Végső Dolgok: a Pokol; Rosarium a Végsőről; Nagyheti szekvenciák [ X.]

Végső Dolgok: a Pokol

Csak ült az ágya szélén, s várta Őt –

már évek óta. Azt mondta, nem tudok

felejteni, hiába. Olyan ez a nap, mint

bármi más, mint egy szoros burok –

mondta napra-nap. És nem tudott

meghalni sem, hiába. Nézte a falat.

A szemében nem volt már semmi fény.

Csak néhány régi dolog átszaladt

fejében. Tétova mosoly. Most hol vagyok? –

kérdezte. De nem várt már semmi választ.

Ahogy a többi kérdésre sem hitte, hogy lehet

felelni még egyáltalán. Belátta már azt,

hogy nincs semmi, ami megérné felkelnie

annak, aki elesett. „Talán egy másik élet…”,

mondta néha. Hiába. „Mert elárulom Őt

azzal, hogy még a gyilkosok közt élek.”

Rosarium a Végsőről

Mert nincsen vége semminek,

elmúlt a nap, és véle az Ítélet.

A fákra alkonyat borult,

és tél lesz, és újra félnek.

Nem mossa meg hava a télnek,

mert Jézus és Szibilla téved.

Az este elvitte színét minden levélnek,

az égen füst, pára és leheletnyi rémek.

A földben hullák fekszenek,

a mosolyuk nem lesz kerek.

A foguk között giliszta jár,

míg a világ gyászban áll.

Az embert váltsa meg más,

mert nem lesz több feltámadás.

Ha Krisztus majd a Földre téved,

a sírban többé nincsen élet.

Nagyheti szekvenciák [ X. ]

A bűn olyan, mint bármi más a tévén,

   a csatornák között, ha váltogatva

rátalálnak egy olyan adásra,

amelyben a nézőt megalázzák azzal,

   hogy fejét nem tudja elfordítani,

miközben látja önmagát

a szégyen díszletei közt nevetve,

  mert nem tudja, hogy ő volt aznap este

a szívzabáló véres ördög teste.