Szintek; Egyre; Billentyűk; Kávé

SZINTEK

Ülök a lenti vécén, s a csatornacsövön át,

szagzáró vízrétegen keresztül

szűrődik felém, amint tizenegy éves

fiam egy szinttel feljebb énekel.

Zümmögő szúnyoghang, tengeralattjáró

morzejele, nem tudom, születése előttről

jön-e vagy halálom utánról.

Látom őt a jövőben, utcán áll, ferde fényben,

kabátban, rágyújt, ha dohányzik,

nem gyújt rá, ha nem.

Dallamot dünnyög, hallom a kettőnket

elválasztó idő közegén keresztül,

hallom egy szinttel lejjebb, ahol

akkor leszek.

EGYRE

Egyre kevesebbet adok,

Egyre többet védekezek,

Sokak közt magam maradok,

S magamtól ki védene meg?

Kavicsok a nyelvem alatt,

Nyelvem egyre jobban pereg:

Kővé szilárdult szópatak,

Szavakból nagy kőgörgeteg.

Tanulgatok hallgatni is,

Miként templomi perselyek,

Akár igaz, akár hamis

Hang hull belém, megcsörrenek.

Újabban, ha mérges vagyok,

Egypár tányért földhöz verek,

Ezernyi arcom csillan ott:

Szerte köröttem repeszek.

Újabban, ha mérges vagyok,

Ezer darabra szétesek,

Ezer arcot toldozgatok,

Mint filmkockákat filmesek.

BILLENTYŰK

Te odalenn zongorázol

én verset írok idefenn

hogyha egymáshoz közelednénk

gyermekeink közénk pörögnek

a te szoknyádba kapaszkodnak

az én ingembe akaszkodnak

kik öleléseinkből lettek

meghiúsítják ölelésünk

mire este lesz elaludtál

mikor reggel lesz én még alszom

majd beleöljük billentyűkbe

te odalenn a zongoránál

én idefenn számítógépnél

amit elmondanánk egymásnak

egyetlen nagy ölelkezésben.

KÁVÉ

Az imént szellőztettem, belopózott a

füstszag, láthatatlan hajszálerekre bomolva

hálózza be most a szoba testét.

Hogy hideg lett, a fűtőtest rákapcsolt,

most melege zsibbaszt, lüktetve terelget

ide-oda, mint tengernyi hévíz.

Szárad egy fekete nadrág, megperzselt

lenszálak szaga erezi orrhámomat belülről.

Ahogy iszom, belém lopózik a kávé,

belé lopózom, bokáig tocsogok fekete

levében, bokámon fekete buborékokból

gyöngyöző bokalánc. Kortyolok újra,

már derékig ér, fekete ruhám lefoszlik,

testemet bennszülöttre festi a lé.

Kortyolok, és négermód lebegek összekuporodva,

szemgolyóm az éjben hangyatojás, világít,

tejszínes csíkokká kavarodik a beeső fény,

oldódik a papírlap selyme, olvadozik

belső havazásom.