Poliziano humanista mítoszai
Angelo Poliziano: Stanzák – Orfeusz története. Fordította: Simon Gyula. Eötvös Kiadó, Budapest, 2003.
„…hogy a tettet s nevet, s ami híresség,
Idő, Halál, Sors veszni ne vihessék.”
Angelo Polizianónak, a firenzei neoplatonista kör egyik meghatározó literátorának, Lorenzo Medici és Marsilio Ficino barátjának az utókor számára talán legfontosabb, az irodalom alakulástörténete szempontjából meghatározó két szövege ez idáig ismeretlen volt a magyar olvasóközönség számára: első fordításuk nemrég jelent meg Simon Gyula értő tolmácsolásában. A legnagyobb kihívás a régiség alkotásainak mai olvasó elé tárásában – a fordítás „lehetetlen művészetéből” adódóakon túl – annak a műveltséganyagnak a mozgósítása, élővé tétele (mind a munka során, mind magában a műben), amely napjainkra jórészt idegenné, nehezen megközelíthetővé vált. Ma nemigen tudjuk, hogyan is kellene olvasni a humanisták produktumait, hogy az intencionált üzenetek elérhessenek hozzánk. Simon Gyula, mint már többször megmutatta, sikeres közvetítő a történelemmé vált irodalom és korunk között, ehhez jön hozzá az általa írott előszó is, amely nemcsak bevezeti, hanem meg is alapozza az olvasást. A kötetet lektoráló, szerkesztő Madarász Imrével és a kiadóval minden közös vállalkozásuk alkalmával egy újabb hiányt pótolnak: magyarul még el nem érhető, de az egész európai művelődés számára fontos alkotásokat tesznek közzé.
Polizianót a reneszánszkutatás elsősorban mint a tudós irodalom, a platóni tanokat nyugaton újraélesztő filozófiai iskola reprezentánsát ismeri, de valójában egy másik réteg, az udvari irodalom két alapművét, a későbbiek számára két igazodási, viszonyítási és viszonyulási pontját hozta létre. A paloták szellemi élete, az ancien régime kultúrája, mint azt a napjainkban folyó kutatások bizonyítják – noha a XIX. század polgári civilizációja igyekezett lejáratni, hitelteleníteni –, alapvető jelentőségű a modern Európa fejlődésében: az emberi érintkezés, a társas viselkedés normarendszere itt születik meg, neki köszönheti létét a színház, az opera is, s modellt kínál a művészet különböző tartományai, a magas és a populáris regiszter közti átjárásra, illetve ezen rétegek integrálására egy szituációban. A most elénk kerülő két mű születésekor az udvar alakzata még formálódóban van, az, hogy olyanná válik, amilyennek a XVI–XVIII. században látjuk, e daraboknak is köszönhető.
A Stanzák csonkán maradt poémája egy megtörtént eseményt, egy 1475-ben a Mediciek Firenzéjében lezajlott lovagi tornát örökít meg. A feladat egyrészt a krónikásé, az utókor számára rögzíteni, maradandóvá tenni a fontosnak ítélt eseményt, másrészt viszont mint tudós humanistának, a megrendelő család mitologizálása, mítoszba emelése Poliziano célja, ezáltal pedig tekintélyének növelése az itáliai politikai életben, azok szereplői közt. Legitimálni kell a család vezető helyzetét. Nem nemesi gyökerű famíliáról lévén szó, nem volt lehetséges a közvetlen kapcsolat megteremtése a történelmi tradícióval (mint például a ferrarai Este-ház esetében, akiknek eredetét Ariosto Nagy Károly idejére teszi), ki kellett hát köréjük építeni a genealogikus teret, erre pedig csak az irodalom világában adódott lehetőség, mely ugyanolyan párhuzamos, a reálisan létező világot leképező univerzum volt, mint a mítosz. A megtörtént események re-konstruálásában, nyelvben való újjáépítésében az allegorikus, képes beszéd eszköze áll a költő rendelkezésére mint e paralel virtuális valóságok létrehozásának elfogadott módja – úgy beszélni az emberi világról, hogy az erről szóló tudást, tanítást nem egzakt fogalmakban, hanem megszemélyesítésekkel, történetekben elbeszélve közvetítjük. Az így születő, csak e térben létező alakok, helyek, idők egyszerre kapcsolódnak össze és tartanak távolságot a realitással. Ez ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy a történet, a humanista-neoplatonikus teória szerinti üzenetek különböző rétegeit foglalja magába: a szerelmi történet a lélek nemesedésének, az Istenhez tartó ember tökéletesedésének a története is legyen. Ugyanakkor – épp a nyelvi, retorikai megformáltság mutatja ezt meg – a mű mégsem kíván a magas irodalomban folyó tudós disputa részese lenni, inkább a társadalmat, a politikát formáló közösséghez intézi szavait, ami a propagandacélzatú olvasatot erősíti. Viszont pont ezzel az eljárással kínál modellt Ariosto számára: hogy a lovagi kultúra, tradíció műveltségi területére szituált alkotásnak mik a lehetőségei és kompetenciái az abszolutista államot építő fejedelem környezetében, hogyan lehet jelen, vehet részt az itt formálódó közösség életében az irodalom.
Hasonló tanulságokat kínál a másik mű, az Orfeusz története is, ami az udvarban az irodalom számára juttatott másik fontos terület, a színielőadás számára kínál megoldást. Poliziano kísérletet tesz a művelt, de nem tudós teátrum megteremtésére, melynek célja a társadalmi elit szórakoztatása. E darab születési körülményei is jól ismertek, a Gonzagáknál vendégeskedő szerző egy ünnepélyre készít színielőadást Orfeuszról, melynek szövegét a bemutató alatt lejegyezték, s később hasonló alkalmakkor fel is használták (nem szövegléte, szövegszerűsége volt fontos a kortársaknak, inkább az élő előadás, a történet megjelenítése), így lett a később oly népszerűvé váló pásztorjáték megalapozója. Kimondottan nem magasirodalmi műről van most tehát szó, nem is lehet szereplője a humanista disputának, inkább az ünnep egyedi és megismételhetetlen alkalmához kötődik, annak részese. Viszont ez esetben is feladata (annak tekinti), hogy egy teljes világolvasatot adjon, az ókori dalnok meséjével, meséjében az emberi világ és a történelem egy értelmezését adja. Az aranykor végének, az Istentől elszakadó embernek a története ez, annak tanítása, miért ilyen a világ, amilyennek most (akkor) megéli, látja az ember. Az interpretáció része az értelmiségi, a költő szerepének meghatározása is, aki itt a petrarcai modellt (illetve annak egy olvasatát) követve, független, de az emberi világot alakító, az istenekkel kapcsolatot tartó személyként jelenik meg, aki a szerelem bűnébe esve eltávolodik feladatától, és ez okozza a vesztét. Az ünnepi alkalmakon elvárás volt a szórakoztató programokkal szemben, hogy (csakúgy, mint az írás művészete) tanítsanak is, szolgáljanak tanulsággal a világról, ugyanakkor arra is volt lehetőség, hogy különböző interpretációk jelenjenek meg ugyanabban a kérdésben – látjuk: a szerelem két ellentétes jelentésben tételeződik a két műben. Hogy közülük melyik az igaz, ennek eldöntése nem az irodalom kompetenciája, hiszen az a verisimile, a lehetséges tartománya volt, sőt, a humanista elgondolás szerint az ember, éppen emberi létének korlátjai miatt, soha nem is juthatott a teljes, egyedüli igazsághoz. Viszont az itt kínált megfejtés nemigen lehetett szimpatikus a befogadó közönség számára, legalábbis e helyzetben, az ünnep alkalmával másként, másnak szerette (volna) látni a világot, s az udvar önmagával kapcsolatos egyik fontos elképzelése éppen az, hogy képes újrateremteni a hajdani aranykort – még ha tudatában is van annak, hogy ez csak a játék virtuális világában lehetséges. A közvetlen utódok már úgy formálják át a Poliziano kínálta mintát, hogy az megfeleljen e kívánalmaknak, így születik meg a pastorale műfaja. Hasonlóképp sikertelen az ajánlott literátorszerep is, az udvarban a hatalom szolgálatába álló, hajdani humanista lassan hivatalnokká váló értelmiségiként talál helyet, s majd csak a XVIII. században merül fel a változtatás igénye. Annak ellenére, hogy a modellt nem követik, mégsem kudarc, mégsem sikertelen mű az Orfeusz története, hiszen a korban egy szöveg érvényességét nem a követők, az általa kínáltakat elfogadók biztosították, hanem az, hogy része tudott-e lenni az irodalomban folyó beszélgetésnek, hogy így vagy úgy de viszonyultak-e hozzá.