Az álom és az alvás
Részlet az Okok és gyógymódok című műből
Magyar László András fordítása
Ádám álmáról. Mielőtt Ádám Isten utasítását megszegte volna, bőven el volt látva álommal és élelemmel. Miután azonban a parancsot megszegte, húsa olyannyira erejét veszítette és olyan sérülékeny lett, mint amilyen a hulla húsa az élő emberéhez képest. És azóta is így áll a helyzet minden emberrel. Hiszen ahogyan az emberi húst a táplálék, úgy gyarapítja a velőt az álom.
Az álom. Miközben ugyanis az ember alszik, veleje erőre kap és gyarapszik, miközben viszont ébren van, veleje kissé megcsappan és erejét veszíti – ahogyan a hold növekszik telésekor és fogyatkozik fogyásakor, és ahogy a növények gyökere őrzi telente az életerőt belsejében, amelyből majd nyáron a virág kihajt. Ezért lehetséges, hogy ha az ember velejét elcsigázzák a fáradalmak, vagy megcsappantja a virrasztás, az embert könnyen elnyomja az álom, és akár áll, akár ül, akár pedig fekszik, egy-kettőre elalszik, hiszen benne lakozó lelke megérzi, mire van szüksége testének. Ha ugyanis a virrasztás megcsappantja és elerőtleníti a velőt, a lélek ereje a velőből hamarosan lágy és édességes szellőt bocsát ki, amely bejárja a nyaki ereket és az egész nyaktájat, majd innét a halántékra húzódik és betölti a fej ereit. Ez a szellő az ember életerejét úgy elnyomja, hogy ilyenkor az ember csak érzéketlenül, öntudatlanul és tehetetlenül hever, sem tudatosan gondolkodni, sem fölfogni, sem érzékelni nem képes semmit. Lelke azonban az éltető leheletet továbbra is pont úgy járatja ki-be, mintha ébren lenne, szervezetét pont úgy beburkolja alvás közben, mint mikor ébren van, és pont úgy benne marad alvás közben is, mint ahogyan benne volt éber állapotában. Az ember tehát az itt ismertetett módon szokott aludni.
Ilyenkor tehát a lélek összeszedve erejét gyarapítani és erősíteni kezdi a velőt, és ezáltal megszilárdítja a csontokat és összesűríti a vért, kialakítja a húst, és rendbe teszi az egyes szerveket, a gondolkodást és a tudást pedig kitágítja, és életerővel tölti el az embert. Az emberben tehát alvás közben több a belső hő, mint éber állapotban, hiszen, ha az ember ébren van, veleje megcsappan, síkos és zavaros lesz: ezért is alszik aztán el. Ha viszont alszik, a veleje izzik, gyarapszik, hízik és tisztul.
Az éjszakai pollúció. Ezért lehetséges az is, hogy miközben a velő izzik, nagy bőségében a vért gyönyörre indítja, és az ember öntudatlanul olyan pollúciós habot termel, amely a nemi szervekbe jut. Olykor az is megesik, hogy a velő a túlságosan nagy mennyiségben fogyasztott étel-italtól hevül föl, mivel a túlzott mennyiségű étel és ital a velő tüzét meglehetős erővel táplálja, a tápnedv pedig a velőt és a vért eredményesen mozgásba képes hozni. Az ekképpen felizzó velő a hús ízének gyönyörét belékeveri a vérbe, és az ember tudta nélkül nemi szerveibe pollúciós habot bocsát. Ilyesmi azonban pusztán a nyár hevétől vagy a ruházat melegétől nem következhet be, vagy legalábbis csak ritkán esik meg.
Mikor pedig alvás közben a test nyugalomban van, és semmit nem cselekszik, a lélek, amely a test éber állapotában számtalan feladattal van elfoglalva, tudatát, amellyel máskor a testet működteti, mint valami szemet, az álomra irányítja és körülnéz benne, hiszen ilyenkor nem köti le mindenféle testi feladat.
Újra Ádámról és az ő próféciájáról. Miközben ugyanis Isten álmot küldött Ádámra, lelke, igaz próféciában, gyakran sokféle dolgot látott, hiszen még nem követte el a bűnt. Így történhet az is, hogy míg az ember alszik, lelke igaz próféciában sokféle dolgot megláthat, feltéve, ha az illetőt nem terhelik bűnök.
Az álmok. Mivel tehát az ember lelke Istentől való, miközben teste szunnyad, olykor igaz és eljövendő dolgokat láthat, vagyis megtudhat olyasmiket, amik az ember számára a jövőben rejlenek, ám amelyek ekképpen olykor mégis a tudomására juthatnak. Ám az is gyakran megesik, hogy az ember, vagy azért, mert ördögi képzetek kápráztatják el, vagy pedig azért, mert elméje össze van zavarodva, nem láthatja tisztán a jövőt, és csalódik. Gyakran ugyanis azok a gondolatok, nézetek vagy vágyak, amelyek az embert éber állapotban foglalkoztatják, álmaiban is ránehezednek, és az embert álmában úgy „megkelesztik”, ahogyan az élesztő keleszti meg a kenyértésztát – legyenek e gondolatok akár jók, akár pedig rosszak. Ám ha e gondolatok jók és szentségesek, Isten kegyelméből az illető gyakran igaz dolgokat láthat álmában. Ha azonban hiúak, az ördög hamar felfigyel erre, és az illető lelkét igen gyakran elrémíti, és gondolatai közé a saját hazugságait keveri.
Ám az álom még szent emberekből is gyakran csúfot űzhet. Ha ugyanis valaki vagy féktelen öröm, vagy túlságos bánat, harag, szorongás, hatalomvágy közepett, illetve úgy alszik el, hogy a lelkét más effajta probléma foglalkoztatja, az ördög igen gyakran tévképzetek formájában álmában is megjeleníti előtte mindezeket, hiszen az illető már akkor is folyton velük foglalkozott, mikor még ébren volt. Ha pedig az ember olykor úgy alszik el, hogy közben testi gyönyörökön jár az esze, az ördög tévképzetek alakjában ilyesmit is megjeleníthet álmában. Például olyan élők testét vagy máskor olyan halottakét mutogatja neki, akiket egykor ismert, vagy olyanokét, akiket soha nem látott testi szemével. Ilyenkor aztán úgy érzi az ember, mintha ekképpen, bűn és pollúciók közepett velük töltené gyönyörét. Ráadásul olyan eleven ez az álom, mintha csak ébren lennénk, vagy mintha azok, akik már halottak, még élnének, úgyhogy az ember még magját is kibocsáthatja, és gyönyört is érezhet közben. Mert amivel az ördög az embert éber állapotában is gyötri sugallatai útján, avval nyilván álmában sem hagyja békén. Minthogy pedig a lélek a testhez van kötve, akár alszik a test, akár pedig ébren van, olykor, még kedve ellenére is, a léleknek pont ugyanazt kell átélnie, mint a testnek, és különféle nem kívánt cselekedetekben is részt kell vennie. Mert ahogyan a vízben lévő levegő hajtja körbe a malomkereket és készteti őrlésre, úgy készteti a test is – alvó és éber emberben egyaránt – különféle cselekedetekre az embert.
A lélek hatása. Amint a nap világítja be a nappalt, úgy ragyogja be a lélek az éber testet, és amint a hold az éjszaka fénye, úgy fénye a lélek az alvó testnek. Ha ugyanis az alvó ember teste megfelelő állapotban van, vagyis a veleje megfelelő mértékben és módon hevíti, és ha a bűnök vihara és az erkölcsök viszálya nem zaklatja, igen gyakran lát igaz dolgokat, mivel lelki tudata ilyenkor nyugalmat élvez – amint a hold is olyankor ragyog fényesen és teljesen, ha az éjt felhőkavargás és szélvihar nem homályosítja. Ha viszont különféle és egymással ellentétes gondolatok vihara kavarja föl az ébren lévő elméjét és testét, és az illető e vihar közepett alszik el, az alvó leggyakrabban hamis dolgokat lát, hiszen lelki tudatát ezek az ellentétek úgy elhomályosítják, hogy képtelen igaz dolgokat látni. Amint a hold sem képes setét fellegek kavargása közepett tisztán ragyogni. És mivel a lélek tűz, az alvó ember lélegzetét csöndesen járatja ki-be, hogy a test el ne pusztuljon közben. Ahogy a fazekas is vigyáz, miközben edényét a tűzön kiégeti, hogy a tűz se túl forró se túl lanyha ne legyen, hiszen ha túl forró lenne, a törékeny edény ízzé-porrá repedezne benne.
A lélegzet. Mert ha az ember lélegzete nem járna ki s be, megszűnne testében a mozgás, vére nem lenne folyékony, és nem áramolna többé, ahogy a víz sem áramlik, ha a levegő nem hajtja.
A lélek és a hús ellentéte. Csakhogy a lélek jóra törő lehelet, a hús viszont a bűnhöz vonzódik, és bizony csak ritkán és alig tartható vissza a test attól, hogy ne vétkezzék. Amint a nap sem képes megakadályozni a férgecskéket, hogy a talajból elő ne bújjanak ott, ahol ragyogásával és hevével felmelegíti a földet. A lélek továbbá úgy látja el levegővel a tüzet, mint a fújtató, mert ahol fa és parázs van, ott a fújtató fellobbantja a tüzet. A testtel, a csontozattal, az izmokkal és a hússal összekötött lélek tehát ekképpen mindenféle cselekvésre hajlandó, és ettől nem szabadulhat, míg a testben lakik, hiszen úgy bele van rekesztve a velőbe, a csontokba, a húsba és minden testrészbe, mint az olyan ember, aki úgy beszorul egy fa törzsébe, hogy képtelen onnét szabadulni. Ahogyan azonban a víz olykor kioltja a tüzet, nehogy túlságos hévvel lángoljon, úgy a lélek is – Isten kegyelmétől segítve és a józan ész figyelmeztetésére – olykor sikerrel nyomja el a bűnösben a vétkeket, nehogy a kelleténél inkább lábra kapjanak és elburjánozzanak.
Miután az alvó ember veleje megszaporodik és újjátermelődik, és miután a lélek az alvó ember szervezetének teljes működését helyreállítja, azt a lágy fuvalmat, amelyet a lélek a velőből, az ember elaltatása végett korábban kibocsátott, visszaszippantja magába. Ilyenkor ébred fel az ember. Ha néha-néha azonban az ember gyakran felriad, és ha aztán ugyanilyen sűrűn, hirtelen elnyomja az álom, veleje még nem képes visszanyerni erejét és nem termelődik teljesen újjá, s így a testrészei látszólag nem válhatnak képessé a felfrissülésre. A gyakran felriadó, majd ugyanilyen gyakran sebesen álomba zuhanó ember veleje és testrészei azonban csak egyszerűen lágyabban és finomabban kapnak erőre, mint a hosszan alvóké, úgy ahogyan a csecsemő esetében látjuk, aki hol szopik, hol abbahagyja a szopást, mert közben össze kell szednie erejét, hogy újból nekiláthasson.
Hogyan ébreszti fel a lélek az embert? Gyakran megesik, hogy az alvó ember erősen és keményen megnyomja az oldalát vagy egy másik testrészét, vagy valami álmában hozzápréselődik, vagy éppen testi betegsége viseli meg, amíg alszik. Mivel pedig az ember érző lény, a lélek megérzi ezeket a bántalmakat és kellemetlenségeket, és látva, hogy a hozzá tartozó test gyötrődik, összeszedi erejét, és a velőből korábban kibocsátott fuvallatot visszaszippantja magába, így ébreszti föl álmából a testet. Ha pedig olykor zaj, lárma vagy hangzavar támad az alvó teste körül, úgyhogy a levegő is beléremeg, a külső levegő az emberben lévő levegőt is megrezdíti, hiszen az ember is elemekből áll. Az emberben lakozó lélek pedig ilyenkor megérzi a levegőmozgást, és visszaszippantva erejét felriasztja az embert. Az is gyakran megesik, hogy valaki a hirtelen lármára, érintésre vagy egyéb okból gyorsan felriad, de nehezen tér magához. Ilyenkor az érrendszere és a vére nem megfelelő módon ébred fel, úgyhogy emiatt az illetőnek könnyen lehetnek testi fájdalmai, és heveny, vagy pedig harmadnapos lázba[1] eshet, minthogy a lelke túlságosan hanyatt-homlok kezdett el mozogni. Ám ha aztán végül az ember rendbe szedi magát és teljesen magához tér, a gyors ébredés után gyakran még élesebbnek tűnik az elméje és vidámabbnak a tekintete, hiszen ilyenkor minden csontja-bontja elrendeződik és megnyugszik.
A túl sok alvás. Ha valaki túl sokáig és hosszan alszik, könnyen kaphat tőle mindenféle gonosz lázat, de elhomályosodhat a látása is, hiszen a szeme alvás közben túlságosan sokáig volt zárva, ahogyan annak is elsötétül a látása, aki túl sokáig tekint bele a ragyogó napba. Aki azonban mértékkel alszik, annak egészséget hoz az álom. Aki viszont túl sokat és hosszan virraszt, annak teste elgyöngül és erejét veszíti, sőt az érzékei is kissé eltompulhatnak, a szeme körött lévő hús pedig fájni fog, bevörösödik és megduzzad. A látás élességét, a pupillát és magát a látást azonban nem túlságosan károsítja a dolog, és aki mértékkel virraszt, megőrzi testi egészségét.
Gyakran megesik az is, hogy az ember álmatlan és képtelen elaludni, különösen, ha a lelkét különféle gondolatok, minőségek és ellentétek foglalkoztatják, vagy nagy örömtől repes. Ha ugyanis bánat, félelem, szorongás, harag vagy egyéb hasonló kétség és gond gyötri, gyakran megtörténik, hogy a benne lévő vér nyugtalanná válik, és azok az erei, amelyeknek az álom édes fuvalmát kellene befogadniok, kissé összehúzódnak, úgyhogy képtelenek befogadni a fuvalmat. És olyankor is, ha valami olyasmit lát az ember, vagy hall, vagy olyasmi történik vele, amitől túlságos boldogság önti el, erei a boldogsággal vannak teli, és az álom édes fuvalmát nem képesek befogadni, úgyhogy az illető ilyenkor nincs megfelelő nyugalmi állapotban, és ettől éber marad, egészen addig, amíg az adott dologgal eltelve elméje fel nem ocsúdik. Ilyenkor aztán az erek is normálisan működnek, és az ember el tud végre aludni.
Ám olyankor is, ha netán az emberre valamilyen súlyos betegség nehezedik, a benne lévő vér és a nedvek valahogyan elváltoznak, valósággal vihart és szélvészt kavarnak az illetőben, aki e szélsőségek miatt képtelen megpihenni, hanem örökké álmatlan és éber marad, akármilyen álmos is, és akármennyire szeretne is elaludni.
Az ember teljesen másként is lát alvás közben, mint éber állapotban, ezért hát mikor felébred álmából, minthogy előbb még álmai közt járt, nem tudja egyhamar visszanyerni éles látását, ahogy ha sötétben van az ember, a sötét után nem tud egyhamar a fényhez alkalmazkodni. Hasonló történik avval is, aki fényből lép a sötétbe, hiszen látását a sötétbe érve hirtelen képtelen beállítani, legföljebb egy kis idő elteltével. Ahogyan akkor történik, mikor az ember kifelé beszél, a gondolkodása pedig közben belül rejtőzik.