Kalligram / Archívum / 2005 / XIV. évf. 2005. május–június / Betegségmonológok a vers ágyában

Betegségmonológok a vers ágyában

       

Az ún. halálversek katartikus élménye általában azáltal artikulálódik, hogy az egyirányúsított és beszűkült létélmény ereje érinti meg az olvasót. A halál mint legfőbb idegenség minden metafizikai argumentáció kezdete és végpontja is egyúttal: a materialista számára a végső eltűnés és a jelet nem hagyó enyészet bizonyítéka, a deistának egy másik, tökéletesebb világ felfoghatatlan valóságának kiindulópontja. A halálról való beszéd a jövő jelenbe exponálása által a félelemről emlékezik meg. Lételeme a hiány: hiányzik a test, ami a halálról való beszéd közben eltűnni látszik, érvényessége felfüggesztődik. Hiányzik az individualitás, hiszen a halálról való beszéd nem a saját, megvalósult halál átélt referenciájához kapcsolódik. És hiányzik a halál is: a halálról való beszéd a már meghaltak haláláról szólhat, csak azok halála létezik – de azok a kreatúrák, akik megtapasztalták, vagyis meghaltak, nem szólalnak meg, nem mondják el saját halálukat.

Varanaszíban, azaz Benáreszben, ami talán a világ legősibb ma is létező városa, a hullák hasonlatosak az épületekhez; a hulla anyaga részét képezi a városnak. Ahogy Párizsnak az Eiffel-torony, Londonnak a Tower, úgy Varanaszínak a hullák a biztos pontjai. Pedig a legtökéletesebb módon roncsolják és fárasztják. A ghatok, Varanaszínak a Gangeszbe nyújtózkodó lépcsősorai, a test megsemmisítő terepei. A farakásokról, amiken a testeket égetik, gyakran le-lecsúszik egy-egy kar, kézfej, lábszárcsont, a koponya. Gondosan visszaemelik egy piszkavasszerű fadarabbal. A félig égett hullát a Gangeszbe szórják, de vannak testek, amelyek nyersen kerülnek a szent folyóba. A víz lassan úsztatja a felpuffadt, lepelbe csavart anyagot. Egy kis kosár, ruhával gondosan letakarva.

Európában az enyésző testeknek ott a kórház. A kórházban az orvosok és a nővérek a művészek, a test a műtárgy, a szike a toll. A halál megtapasztalása nem más, mint a kórházról való tapasztalat. Lehet könyv nélkül sírni, a test váladékai hatalmi pozícióba kerülnek a steril falak között. Közben tangában és fekete csipkemelltartóban futkosnak az egészségügyi alkalmazottak.

Nemrég két fontos verseskötet jelent meg a magyar irodalomban, amelyek átírták és kiterjesztették a halálversek műfaját. Borbély Szilárd Halotti pompa (2004) című verseskötetére és Parti Nagy Lajos grafitnesz (2003) című kötetének Őszológiai gyakorlatok című versciklusára gondolok. Míg Borbély Szilárd könyve a halál technicizált tragédiájának a legapróbb részletekig történő kimerevítésével fogalmazza újra a halálköltészet témáját, addig Parti Nagy Lajos Dumpf Endre által, illetve rá hivatkozva a halál tragédiáját a paródia kódjain át tartja fenntarthatónak. Az Egy kis kosár című Parti Nagy-vers tulajdonképpen az Őszológiai gyakorlatok részeként olvastatja magát, egy új kötet ígéreteként.

   

* * *

A vers bibliai motívummal kezdődik, a csillag (üstökös?) egyrészt Jézus születésére, másrészt a kozmikus dimenziók jelenlétére utalhat. A metafizikainak ennyire erőteljes jelentkezése az első két sorban parodisztikus viszonyba lép a mottóval – „sarlóból nem lesz szalonna” –, illetve a helytelenül használt vonatkozó névmással. A „kinek nem sajnál / az enyészet” fordulatban a „sajnál” a paronomázia alakzatán keresztül a „használ” lehetséges jelentése felé mutat, a „kinek” vonatkozhat a csillagra, a földre és „Dumpf Endre” költőre is. A bibliai párhuzamokat erősíti a „latrina kriszti” név is: a kriszti a néven keresztül Krisztus női párjára utal: az egészségügyi nővér karitatív Krisztusként jelenik meg. Bonyolultabb a „latrina” jelző vagy vezetéknév lehetséges értelmezése, bár itt is parodisztikus bibliai allúziókkal találkozhatunk. A „latrina” első szótagja az újszövetségi lator jelentésébe torkollhat (ráadásul a férfi lator női névpárja a latrina lehetne), a két utolsó szótag pedig az „inri” variációjaként is felfogható. A kórházi nővérek jézusi szerepkörben láttatása az írás képzetével kapcsolódik össze – „hull az egészségügy papírja” –, s az írás és szenvedés egymásra kopírozásaként olvastatja a kijelentést, miközben a populáris regiszterből ismert sláger átalakításaként is olvasható: „hull az elszáradt levél”.

A „derengessétek” passzív igéből cselekvővé változik a költői szóalkotás következtében a második strófában, s a „hűlő / sárnyom” a haldokló ember értelmében mint elhasznált, szentimentális-romantikus azonosítás lepleződik le. A „tűreszelő” tűje a szövés finom eszközeként a fájdalom reszelő érzésével párosul: a műtőbársony szövőszéke így válik az írás és az operáció közös terepévé: a fájdalom és a mestermunka együttes lehetőségévé. Verlaine és Tóth Árpád Őszi chansonja a strófa utolsó szava által idéződik fel; míg ott a halál műfajaként a chanson, Parti Nagy versében a halál megszólalásaként a paródia és a humor jelenik meg.

 

* * *

A malom a babitsi halálvers értelmében az emberhúst ledaráló iszonyú szerkezet (Húsvét előtt), Parti Nagynál a tökéletes mestermunka: „szépen szitál”. Az ember mint finomliszt az esztétikummal („szépen szitál”) és a kozmikus dimenzióval („holdpor”) válik rokon minőséggé.  Malom a Holdon („holdba”): a hold túlságosan is telített képzete (éppúgy, mint a csillagé, lásd az első versszakot) üres mező. Az ember sima lisztként szép és isteni.

 

* * *

A kórház a mitológiai alvilág szerepében tűnik fel, a laborasszisztens szállítja át a túlvilágra. A fizetség nem ezüstpénz (ezüst-Hold), hanem a vér, miközben az alvilágban megtett egész út felszámolódik: „vegyed a (...) / vámom és révem”.

 

* * *

Az ötödik versszak nyűtt vonója méhkas, a méhek pedig fecskendők. Úgy szúrnak, ahogy hegedül: a vonó a művész eszközeként az önmagából csiholt, tudatosan előhívott fájdalom motívumaként jelenik meg. Ez a tudatos, gondosan felépített, mesteri munkaként megjelenített parodisztikus, intertextuális fájdalom az utolsó sorban kulminál: „vénám cigány”.

 

* * *

A lég és a tör oppozíciója a cselekvés két oldalán elhelyezkedő élő anyag helyzetét mintázza. A cselekvés megállíthatatlan („kiszúr beszúr”) gyönyör az egyiknek (gyógyítás), megszakíthatatlan szenvedés a másiknak (a gyógyítás elszenvedője). Kosztolányi: „egy hatalmas úr” vendégeként nem élő személyre gondolunk, hanem a kórház perszonifikált és technicizált testére (kisz úr, besz úr).

 

* * *

A csasztuska- és fényes szelek-nemzedék megszólaltatása („hej máma”) a kórházban, a lírai optimizmus paródiája. A teljesen elgyötört test a totális diktatúra által elgyötört társadalom képében realizálódik. Innét értelmeződik ironikusan a „jó hogy van választék” kijelentés is: a „választék” mint (politikai) választás.

 

* * *

„Nápolyis- vagy pofa- / zacskaját felfújja” az életjelek paródiája. Az imitált élet jellegzetesen kórházi. Innét érthető az a tapasztalat, hogy a kinti világ lényeges elemei kimosódnak a kórházi létezésből. Például a név: „p. bácsi kórtermünk öregje”. A kórházban elveszített név és identitás azonban túlságosan kézenfekvő lenne egy Parti Nagy-vers számára. Élet és irodalom megszakíthatatan oszcillációja oldja fel a közhelyes gondolatot, hiszen „p. bácsi” a legendás P. mester, azaz Anonymus, a magyar irodalom nagy öregje. „Kórtermünk”, vagyis a „Magyar Irodalom” doyenje. Az irodalom mint kórterem, és a benne alkotó, fekvő költők (Babits, Vörösmarty, Kosztolányi...).

 

* * *

A „cola light-en / nem jön hajó” Petőfi-átiratként is funkcionál: azért a Cola Light az úr.

 

* * *

A Parti Nagy-poétikára tett ironikus, önreflexív kijelentés: „kórházi ágy a mondat”. Ezek szerint a kifordított, ironikus, paronimikus, rontott, parodisztikus Parti Nagy-szövegek, -sorok tulajdonképpen beteg mondatok. Az irodalom mint betegség a szöveg anyagára vonatkozik: a lírai alany a betegség terjesztője és gerjesztője...

 

* * *

...tulajdonképpen egy betegségirodalom-, betegségmondat-gerjesztő üzem, amelyben normálismondat-átszerelés folyik, hazafias felhangok nélkül, szakmai ártalomként.

 

* * *

A népies keresztrímes és a gyermekmondóka stílusparódiájaként megírt kórházvers próbája, amelybe beleír a valóság tapasztalata: „sőt sőt az ember / derékig szőrös”, „Szabó Ödönné / van szolgálatba”.

 

* * *

Ebben a versszakban meghatározhatatlan a beszélő kiléte. Mózesként funkcionálhat a lírai alany, egy kórházi szexuális kaland a női pácienssel, gondozóval. Másrészt a szimbolikus operáció lehetősége is felsejlik: a testnek új törvényt adó orvos (Mózes) megnyitja a test kapuit, ami meztelenül tárul fel. Szerelem és operáció: a test megszerelése és megszeretése.

 

* * *

(...) Éles szemű esendőségek.

 

* * *

A kórház mint tanfolyam, a betegség elsajátításának iskolája. Innét nézve a betegség nem természetes állapotnak, hanem tanult mesterségnek tűnik. A betegségmesterség elsajátítása csak az első lépés a halálmesterség elsajátítása felé. Az első leckék, előadások témájának egyike az ősi géztanfolyam, az egyiptomi múmiák viselkedési kódexének elsajátítása.

 

* * *

Az utolsó leckék a jelenkori haláltechnikák. Felborul az időrend: először a műtőasztalon, a kisollón kell felmondani a halottleckét, aztán a krematóriumban átalakulni egy bögre hamuvá (Bögre azúr). A halott a fájdalom medializált jelei által lép át a gyászolóba: bögre hamuként foglalja el a helyét bennük. Tizenhatodik lecke a kórházegyetemen.

 

* * *

Örkény-párhuzam: Mi az, amit húz? Á, azok csak a beleim. A test mint plomba az élet örömein elszakítja a testnek az élvezet forrásaként való felfogását, s ezzel a kereszténység ideogramjába helyezi magát. Ezt erősítik a nyitósorokban megjelenő templom és ministráns kifejezések. A keresztény egyház mint a halál hivatalos színre vivője, a szertartás mint haláljáték jelenik meg. A misztériumból azonban kilóg Freud nemi szerve és Örkény vastagbele, a halál erotikus, orgiasztikus – és beszennyezi a fehér ministránsruhát.

 

* * *

A kórházból hazatérő zavartan téblábol. Valójában csalódott, nem arra számított, hogy a gyógyítás folyamata sikeres lesz. Miért akkor a kiképzés a halálra? Miért a vizsgák, procedúrák és feleletek. És csalódott, hogy egészségesen kell viselkednie. Hová tűnt a halál?

 

* * *

A kórházban fehér kendővel letakart mózeskosarak az ágyakon. Ott születik a halál, ringatózik a vaságyakon, útban a műtő felé, a műtőből. Minden halál egy-egy vers (Vörösmarty), a test beleírja a sárba. A föld papírlap, arra nyomtatja az ember a hulláját. Ez a tökéletes műalkotás. Egymásra rakódnak a hullák, átírják egymást. Miközben ír, belenyomja a hulláját a földbe, ami a másik ember teste. Egy kis kosár föld kering az űrben.

 

* * *

Parti Nagy Lajos halálverse megfoszt a halálnak természetes állapotként való szemlélésétől. A halál többszörös idegensége nemcsak a tapasztalat hiányaként jelenik meg: a halál írhatóságának problémájaként. Mindig egy másik halál jelenik meg sajátként, a nyelv és az emberi hús leépülése egyetemes, tökéletlen, nevetséges. Hiszen ebből a leépülésből máris megszületik egy új, tökéletesnek gondolt (mert leírt, vállalt) nyelv, egy új emberi hús üzenete. Parti Nagy Lajos halálverse nem az egyirányúsított és beszűkült létélmény ereje által érinti meg az olvasót, hanem a nyelvi kompetenciák kiterjesztése révén. A halál identitásának mediális és intertextuális szétszakítottsága szép szabadságélmény.

A halál botrányának paródiája ez.