■ Vincze Ferenc (Próza)

A kopó, a macska és a zöld nadrág esete

Egy rémálmokkal teli éjszaka után Tihamér úgy érezte, felnőtt a feladathoz, s végre hazahozhat egy kutyát. Tisztában volt azzal, hogy ez nem tetszik majd mindenkinek, hiszen egy kutya rengeteg kalamajkát tud okozni, mi több, a kutya maga egy nagy kalamajka, de hát nincs mit tenni, lesz, ami lesz.

Kikászálódott az ágyból, óvatosan, hogy a mellette fekvő Szidóniát még véletlenül se ébressze fel, magára vette fakókék fürdőköpenyét, majd lassú léptekkel elindult a konyha felé. Miközben megtöltötte a kávéfőzőt kávéval és vízzel, rájött, döntenie kell. Merthogy legjobb tudomása szerint rengeteg fajta és féle kutya létezik, s nem mindegy, hogy dándes dán dogot, esetleg egy pörköltbe való pincsit vagy egy nyikhaj agarat nézeget az ember délutánonként a kényelmes fotelból.

Tihamérnek egyelőre nemcsak kutyája nem volt, hanem fotelja sem, csupán egy rozoga, négylábú széke, melyet naponta háromszor össze kellett csapkodni, hogy a következő pillanatban lassú recsegéssel meg ne adja magát, mert akkor gazdája igazán méltatlan helyzetbe került volna. Jóllehet, szinte senki sem látta volna a látványos és nagy ívű zuhanást a könyvespolc és a kalorifer között, azonban Tihamér nem akart kockáztatni. Ezért többnyire minden egyes leülés előtt felemelte a széket, helyreigazította a kiugrott keresztléceket, majd erősen összecsapkodta. Ez a művelet alig tartott néhány másodpercig, viszont Szidónia mindig észrevette, s élcelődve megjegyzett ilyenkor ezt-azt párja fafejűségéről.

Ugyanis Tihamér szerette a régi dolgokat, melyek az idő komótos múlásával hozzánőttek. Nem szerette őket kidobni, inkább többször megjavította őket, de kidobni, azt soha. Ilyen volt Tihamér kordbársony zöld nadrágja, melyet még annak idején, egyetemi éveinek elején vásárolt, sőt ha jobban utánagondol, akkor eszébe jut a pillanat, mikor édesanyja egy alkalommal, mikor az apja éppen nem figyelt, s hevesen kiabált egy, a tévében nyilatkozó politikusra, becsúsztatta Tihamér táskájába, hogy vigye magával, az apjának már úgysem kell. A zöld nadrág alapvetően hosszú történelmi múltra tekinthet vissza, mi több, kijárt egy egyetemet, megjárt nem kevés kocsmát, néhány országot, s látott ezt-azt, amiről ezen a helyen nem illik beszélni. S ez a történelmi múlttal és illattal rendelkező nadrág egyszer Szidónia kezébe került, aki nem sokkal azelőtt nyilvánosan, több ember jelenlétében buzis zsokénadrágnak titulálta, majd mikor Tihamér aludt, vagy éppen nem volt otthon, megragadta, s mint valami leprás rongyot, az ágyneműtartó legmélyére suvasztotta. Tihamér néhány nap elteltével, isteni szikrától vezérelve, elindult a szekrény felé, s mikor hosszas keresgélés után sem találta a hozzánőtt nadrágot, otromba hangon, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal üvöltözni kezdett, hogy ebben a házban már az ember nadrágja sincs biztonságban, s hogy miért kell mindent az első adandó alkalommal kimosni, hiszen el fog kopni szerencsétlen pantalló. S különben is, kinek fájt, hogy néha azt vette fel, ha kiment az utcára. Szidóniának ez mindenképpen fájt, s nemcsak a nadrág léte, hanem az eszeveszett üvöltözés is, melynek talán nem ő volt az egyedüli célpontja, de mégis akkor ő volt egyedül jelen. Végül egy arra alkalmas pillanatban kikapta az ágynemű süllyesztőjéből, bevágta a szekrénybe, s emelt hangon, nyomdafestéket még nem látott szavakkal illette gazdáját, aki nem lát saját orráig sem, hiszen az az ócska, elavult, a hetvenes évek legjavát idéző kacat ott van a helyén, pedig már nem kellene, hogy ott legyen. Tihamér azóta szigorúan ellenőrzött helyen őrzi a nadrágot más hasonlóan értékes tárgyak és ruhadarabok társaságában, s néha elővesz közülük egyet-egyet, s ha Szidónia nem látja, azokban lép ki az utcára.

A szék sajnos még nincs olyan állapotban, hogy beférjen a szigorúan őrzött dolgok közé, bár Szidónia szerint, aki szereti ezt a véleményét hangoztatni, ha hamarosan nem kerül oda, akkor egyszer Tihamérral együtt fognak ellenőrzött helyre kerülni: s az párja számára is világos, hogy itt ki mire gondol.

Mindenesetre ezen a rendkívüli reggelen Tihamér elgondolkozott a lehetőségen, hogy a kutya mellé venni kellene egy fotelt is, merthogy a székben nem lehet már egy ideje nyugodtan hátradőlni, meg előre sem nagyon, sőt, a legjobb, ha meg sem moccan az ember, ha már egyszer rátette tekintélyes ülepét.

A fotelról ráérek később is dönteni, gondolta Tihamér magában, mikor már kényelmesen elhelyezkedett a konyhaasztal melletti széken, s nyugodtan hörpölgette az elkészült tejeskávét, nagyokat szippantva mellé a cigarettából. Első az eb. Vagyis a kutya. Ízlelgette a két szó zamatát, s nem igazán tudott dönteni. Az eb túl rövid, olyan semmitmondó, kifejezetten egy elcseszett böffentésre hasonlít, a kutya pedig, hát mindenkinek kutyája van, a kutya így, a kutya úgy, szóval az olyan: egykutya. Igazából egyik sem tetszett neki, mikor eszébe jutott a házőrző, azt azonban túl hosszúnak találta, meg amúgy sem kell itt semmilyen házat sem őrizni, ez az egész bérlakás nem ér annyit, hogy kutyát vagy ebet kelljen miatta tartani. Persze nem is azért akarta Tihamér az ebet, hogy valaki még rajta kívül is őrizze a házat, s így elvetette a házőrzőt, majd sorban az össze többi lehetőséget is, a blökit és az ölebet is. Szinte már alábbhagyott kezdeti lelkesedése, amikor eszébe jutott a kopó. Igaz ugyan, vallotta be férfiasan önmagának a második szál cigi után, hogy ez nem teljesen jó, hogy ez már többet jelent, mint az egyszerű kutya vagy az eb, vagy akár a házőrző, de mégis. Valahogyan jobban hangzik, több a tartalom, s hát az ő kutyája, azaz kopója nem lehet egy a többi közül, hiszen az övé. A megtalált szótól szinte már látható büszkeséggel húzta ki magát a széken, s jókedvűen eregette a füstöt a plafon felé. Az én kopóm, van egy kopóm, szóval tetszett neki a szó, az íze, valahogyan már rögtön olyan természetes volt, mintha mindig is használta volna.

Szóval lesz egy kopóm, mondta ki félhangosan, aztán hirtelen el is hallgatott, mert meghallotta Szidónia lépteit, aki ilyenkor reggel meglehetősen bájos és kedves teremtésnek tűnt, azonban könnyen ki lehetett zökkenteni e hajnali harmóniából, s olyankor aztán Tihamér fülét-farkát behúzva, mint egy eltángált kopó vonult vissza a vihar elől. Most ezt elkerülendő, nem akart még előhozakodni a témával, hiszen még azt sem döntötte el, hogy milyen is lesz az a kopó. Valamilyennek lennie kell, s ezt jobb előbb kitalálni, és csak a kész tervvel odaállni a ház asszonya elé. Az úgy már hatásosabb, tekintélyt parancsoló, hogy nem csak úgy egyszerűen kopót akar, hanem tökéletesen végiggondolt mondanivalója, célja van, amit már csak éppen megvalósítani kell.

Miközben Szidi kávéját kevergette az asztal mellett, Tihamér felállt, kinyitotta a bejárati ajtót, s kilépett a gangra. Friss reggel volt, a szemközti bokron madarak csiviteltek, s a leendő kopótulajdonos vidámnak, nagyszerűnek látta a világot. Mi több, egyszerűnek. Már csak a kutya, azaz a kopó fajtáját kell kiválasztani, s persze a nevét, aztán valahogy elfogadtatni mindenkivel a lehetetlent, ami most egyáltalán nem tűnt lehetetlennek, sőt, egészen lehetőnek, elérhető közelségbe került a kopó, már szinte érezte, amint végigsimítja kezével puha, fekete szőrét, amint megpaskolja izmos mellkasát. Látta magát, amint belép a szaküzletbe, s kér egy bőr nyakörvet, egy bőrpórázt, aztán vesz természetesen bolhasampont, mert az ő kopója nem lesz bolhabusz, mindig selymesen fénylő, kifésült szőre lesz.

Éppen ekkor látta meg a fekete macskát. A gang végében üldögélt, mint aki éppen jóllakott, s egyéb dolga pedig úgy sincs. A macska nagy volt, fekete, villogó barna szemekkel, s feltehetően emlékezett még a Tihamérral köttetett ismeretségre. Egyszer, mikor az öreg Fabritius néni éppen levitte a szemetet, a büdös macska, miután odacsinált Tihamérék küszöbére, belopózott az öreg lakásába, s a vénasszonynak köszönhetően ott is maradt. Bezárva a fürdőbe. Tihamér éppen az abrosz négyzeteit számlálta bőszen, mikor az ablakból szemtanújává vált az eseményeknek, s miután Fabritius néni valamiért ismét elslattyogott az ajtó előtt, Tihamér a kíváncsiságtól feltüzelve átlopózott a szomszédba. Máig sem tudja miért tette, s főként arra nem emlékszik tisztán, mit is tervezett. Amikor azonban megpillantotta az áporodott szagú lakás fürdőjében az eszeveszettül fel-alá rohangáló macskát, egészen jó kedvre derült, mert Tihamér utálta a macskákat, s néha bizonyos rémálmaiban harcolt is velük. A következő pillantása azonban a nappali falára esett, ahol a menyéttől kezdve a rókán át egészen a vaddisznó fejéig különböző állatok kipreparált hullái sorakoztak, s szinte teljes mértékben befedték a falat. Tihamér megdermedt, s arra gondolt, ha a vénasszony őt itt találja, könnyen felkerülhetnek a macskával együtt a falra, mint soron következő trófeák, s Szidi hiába fogja tűvé tenni érte az egész lakást, az egész várost, sőt az egész országot, a szomszédasszony falán még véletlenül sem kezdené keresni. Ezért megfordult, s mivel azért annyira nem utálta a macskát, kitárta a fürdőszoba ajtaját. Hadd iszkoljon szegény pára, amerre tud. Majd gyorsan visszacsukta, s indult kifelé. A bejárati ajtónál viszont már ott áll a vénasszony. Tihamér meghökkent, végigfutott az agyán egy hűvös gondolat egy éles konyhakésről, ami így utólag inkább filéző késnek tűnik, majd bevillant az előbb látott fal, már kiegészülve, középen egy róka és egy borz ocsmányul vigyorgó pofája között ott virított a fekete macska a maga teljes valójában, s mellette egy lakkozott fatányéron Tihamér jól preparált feje meredt a szoba közepe felé. Szemei helyén pedig sárga színű üveggolyók fokozták a látvány gyönyörűségét.

– Marosán Tihamér – makogta, s érezte, hogy közben térdei elkezdenek lassan, de biztosan remegni, s tudta, hogy az a rohadt macska már megint megúszta, s most kifejezetten neki, Tihamérnek köszönheti azt a tyúkszaros életét.

– Maga mit csinál itt? – nézett rá az öregasszony villanó szemekkel, miközben becsukta maga mögött az ajtót, s elindult a fiú felé.

– Ööö… nyitva volt az ajtó, s azt hittem valami baj történt a nénivel – nyögte ki nagy nehezen, majd egyre hátrébbfarolt, mivel a szűk folyóson nem tudta elengedni maga mellett a ráncos arcú vénasszonyt. Ahogy így farkasszemet nézve egyre beljebb lépkedtek a lakásba, Tihamérnek eszébe jutott, hogy ők most egyenesen a konyha felé araszolnak, ahol köztudottan ott rejtőzik az asztal mélyén egy fiók, s abban a fiókban természetesen nemcsak egy, hanem feltehetőleg több filéző és egyéb kés fekszik. Ez Tihamérnek egyre kevésbé tetszett, s már-már végzetes lépésre szánta el magát, mikor az öreg ismét megszólalt.

– Fabritius Matild.

– Hogy mit tetszik mondani? – bámult bambán Tihamér a vénasszony szájára, mely annyira cserepes volt, hogy érdességét szinte így látva is érezni lehetett. A vénasszony még vagy kétszer elismételte a nevét, s közben megérkeztek a konyhába, ahol Tihamér nekivetette a hátát a kredenc mellett lévő üres falfelületnek, s eldöntötte, tovább egy lépést sem.

– Marosán Tihamér – ismételte meg Tihamér, mikor végre felfogta, mit mond az öreg.

– Tudom, hallottam – mormogta fogai között Fabritius néni, majd odalépett az asztalhoz, kihúzta az egyik fiókot, s kotorászni kezdett benne.

Tihamérnek több sem kellett, ellökte magát a faltól, végigrohant a lakás keskeny folyosóján, miközben szinte már a hátában érezte Fabritius néni fenőkővel megfent éles filéző kését. Aztán kicsit meglepődve vette észre, hogy már nem is a lakásban van, hanem a gangon rohan. Majd egy utolsó, hatalmas ugrással bevetette magát lakásuk nyitva hagyott ajtaján. Az előszoba fényes parkettáján elhasalt. Fejét beverte a konyhaajtó sarkába, de még mielőtt végképp elvesztette volna eszméletét, felrántotta a vécéajtót, s utolsó erejével beküzdötte magát az alig egy négyzetméteres helyiségbe. Tihamér ekkor elájult. Ezt a későbbiekben azonban már csak úgy adta tovább Szidinek, hogy az életéért folytatott kimerítő harcban holtfáradtan összerogyott.

A fiú nem szeretett emlékezni erre a történetre, mert ilyenkor eszébe jutott a vénasszony, aki még mindig ott rontotta a levegőt a gang végén lévő ajtó mögött, s néha elslattyogott az ajtójuk előtt, amitől Tihamért mindig kirázta a hideg, s ezen alkalmakkor automatikusan ellenőrizte szemeivel, hogy ráfordította-e a kulcsot, betolta-e a keresztvasat, hogy a vénasszony még véletlenül se tudjon az ajtajuk mögé kerülni.

Most, hogy megpillantotta a fekete macskát a gang végén, amint jóllakott pofáját süttette a napon, még inkább el tudta képzelni, ahogy itt a gangon megpaskolja kopója izmoktól duzzadó mellkasát, azzal az érzéssel, hogy most jöjjön, aki mer, mert úgy ráuszítja a kopót, hogy az anyja sem ismeri meg utána. Kéjes filmkockák peregtek szemei előtt, amint Fabritius néni végiglopakodik a gangon, óvatosan, nehogy felébressze a kopót, s nehogy azt utána engedjék. Aztán további snittek jöttek, melyek vernyákolástól voltak hangosak, s a cselekmény is igencsak megkapó volt, amint a kopó öblös ugatással kergeti és szorítja sarokba a hatalmas fekete tepelák macskát, melynek hátán a rémülettől az összes szőr az égnek meredt, s jól kivehető volt a homályos filmkockákon, amint szemét könyörgőn veti Tihamérra.

– Tihamér!! – Szidi hangja törte meg a kéjes álmodozást, aki közben elkészült, felvette fekete bőrszoknyáját, piros üvegcsékkel kirakott indiai blúzát, melynek üvegdarabjaiba minden adandó alkalommal beleakadt Tihamér inge, pólója, egyszóval mindene, legyen szó egy egyszerű ölelésről, vagy akár másról is, amiről most itt nem illendő hosszasan értekezni. Szidónia csupán azt közölte Tihamérral, hogy elindul tanítani, s majd csak este jön haza, s ha lehet, addig ne csináljon megint kupit a szobában, meg nem ártana végre elmosogatni, felmosni a konyhát, meg persze, ha van egy kis ideje, s Szidónia tudta, hogy Tihamérnek, ha már semmije sincs, ideje még akkor is van, nem is kevés, szóval akkor berakhatna egy mosást, de hát ezt már nem is remélem, zárta Szidi a mondandóját, majd hosszan megcsókolta Tihamért, s eltűnt a gang végén lévő ajtó mögött.

A fiú most végre teljesen átadhatta magát az álmodozásnak. A kopóról. A kopóról, mely nemsokára ott fog ülni a lábainál, melytől félni fog majd a gang fekete macskája, a vénasszony, a macskát tartó lányok, szóval, mindenki, akinek van oka félnie. Tihamér visszaült a konyhaasztalhoz, ismét rágyújtott egy cigire, majd a füstfelhőbe bújva számba vette az ismerős és ismeretlen kutyafajtákat: nem mindegy ugyanis, hogy egy kutyának rövid vagy hosszú-e a lába, milyen a farka, bojtos, hosszan tekergő vagy visszavágott gubli. Aztán fontos a pofája is, mert Tihamér nem akart nyomott pofájú harci ebet, habár a macskának az kifejezetten jót tenne. S olyant sem, amelyiknek folyton csorog a nyála, s egy fejrázással nyálas lesz minden, a fotel és a reggeli újság. Tihamér kicsi kopót sem akart, meg nagyot sem: a kicsit kiröhögik, a nagynak meg himbálózva lógnak a heregolyói, mert azt biztosan tudta, a kopónak lesz töke, és lesznek golyói, nem lesz kasztráltatva, és természetesen nem szuka lesz. Tehát a kör szűkült, a cigaretták egymás után fogytak, lassan megtelt a hamutartó, s már alig volt hely a csikkeknek, mikor a vizsla, a rottweiler s még egynéhány közepes testalkatú kopó után Tihamérnak eszébe jutott az erdélyi kopó. Az első pillanatban érezte, hogy megvan, ez lesz az, mást nem hajlandó tartani, csak egy íves hátú, arányosan hosszú pofájú, barnás fekete erdélyi kopót, s persze abból is a hosszú lábút, mert még véletlenül sem akarta, hogy kopója egy tacskóra hasonlítson.

S Tihamér büszkén gondolt ettől kezdve az erdélyi kopóra, egy vadászatra, ahol kopója állja a vadat, s nem is akármilyent, hanem egy kárpáti barnamedvét, mely hóna alatt egy báránnyal szokta magát bevenni a sűrű erdőbe. Azonban a kopó rátör, öblös csaholásával menekülésre készteti a háromszáz kilós medvét, mely a bárányt otthagyva menekül az egyre sűrűbb bozót felé, hogy el tudjon tűnni a lerázhatatlan erdélyi kopó elől.

Miután a medve puskavégre került, Tihamér kinézett a füstből, s újabb feladattal találta szemben magát. A névadás kötelezettsége, mert hát mégsem lehet név nélkül nevelni, okítani egy erdélyi kopót, s valami hozzá illő nevet kellene találnia, ami nem cseng nevetségesen, inkább méltóságot sugároz, erőt és hatalmat, s ugyanakkor kecsességet. Számba vette a neveket, s hirtelen rájött, egyik sem tetszik. Valahogy nem illettek a kopóhoz, hát még egy erdélyi kopóhoz. Kiürítette a hamutartót, újra rágyújtott, fel és alá járkált a konyhában, majd az egész lakásban, s már több mint egy óra is eltelt így, mikor hirtelen észrevett egy meséskönyvet a könyvespolcon. Régi, békebeli mesekönyv volt, tele illusztrációkkal, melyek inkább megijesztették az ártatlan gyerekeket, mintsem segítettek volna az elalvásban. Tihamér emlékeiből előlépett egy nagyszakállú, borzas király, aki nem akarta a lányait férjhez adni. Az is lehet, hogy a fiait nem akarta elengedni a háztól, azaz a kastélytól, ez azonban nem zavarta a fiút, s egyszerre kutatva a könyvben és emlékei között rábukkant végül Burkus király históriájára. Kevés olyan királyról hallott, akit Burkusnak hívtak volna. Ismert Istvánt, Mátyást, Lajost, Jóskát, de még a szerencsétlen Károlyról is hallott, Burkusról viszont csak ebben a könyvben olvasott.

Visszament a konyhába, s a kávé mellett ízlelgette szájában az új nevet: Burkus. Mi lenne, ha a kopót Burkusnak hívná, tette fel magának a költői kérdés, mert már a megtalálás pillanatában tudta, ez lesz a kopó neve.

– Tisztára meg vagy hülyülve! – sziszegte Szidi a fogai között, miközben vacsoráját kevergette, s Tihamér látta rajta, nehéz lesz elfogadtatni vele az ötletet.

– Mit vagy úgy oda, ez csak egy kutya, azaz kopó! – kötötte a fiú az ebet a karóhoz, s igyekezett kitalálni valamilyen hatásos érvet, aminek a lány nem mondhat ellent.

– Már csak egy kutya hiányozna ebből a lakásból! Nem vagy elég nekem te, még egy rohadt kutyát is kerülgessek. Mit képzelsz te tulajdonképpen? – lendült bele egyre jobban Szidónia, s szinte magára öntötte a megmelegített levest.

– Először is, nem kutya lenne, hanem kopó. S nem is akármilyen, hanem erdélyi kopó. Érted? Ez nem csak úgy egy kutya, hanem egy kopó. Egy igazi törzskönyvezett erdélyi kopó. Rendes felmenőkkel, akik szintén törzskönyvezve voltak. Tiszta vérvonallal, igazolt kennelből. S jegyezd meg: ha róla beszélsz, akkor nem kutyáról, hanem kopóról beszélsz. A kutya az snassz, az mindenkinek van.

– Neked teljesen elment az eszed. Neked megártott a négy fal, vagy nem is tudom, az agyadra ment az a sok barom könyv. Még hogy törzskönyvezett, meg hogy vérvonal, honnan szedted hirtelen ezt a sok hülyeséget? Tudod, hogy szeretem a kutyákat, de ide, ebbe a lakásba nem hozol semmilyen állatot, még egy dagadt tengerimalacot sem. Szerinted mit szólnának hozzá a szomszédok? Mit szólnának Pietrovék? Vagy Fabritius néni?

– Ez az! Biztos, hogy ráuszítanám a büdös vén banyára. Nem slattyogna olyan büszkén ide-oda a gangon. Meghúzná magát, mikor meglátná Burkust… Ott maradna a barlangjában.

– Micsoda? Burkus? Te Burkusnak akarod hívni a kutyát…

– Nem kutya, kopó!

– Nekem aztán mindegy! Még ha bele is egyeznék abba a rohadt állatba, akkor sem hívhatnád Burkusnak. Rajtad röhögne az egész gang, sőt, az egész bérház. Eszednél vagy te egyáltalán?
– Márpedig erdélyi kopó lesz, s Burkus lesz a neve…

– Tudod mi lesz? Semmi! Egy nagy rakás semmi! Az lesz. Még hogy Burkus! Vagy én, vagy a kutya! Érted? – mondta ki az utolsó szót Szidónia, majd berakta a tányért a mosogatóba, s bement a szobába.

Tihamér kezei remegtek. Kivette az utolsó szál cigarettát a dobozból, meggyújtotta, s közben egyre csak a kopó lebegett a szemei előtt. Az ívelt hátú, hosszú lábú, barnás fekete erdélyi kopó. Szinte érezte, amint hosszúkás fejét befúrja kezei közé, s nyelvével megnyalja kézfejét. Tihamér remegett. Elnézett a szoba felé, s hallotta, Szidónia éppen az ágyat veti, kihúzza a kanapét, s az nyersfa lábaival ismételten beleszánt a parketta lakkos felületébe. Sírni tudott volna. A konyhára telepedett csönd, mint valami áthatolhatatlan köd ereszkedett alá, s lassan elviselhetetlenné vált.

Felállt s kiment a gangra. Világos, csillagfényes este volt. A magas bérházak között is kivehető volt a fekete, csillagokkal teli égbolt. S a csillagok között Tihamér felfedezte a rohanó kopó alakját. Hosszú, nyújtott léptekkel, amilyenre csak egy erdélyi kopó képes, rohant a Tejúton. Izmai megfeszültek, farkát felcsapta, mint mikor a medvére támad, s egyre távolabb került Tihamértól. A fiú kiáltani szeretett volna, de egy hang sem jött ki a torkán. Csak nézte a Tejúton egyre tovatűnő kopót.

Valami meleg, puha test dörgölődzött a lábához. A nagy, fekete macska dorombolt odalent, görnyedt hátát nekinyomta a fiúnak s várt. Tihamér lehajolt, megsimogatta a macska bársonyos testét. Érezte, csak egy jól kiszámított ütésre lenne szükség, s az állat abban a pillanatban szörnyethalna. Még egyszer megsimogatta. A macska láthatóan jól érezte magát. Egyre csak dorombolt, s mind közelebb bújt a fiúhoz. Nem láthatta, amint Tihamér szemei hirtelen szikrát vetettek, s a fiú egy jól irányzott rúgással a folyosó végébe tessékelte a macskát. Az felnyávogott, majd beiszkolt a számára félig nyitva hagyott ajtón. A vernyákolás betöltötte a gangot, s a szomszéd bérház faláról sokáig visszhangzott. A fiú ismét felnézett a Tejútra, amikor a folyosó végéről zajt hallott. Tekintete odafordult, a macskát kereste. Az utolsó ajtó ablaka mögül valami sárgás, kísérteties fényben felbukkantak a vénasszony viaszos ráncai.