – a punctum, amitől például egy fotó jó lesz. Azt a hibát, amitől egy szöveg jó lesz, azt végül is egy zseniális önkéntelenség hozza létre. Olvasóként utólagosan kell rájönnöd, hogy ott valami gikszer van, ami nagyon kellett. A keleti hiba más, az az alázat hibája, annak a rituális jelzése, hogy tudom, Uram, nem vagyok méltó. Annak a főhajtásnak a jelzése, hogy nem szabad tökéleteset csinálni, tudnék én, mert megadtad hozzá a kegyelmet, de nem tehetem meg, mert ez viszont veled, Allahhal vagy Buddhával szembeni tiszteletlenség volna.

Számomra még egy fontos momentuma van ennek a gesztusnak, mégpedig az, hogy semminek nincs jelentősége. Hiszen a legmesteribb munkát is egy laza mozdulattal képesek elrontani, ezzel semmivé téve a lényegét, a tökéletességet, és mindezt szívfájdalom nélkül.  Micsoda beismerés ez!

Ez egy nagyon komoly ismeretelméleti probléma. Kicsit kilépve az emberi léptékből, pusztán az esztétikum felől nézve, teljesen mindegy, hogy tizenhatezer évig vagy egyetlen másodpercig létezik egy szobor a tökéletesség állapotában. Gondoljunk csak a japánok jégszobraira vagy Michelangelo hóból készített szobrára. Egyáltalán létezik-e a tökéletesség állapota, és hogyan definiáljuk?

Nekem a tökéletesség állapotát jelzi az is, amikor a homokszemekből megmintázott mandalát egyetlen kézmozdulattal söprik el az elkészülés pillanatában.

Maga a söprés a bizonyíték. Annak a hatalmas bizonyosságnak a mozdulata, ami szinonimája a tökélynek, annak hogy elkészült, tehát: kész van.

A regényedben két különböző módon is szerepel a ragyogás. Az egyik a Stephen King regényéből készült filmhez, a másik pedig a nagymamádhoz kötődik.

Hogy ez a ragyogásfogalom ilyen furcsán személyessé vált – gyerekkoromban ez egy fontos szó volt, merthogy anyai nagymamám így hívott engem –, ez csak egy külön vicce az ügynek. De hogy ezt az összefénylést, ami két ember közt tud működni, ha megtapasztalta valaki is az életben, annak bizony felejthetetlen. Ez egyébként a King-filmben és a könyvében abszolút misztikus magaslatokra van emelve.  

Nem félsz a címtől?

Arra gondoltam időnként, hogy milyen jó volna, ha lenne legalább egy olyan olvasója – pedig az olvasókra eleve nem szoktam gondolni úgy, ahogy egy írónak konzervatív értelemben kellene –, aki nem zsidóként megértené, hogy milyen lehet zsidónak lenni. Ezt most metaforikusan értem, tehát nem teológiai és nem is nürnbergi értelemben, hanem hogy próbálja relativizálni, használni ezt a fogalmat.  Tehát idegennek, kitaszítottnak lenni, és még csak nem is lenni, hanem annak érezni magát. Én voltam a legjobban meglepve, hogy ilyen elvárásaim vannak a munkámmal kapcsolatban. Abban az értelemben, hogy milyen jó volna, ha mondjuk egy antiszemita olvasóm, aki remélhetőleg lesz, érzelmi alapon rálátna saját antiszemitizmusára. Most csupa olyan dolgot mondok, ami mélységesen idegen tőlem, hogy bármiféle ideológiai szerepet szánjak egy könyvnek, különösen egy olyan könyvnek, amit én írtam. De azt kell, hogy mondjam, volt bennem időnként ilyen érzés, ilyen vágy, hogy milyen jó lenne, ha ez sikerülne.

Hát, a címből még sokféle baj lehet. Nyilván lesz, aki ezt túl provokatívnak tartja, akár politikai okokból, akár ízlésből fakadóan. Lesz, aki úgy gondolja, hogy ez egy piacorientált cím. Fatális véletlenként épp a hatvanadik évfordulóra fog megjelenni. A könyvesboltok nem fogják tudni pontosan, hogy mi ez, előfordulhat, hogy rájátszanak, pro és kontra. De ez a metaforizálódó kérdés a könyvben többször is elhangzik, és hát ez az a kérdés, amit bárki feltehet magának bizonyos helyzetekben. Hrapka Tibor, aki a címlapot tervezte, meg is különböztette a vagy szót a címben. Így a kérdésnek minden jelentése megelevenedik. Az előbb arról beszéltünk, hogy vajon mennyi időre van szükség ahhoz, hogy valamit megértsünk. Ha valami reményt ad, akkor paradox módon épp az, hogy mindenkinek van tapasztalata arról, hogy ő idegen, idegennek látszik, másnak látszik, mint ami, másnak látszik, mint az, aki nézi. És hogy ez a tapasztalat, ez a paradoxon közös.  Bárkinek megvan az esélye, hogy átélje egyszer legalább az életében. A végtelen idegenség érzete valamiféle empátiának lehet a forrása.