Hazatérés Hellászból; A siracusai Timolaosz; Sírfelirat; Második Odüsszeia; Poszeidóniaiak; Menekültek
Déri Balázs fordításai
Hazatérés Hellászból
Tehát hamarosan befutunk, Hermipposz.
Holnapután, gondolom: így mondta a hajóskapitány.
Legalább a mi tengerünkön hajózunk:
Ciprus, Szíria és Egyiptom vizein,
pátriáink szeretett vizein.
Miért vagy ily hallgatag? Kérdezd meg a szívedet:
amíg Hellásztól távolodtunk,
nem örvendeztél te is? Érdemes áltatni magunkat? –
Természetesen nem lenne göröghöz méltó.
Fogadjuk már el az igazságot:
mi is görögök vagyunk – mi mások lennénk? –,
de ázsiai vonzalmakkal és érzelmekkel;
de olyan vonzalmakkal és érzelmekkel,
amelyek néha idegenkedést keltenek a görögségben.
Nem illik hozzánk, Hermipposz, hozzánk, filozófusokhoz,
hogy olyanok legyünk, mint némely kiskirályunk,
(emlékezz csak, hogy’ nevettünk rajtuk,
mikor meglátogatták dolgozószobáinkat):
akiknek tüntetően hellenizált
és (micsoda szó!), makedón külszíne alatt
hol Arábia bújik elő egyre-másra,
hol Média, melyet nem lehet ráncba szedni,
és micsoda nevetséges trükkökkel igyekeznek
az istenadták, hogy ne lehessen észrevenni.
Ó, nem, nem illenek ezek a dolgok hozzánk.
A magunkfajta görögöknél nem járja az efféle kisszerűség.
Szíria és Egyiptom vérét,
amely ereinkben folyik, ne szégyelljük:
viselkedjünk eszerint és legyünk rá büszkék!
A siracusai Timolaosz
Timolaosz Szicília első
városának első zeneművésze.
A nyugati görögök
Nápolyból és Massiliából,
Tarentumból, Regiumból és Agrigentumból,
és akárhány más városból partjait
a Nyugatnak görög kultúrával koronázzák,
tömegestül igyekeznek Siracusába,
hogy meghallgassák a híres zeneművészt.
Legbölcsebb a lírában és kitharában,
de ismeri a finom háromlyukút is,
a leggyengédebbet a gyengéd fuvolák között.
A pún sípból panaszos dallamot csal elő.
S mikor líd hárfáját kezébe
fogja, a húrok a forró Kisázsiának
bocsátják ki költészetét – beavatást
élvetegségbe és édes merengésbe,
Ekbatana és Ninive aromáját.
………………………………
………………………………
De a tömeg dicsérete közepette,
a soktalentumnyi ajándék közepette,
igen szomorú a jó Timolaosz,
a nemes szamoszi nem deríti fel,
és hallgatásával sérti a lakomát.
Meghatározhatatlan fájdalom fogja el,
nagy tehetetlenségének fájdalma.
Üresnek érzi hangszereit,
holott tele a lelke muzsikával.
Titkos hangjait hogy kiöntse,
hiába küzd kínnal és kitartással:
legtökéletesebb harmóniái némák
maradnak, s bensejében lappanganak.
De a lelkesült tömeg csodálja,
amit ő ócsárol és lenéz.
Riasztja a dicséretek harsány hangja,
a soktalentumnyi ajándék közepette
szórakozottan áll a zeneművész.
Sírfelirat
Idegen, a Gangesz partján fekszem, én, a szamoszi
ember. Ezen a barbárnál is barbárabb földön
éltem fájdalommal, verejtékes munkával és
jajkiáltással teli életemet. Ez a folyamparti sír
sok szenvedést zár magába. Az arany tiszta
vágya űzött átokkal terhes kereskedés felé.
Indiai partra vetett a vihar,
és szolgának adattam el. Öregkoromig
elcsigázódtam, dolgoztam egyhuzamban –
megfosztva görög beszédtől, és partjától
távol Szamosznak. Ezért most nem szenvedek
borzalmasan, s nem gyászolva megyek Hádészba.
Ott leszek polgártársaim körében.
És attól fogva görögül beszélek.
Második Odüsszeia
Dante, Inferno, Canto XXVI
Tennyson, „Ulysses”
Odüsszeia – második és nagy –,
az elsőnél is nagyobb talán. De jaj,
Homérosz nélkül, hexameterek nélkül.
Kicsi volt atyai háza,
kicsi volt atyai városa,
és az egész Ithaka kicsi volt.
Télemakhosz gyengédsége, hűsége
Pénelopénak, atyja öregsége,
a régi barátok, a nép,
az odaadó nép szeretete,
boldog megnyugvása a háznak
átjárták, mint örömsugarak,
szívét a tengerjárónak.
És mint sugarak le is nyugodtak.
A sóvárgás
elfogta a tenger iránt.
Gyűlölte levegőjét a szárazföldnek.
Álmát zaklatták éjjelente
a napnyugat kísértetei.
Elfogta a nosztalgia
a hajóutak iránt, és a reggeli
érkezések iránt a partokra, ahová
– micsoda öröm! – először lépsz.
Télemakhosz gyengédségét, hűségét
Pénelopénak, atyja öregségét,
a régi barátok, a nép,
az odaadó nép szeretetét,
és békességét és megnyugvását
házának elúnta.
S elmenekült.
Mikor pedig Ithaka partjai
fokról fokra elhalványultak előtte
és teljes vitorlázattal hajózott nyugat felé,
az ibérek felé, Héraklész oszlopai felé –
messze az egész akháj tengertől –
érezte, hogy újra él, hogy
levetette súlyos kötelékeit
ismerős és családi ügyeknek.
És a kalandor szíve
gyönyörködött hűvösen, üresen szeretettől.
Poszeidóniaiak
A poszeidóniaiak, akik a Tirrén-öbölben laknak, eredetüket tekintve görögök, de elbarbárosodtak s tirrének avagy rómaiak lettek; beszédüket is fölcserélték, és szokásaik közül is sokat megváltoztattak, de a görög ünnepek közül egyet ma is megülnek; ezen összegyűlnek, s felidézik a régi neveket és hagyományokat, s egymás előtt jajveszékelvén és könnyezvén távoznak. Athénaiosz
A görög nyelvet a poszeidóniaiak
elvesztették, annyi évszázadon át tirrének
és latinok és más idegenek közé keveredve.
Az egyetlen, ami őseiktől rájuk maradt,
egy görög ünnep volt, szép ceremóniákkal,
lírákkal és fuvolákkal, versenyekkel és koszorúkkal.
S szokásuk volt, az ünnep vége felé
hogy régi szokásaikat elbeszéljék,
és a görög neveket elismételjék,
melyeket már alig néhányan értettek.
És mindig mélabúsan ér véget az ünnepük.
Mert visszaemlékeznek, hogy ők is görögök voltak –
itáliai görögök voltak régebben,
és most hová süllyedtek, mivé lettek,
hogy barbármód élnek és beszélnek,
kivetve – mily szerencsétlenség! – a görögségből.
Menekültek
Alexandria örök. Ha egyenest lesétálsz valameddig
azon az úton, mely a Hippodromnál ér véget,
olyan palotákat és emlékműveket látsz majd, amelyek zavarba ejtenek.
Bármennyi kárt szenvedett is a háborúkban,
bármennyire összezsugorodott, örökké csodálatos hely.
Aztán meg kirándulással, könyvekkel
s mindenféle tanulmányokkal jól telik itt az idő.
Este összejövünk a tengerparton,
mi öten (mindannyian álnévvel,
persze) meg néhány más görög
abból a kevésből, akik a városban maradtak.
Egyszer vallási ügyekről beszélünk, (itt némiképp
katolikusnak látszanak), máskor irodalomról.
Tegnapelőtt Nonnosznak olvastuk a verseit.
Micsoda képek, micsoda ritmus, micsoda nyelv, micsoda összhang!
Lelkesedtünk, csodáltuk a panopoliszi költőt.
Így telnek a napok, itt időzésünk
nem épp kellemetlen, mert – magától értődik –
bizonyosan nem tart örökké.
Jó híreket kaptunk, és akár
Szmirnából történik most valami, akár áprilisban
barátaink elindulnak Épeiroszból, terveink
sikerülnek, és könnyen megdöntjük Baszileioszt.
S akkor majd rajtunk a sor.