Zsebtükör

A Szükségem van rám... című vers egy rendőrségi precizitással felvett lírai jegyzőkönyv. Csakhogy a vers hőse egyszerre megfigyelt és megfigyelő. Melyik szerepben szeretsz jobban?

Az igazi megfigyelő önmagát is folyamatosan figyeli. Ez inkább a bizalomhiány, a csalódottság és az óvatos magány verse, inkább állapotrajz, mint érzések rögzítése. Az érzések elől gyakran menekül az ember, főleg a sebzett lelkű ember. Mivel szerintem az érzések csak ritkán vethetők papírra, inkább képekben szeretek fogalmazni, tudatosan kerülöm a lirizálást. Egy fogason lógó nagykabát vagy egy üres fogas többet elmond,
mintha szétcincálnám a lírai én lelkiállapotát.
„Utolsó fejed elgurul / a pincér viszi utánad” – írod. Akárcsak a betűk, melyek hol a szóval tartanak, hol egy másikhoz pártolnak (ennyit ér – ennyi tér). Mennyire kombinatorikus a költészet?

Ez inkább amolyan játék a betűkkel. Persze némi kombinatorika is hasznos lehet, ha erősíti a mondanivalót. Mára olyannyira elhasználódtak a szavak, hogy nem bízhatunk rájuk annyit, mint mondjuk a tizenkilencedik század költői. Új formákat kell keresnünk. Talán csak egy formaforradalom mentheti meg a költészetet.
A Hogy kollégájába beleese... egy archaikus, reneszánszos költői nyelvet is működtet. Érdekes, hogy jóformán ez a nyelv csak az igékre terjed ki. Miért érzed olyan kardinális jelentőségűnek épp az igét?

Itt a cselekvésen van a hangsúly, ezt szerettem volna érzékeltetni az igékkel. Hosszú egy helyben toporgás után mozdultak végre előre a dolgok, óvatosan, hogy a környezet meg ne botránkozzon. Hiszen tudjuk, a kollégával való viszonyt jobban meg kell fontolni, mint holmi mezei viszonyt. Az archaikus nyelv arra utal, hogy ez az idill már a múlté. A lírai én itt ismét kívülről figyeli önmagát, nem átall gondolatban naplót írni, esetleg felhasználni a konkrét élményt valami haszontalan vers témájaként...