Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évfolyam, 2012. május / Cím nélkül

Cím nélkül

 

Bedecs László leginkább a fiatal magyar irodalmat érintő írásairól ismert. Tanulmányaiból és kritikáiból összeállított kötete azonban, mely A példának oka címet viseli, árnyalja ezt a képet, hiszen a fiatal irodalom mellett például Lator László, Bertók László vagy Baka István költészetével is foglalkozik. Az irodalmi életben részt vevő kritikus a legtöbb esetben tisztában van a szerző életrajzi adatainak minimumával. Beleszól ez a tény az olvasásodba?

Ez eddig fel se tűnt, de bizony legelső kritikáimat azokról a velem egykorú szerzőkről írtam, akiknek nagy részét az egyetemről vagy ilyen-olyan rendezvényekről, irodalmi estekről ismertem. Hogy ezek az ismeretségek beleszólnak-e az értelmezésbe? Az olvasói érdeklődés legalábbis kétszintűvé válik: ezekben az esetekben nemcsak a szöveg teljesítménye érdekel, hanem az is, mit hoz létre egy olyan valaki, akinek a gondolkodását vagy esetleg életének nem az irodalomhoz kapcsolódó részét is ismerhetem. Elég kicsi persze a magyar irodalom ahhoz, hogy előbb-utóbb mindenkit ismerj, de ahhoz biztosan, hogy gyakran személyesen is ismert szerzők műveiről írj. Ez azonban nem lehet ok arra, hogy a kritikus tekintettel legyen a sokszor oly érzékeny vagy épp szelíden agresszív szerzők véleményére. Mert hovatovább gyakran megesik, hogy egy-egy rossz lábbal ébredt költő kérdőre von a műveivel kapcsolatos állításaimért, és mit mondjak, ettől igazán borsódzik a hátam. Magyarázkodni természetesen nem vagyok hajlandó, mégsem peregnek le könnyen ezek az esetek rólam. Másrészt észreveszem, hogy a nálunk fiatalabbak, a mai húszévesek munkái már sokkal kevésbé érdekelnek, sőt, a köteteikről szóló kritikákat általában előbb olvasom, mint magukat a köteteket, amiben talán az is szerepet játszik, hogy a szerzőket (még) nem ismerem. De a kérdésedre konkrétan is válaszolva: a kortárs irodalomról szóló beszédben szerintem nagyon is jelen vannak a szerzői figurák, melyek egyrészt a személyes ismeretségekre, másrészt a néhol a pletykába csúszó anekdotákra épülnek. Nem kéne ennek feltétlenül így lennie, és messzemenőkig megértem azokat, akik épp emiatt nem írnak egyetlen kritikát sem.

Írásaidban főleg líratörténésekkel foglalkozol. A véletlen hozta így, vagy alapvetően a líraolvasást érzed magadhoz közel?

„Vajon igaza volt-e a napközis tanárnéninek, mikor azt mondta: véletlen nincs, azt kérdeztem, miért törted ki az ablakot” – gondolkodott el egy frissebb írásában e probléma mélységeiről Peer Krisztián, és most én is ezt a dilemmát kóstolgatom. Ahogy emlékszem, és ha már kérded, mindig is a versek érdekeltek jobban. A már emlegetett első kritikáim is verseskötetekről írtam, de a szerkesztők is inkább efféle feladatokkal kerestek és keresnek meg, és szívesebben mondok igent az ilyen megkeresésékre. Mert bár általában könnyebben írok meg egy prózakötetről szóló szöveget, sőt a prózák e részének olvasása sokkal több örömet is szerez, sikerültebbnek érzem a líráról szóló dolgaimat, talán kompetensebb vagyok az utóbbiakban. Ami pedig az alkati kérdést illeti, nem egy nagy történet, de tizenhat lehettem, amikor verseskötetek gyűjtésébe kezdtem: a nagyrészt az akkoriban felszámolt könyvtárak kiárusításakor megalapozott gyűjteményem – egy más szinten vicc ez persze – jelenleg úgy ezeregyszáz kötetre rúg. Egyszóval, a lírát hamarabb és reflektáltabban tudtam „szakmai szemmel” olvasni, mert, hogy úgy mondjam, a kritikusi szótárnak a líraértéshez szükséges szócikkeit talán hamarabb elsajátítottam, már amennyit egyáltalán elsajátítottam belőlük.

Írtál a kilencvenes évek második felének magyar lírájáról (The Games of the New Millennium), foglalkoztál a Sárkányfű körével, a különböző irodalmi fórumokon egymás után jelennek meg a fiatal írók köteteiről írt kritikáid. Te hogyan látod, van értelme fiatal irodalomról beszélni? Ha van, milyen megkötésekkel, ha nincs, miért nincs? Talán minden csak azon múlik, bizonyos korszakokban kialakul-e valamilyen aurájuk az efféle fogalmaknak vagy sem…

Nem helyeselnék rögtön a kérdésedre, mert valóban hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ez a meghatározás, mint minden hasonló, művi, és ezért félrevezető a szövegeket efféle hasadások mentén tárgyalni. De az azért elgondolkodtató, hogy a negyvenesek vagy a nyugdíjaskorúak irodalmáról aligha jut eszünkbe beszélni, a fiatal irodalomról viszont annál inkább, és nem is csak napjainkban. Eszembe jut például az első JAK-füzet, 1982-ből, a Fasírt, avagy viták a fiatal irodalomról című, melyben – ez a mai viszonyokra is jellemző – többek közt a Termelési regényről nyilatkozták azóta elfeledett kritikusok (ez is jellemző ám!), hogy az nem több egy áltehetség szemfényvesztő nyelvi mutatványainál. A pályakezdő szerzők munkái iránt tehát természetes érdeklődést érzek az irodalmi intézményrendszer minden szegmensében, aminek oka lehet, hogy az újban általában a konfrontáció lehetősége is benne rejlik, az újdonság felülíró jellegű, igénybejelentő, és egy erős pályakezdésnek messze ható és visszamenőleges hatásai is lehetnek. Ráadásul a mindenkori fiatal szerző munkáiban érthetően nagy szerepet kap a korábbi líraképletekhez való viszony kifejeződése, az öndefiníció, avagy a lírai identitás megképzése is, melyek szintén kikövetelhetik a megkülönböztetett figyelmet. A kilencvenes években indult fiatalok ma is előtérben lévő tagjai mindazonáltal nem a konfrontatív, a megelőző generációkat fölülírni igyekvő – vö. a népszerű „apagyilkosság”-teóriákkal – forgatókönyv szerint léptek be az irodalomba, mondhatni, épp ellenkezőleg: tiszteletteljesen, a meglévő és folytathatónak vélt értékek iránt inkább érzékenyen. Más kérdés, hogy Varró Dániel vagy Orbán János Dénes valószínűleg már most nagyobb hatással van a jelenkori irodalmi történésekre, mint jó néhány amúgy nagyszerű, számos díjat begyűjtött idősebb költő.

A kilencvenes évek magyar lírájáról szólva utalsz Keresztury Tibor megjegyzésére, idézem: „ma már szinte elfogadottá vált, hogy például Nagy Gáspár vagy Csoóri Sándor olvasói nem olvassák Parti Nagy Lajos vagy Kukorelly Endre írásait és fordítva”. Érzékelsz-e hasonló jelenséget a kortárs fiatal irodalomban is, vagy ez utóbbi egységesebb képződmény lenne, lehetne?

A fiatal irodalom, és nincs ebben semmi meglepő, éppúgy nem egységes képződmény, éppúgy folyóiratok és ilyen-olyan társaságok köré szerveződik, mint az irodalom bármely más, tetszőlegesen kihasított szelete. 2001-ben, ha jól emlékszem, csak néhány szavazaton múlott, hogy a FISZ nem szűnt meg, illetve nem olvadt be a JAK-ba, amit csak azért hozok szóba, mert aki jelen volt az ezt eldöntő szigligeti vitán, annak nagyjából képe lehet a kérdésed megnevezte indulatokról. A másként gondolkodás, a szocializáció és az érdeklődés különbségei, avagy a publikálási lehetőséghez és ösztöndíjakhoz jutás lestrapáló játszmái hamar megtanítják velü(n)k, kikkel érdemes akár a szövegeken belül is beszélgetésbe keveredni. A Tokaji Írótáborban például magától értetődően Oravecz Péter és Szentmártoni János kap díjat, és még csak nem is érdemtelenül, ám ők egészen másféle hagyományokhoz próbálnak kapcsolódni, mint a fentebb említett szerzők, és mások is olvassák őket, azt hiszem. Nagyon érdekesnek érzem ugyanakkor a fiatal költők egy szűkebb köre közötti párbeszédet, melyre a legfrissebb példa épp Varró meseregénye lehet, melyben bőven találhatók Térey János-, Szálinger Balázs- vagy Jónás Tamás-idézetek, de említhetném Király Levente értő paródiáit vagy a szóban forgó költők által írt kritikákat is, melyek szintén a párbeszédre való nyitottságot, illetve a másik megértésének alapvető és jó szándékú vágyát példázzák.

És vajon van-e a fiatal irodalommal párhuzamba vonható, annak elméleti szinten is megfelelő fiatal irodalomkritika?

A fiatalok által írt irodalom elsőszámú kritikusai a fiatalok, ez nem lehet vitás, csakhogy a kritikák többségét ma is fiatalok, harmincöt alatti szerzők írják, azaz ha volna is efféle megfeleltethetés, akkor sem nevezhetnénk azt rendkívülinek. Ugyanakkor a kritika nagyon is hierarchikus intézmény, azaz a fiatal szerzők műveivel kapcsolatban is csak „jól csengő” nevek írásai lehetnek mérvadóak, még akkor is, ha a fiatalabb kritikusok hasonlóan, azonos hangsúlyokkal érvelnek. És ha vannak is különbségek e hangsúlyokban, azt nem az életkornak tudom be. Vagyis nem gondolom, hogy fiatal irodalomkritikáról érdemes lenne beszélni, talán még kevésbé, mint fiatal irodalomról. És gondold csak meg, már mi is öregszünk, jó lesz tehát óvatosan bánni a témával…

Mégis: alapvetően megváltozott lírai kondíciók meglétét érzékeled Varró Dániel, Karafiáth Orsolya vagy akár Orbán János Dénes verseiben. Két kérdésem kapcsolódik ehhez az észrevételedhez. Egyrészt a játékosság és a könnyedség rendelkezhet-e szubverzív potenciállal? Másrészt: a fiatal irodalom új kódjai vajon más olvasástechnikákat, gyökeresen eltérő befogadói alapállást kényszerítenek-e ki?

Hogy a végén kezdjem, az azért ma már közhely, hogy a szöveg nyelvi teljesítménye és az olvasó aktivitása nem gondolható el egymás nélkül, azaz hogy a szöveg játéka valami olyasmi, amit valójában az olvasónak kell megvalósítania, méghozzá a tanult vagy örökölt értékpreferenciák és olvasói attitűdök koordinátái között. Vagyis a kérdést akár fordítva is feltehetjük: az épp Parti Nagy vagy Garaczi edzette befogadói elvárások milyen új lehetőségeket kínálnak az újabban születő szövegeknek? Ezt, az elmúlt évek talán legfontosabb, a kortárs magyar költészet egészére kiható pályakezdése, Varró Dánielé kimerítően válaszolta meg. Pedig e játékos és könnyed költészetről elsőre valóban nehéz elhinni, hogy valójában nagyon is provokatív, sőt újító igényű kísérlet. Az igazán „jelentős” lírát ugyanis hosszú ideje a komor, a komolykodó, sőt gyakran tragizáló hanggal azonosította a kritika, Varró azonban egy ezzel minden tekintetben szemben álló, azaz a könnyűségre, a humorra, a paródiára, avagy a gyermekkor képzetvilágára építő, ám az irodalmi hagyományra reflektáló alakzatok tömege miatt „magasköltészet”-ként olvasandó szövegekkel jelentkezett. Szövegei a megváltozott befogadói magatartással találkozni tudtak, és e találkozás szerintem nagyon is termékeny volt. A versről szerencsére ma már egyre kevesebben gondolják, hogy csak élet és halál megrendítő kérdéseiről vagy hasonló tragikumú dolgokról szólhat – ahogy az iskolákban tanított, azaz a kánonokat meghatározó költemények szinte mindegyike –, és ez javarészt az ő érdeme. Annál is inkább, mert az ő költészetében az igazi történet a költészet mibenlétének megkérdőjelezése körül forog, azaz „arról szól”, lehet-e a megrendíteni vagy megszólítani, ne adj isten, nevelni próbáló költészet mellett, vagy inkább helyett, a nyelvi leleményekkel, a parádés rímekkel, a bravúros stílusimitációkkal a hagyományt újszerűen, parodisztikusan és ironikusan átsajátító örömlírát művelni. De hasonló mondható el például a kolozsvári Előretolt Helyőrség költőiről és még néhány, részben már említett fiatal szerzőről is, bár például Lövétei Lázár László, az erdélyi fiatalok legkitűnőbbje mintha valami másba, nem kevésbé izgalmas kísérletbe kezdett volna.

De ha a fiatal irodalmat vagy annak legerősebb vonulatát a paródia által megjelenített játékos-ironikus intertextualitás felől véljük leginkább értelmezhetőnek, akkor elvileg megváltozott pozícióba kerülnek az elmúlt évtizedek magyar irodalmi kánonjának alkotói is. Kiknek a szerepe értékelődött fel az általad is érzékelt változások nyomán?

A tárgyalt líratörténeti események természetesen nem előzmény nélküliek. A közvetlen elődök – ma már inkább pályatársak – közül Parti Nagy Lajost említeném az első helyen, illetve épp az Előretolt Helyőrség miatt Kovács András Ferencet, de megkerülhetetlenek Garaczi László, Kukorelly Endre és Háy János művei is. Alighanem Parti Nagy fedezte fel újra a nyelv alsó regisztereinek megszólaltathatóságát, például az utca nyelvének poétikailag is értelmezhető energiáit, mely áttételesen a hihetetlenül kiszélesített rímszótárat is előlegezte, de nem kevésbé a szóalkotások és -csonkolások technikáit vagy a dalszerűség újradefiniálását. A KAF-féle szövegköziség viszont, mely úgy utánoz, hogy az utánzott utánzó voltáról is meggyőz, a múlthoz való viszony kétirányúságára irányította a figyelmet: nemcsak Kosztolányi vagy József Attila felől olvasható a kortárs költészet, hanem a régiség is másként olvasódik a kortárs szerzők játékainak köszönhetően. De Parti Nagynál ugyanúgy ott van a teljes magyar irodalom, csakhogy nem hommage-versek formájában, mint akár Tandorinál, hanem az áthallások, a paródiák, a travesztiák háromszögeiben. A kilencvenes évek közepén-végén indult költőknek tehát ettől a nagyon is érvényes líramodelltől és annak vonzerejétől kellett legalább részben megszabadulniuk, és találni egy új poétikai magatartást, mely már többet tud a tárgyias, objektív líra sémáinak lebontásánál, többet a hagyományos verstematika ironikus kiüresítésénél. A kortárs fiatal irodalom az előbbieknél közelebb lép az olvasóhoz, és ez talán egy ideáig kevéssé hangsúlyozott, ám fontosabb jellemzője.

Média és irodalmi érték viszonyának megváltozott viszonyrendszerére több helyütt is felhívtad a figyelmet. A legismertebbek, a Grecsó-eset, a Karafiáth-karrier vagy a Varró-effektus mellett azonban megannyi egyéni útja van ennek. Jáchym Topol egyik interjújában (a Kalligram januári számában olvasható) tágabb értelemben, de példázatszerűen beszél erről a trendről: egyik végpontján ennek a Beszkidekben, kunyhóban élő lengyel Andrej Stasiuk, másikon a „globalizációs szarságokat” író, utazó nagykövet, szlovén Andrej Blatnik áll.  Mindkettő „szerep”, és mindkettőből meg lehet élni, mint kiderül. Netán a szerzői lét is a szöveg hatásmechanizmusai és olvasási kódjai közé tartozik?

Hogy hozzátartozik, abban teljesen biztos vagyok. És a fenti esetek mellé odasorolhatod a Sántha Attila kötete körüli akciót, melynek ugyan még csak az elején vagyunk, de nemigen kételkedem a sikerében. Mert mindent és mindenkit „el kell adni” a fogyasztóknak, ez esetben az olvasónak, még ha itt alkalmasint a kritikusok is részesei az „üzlet” folyásának. Az esetlegesség és a bizonytalanság az irodalmon belül is meghatározóvá vált, és napjainkban talán már nemigen lehet az irodalmi érték netán objektív megragadhatóságának és megszilárdításának illúziója mellett érvelni. Miért gondolnánk, álszemérmesen, hogy az irodalom mentes a marketingstratégiáktól? Hisz például nem mi választjuk ki olvasmányainkat, hanem az irodalmi intézmények szolgálják fel azokat, azt olvassuk, amit a kiadók, a szerkesztők, a felolvasóestek szervezői vagy a barátaink, tanáraink, esetleg a számunkra hiteles kritikusok olvastatnak velünk. A gondolkodásunkat tehát az így értett média impulzusai határozzák meg, és az ettől való függetlenség hitét sem érzem többnek némi nosztalgiával kevert illúziónál. És hogyne: ebben a mozgásban a szerző körüli mendemondáknak igen fontos része van. Vannak szerzők, akik nagyon tudatosan alakítják az imázsukat, és vannak, akiket mintegy betemet a figura. Előbbire Orbán János Dénest vagy Térey Jánost hoznám példaként, utóbbira Ficsku Pált vagy Peer Krisztiánt. Bár, ha jobban meggondolom, talán fel is cserélhetők a nevek, ami azt is jelzi számomra, hogy figura és szöveg viszonya az esetek többségében nagyon mozgékony. Ahogy egyszer épp Térey kapcsán idéztem, igaz, nem túl szellemesen: „minden vagányról kiderül egyszer, hogy kisfiú”. Persze, ebben a jelenségben sincs semmi új. Margócsy István a Petőfi-monográfiájában például meggyőzően mutatja be, milyen tudatosan használta ki Petőfi a korabeli média kínálta lehetőségeket, és milyen jól használta ki őt a média. A probléma lényege azonban mégiscsak az, hogy mindnyájan több műről és szerzőről bírunk bizonyos vélekedésekkel, előítéletekkel az irodalomtörténeti hagyomány és a kortárs tekintélyek révén, mint ahányat képesek vagyunk saját olvasmányaink alapján elhelyezni. Ezekhez az elsődleges információkhoz pedig csak meghatározott és szigorú szűrökkel felszerelt csatornákon keresztül juthatunk. Mi sem természetesebb, hogy e csatornák viszont manipuláltak.

Az utóbbi időben a virtuális tér olyan új lehetőségeket kínál, melyek még inkább felforgatják az irodalom természetéről és az irodalmi értékről vallott hagyományos nézeteket. Gondolok itt például az internetes anonim költészetnek helyet adó topicokra. Az álnevek mögé rejtőző szerzőkről legtöbbször semmi sem tudható (állítólag egyik kedvenc répás versem mögött Orbán János Dénes áll teljes lírai fegyverzetében, de ki tudja, így van-e?). Az irodalmi lapok mesterségesen fenntartott, keményvonalas értékpreferenciák mentén szerveződő elit csoportosulásoknak tűnnek az egészségesebb, vérbő, liberálisabb virtuális fórumokhoz képest. A demokrácia betört a szépirodalomba is?

Tudod, az efféle demokráciával kapcsolatos kedvenc példám a ’99-es, „Karpov a világ ellen” című sakkjátszma, melyben a nagymester egy-egy lépését az egy nap alatt legtöbb szavazatott kapott válaszlépés követte. Mondanom sem kell, tizenkét lépés után Karpov döntő fölényével véget is ért a parti: az átlagos sakkozó az átlagos lépésekre szavazott, márpedig átlagemberekből mindig több van, mint szakemberekből. Szóval nagyjából ezt gondolom a virtuális tér kínálta lehetőségekről. Hisz a valóban olvasott internetes portálok, mint amilyen például a litera.hu, ugyanolyan komoly szerkesztői munkát és anyagi hátteret igényelnek, mint az igényesebb folyóiratok. A találomra létrehozott irodalmi honlapokat és topicokat ezért ugyanolyan periférikusnak érzem, mint mondjuk a kisvárosi, egyetemi vagy gimnáziumi lapok obligát „toll” rovatait. Egy honlap persze elvileg sokkal hozzáférhetőbb ezeknél, de szerintem kevesen veszik a fáradságot, hogy efféle oldalakat keresgéljenek és olvasgassanak. Mindenki felpakolhatja a hálóra a dolgait, de ettől még nem fogják egyiket sem többen olvasni, és különösen nem fogják a papíron való megjelenéshez képest többre értékelni. Az irodalom alighanem elitista marad továbbra is, szerkesztők, kurátorok és kritikusok döntik majd el, mi értékes és mi nem. Az internet legfeljebb a köztük zajló kommunikációt gyorsítja föl, de semmiképpen sem teszi nyitottabbá. Bár éppen ráférne némi lazulás, nem gondolod?