A borzalom irodalmi kabinetje

Immár két könyv olvasható Louis Ferdinand Céline-től cseh nyelven. Az első, az Utazás az éjszaka mélyére a mi viszonyaink között szokatlan sikert aratott. Akkortájt röviden azt mondtam, hogy nem kívánom a könyv sikerét. Bizonyos szempontból a mi értelmiségünk a legkozmopolitább az egész világon: nem volt még külföldi író, aki annyira különös lett volna, hogy nálunk ne fordítsák le és ne értsék meg. Képesek vagyunk arra, hogy minden idegen bőrbe valamelyest belebújjunk. Íme, megjelent a színen egy módfelett bizarr szerző – s mi, úgy tűnik, kórusban zengtük megértésünket. Nagymérvű intellektuális rugalmasság nyilvánul meg ebben, s talán az is, hogy jellemünk valaminek híján van. De fölösleges efölött vitáznunk: mi mindig nyitva hagyjuk az Európára nyíló ablakokat, ilyen a természetünk; a nyitott ablakokon át pedig akadálytalanul beárad hozzánk Európa minden illata és bűze. Céline – még ha tisztelettel adózunk is írói képességeinek – a második kategóriába tartozik. Az Utazás az éjszaka mélyére cseh kiadása tízezer példányban kelt el – mi más következne ebből, mint hogy megtiszteltetésnek tekintettük, hogy jelen lehettünk, amikor Párizsban valaminek a bűze szétterjedt? Szó se róla, ezt a büdösséget virtuóz módon érzékelteti a szerző. Könnyű Céline-nel szemben fölényesnek lenni. Legalább feleannyira tehetségesnek lenni, mint ő, már jóval nehezebb. De ha választanom kellene, hogy nemzetünknek, a számomra fontos embereknek örökké a felszínes magazin-irodalommal vagy ezzel a céline-i művészettel kell-e eltelniük, akkor mindkét kezemmel a magazin-irodalomra szavaznék. Számomra ő az egyetlen nemzetközi hírnevű szerző, akinek az esetében egyetértenék azzal, hogy művét máglyára vessék.

Most pedig a Halál hitelbe is megjelenik csehül. Kíváncsian vártam, vajon mutatkozik-e valamilyen fejlődés. Nos, ha mutatkozott is, kizárólag abban, hogy a szerző az undort még tudatosabban hangsúlyozza. Ez a könyv végképp nem olvasható olyan helyen, amely elővigyázatlanul közel van az ebédlőasztalhoz. Volt egy kis esély arra, hogy az Utazás az éjszaka mélyére a szörnyűségek szertáraként meglapul majd az író többi műve között, s kiderül, hogy az alkotó nemcsak az éjszaka mélyében élt, hanem nappal is, a napfény világosságában, s hogy olvasóinak ezt is elmondja. A Halál hitelbe után azt látjuk, hogy Céline nem lesz és nem lehet más, hacsak nem tanul meg hazudni. A saját furcsa természetéből csinál irodalmat. Jobb azonban, ha az ember semmiféle irodalmat nem művel, mint hogy ilyen legyen a természete. A normális ember – aki nem az undor jegyében éli meg élete összes óráját – késztetést érez arra, hogy megküzdjön Céline-nel, megverekedjen vele, s ne engedje ki a kezei közül, amíg vissza nem von mindent. Nem a legrosszabb jele az életképességnek, ha valaki olyan érzelmekkel viseltetik Céline iránt, mint a kutya a macska iránt.

E ponton helyénvaló lenne néhány idézet annak bemutatására, milyen az az undorkultusz, melynek Céline elkötelezte magát. De nem idézek semmit: van bennem valami, ami a puszta másolástól is visszatart. Nem a félelem, hanem a viszolygás. Hogyha Céline úrnak joga van olyannak lenni, mint amilyen, akkor nekem is jogom van ugyanehhez. Mindketten természetünknek megfelelően élünk. Írásom céljának szempontjából talán kár, hogy nem idézem fel legalább azt a jelenetet, melyben egy hajó utasainak tömeges hányásáról van szó, mégpedig olyan részletességgel, amilyennel Homérosz meséli el a Trója falainál zajló ütközetet, s amelyben minden kihányt atomról olyan alapos leírást kapunk, mint amilyen alapossággal Thoreau[1] írta le a frissen hullott hópihe alakját. A bűz és az undor az égbe tör. Az olvasót egyszerűen csak arra bíztatom, hogy olyan ocsmánynak és visszataszítónak képzeljen el mindent, ahogy csak tőle telik. A „bűz örömének” zolai ábrázolása semmi sem volt ahhoz képest, ahogy ez az öröm Céline-nél megjelenik. E sötétben orgiázó szerző mellett Zola csak afféle kispolgárnak látszik, aki vasárnap a kertvendéglőben egy vagy két pohárkával többet ivott a kelleténél. Milyen idillikus kor volt, amikor Zola Nanája s az Állat az emberben váltott ki megbotránkozást! Milyen ártatlannak tűnik mindez, ha azzal vetjük egybe, amit Céline nem szégyell leírni! Hogyha Céline-nél valaki rókázik – s nem csak úgy, közönségesen, saját magának –, akkor többnyire lehány valakit, s amikor az író furcsa ihletettsége tetőpontjára hág, akkor egy másik ember szájába hány, ő pedig – engedelmet kérek – dühbe gurul, s ugyanilyen módon áll bosszút a merényletért. Céline nem csupán az értelmünket riasztja meg s nem csak az érzelmeink ellen követ el árulást: leginkább a gyomrunkat teszi próbára. Akadnak olyan részek a könyvében, amelyek nem olvashatók fizikai undor nélkül.

Nem kétséges, hogy Céline és védelmezői az igazságra vonatkozó fennkölt kérdéssel állnak majd elő, s fejüket komoran megrázva ezt fogják mondani: De hiszen ilyen az élet! Hiszen előfordul ilyesmi a világon! Igen, léteznek ilyen dolgok, mint ahogy rózsaolaj is létezik. Hogyha valaki ezer rózsa nedvét egy kis üvegcsébe sajtolja, akkor ez a kivonat természetesen megtalálható ezen a világon. S hogyha a hasonló alapossággal egybegyűjtött és magas nyomás alatt kondenzált életundor az élet magától értetődő ábrázolásának tekinthető, akkor, de csakis akkor Céline valóban realista.

Az igazság fennkölt kérdését nem szándékozom elhallgatni – mi több, éppen Céline kapcsán szeretnék foglalkozni vele. Az igazság sosem szenved nagyobb csorbát, mint akkor, amikor valaki az igazság egy töredékét teljes igazságnak tünteti fel. Képzeljenek el egy nagy bérházat: szalonok, dolgozó- és hálószobák, konyhák és illemhelyek épültek egymás fölé. Ha az írók feladatul kapnák, hogy mutassák be a házban zajló életet, akkor azok, akiket becsvágyuk a társadalmi élethez köt, kétségkívül azt ábrázolnák, milyen az élet a szalonokban; akik az erotikához vonzódnak, a hálószobákba mennének kémkedni; az optimista irodalmi művek Baťa-díjára[2] áhítozó író a dolgozószobában történteket tanulmányozná; a szociális érzékenységű szerző a konyha felé irányítaná lépteit, hogy a cselédlányok sorsáról tájékozódjon. S végül akadna egy, aki azt írná le, mi folyik az illemhelyeken, majd kijelentené: egyedül én írtam meg, milyen az a ház valójában.

Stendhal mondta valaha: „A regény olyan, mint egy tükör, melyet az út mellett visznek.” Céline regénye egy olyan tükör, amelyet az árnyékszéken erősítettek a falra. Beszámol egy kuglipartiról, miközben semmi nem érdekli annyira, mint az, hogy a játékosok időnként félrevonulnak vizelni. Annyit jelent ez, hogy az ügy árnyékszéki oldalát az összes többi fölé helyezte. Hogyha egy sakkjátszmáról írunk, s csak azt a pillanatot ragadjuk meg, amikor a játékosok egyikére olyan hasfájás tört rá, hogy el kellett mennie megkönnyebbülni, akkor vajon elmondtunk-e valamit magáról a sakkról? Vajon nem emeltük-e a kevésbé fontos hastáji eseményeket a gondolat működése fölé, amely ezúttal a történet lényegét jelenti? Vajon elmondtunk-e mindent a hajó útjáról – amely felemelő is lehet –, ha leírjuk a tengeribetegség tüneteit? Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nyugtalan tengeren az emberek hánynak. De miféle nagy igazságot mondtunk el ezzel az emberről? Ily módon csak egyetlenegy idegről írtuk meg az igazat, arról, melynek az ingerlése hányást idéz elő. Noha igazat szóltunk, mégiscsak egy részigazságot, egy apró és teljesen érdektelen igazságot mondtunk el, mindenekelőtt pedig nem büszkélkedhetünk azzal, hogy feltártuk az ember lelkét, amikor rókázni láttuk őt.

Olyannak írja le az életet Céline, amilyennek megismeri? A valósághoz ugyanolyan intrikusként viszonyul, mint az összes művész. Gondosan válogat az élet dolgaiból, semmivel sem stilizál kevésbé, mint a spiritualisták. Ne mondja senki, hogy az élet pont ilyen. A válogatáson múlik minden. Valamiféle önfejűség, a lelkében lakozó boldogtalanság arra készteti őt, hogy az élettények közül épp azt válogassa össze, amit elénk tár. Olvastam, hogy ez a büntetésünk a hazug módon optimista irodalomért. Nos, ha valóban büntetés, akkor túlságosan alapos. Egyébként pedig hol található a háború utáni irodalomban az a hazug optimizmus? Nem tudok róla, s lehet, hogy senki se tud róla. Szó, ami szó, ez az irodalom egyáltalán nem volt rózsakert – sokkal inkább föllelhető benne viszont a hazug és affektált pesszimizmus. Nem nyüszítünk a félelemtől és nem jajveszékelünk, mintha a villa hegyére tűztek volna bennünket, nincs azonban az a rossz, az a nyomorúság, melynek mi, háború utáni emberek ne néztünk volna az arcába. Ha Céline művének nem lenne más rendeltetése, mint hogy az élet hanyag és felszínes diákjainak fegyintézete legyen, akkor a büntetés ártatlanokat sújtott. A mi nemzedékünk többet tud az egyéni és társadalmi lét összes szakadékáról, mint amennyit jó néhány előttünk járt nemzedék együttvéve tudott. E tekintetben senkinek sem kell a látásunkat élesítenie. A szóban forgó büntetéselmélet viszont képtelenség. Céline nem azért ír így, hogy bennünket büntessen. Azért ír ily módon, mert sérült a lelke.

Minden, minden egyes tény, valóságdarab és körülmény olyan benyomást kelt Céline-nél, mintha követ hurcolna a nyakán, amely az undor mélyébe húzza. Nem tagadhatja, hogy valóban létezik szerető szívű anya, mert tudja, hogy az emberek megkérdeznék: hogyan lehet az igazság tanítója olyasvalaki, aki ilyen keveset tud az igazságról? Azt hihetnénk, hogy a fiától búcsúzó, szeretettől áthatott anyával az undor szemszögéből nem sokat lehet kezdeni. De lám, Céline az ő nyakára is fölerősíti azt a bizonyos követ:

Ilyen pillanatokban a szerelem lóereje éledt föl roncsolt testében… Az effajta búcsúzkodás már sokkal régebben is mindig megviselte. Teljesen kifordította őt önmagából, szörnyű tornádó, mintha a fenekén, szemein, hasán, mellein át mászna ki belőle a lélek… Nem tehetett róla… Undorító látvány volt…

Hogyha az anyai szeretet önmagában nem undorító, akkor legalább a megnyilvánulásai azok. Idegeinek és érzékeinek különös állapota mennyire kellemetlenné és kényelmetlenné teheti ennek az embernek a létezést ezen a világon! Nincs még egy szerző, aki távolabb állna nem csupán a szépségtől, hanem akár egy kellemes érzéstől is. Újra és újra kedvünk támad megkérdezni: jobban érzi már magát? Azt is mondhatnánk, hogy a kellemetlen, negatív érzéseknek a kellemesekkel, pozitívakkal szembeni túlsúlyát illetően szenzációs, meghökkentő, még soha el nem ért rekord született – hogyha bármiféle kellemes és pozitív érzések akadnának a könyvben. Ne kívánják, hogy a csonthártyagyulladástól szenvedő ember nyájas dolgokat mondjon az életről – és az sem fog kedvezően nyilatkozni róla, akit hasfájás gyötör. S úgy tűnik, Céline valamennyi hőse hozzájuk hasonló eset.

Mivel Céline-nél az undor és az ocsmányság pocsolyáján kívül mást nem találunk, a műből teljesen hiányzik a kontraszt, a művészet e jelentős és hatásos eszköze. Nála az embereknek nincs honnan leesniük: már a kezdet kezdetétől lent vannak. Ennélfogva Céline olvasása közben soha nem érezzük a zuhanás tragikuma fölötti borzadályt. Maupassant leghatásosabb eljárásai közé tartozott annak bemutatása, hogy a szilárd, kedves, gyönyörűen megformált, egészséges, fürgén mozgó anyag mögött miként bukkan fel hirtelen a halál, a bomlás és a rothadás. Céline-nél azonban – noha ugyanolyan aprólékosan írja le a rothadást, mint a hányást, s nála az emberek természetesen hullák fölött hánynak – nincs igazi borzalom, mert hiányzik a kontraszt. Az ő szereplői máskor is hánynak eleget, nála az anyag mintha mindig rothadna, már akkor is, amikor még eleven.

Nincs olyan különös és visszataszító bűn, amelyről ne esne itt szó, mégsem minősíthetjük Céline-t pornográf szerzőnek. A pornográfia fogalmához hozzátartozik a bűn kéjes élvezete, a technikai részből fakadó öröm, az öntetszelgő virtuozitás, amely követésre buzdít. Céline-nél semmi sincs ebből. Szereplőit a bűneik éppúgy rabokká teszik, mint a ketrec az állatokat. Érezhető, hogy nem kéjencekről van szó, hanem a sötétség foglyairól.

Hogyha Quasimodo, Victor Hugo regényének taszító púposa jegyzeteket készített volna élete folyásáról, azok mutatnának hasonló képet, eltekintve attól, hogy talán több volna bennük a vágyakozás. Egyébként azonban az élet e szörnnyé torzult kirekesztettjének lelkében is valószínűleg a kellemetlen érzések voltak túlsúlyban a kellemesekkel szemben. Céline-t olvasva a barbárok földjén érezhetjük magunkat, ahol se a fogalmainkat, se az érzelmeinket nem ismerik. Esztétikai szempontból akkor a legerősebb, amikor azoknak a középkori prédikátoroknak a komor és nyers hangján szólal meg, akik arra törekedtek, hogy a földet úgy mutassák be, mint a siralom völgyét, és elrettentsék az embereket a pokoltól. Egyik cikkéből egyébként tudjuk, hogy csodálatot érez e prédikátorok iránt.

Olykor talán Flaubert-ben és Tolsztojban ébredt hajlam arra, hogy hasonlóképpen szemléljék a világot, mint Céline. Az első az effajta világkép elől a művészetben és a szépség kultuszában keresett menedéket, igaz, időnként mindkettőben feltűnik valamilyen hisztérikus mozzanat, épp azért, mert menekülésről van szó; a másik a valláshoz folyamodott, amelyben ugyanezen okból szintén jelen van a hisztéria. Céline azonban nem menekül. Nem viaskodik ezzel a világképpel, holott az embernek éppúgy küzdenie kéne ellene, mint bármelyik más kísértés ellen. Széles mozdulattal kényelmesen elnyújtózott, kitéve magát az undor minden rezdülésének, mintha napsugarak érnék.

Két kérdésre kell választ találnunk – hogyha képesek vagyunk rá: Miként tett szert ilyen világképre? S miután eljutott hozzá, vagy idáig űzte valami, miért nem törekedett arra, hogy elhalványítsa magában, miért mutatja be ilyen terjengősen?    

Nos, egyfajta magyarázatot talán lehetne találni erre a bukásra. Bukást mondok, mert erről van szó, bármilyen kihívónak is akar látszani. Emberi szemszögből így érezni és érzékelni: ez bizony nem más, mint bukás. Talán még egy kutya szempontjából is az, hiszen láthatóan ő is örülni tud a napfénynek, a friss fűnek, gazdája közeledtének. Céline lelkében azonban az öröm halvány árnyékát se fogja felfedezni senki: olyan benyomást kelt, mintha Faustként arra kötött volna szerződést, hogy az élet egyetlen momentumában sem fogja mondani: állj meg pillanat, gyönyörű vagy. A maga módján nem más ő, mint afféle Hasfelmetsző Jack az irodalomban. Minden dolognak, minden érzésnek, minden eseménynek olyannyira fölmetszi a hasát, hogy a belsőségek végül viszolyogtatóan kitüremkednek. Akárcsak az igazinál, ennél az irodalmi Hasfelmetszőnél is a bosszú sötét ereje jut érvényre. Szenvedtem: hogyan, valakinek még mosolyogni volna kedve? Céline műve a legalaposabb merénylet, amit az élet értékéről és kellemes voltáról alkotott elképzelés ellen valaha is elkövettek. S kétség sem fér hozzá, hogy ez a merénylő mélységesen szenzitív alapokon áll: egy kissé érdesebb, valamivel edzettebb, mondhatni: egészségesebb és normálisabb lelkületű ember kevésbé patetikus módon dolgozná fel az élettől kapott sebeket.

Bizonyos értelemben mindannyiunk közül Céline a legnagyobb tömeggyilkos. A közönséges, kését köszörülő gyilkos egy embert öl meg, esetleg néhányat. A toll azonban messzebbre ér, mint a kés. Céline-t az a sötét becsvágy fűti, hogy az egész emberi faj életét megrontsa. Egy metafizikai bűntett elkövetésével próbálkozik. A modern pszichiátria a laikus elvárásaitól némileg eltérő képet rajzol a tömeggyilkosokról: nem minden érzésükből kivetkőzött lényeket lát bennük, hanem épp ellenkezőleg: félénknek és túlérzékenynek, önmagukba zárkózónak látja őket, akiknek vékony a bőrük, érzékenyen reagálnak minden sérelemre és kellemetlenségre, amelyeken úgy rágódnak, mint egy kemény falaton; s egy napon ez az érzékeny idegrendszer robbanásszerűen összeomlik, s ők valamilyen szenzációs bűncselekménnyel bosszút állnak környezetükön. Céline irodalmi művei hasonló lélektani alapra épülnek: a sérelmek és kellemetlen benyomások hosszú gyűjtögetése után következik a robbanás, persze csak irodalmi értelemben. Ez a hírhedten durva fickó alapjában véve egy nagyra nőtt nebáncsvirág; ez a cinikus alak legszívesebben sírna. Ez a párját ritkítóan közönséges fráter olyan, mint egy megbántott esztéta.

Van valami, amiben az effajta dolgokra fogékony megfigyelő aligha tévedhet: ez az író a műveit bosszúnak szánja. Irodalmi munkásságának az a rendeltetése, hogy valamilyen titokzatos módon megőrizze személyisége egyensúlyát. Meg is betegedne talán, ha nem kiabálna ki magából mindent. Az undorról és a rútságról tett gigantikus arányú vallomásaiban van valamiféle büszkeség is. Mondták már, hogy az a rabszolga utolsó büszkesége, ha nem felejti el a béklyókat, melyeket visel. A különböző okokból sokat szenvedett és egykor sárban fetrengő embernek pedig talán az az utolsó büszkesége, ha nem tesz úgy, mint ha mindezt nem látná. Céline csak egyetlen bukást tud elképzelni: ha valaki elhiszi egy pillanatra, hogy az életet élni érdemes, ha egy lélegzetvételnyi ideig igazat ad a hivatalos társadalomnak, egy pillanatig együtt érez vele. Ő maga mondja: „A mindenre kiterjedő teljes vereség a feledés, s főként annak feledése, hogy miért dögölt meg az ember, és a halál, annak megértése nélkül, hogy micsoda barmok az emberek.” Tehát: lehet, hogy ti szépen éltek, én azonban fölöttetek állok, mert én tudom, számomra ismeretes, hogy micsoda barmok az emberek, s a nagyság iránti igényemnek ez az alapja – s noha az én életemben semmi más nem volt szép, mégsem éltem hiába, hogyha ehhez a felismeréshez eljutottam.

Már céloztam rá, hogy talán van kézenfekvő magyarázat arra a zuhanásra, amelyet Céline irodalmi műve a normális emberi mércéhez viszonyítva jelent. Az alábbiakban ezt fejtem ki, bár nem hiszem, hogy kimeríti Céline esetét. Egyébként olyan magyarázatról van szó, amellyel valószínűleg saját maga állna elő, ha akadna valaki, aki meg merné őt kérdezni.

Hol kapott Céline sebet? Hol és hogyan szenvedte el azt a sérülést (a modern lélektan traumának nevezi), amely ilyen vergődésre és köpködésre kényszeríti? Meglehet, legalábbis ezt mondják, hogy abban a proletárvilágban lett sérült, melyből útnak indult. Regényhőseihez hasonlóan Céline is a párizsi proletárok környezetéből került elő, s csábító magyarázatnak tűnik, hogy csak láthatóvá tette az irodalomban a proletárlét mélységeit annak sötét tapasztalataival és fizikailag taszító vonásaival egyetemben. Hogy felbukkant egy ember a proletárnegyedből, s imigyen szólt a világhoz: tessék, piszkosak vagyunk, így szaglunk, szíveskedjenek idedugni az orrukat; ilyen lelki torzulásaink vannak, s ilyen bűnök közepette nőttünk fel a maguk közönyétől kísérve: legyenek átkozottak. Semmi kétség, a proletár származás és a hozzá kapcsolódó élménykör jelenthetné azt a sérülést, melyre igyekszünk rátalálni: itt megtalálhatnánk az életre szóló düh forrását. Ennek fényében Céline irodalmi munkásságát a következőképpen lehetne megmagyarázni: a proletár borzongatja a burzsoát. Tényleg ez az igazság, de nem a teljes igazság.

Sokszor találkozom mostanában – írja Céline – hőzöngő elégedetlenekkel… Olyanokkal, akiknek a seggébe szorult a fing… csupa kis hülye, élvezik a kudarcot… Ilyen a tökkelütöttek lázadása… Nem tudom, honnét ered… Puszta fecsegés… Az igazi gyűlölet mélyről jön, a fiatalkorból, azt pedig akkor veszítettem el, amikor teljesen védtelen voltam, a melóban. Ebbe a gyűlöletbe aztán bele is dögölhetsz. Mert olyan mélyen gyökerezik, hogy mindig marad belőle. Kifröcsköl a földre is, és annyira megmérgezi, hogy a halottak meg az emberek közt csak mérges gomba terem majd. (Szávai János fordítása)

A férfi, aki ezt írta, valóban több ama divatos elégedetlenkedők egyikénél, akik a különlegességet hajkurásszák, így aztán néha eljutnak valamiféle démonizmusig, amelyhez semmi közük. Céline nem afféle elkényeztetett kisfiú… Nála a gyűlölet valóban „mélyről jön”. Az ő gyűlöletének valódiak az izmai, nem kitömöttek. Egy másik helyen így ír: „Néhány gyűlöletfajta még hiányzik nekem. Meggyőződésem, hogy valahol megvannak.” Nem annak a gyűjtőnek a sajnálkozása érződik ezekből a szavakból, aki rájött, hogy a gyűjteménye nem teljes? Céline tehát így szól hozzánk: még nem gyűlölködtem eleget; jólesne, ha többet gyűlölködhetnék… Mi késztetheti az embert arra, hogy bensőjéből a gyűlölet minden fajtáját összegyűjtse, és szegényebbnek érezze magát, ha úgy sejti, hogy létezik még olyanfajta gyűlölet, amelyet eleddig nem érzett? Azt kell feltételeznünk, hogy a proletárlét tapasztalatai indíthatták erre, amelyek belemaródtak az érzékeny lélekbe, hogy ez lehet annak a fának a koronája, melynek gyökerei az „elveszített fiatalkorba” nyúlnak, amikor „teljesen védtelen volt a melóban”.

Azt mondtam, hogy Céline irodalmi munkássága a barbárok betörésére emlékeztet. Nos, bizonyos szempontból tényleg olyan, mint a proletár barbárság betörése az irodalmi szalonokba, mint a proletárok sáros és bűzlő lába az asztalon. „André még nálam is undorítóbban bűzlött, igazi koldusbűzt árasztott.” Céline hosszasan ecseteli annak a bűznek a különböző kombinációit, amely akkor keletkezik, hogyha a szegény és neveletlen ember nem mossa a lábát és nem törli ki a fenekét. Hadd szagolja a burzsoázia! (Megjegyzem, hogy amit idézek, a szóban forgó témakörben korántsem tartozik Céline nagy teljesítményei közé.) Ebből a szempontból az undorító dolgok dühödt halmozása ugyanolyan jelentőséggel bírhat, mint a távolból felhangzó forradalmi dal. Céline megőrizte érzelmi szolidaritását a proletárok iránt, és sok mindent megőrzött azok közül az érzések közül, amelyekkel más társadalmi csoportokkal szemben viseltetnek. Véleményem szerint a modern írók táborában – melyben sokan esküdöznek, hogy ők az igazi proletárírók – ő az, aki bárki másnál jobban meg tudja érteni, miféle tiltakozást juttat kifejezésre, ha a proletár az urak szépen rendben tartott gyalogútján, egy szép, úri szökőkút mellett végzi el a nagydolgát. Irodalmi munkássága részben ugyanezt a célt szolgálja: meg akarja riasztani a burzsoáziát, szeretné megmutatni neki, hogy más dolgok is vannak ezen a világon… Ő nem csupán leírja a proletárt, hanem éppolyan durván viselkedik és érez, mint a proletár. E tekintetben Céline teljesen új területeket tárt fel a világirodalom számára. A proletárok érzésvilága teljesen áthatotta a lelkét. Könyvének egyik-másik obszcén részét leginkább talán az az ösztön magyarázza, amely arra kényszeríti az utcasarkon egybegyűlt proletárokat, hogy trágárságokat kiabáljanak a közelükben elhaladó burzsoá kisasszonyok felé. Ez az ösztön arra sarkallja őket, hogy azzal az osztállyal is megismertessék az élet durvaságait, amely védve érzi magát tőlük; ennek az ösztönnek engedelmeskedve zavarba akarják hozni azokat, akik hosszú időn keresztül bennük keltettek zavart. Ebben az értelemben Céline irodalmi munkássága jelenti a legvalóságosabb és legharciasabb proletárművészetet, amelyhez képest az írókongresszusok határozatai alapján és zárt körökben kultivált oroszországi proletárművészet nem több ártalmatlan játékszernél. Céline-nek nincs szüksége hosszú kongresszusi tanácskozásokra: az ilyesmi a bensőjében zajlik.

A céline-i vad furcsaságokat magyarázva tovább fejtegethetnénk, hogy a proletárlét és más külső körülmények milyen hatást gyakoroltak sorsának alakulására. Ez a férfi felnőttként az egyik proletárnegyedben vállalt orvosi állást. A szifilisz és a kankó gyógyítása egy ilyen környezetben nem szelídítheti meg az erkölcsöket és nem járulhat hozzá az életről vallott nézetek tisztázásához. Céline durvaságát tehát részben a hivatásból fakadó lelki torzulásnak tekinthetnénk, amely a szegények halálra fáradt, agyondolgozott, ideges orvosánál jelentkezik. Azt mondhatnánk, hogy éppúgy eldurvult, mint a katona a fronton, ahol szenvedés kíséri a harcot.

De mégsem: Céline műveinek különös szellemiségét nem a körülmények határozzák meg. Kialakulásának okai mélyebben rejlenek: a lélekben, az idegekben. Nem ő az egyetlen orvos, aki ír, más orvosok is hódoltak az irodalomnak. De milyen édes szavú igehirdetők, milyen fölkent optimisták voltak közöttük! S milyen sokan voltak azok, akiket épp a hivatásuk ösztönzött arra, hogy az idealizmus, a spiritualizmus magaslatai felé törjenek! Az orvosi hivatáshoz kapcsolódó irodalmi megnyilvánulások különbözőségét látva jobban tesszük, ha nem akarunk mindent valamiféle szakmai deformációval magyarázni.        

És a proletársorssal sem. Nincs olyan társadalmi berendezkedés, amely ezeket az idegeket, az érzékelésnek ezt a szerencsétlen módját meggyógyítaná.

Az eredeti társadalmi közeg és az ábrázolt környezet szempontjából a francia írók közül Charles Louis Philippe[3] áll legközelebb Céline-hez. Vegyük például a Bubu a Montparnasse-ról című regényét: igazi céline-i környezet jelenik meg benne – a periféria, a prostituáltak és stricijeik, a nemi betegségek. Philippe nagyapja koldus volt, apja pedig facipők készítéséből élt. A társadalmi ranglétra még alsóbb fokán született, mint Céline, aki az alkalmazotti réteghez kötődik. Adott tehát két proletár származású szerző. Egyikük mintha fojtogató dührohamában írna, a másik viszont olyasmit vetett papírra, ami a francia irodalom leggyengédebb szövegei közé tartozik. Fentebb már idéztem Céline regényéből néhány mondatot, amelyek egy anyáról szólnak, s arról tanúskodnak, hogy az ocsmányságok magasba szökő és egész művén átvonuló hulláma semmi előtt sem torpan meg. Philippe így ír az anyjáról: „Üde voltál, anyácskám, mint Isten virága minden hamisítatlan bájával; gyengéd voltál és tiszta, mint a kristályvizű forrás.” Mennyire különböző terméseket hoz tehát a proletár származás és a proletársors! Céline erotikája olyan, mintha két rothadó organizmus találkozna. Az ő előadásmódja nyomán úgy tűnik, hogy a kínzás és a szerelmi élmények között nincs számottevő különbség. Philippe erotikája viszont – miként Marie Donadieu című regényéből megismerhettük – olyan, mint két, egymással harmonikus lelki és testi kapcsolatban lévő lény boldog és szívderítő találkozása. A magát a szerelmének megadó lányról nála ez olvasható: mivel nem érzett semmilyen fájdalmat, úgy gondolta, erénye megmaradt. Íme, a modern irodalom egyik olyan mondata, amely antik jellegét, görögségét tekintve a legjobbak közé tartozik. Milyen mérhetetlenül messze van Céline attól, hogy bármit is görögösnek nevezhessünk nála! Két proletár szerző – s mennyire nem hasonlítanak egymásra!

Hogyha a proletársors teljes mértékben meghatározná a szellemi fejlődést, akkor Philippe-nek és Céline-nek olyannak kellene lennie, mint két hasonmásnak. Ezzel szemben ugyanakkora különbség van közöttük, mint egy görögösen harmonikus ember és valamiféle gótikus fúria között. Hogyha az „elveszített fiatalkor” „teljes védtelensége” és a „meló” mindent meghatározó jelentőséggel bírna, Dickensnek ugyanúgy kellett volna éreznie és írnia, mint Céline-nek. Noha Dickens fiatalkorában semmivel sem szerzett kedvezőtlenebb tapasztalatokat az életről, mint Céline, s a robot és a szenvedések rá nehezedő súlya semmivel sem volt kisebb, mégis olyan művet hozott létre, amely párját ritkító módon ünnepli mindazt, ami az emberben jó, s egyike az életkedv legmagasztosabb megnyilvánulásainak. A proletár Céline-nel szemben nem képzelhető el markánsabb ellenpólus, mint a proletár Dickens. Dickensnek és Philippe-nek minden oka megvolt arra, hogy ugyanúgy a boldogtalanság és az undor hassa át őket, mint Céline-t, mégis fölegyenesedtek és örömmel éltek ebben a világban. Minden társadalmi osztályban vannak azonban olyan emberek, akik már azelőtt összetörtek, hogy rossz dolgok történtek volna velük. S akadnak, akik éppoly megtörtek, mint az előbbiek, pedig sose tapasztalták meg a balsors, a szegénység és a gürcölés keserveit. Nem az általuk megélt események, hanem belső adottságaik sora, idegeik és érzékeik állapota tette őket ilyenekké.

Megjegyzendő, hogy általában nem a pesszimizmus fejezi ki a proletariátus lelkületét: az emancipációjuk kezdeténél tartó osztályokat inkább az optimizmus jellemzi. „Úgy, mint a madarak, akadálytalanul és szabadon megyünk majd az életen át”, mondja a szocializmus alapítóinak egyike. Említsünk meg a proletariátus világának mélyéről jött, Célinétől azonban egészen eltérő beállítottságú írók közül még egyet: Maxim Gorkijt. Ismét: micsoda különbség a sólyomról szóló ének szerzője s a hányásról és bűzölgésről oldalak sokaságát papírra vető szerző között. Utazás az éjszaka mélyére – Gorkij művének bizony nem ez az értelme. Nála inkább másvalamiről van szó: utazásról a napfény nyomában. Hogyha a Céline-hez legjobban hasonlító tollforgatókat szeretnénk föllelni, akkor nem a proletárok között, hanem az ellentétes oldalon kellene keresnünk őket: a hanyatló burzsoázia köréből származó írók sorában.

Az élethez való viszony alapjában véve attól függ, milyen idegekkel jön az ember a világra, vagy milyen állapotban tudja megőrizni őket. Ebből a szempontból vajon mi a helyzet Céline-nel? Nos, csak olyasvalaki szemlélheti a világot úgy, mint ő, aki a gyomra miatt állandó rosszulléttel küszködik.

Maupassant mondta egyszer: „Szemünk és fülünk különbözősége annyi igazságot teremt, ahány ember van a világon.” Céline igazsága is így született. A szobába behatoló napsugarak színe ugyanolyan, mint az ablaküvegé. Ha e sugarak színéről meg akarjuk tudni az igazságot, ki kell mennünk a szabadba. Milyen nagy dolog volna, ha az ember ki tudna lépni önmagából! Hogyha például Céline elhagyhatná önmaga vázát! Valóban, „mindenkinek megvan a maga igazsága”. De lehet olyan igazságunk, amely szerencsétlenséget jelent; lehet olyan, amely becstelenséget, s olyan is, amely undorító. Ha az embert olyasmi éri, amit a régi keresztények „a kegyelem elvesztésének” mondtak, akkor megtörténhet, hogy az illető ilyen komornak fogja látni a világot. Ez esetben nincs más hátra, mint így szólni: köszönöm, sors, hogy nem vagyok olyan, mint ő.

Régóta kérdezzük, régóta kutatjuk, milyen is az élet. Lehetséges azonban, hogy kérdezősködésünk hiábavaló. Az élet olyan, amilyen az az ember, aki érzékeli. Megpróbáljuk megfejteni, milyen az élet, miközben azt sem tudjuk kideríteni, milyen egy hússzelet illata. Csehov arról ír egyik elbeszélésében, hogyan lesz rosszul egy utas a hússzelet illatától. Egyébként akkor lett rosszul, amikor a vasútállomáson egy egészséges lányt nevetni látott. Ezek egyáltalán nem olyan érzések, amelyekkel egy normális ember viseltetik az étel illata vagy egy egészséges, vidám lány iránt. De ennek a férfinak is megvolt a maga igazsága. Érzései a kezdődő tífusz tünetei voltak. Ugyanaz a dolog az idegek és a test állapotától függően az egyik emberből kedvező, a másikból kedvezőtlen érzéseket vált ki. Az irodalom hemzseg a széna illatára vonatkozó negédes és poétikus megállapításoktól – s az egyik orosz írónál egyszer csak ezt olvassuk: „a széna undorítóan bűzlött…”

Nietzsche mondta: „Az igazság a tévedés olyan fajtája, amely nélkül az élőlények bizonyos faja nem tudna létezni.” Céline igazsága a tévedés olyan fajtája, amellyel az élőlények legtöbb faja nem tudna élni. Ez az igazság többet mond el az életre reagáló idegekről, mint magáról az életről. Inkább a szerzőről tanúskodik, mintsem a világmindenségről.

Szinte már el is felejtettük, milyen volt a francia dekadencia. Céline-t olvasva fel kell idéznünk az irányzattal kapcsolatos emlékeinket, ő ugyanis sokkal inkább tekinthető a párizsi dekadencia utolsó vadhajtásának, mint naturalistának. A dekadensekre jellemző módon elege van minden eszméből, minden törekvésből, minden intézményből: a bomlást képviseli, az általános hanyatlást. Mi mást nevezzünk dekadenciának, ha nem ezt? Lelkéből semmiféle nagy szándék nem született. A kommunisták éppoly utálatosak a szemében, mint a polgárok.

A múlt század végének Franciaországában a dekadencia állapotába jutott idegek és lelkek kiindulópontnak számítottak, ahonnan látszólag különböző eredményekre lehetett jutni. A dekadensek vonzalmait illetően két fő áramlat alakult ki: egyesek a kifinomult luxus stilizált környezetébe, márkik közé, a mesterkéltségbe, s olykor talán valamiféle világfölötti gyengédségbe menekültek a valóság elől; kedvelt pózaik egyikeként megjátszották az arisztokratát. Ehhez a szárnyhoz tartozott például Maeterlinck[4]. Még nem felejtettük el törékeny világát: hercegnőit, hattyúit, liliomait, ódon kastélyokat és titokzatos fekete vizeket elénk táró tájait. A dekadencia másik áramlata azonban egyfajta barbárság felé irányult: förtelmes és undorító jelenségekben, a borzalom, az abnormitás és a züllött érzékiség analízisében lelte kedvét. A dekadensek némelyike sietve az oltár elé térdelt és Szűz Máriához fohászkodott, mások viszont olyan különlegességekkel szereztek örömet a lelküknek, amilyeneket az utcanők körében lehetett megismerni. Állatnak mutatkozni: ez volt a másik kedvelt póz. Ez a két ág egyugyanazon törzsből nőtt ki. A kifinomult luxushoz vonzódó és a brutalitás csábításának engedő dekadenseknek volt egy közös vonásuk: elviselhetetlennek találták a hétköznapi valóságot, s azon voltak, hogy elmeneküljenek előle, mindegy, hová: magasabbra vagy mélyebbre, a felhőkbe vagy az abszinthoz. S ez az oka annak, hogy miközben egy részük inkább a meseírókra, más részük a naturalistákra hasonlított, lélekben mégis testvérek voltak, és megértően el tudtak volna beszélgetni egymással. A lélek a dekadensek mindkét tábora számára eszköz volt csupán, hogy általa megismerhessék a szellem világának új szenzációit, s így megmenekülhessenek az unalomtól. Újdonságokkal, szenzációkkal és bizarr dolgokkal szórakoztatták magukat. „Mindent át kell érezni, amit csak lehetséges”, mondta Barrès[5]. Kijelentése tipikus dekadens jelmondat volt.

Nos, Céline csak egy további lépés a dekadencia útján, amelyen „mindent át kell érezni, amit csak lehetséges”; néhány újabb vonás a mindennemű szokatlan dolog befogadására kész lélek húrjain. Alapjában véve Céline az idegi eredetű különlegességeket hajkurássza: ez volt a dekadensek legfőbb csatakiáltása. A dekadensek egyike-másika által bemutatott fekete mise és az ő regényei között nincs nagy különbség: ugyanaz az öröm, a káromlás öröme nyilvánul meg bennük. Céline a felfedezetlen tájak úttörője, aki pontosan betartja a dekadencia szabályait. Azért nem hasonlít Charles Louis Philippe-re, mert nem hasonlíthat egy egészséges emberre – inkább Huysmansszal[6] vagy Poe-val áll rokonságban. A dekadensek bizonyos fokig mind specialisták voltak, egy érzés vagy egy téma szakértői, s hozzájuk hasonlóan Céline is az: a durvaság és az undor specialistája. Baudelaire és Poe kedvelte és az esztétikai alapelv rangjára emelte a borzalmat; Céline továbbmegy náluk, és az ocsmányságokkal akar valamiféle esztétikai hatást elérni. Hogyan bízhat azonban egy ilyen valószínűtlen eredményben? Ne felejtsük el, hogy esztétikáját a romantizmus és a dekadencia jellemzi. Ennek az esztétikának a törvényeit Baudelaire fogalmazta meg, aki így írt: „Ami nincs kissé eltorzítva, képtelenségnek tűnik: ebből következik, hogy a szabálytalanság, tehát mindaz, ami váratlan, meglepő, ámulatba ejtő, a szépség alapvető alkotórészét és különlegességét jelenti.” Céline esztétikájának egyszerű és dekadens alapelve a következő: írok egy olyan könyvet, amilyen még nem volt: miképp volna lehetséges, hogy a különös ne legyen gyönyörű? Ha ahhoz, hogy Céline-t diadalérzet töltse el, elég ennyi, akkor legyen: valóban olyan könyvet írt, amilyen még nem volt.

S ily módon egyúttal számos belső késztetésnek is eleget tett. A maga módján rendezte számláját az élettel, amely kétségkívül többet juttatott neki a kisebbrendűségi érzésből, mint amennyit könnyen el lehet viselni. E tekintetben a pszichoanalízisnek igaza van: ahol valamilyen kisebbrendűségi komplexus van jelen, ott megszületik a szándék, hogy egyenes úton vagy kerülővel – ahogy lehetséges – elmeneküljenek előle. Ez vezet a különböző esztelen és görcsös kitárulkozásokhoz, emellett azonban egy irodalmi irányzat ösztönzőjévé is válhat. Maga Céline mondja: „Amikor az ember gyenge, az erősíti meg legjobban, hogy azokat, akiktől fél, megfoszt minden méltóságuktól és varázsuktól, amelyet még fölfedezni vél rajtuk.” Sejtettük, hogy az effajta irodalomnak a bosszúvágy az egyik hajtóereje, s lám, a szerző maga tanúsítja ezt.

Lelkének van azonban egy rokonszenvesebb alkotóeleme, noha végül az is az ingoványba visz: a vágyakozás az igazság után. Amikor a legundorítóbb, amikor holttesteken mászó férgekről és élő emberek bűzéről ír, akkor képzeli magát a legigazabbnak, miután egyszer s mindenkorra elhitte, hogy az igazság förtelmes és szomorú: „Lehetséges, hogy az ember pont ezt keresi egész életében, semmi mást, csak ezt, a lehető legnagyobb szomorúságot, hogy aztán, még mielőtt meghal, valóban önmagává válhasson.” Szinte érezzük, hogy azért tár elénk egy-egy taszító mozzanatot, mert úgy véli, hogy épp ezekben a pillanatokban ragadja meg mindkét kezével és szilárdan az élet valóságát. „Nos hát, szépen a markomba szorítom az életet, mindazzal együtt, amit tudok róla, amit sejteni lehet… Breughel, Greco, sőt Goya is: ők azok az erősek, akik arra bátorítanak, hogy az Életet, azt a semmirekellőt alaposan elpáholjam…” Sikerült megragadnia valamit az igazságból és a természetből, úgy, ahogy sajátságos észlelőképessége lehetővé tette. Csakhogy az jut az eszünkbe, amit F. X. Šalda[7] írt valaha: „Igen, a természet olyasmi, ami teljesen negatív és értelemellenes; nemhiába védekezik ellene a jól szervezett ember egész életén át… A tizenkilencedik század emberének felfoghatatlan perverzitására és öngyilkos naturalizmusára volt szükség ahhoz, hogy megkedvelje mindazt, ami számára csak romlás és pusztulás, hogy saját halálával kacérkodjon és szentimentálisan játszadozzon azzal, amit megöl és megemészt, hogy elvakultan a művészetbe ültesse át a természetben meglévő zűrzavart és bomlást, s azt képzelje, hogy alkot, miközben csak a múltbeli szépség és erő alkotásait rombolta.”

A Halál hitelbe elején ez a negyedoldalnyi szövegrész olvasható:

A járdán egy kiskutya sántikál. Határozottan a nyomomba szegődik… De a kutya túl félős volt. Túl sok rúgást kaphatott… Reggel, amikor ablakot nyitottam, meg se várt, egyből kiugrott, félt tőlünk is. Azt hitte, meg akarjuk büntetni. Semmit sem értett semmiből. Nem bízott senkiben. Rettenetes dolgok ezek. (Szávai János fordítása)

Íme, milyen költő lehetne ez az író, ha nem volna olyan boldogtalanul dühös, hogyha nem az undor pedáns dogmatikáját alkotta volna meg. A lélek és a szív rezzenése ez a test és az idegek megszámlálhatatlan mechanikus és reflexszerű rezzenése között. Ez az a bizonyos mustármag, amelyért Céline-t be kéne engedni a mennyek országába.              

Ferdinand Peroutka A borzalom irodalmi kabinetje (Literární kabinet hrůzy) címet viselő írása eredetileg a két világháború közötti Csehszlovákia szellemi életét magas színvonalon reprezentáló folyóirat, a Přítomnost (Jelenkor) hasábjain látott napvilágot 1937-ben a következő lapszámokban: 2. (I. 13., 26–28. o.); 3. (I. 20., 43–44. o.); 4. (I. 27., 58–60. o.). Eszmefuttatását a szerző Osobnost, chaos a zlozvyky (Személyiség, káosz és rossz szokások) címmel 1939-ben Prágában, Fr. Borový kiadásában napvilágot látott, a Přítomnostban publikált irodalmi témájú cikkeket egybefoglaló kötetében is megjelentette. A fordítás alapjául szolgáló szöveget a Sluší-li se býti realistou (Výbor z literární publicistiky) (Helyénvaló-e realistának lenni [Válogatott irodalmi írások]) című, a prágai Mladá fronta kiadónál 1993-ban megjelent kötetéből vettük.

FERDINAND PEROUTKA

(1895. február 6., Prága – 1978. április 20., New York)

Méltatói szerint Ferdinand Peroutka ugyanolyan szerepet tölt be a múlt századi cseh zsurnalisztika történetében, mint amilyet Karel Havlíček Borovský játszott a tizenkilencedik században: mérce volt és példakép, a független szellemű és demokratikus elkötelezettségű újságírás élvonalbeli képviselője. Kivételes tehetségének köszönhetően már tizennyolc évesen a legtekintélyesebb folyóiratok között számontartott Čas (Az Idő) munkatársainak sorába lépett; írásait kezdettől fogva a kriticizmus, az ironikus és nagyon gyakran a szarkasztikus hangnem, a stílus elevensége és a megfogalmazás pontossága jellemezte. Az első világháború után a Tribuna (Tribün) c. napilap főszerkesztője lett, 1924-től pedig a Lidové noviny (Népújság) cikkírójaként folytatta pályáját. Ugyanezen év januárjában Tomáš Garrigue Masaryk elnöktől támogatva Přítomnost (Jelenkor) névvel új hetilapot indított, amely hamarosan az első Csehszlovák Köztársaság politikai és kulturális életének egyik legjelentősebb fórumává vált. A Masaryk bizalmasainak és Karel Čapek barátainak köréhez tartozó Peroutka az államfő nevével fémjelzett pragmatista irányvonalat támogatta, ítéleteinek józanságát azonban a politikai rokonszenv nem befolyásolta.

Csehország 1939 márciusában bekövetkezett német megszállása után a Přítomnostot „természetesen” betiltották, Peroutkára pedig a nácizmus üldözötteinek sorsa várt. Miután nem mindennapi erkölcsi erőről és állampolgári bátorságról tanúságot téve visszautasította az ország új urainak együttműködési ajánlatát, őt is koncentrációs táborba zárták, s a világháború éveit Dachau és Buchenwald poklában élte meg. Az újságírás világába visszatérve 1945-től a Svobodné noviny (Szabad Újság) című napilap, a következő év márciusától pedig a Přítomnost szellemi örököseként napvilágot látott Dnešek (Napjaink) főszerkesztőjeként vállalt szerepet. Kezdettől fogva határozottan szembeszállt a kommunista párt diktatórikus törekvéseivel, s amikor a demokrácia hívei 1948 februárjában sorsdöntő vereséget szenvedtek, neki is választania kellett az újabb üldöztetés és a száműzetés között. Peroutka emigrációba vonult, s bár hosszú élet adatott neki, hazáját soha többé nem látta viszont. Előbb – 1948 és 1950 között – Anglia, majd az USA adott neki otthont; a számkivetettség hosszú évei alatt folytatta és kiteljesítette publicisztikai életművét, s két regényt is írt: Oblak a valčík (Felhő és keringő, 1976) és Pozdější život Panny (A Szűz élete azután, 1980). Pályafutása fontos fejezetévé vált az 1951 és 1961 közötti évtized, amikor a Szabad Európa Rádió cseh szerkesztőségét irányította. Politikai krédóját – amely egyet jelentett a demokrácia melletti hitvallással – az 1959-ben New Yorkban kiadott Demokratický manifest (Demokratikus kiáltvány) című esszéjében foglalta össze. Tevékeny és mozgalmas életének az elhatalmasodó tüdőrák vetett véget nyolcvanhárom éves korában.

A Ferdinand Peroutka munkássága iránt érdeklődő olvasónak a fentebb említett sajtóorgánumokon kívül számos kötet is rendelkezésére áll, amelyekből a bibliográfiai jegyzetben és a portrévázlatban szereplő műveken túlmenően még három könyvet szeretnénk figyelmébe ajánlani: Jací jsme. Pokus o národní charakteristiku. (Milyenek vagyunk. Kísérlet a nemzeti jelleg meghatározására. Obelisk, 1924, Prága); Kdo nás osvobodil? (Ki szabadított fel bennünket? Svaz národního osbození, 1927, Prága); Budování státu. Československá politika v letech popřevratových (Államépítés. A csehszlovák politika a fordulat utáni években. 1933–1938, Fr. Borový kiadásában, Prága).

G. K. L.

Jegyzetek

[1] Henry David Thoreau (1817–1862), amerikai költő, esszéíró; irodalmi munkásságán kívül politikai nézeteivel és az elnyomottak melletti bátor kiállásával is figyelmet keltett: az egyéni jogok széles körű érvényesítésének szükségességét hangoztatta, elszánt és meggyőződését tettekkel, a déli államokból menekülő feketék segítésével is bizonyító híve volt a rabszolgaság eltörléséért küzdő mozgalomnak, s azon kevesek közé tartozott, akik szót emeltek az üldözött indiánok védelmében. Műveiben elsősorban a természet iránti miszticizmustól áthatott rajongás és a társadalmi visszásságok bírálata jutott kifejezésre.

[2] Utalás a világhírűvé lett zlíni cipőgyár alapítójára, Tomáš Baťára (1876–1932), aki a cseh(szlovák) ipar történetének egyik legsikeresebb vállalkozójaként a kulturális élet fellendítésében is szerepet vállalt.

[3] Charles Louis Philippe (1874–1909), francia író, a társadalmi piramis legaljára került, szegénysorban élő kisemberek világának ábrázolója. Műveinek figyelemre méltó sajátossága, hogy nyelvezetüket a szereplők egyszerű, közvetlen kifejezésmódja jellemzi. Általában a cikkben említett, először 1901-ben kiadott regényt – eredeti címén: Bubu de Montparnasse – tartják főművének (1918-ban Bübü címmel magyarul is megjelent).

[4] Maurice Maeterlinck (1862–1949), belga költő, dráma- és esszéíró, a szimbolizmus irodalmának neves képviselője. Korának népszerű költője volt, napjainkból visszanézve azonban színművei tűnnek a legmaradandóbbnak. (Az ő műve a színpadokon újra és újra felbukkanó, filmes feldolgozásból is ismert Kék madár [L’Oiseau bleu, 1909].) Munkásságáért 1911-ben Nobel-díjjal tüntették ki.

[5] Maurice Barrès (1862–1923), francia prózaíró, elsősorban regényei tették ismertté. Művei költői stílusuknak és a kifejezőeszközök gazdagságának köszönhetően mindmáig figyelmet keltenek, nacionalizmusa és konzervativizmusa azonban erősen anakronisztikus benyomást kelt.

[6] Joris-Karl Huysmans (1848–1907), francia író és költő, a dekadencia irodalmának élvonalbeli reprezentánsa. Pályafutása kezdetén Zola naturalizmusa hatott rá, majd megírta a Különc (À rebours, 1884) című regényét, amely a dekadens életérzés leltárszerűen pontos és szuggesztív kifejeződéseként lett híressé. A kilencvenes években a katolicizmus hívévé vált, utolsó műveit a mélyen átélt vallásosság hatja át.

[7] František Xaver Šalda (1867–1937), irodalomkritikus, esszéista, próza- és drámaíró, Csehország, majd Csehszlovákia szellemi életének egyik legsokoldalúbb, legnagyobb hatású képviselője. Széleskörű tájékozottság, kivételes éleslátás jellemezte; az irodalom világának alkotóival és jelenségeivel kapcsolatos állásfoglalásai általában ma is helytállóak és ösztönző erejűek.