Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évfolyam, 2012. május / Bevezetés Prága animális topológiájába

Bevezetés Prága animális topológiájába

(Michal Ajvaz prózájáról)

   

„Éjjel / a zongora, mint barna medve, / fogat vicsorgat fenekedve, / mint krokodil lapul a díván, / párduc a karszék, enni kíván, / kihív a harcra, beleránt, / a szekrény lomha elefánt / s a kályha az arcomba horkol” – olvassuk Kosztolányi Otthon című versének utolsó előtti szakaszában. A szobabelső leírása szemléletes képek sorozataként bomlik ki előttünk, a költő tekintetének köszönhetően a meghitten ismerős élettér egzotikus hellyé változik át; állatokkal népesül be, amelyek jelenléte valami lappangó veszélyre figyelmeztet. Megérint bennünket a metafora rettenete, mely e trópus felforgató erejéből eredeztethető, abból a képességéből, hogy önkényesen bontja szét és kapcsolja össze újra, a megszokottól eltérő módon, a valóság elemeit. Így jönnek a világra a legkülönfélébb szörnyek, az emberi, állati, növényi részek és tárgyak keveredéséből összeálló groteszk alakzatok, a nyelv gnómjai.  

Michal Ajvaz Az öreg varánusz visszatér című prózakötete világának szintén meghatározó jegye az animalitás, ami nemcsak a nyelvi hasonlatoknak és analógiáknak, illetve a képi ábrázolásoknak köszönhető; az állatok és szörnyek ténylegesen is testet öltenek, és befurakodnak a szereplők hétköznapi életterébe: „...ki tudja, nem lesz-e valósággá a metafora, és nem kúszik-e be a hüllő egy nap tényleg is a lakásba” – morfondírozik magában a Hüllők című novella elbeszélője. Az állatok jelenléte hol derűt, hol szorongást, hol pedig rettegést kelt („reszketek, hogy összetépnek” – hangzik Kosztolányi versének zárlata is). Van úgy, hogy az állatok (olykor szó szerint is) ráakaszkodnak az emberre, s nem mozdulnak mellőle, bármily kétségbeesetten is igyekeznek tőlük szabadulni; konok, néma jelenlétükkel (Az ormány), közömbösségükkel (Telefonra várva), provokatív (Találós kérdések) vagy agresszív (A Pókhoz, Koncert) viselkedésükkel hozzák zavarba és kergetik gyakran a kétségbeesésbe választott gazdájukat. Ahány állat, annyi féle; némelyikük félénk, visszahúzódó, megint másik szemtelen és erőszakos (Járművek), s a legkellemetlenebb, ha a félénkség az agresszivitással párosul (A kert vége). A történetek hősei számára ezek az „állati találkozások” általában egy próbatétel kezdetét jelentik, mely aztán szellemi vagy fizikai küzdelembe torkollik. E különös lényeknek köszönhetően alapjaiban kérdőjeleződik meg addigi életük kiismerhető, biztonságos rendje, az intimitás idegenséggé, az otthonosság kiszolgáltatottsággá változik. A szerző e találkozások és kapcsolatok szülte helyzetek esendőségét, abszurd komikumát és groteszk derűjét ábrázolja. E hatás fokozását szolgálja az elbeszélés mérsékelten csodálkozó, de alapvetően higgadt modalitása is.

A történetek élményszerűségét a valós cselekménytér és az események fantasztikussága, bizarrsága közti feszültség adja. A leggyakoribb helyszín a történelmi emlékektől terhes, rejtélyes épületekkel, kurta beugrókkal, titkos zugokkal teli Prága, e labirintusszerű város, a bizarr átváltozások, a csodaszámba menő találkozások és a leplezés, az álcázás helye, izgalmakkal, váratlan fordulatokkal teli cselekménytér. Ajvaz Prágája igazolni látszik Gustav Meyrinknek A Láthatatlan Prága című elbeszélésében olvasható „mitologizáló” etimológiai okfejtését, mely szerint a város neve a práh (küszöb) tőre vezethető vissza. Ez az átmenetiség az átjárás és a beavatás attribútumait rendeli a helyhez, s Ajvaz rövidprózáiban pont egy ilyen várost látunk: a létezés különböző szféráit elválasztó falak, misztikus erővonalak találkozási pontjain álló házak, rejtett, párhuzamos világokra nyíló ajtók; repedések, rések, áthajlások, sarkok, odúk, előszobák, titkos folyosók – a köztes lét terei. Olyan helyek, melyek titka csak azok előtt nyílik meg, akiknek van bátorságuk szembenézni e más(ik) világgal, akik vállalni merik a racionalitás látszatrendjének ideiglenes felfüggesztését vagy akár felbomlását, és számot vetnek az alternatív, lehetséges – földi törvényeink szabta határokon túli – világok létezésével: „A város terében számos rejtett szakadék, hegy található, melyek csak éjszaka tűnnek elő, külvárosi házak málló homlokzata mögött megbúvó ismeretlen kultuszok szentélyei, pályaudvarok, ahová fehér márványból készült mozdonyok futnak be: a szerelvényekben a fáradt éjszakai gyalogosok számára a felejtés langyos vízzel töltött medencéi találhatók. Útjaid egyre gyakrabban vezetnek fehér állatokkal övezett meredélyek mellett, noha csak bevásárolni indulsz vagy a zálogházba. Ne kerüld ezeket a helyeket, ne gondolkodj azon, vajon dolgaink, szavaink és gesztusaink mátrixai-e vagy a megsemmisülésük helyei, világunk romjai. E helyek mindegyikét laknod kell, csak így érted meg saját utad titkos irányát” – mondja A kötél című novella elbeszélője. A természetes életterüktől távol szakadt állatok (tengeri csikó, kagyló, komodói varánusz, hatalmas, kövér békák) és a szörnyek váratlan megjelenése az irracionális erők térhódítását jelzi.

Prága Ajvaz szemében az átváltozások helye is, a groteszk metamorfózisoké, mégpedig a szó eredeti (etimológiai) jelentése szerint: olyan események zajlanak itt, ahol az emberi, az állati és a növényi elemek keveredése valósul meg, hol ténylegesen, hol csak a nyelv figuratív síkján. A könyv egy kúszó állathoz hasonlít (A bogár), a borító bonyolult ornamentikája viszont növényi jelleget kölcsönöz neki (A kert vége), a fal repedései gyökerekre, a kiloccsanó sör habja pedig jávorszarvas agancsára emlékeztet (Az írógép), a csuklós busz gumiredői a tátogó tengeri kagylót, a kávéházból kibámuló vendégek látványa pedig az akváriumot juttatja eszébe a narrátornak (Nyári éjszaka). A sör maradványai a terítőn mitológiai eseményeket és mesés lényeket formáznak, egy férfinak madárprofilja van, a fején lévő sisak retek alakú (A múlt). Egy felrobbanó granát füstje vonagló kínai sárkány színes mozaikjává, egy másik egy fantasztikus virág képévé merevedik a levegőben (Az írógép). A prágai lakások szekrényei mögött sűrű kabáterdők húzódnak (A bogár), némely gardrób föld alatti paloták bejárataként funkcionál, egy-egy dívány hátát, ahová már nem ér el a lámpa fénye, a tenger mossa (A hullám). A szobrok csendes állatokként gubbasztanak a polcokon (A szobrász).

Az átváltozás, a fordulat mozzanata nemcsak e világ lakóit, állatait és növényeit érinti, hanem az érvényesített elbeszélői stratégiáknak is fontos eleme. Ajvaz egy-egy története gyakran egy matrjoskára emlékeztet: újabb és újabb egymásba ágyazódó szövegeket, textuális és képi világokat rejt magában. Mintha egymásba nyíló szobák végeláthatatlan folyosóján haladnánk át; az olvasót elfogja a szédület, az egymást fiadzó nyelvi és képi médiumok közti ingázás szédülete. A „valós” és „fiktív” kategóriái felcserélhetőkké válnak, s így fokozatosan érvényüket is veszítik, már nem tudjuk, hol is járunk, mely szöveg, kép vagy fennhangon mondott történet világában bolyongunk éppen. Az egyik világból a másikba való átmenetet szolgálja olykor az álom is; a történetek álomszerűsége egyébként is jellemzi ezt a kötetet. Az írógép című történetben a szereplő kiás egy szobrot, mely egy írógépet is ábrázol, benne befűzött papír néhány mondattal, a gép mellett teleírt oldalak; beleolvas a halom tetején fekvő szövegbe: egy férfi elbeszéléséről van szó, aki többek között egy regény megírását is fontolgatja. A gépbe fűzött papíron hasonló történet töredéke olvasható: egy lakásban csónakázó férfiról szól, aki az éjjeliszekrényen bekapcsolt rádiót talál, melyből egy női hang monoton kántálása hallatszik, mintha neki, róla beszélne, erről eszébe jut egy film, majd felrémlik tudatában néhány emlékkép... Ajvaz előszeretettel parodizálja a filozófiai művek kérdésfeltevéseit és tudálékos modorát. Vagy úgy, hogy valamelyik szörny által idézi, vagy pedig a bizarr kontextusváltás segítségével idegeníti el őket.

Az öreg varánusz visszatér rövidtörténeteket, esszéisztikus novellákat és a parabolikusság felé hajló elbeszéléseket tartalmaz. Játékba hozza a bestiáriumok, a fantasztikus elbeszélések és az abszurd irodalom műfaji hagyományát. Ajvaz nem a cselekmény sodró, lendületes elbeszélésére fekteti a hangsúlyt, hanem alapvetően képekben gondolkozik; történeteinek építőelemei általában jellegzetes gesztusokat, mozdulatokat, festői látványt megörökítő markáns, erős képek. Élvezetes, meglepetésekkel teli próza az övé, melyben a szereplőkkel szembeni esetleges viszolygást és a cselekmény bizarr hatást keltő fordulatai iránti bosszankodást előbb vagy utóbb felváltja a derű; az állatok és a szörnyek önértésünk groteszk figuráivá válnak. Ahogy a könyv hátsó borítóján olvassuk: „A szörnyek nem olyan undorítóak. Csak meg kell szoknunk őket.”