A szél verse Valdemar Daahoz
Én írok levelet Magának –
kell több, nem mond ez eleget?
Szeretem, Daa úr, a lányát,
ahogy ő szeret engemet.
Nevelném lelkem cserepében,
szeretném minden szerepében,
sugárzana az áhitat
belőlem, ami átitat.
Szellőimmel úgy simogatnám,
hogy legyen mindig jó neki,
de nem is ezt a szót használnám,
hanem: hogy legyen isteni!
Daa úr! Itt nincs más feladat:
add hát nekem a lányodat.
Isten őrizz, hogy letegezzem –
tiszteletlen nem lehetek.
Suhogok itt e női kertben,
s megcsókolom a levelet,
és meg a törzset és az ágat,
mindent, amit a szél imádhat,
mindent, amit a szerelem
megszerettetett énvelem.
A fákról ha lekúszom én,
akkor Idára gondolok –
de mit beszélek! Mikor én
mindig, mindig rá gondolok –
arra kérem, higgyen a vágynak,
s a kigyúlt arcú, szép Idának.
Mert – látja, ezt is csak most mondom! –
lánya is szeret engemet.
Amennyi csillag az égbolton,
annyiszor mondja nevemet,
annyiszor susogja a vágyat
fülébe a süket világnak,
annyiszor rimánkodik hozzám
„ó, szél, te szél, tépd le a szoknyám”…
és mennyi más ilyen sóhajtás
hagyja el ajka bimbaját –
ó, nem is hinné, mennyi rontás
karcolja szíve pitvarát!
Szóval, Daa úr, itt nincs mese:
a lány szeret, ide vele!
És ha nem adná, vén pribék,
hulljon ki minden haja szála,
ne halljon többé semmiképp,
nőjön rozsda az aranyára,
úgy álljon meg a rossz szive,
hogy ne segítsen semmi se,
ne kapjon többé levegőt,
ahogy nem kaptam én meg Őt!
Dühöngjön, ahogy én dühöngök,
tombolva dúl a fájdalom,
s ahogy a vihartépte rönkök
gurulnak szét a vágyakon –
úgy szenvedjen! S ne értse többé,
hogy mit jelenthet ez: „örökké”!