Utas és holtidő

[AZ ÚT KÖZBEN LEVÉS]

Az utazásról nemrég egy felolvasóest keretében kellett beszélnem, azaz gondolkodás nélkül villantani fel fontosnak vélt élményeket – pillanatok alatt. Az apropót egy néhány éve megjelent kötet, a Miért Szicília adta. Még jó, hogy nem kérdezte meg, tényleg, miért. Válaszkísérleteim korábban is egy egész könyvet igényeltek, nem hiszem, hogy ez most könnyebben menne.

Sajnos nem vagyok nagy utazó, válaszoltam, a szó fizikális, földrajzi vagy valós értelmében, bár időnként szeretnék az lenni, olyan talán, aki egy ilyen kérdésre utazós anekdoták tucatjaiból választja ki az alkalomhoz éppen legjobban illőt. Némi anekdotikus elem azért vegyült kamaszkorom szocialista országainak megismerésébe, de hát az meg kinek nem volt meg. A nyolcvankilenc óta születetteknek, de ők már úgyis unják.

Marad tehát a képzelet, az albumok, a festett vagy valós tájképek szemlélésén keresztül vezető út, naplók és útikönyvek leírásain keresztül. Olaszországba és Szicíliába is már csak akkor jutottam el, amikor képzeletem már agyon volt fertőzve. Ennek ellenére otthon éreztem magam, noha néha hasadozott kicsit a tudatom az ideák és a való világ között.

Valahol erről szólt az aktualitást szolgáltató Szicília-kötet is, meg persze arról, hogy vannak helyek, melyek ismerős ismeretlenségükkel mágnesként vonzzák az embert…

Mindenesetre a konkrét utazás egyfajta tudatállapot-változást jelent inkább – dacára a térben történő a mozgásnak, távolodásnak, attól a helytől vagy ponttól, amit otthonnak nevezek, sőt annak is érzek. Ilyenkor az idő lineáris folyása megszűnik, ami közhely, de nagyon jó érzés. Felszabadító. Az ember menekül a megszokott (megunt) otthontól a bizonytalan, a szabadsággal kecsegtető ismeretlen felé.

De csupán az érzés jó. A megérkezés az ismeretlenbe, a bizonytalanba sose tud olyan lenni, mint elképzeltük. Persze, hisz ilyen a metafizika természete. Az elérhetetlennel kecsegtet. Aztán ott vagy, megszokod, megismered kicsit, és már nem is olyan jó, egyre többször gondolsz arra, miért is akartál otthonról ide menekülni. Nem érted magad. Tapasztalat, bíztatod magad, ez is. Aztán hazafelé, végre, ugyanaz a felszabadító érzés. Útközben.

„Folyamatos” jelen időben érzed magad. Az embernek mindenesetre kell néhány doboz sör vagy egy-két jó erős dupla, hogy rendesen át tudja adni magát ennek az érzésnek. Engedd, hogy szabad legyél.

Másfajta szabadság az, ha végigdurmolod az utat. Nekem soha nem sikerül. Akinek ez megy, az csodák csodája, reggel egy egészen új helyen találja magát, ez se lehet rossz dolog. De nekem ez ritkán adatik meg, csak nagy fáradságok árán. Ülök a sötétben, bámulok ki az ablakon, suhannak a városok, falvak, mezők, bokrok, fák, villanypóznák.

Ezért a látványért biztosan megéri utazni. Bámulni kifelé, mindentől megszabadultan, figyelni egy kisváros csendes fényeit, elképzelni, hogy a kései utcán egyedül baktató középkorú, zakós férfi a szeretőjétől tart hazafelé. Kissé borgőzösen, mert útközben, beugrott egy zárás előtti kiskocsmába. Öröm vagy bánat ül a szíve csücskén, otthon megeteti a macskáját, majd betesz valami régi, finom dzsesszt, fejhallgatón, s a karosszékben nyomja el az álom. Én meg éppen ezt az álmot látom, lebegtetem magam előtt.

Miközben persze már rég elhagytuk a várost, ránézek az órára, s látom, mindössze percek teltek csak el az előző ránézés óta. A továbbiakban igyekszem nem képzelődni, élvezem a táj szinte észrevétlen változásait. Szinte, hiszen közben megváltoztak a fényviszonyok, ránézek ismét az órára, órák teltek el.

Én mindig várom a reggelt, egy újabb lehetőséget, életet, reményt. És várom az első reggeli pihenőt, amikor ki lehet kászálódni, megmozdítani az elgémberedett tagokat, no meg a vérkeringést. Az első reggeli kávé mérgező kortyait. Ahogy nagyon jól esik, minden reggel, újra és újra. Közben a szürreálisból valóságossá változik a táj bennünk. Másképp látjuk a fényeket, sőt az egész világot a reggeli kávé után.

A kávé íze olyan, mint az utazás folyamata, abban a pillanatban állandónak, megdönthetetlennek tűnik, olyan erős az élmény, aztán hopp. Elmúlik, mintha sose lett volna. Másnap reggelig persze, hisz épp ez benne a szép.

Eljutni, egyik helyről a másikra, tömegközlekedéssel, hosszabb távon valamiféle spicces, félálomszerű létállapotot jelent, kizökkenést abból a megszokott tér–idő rendből, amelyben általában élsz. Egyszer betegen utaztam hazafelé, a vasútállomásra megérkezve s ott helyi járatra szállva igen magas lehetett már a lázam, a tíz percnyi utazás egy egész éjszakányinak tűnt. Filmkockánként érzékeltem a várost. Soha addig.

[A MEGÉRKEZÉS AMBIVALENS ÉRZÉSE]

Késő éjszaka váratlanul felhívott egy barátom, hogy sürgősen találkoznunk kellene. „Azóta” (fél éve) gyötri néhány kérdés, kötetemmel kapcsolatban, melyekre mielőbb válaszolnom kéne.

Az egyik ilyen kérdéses hely egy szigetről, megérkezésről, körkörös lépcsőkről, sóhajról és falak hallgatásáról szól. A valós élmény hátterére lett volna kíváncsi, egyáltalán volt-e ilyen. Barátom számára ez a saját hazaérkezésének leírása, megérkezik a lakásába, beteg édesanyja ápolása után, nap mint nap, a tehetetlenségé, hogy hiába érkezett meg, képtelen nekiállni bárminek is, írni vagy olvasni, vegetál az ágyon ülve, legfeljebb egy-egy lemezt képes meghallgatni.

Mit lehet erre mondani. Hümmögni, hogy hát igen is meg nem is. És hogy nem is tudom kicsoda mesélt éppen arról, hogy a versbeli élmény milyen összetett is. Satöbbi.

Természetesen őt nem ez érdekelte. Az élmény azonossága. Amit nem mondhattam el neki, mert már új témába vágott…

Nem mondtam el neki, hogy ez a szöveghely a szicíliai partraszállásom egyfajta dokumentuma, a megérkezés ambivalens érzésének rögzítése. Csalódottságról ugyanis szó se lehet, hiszen az általam idealizált hely valóságos szépsége cseppet sem maradt el a képzeletbeli mögött. (Azt hiszem.) Nem állítom, hogy a mitikus szörnyek felbukkanását halál komolyan vártam volna a rövid kompút során… Mégis, Szkülla és Kharübdisz között áthajózva a messinai szoroson valami torokszorító érzés kerített hatalmába. A kompon még feszült várakozással tekintgettem a vízbe, és a másik part felé, de a kikötőben már egyre inkább eluralkodott rajtam valami csalódottságszerűség, ami az utazás végcélját elérve mindig rám szokott törni. A víz, az ottani tenger nyugodt, gyönyörű zöldjére most is élesen emlékszem.

Egy egykor délvidéken élő szerző méltatlanul elfeledett szövegéről is hallgattam, noha jól emlékeztem utazós prózáinak egyikére, melyben (talán) egy görög sziget leírásakor lépcsőkről, körbe futó falakról írt, igen expresszíven.

Messinában nem voltak ugyan lépcsők és körbe futó falak, mégis ugyanez az érzés kerített hatalmába. A körbe futó falak és lépcsők valószínűleg taorminai élményátvetítések, a magas sziklára épült városkából csak felvonóval vagy a sziklába vájt lépcsősorokon lehetett lejutni a tengerpartra, s nekünk, kevés pénzünk lévén, mindig a lépcső jutott, a feleségemmel, ami a sziklás táj szépsége mellett komoly fizikális erőfeszítésbe is került a többnyire negyven fokos hőségben.

Melyik élmény rakódott a másikra, nem tudom, és nem is hiszem, hogy célravezető lenne boncolgatni. Mindenesetre jó, hogy barátomnak saját élményét adta vissza. Ennyi elég is. Sőt, ez a legtöbb.

[A LÉLEK TÁJAI]

Mindezek után talán úgy tűnhet, utazni csupán sötét buszba zártan érdemes, s az utazás céljának eléréséről pedig jobb, ha nem is beszélünk, úgyis csak frusztrálja az embert. Ezért aztán nem árt megjegyezni: „Az út végén felsejlő cél nem független a megtett úttól.” (Losoncz Alpár)

Mindenesetre fogadjuk el, hogy vannak helyek, olyan pontok a világban, melyek időnként mágnesként tudják vonzani az embert, végcélként. Valószínűleg mindenkinek vannak ilyen vonzáspontjai.

Világlátott és -járt, ötven évet külföldön töltött öreg barátom költészetében például az otthontalanság érzése párosul a lekopott, csupasz sziklás, jég, eső, napsütés koptatta (más számára) barátságtalan tájak iránti vonzódásával. Barátom lévén tudom, a Kanári-szigetek legsivárabb, legelhagyatottabb vulkáni szigetén szerette volna nyugdíjas éveit leélni. És nem véletlen az sem, hogy végül az andorrai hegyek között kötött ki. Verseiből kiderül, egy lakatlan holdkráter ugyanígy megfelelt volna számára, sőt talán még otthonosabban érezte volna magát.

A nyugtalan léleknek azonban, legalábbis az olyannak, mint az enyém, olyan helyet kell találnia, amelytől ideig-óráig megnyugszik. (Amiből aztán sokáig lehet erőt-energiát meríteni…) Szerencsére vannak helyek, melyeket nem elég képzeletben bejárni, s a léleknek sem elég – mindig – csak úgy.

Ilyen hely számomra Szabadka-Palics, ahová mindig szívesen megyek vissza, mintha valami személyes vonzás lenne, rokoni szálak kötnének oda. Ha nagyon akarom, persze, vannak ilyenek, Kosztolányi, Csáth, Tolnai Ottó. Ha az irodalmat egy kis-nagy családként fogom fel, ahol vannak közelebbi és távolabbi rokonaim. Nyilván elsősorban az ő élményeik-írásaik alapján vonzódik az ember oda, vevő tehát az általuk festett „tájképre”.

De amikor ott vagy, már nem vagy ebben annyira biztos.

[AZ ÚT VISSZAFELÉ]

Közhely, hogy azért utazik az ember, hogy aztán végül hazaérkezhessen. A közhelyekben pedig mindig van némi igazság, csak túl direkt vagy kopott módon jelenítődik meg.

Persze. Hogyne.

De ha úgy fogalmaznék, hogy az utazás során az ember kizökken megszokott életritmusából, kénytelen más tempót, az utazásét felvenni, melynek során egyformán érhetik frusztrációs és archetipikus élmények, melyek által kilúgozva vagy feltöltődve érkezik haza, vissza a megszokott „rendbe”, életébe. Nem ugyanilyen közhely lenne?

És minden bizonnyal mégis másképp fogja érzékelni az itthoni helyet, helyzetet (legalábbis egy ideig).

Az utazás fáradttá, érzékennyé teszi az embert, ami hazafelé igencsak megnehezíti az idővel való szembesülést, szeretnél már mielőbb (azon nyomban) otthon lenni, megúszni a visszautat, de nem lehet. A tér–idő függvények visszafelé hihetetlenül racionálisan működnek, a sebességgel, a megtett úttal és idővel arányosan közelítesz, közeledsz hazafelé. Ez is az utazás fontos, kihagyhatatlan része. A vége felé már irracionálisan lassúnak tűnik a megérkezés tempója, a környező, ismerős falvak ezerszer látott képe mintha nem akarna kiszakadni látómeződből. Aztán nagy nehezen hazaérkezve legalább akkora reveláció újra látni a várost, mint Taorminát vagy Szabadkát volt, ahogy érzi az ember, befogad, és visszavárt.

Szerencsém van, mert a város, ahol élek, olyan terep, ahol az idealizált helyek valóságosan is testet öltenek, nincs okom panaszra tehát, s valóban örülhetek, ha hazaérkeztem. Naponta ugyanazokat a tóparti sétányokat rovom és nem unom meg mégsem. Már-már azt gondolom időnként, ilyen helyről el se kell utaznom, de ez csak naiv, önmagát, az emberi lelket nem ismerő ember fejében fordulhat meg, s legfeljebb csak pillanatokra.

Miközben a tóparton, egy padon ülve a szövegzáró pont kitételére gondolsz, félig már összecsomagoltál az egyhetes bécsi útra, és az is feltűnő mostanában, hogy egyre többet nézegeted a könyvtárakban a firenzei albumokat. És noha kétségtelen közhely, hogy a hazaérkezéshez el kell utazni, mégsem lehet azt állítani, Bécs vagy Firenze csupán azért kellene, hogy valahonnan haza lehessen jönni.

A dolog sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. Az ember nyugtalan teremtmény, s időnként racionálisan nem megmagyarázható indokok alapján mennie kell. Valahová. Ha jó neki, ahol van, azért. Ha nem, azért. Utaznia kell. Hisz ebben a menekülésben van az ő szabadsága.

Legalább abban legyen. A csigának könnyű, mondja a japán költő:

Bárhol is legyen,

a csiga otthon van,

amikor meghal.