Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. július–augusztus / A második Amália

A második Amália

 

VI. nap, II. novella

A firenzeiek, akik titokban mind rokonszenveztek a gróffal, mert élvezték az egymást szilaj lovak módjára kergető, szép mondatokat, meglepve kapták fel a fejüket. – Az ékesszólás nem minden – mondta Fiammetta, és hogy elejét vegye mindennemű vitának, maga hajolt oda a kristálygömbhöz.

– Nem ismerem a várost, ahol születtem – kezdte a Hang. Az irataimba Esztergomot írtak a hatóságok, de én úgy emlékszem, ebben a városban sohasem jártam. Egyik nevelőszülőm Nellikének hívott, a másik Borikának, de a keresztneveim között nincs sem Kornélia, sem Borbála. Az anyakönyvem szerint – már ha hinni lehet az ilyen papíroknak – Nagy Mária Erzsébet Ilonának hívnak.

Ám azért így is mindenre felkészített a sors. Ismeretlen anyámtól (és talán ismeretlen apámtól) nemcsak három keresztnevet kaptam, hanem hibátlan bőrt és szikrázóan kék szemeket is. Lehet, hogy a sok adomány nem is ismeretlen szüleimé, nem anyámé, egy eltaszított cselédlányé, vagy apámé, egy éjjel is lóháton nyargalászó magyar grófé, vagy talán egyszerű bakáé, hanem a sors incselkedett velem…

De nem is érdemes folytatni. Az örökös incselkedést – mert én nem hiszek a Gondviselésben – talán egy tündér kezdte, a szegények fekete köpenyes jótevője, aki görbe bottal járva az utcákat néhány egyszerű lányt is megajándékoz szép arccal, fondorlatokra hajlamos észjárással. Mert hogy mások is kedvesek legyenek, hogy mások is incselkedjenek velünk – nemcsak a férfiak, hanem a nők is, erre mindig ügyeljünk(!) –, szépnek kell lennünk, és nemcsak szépnek, hanem nyugodtnak, tartózkodónak, hiszen mindenki undorodik azoktól a lényektől, akik nem tudnak a saját szívükbe visszavonulni.

Ezek a képességek ragyogó prostituálttá tehettek volna, de nem volt mód híres kurtizánná lenni „első helyemen”, egy felvidéki városkában, Besztercebányán, a kaszárnya melletti kuplerájban. Csak pár hetet töltöttem ott, de már éreztem, hogy ez az élet (mikor is egy órára olyan sok katona jut) annyira elnyű, hogy lassan nem is vagyok képes a múltra, a „Nelli-éveimre”, a „Bori-éveimre” visszaemlékezni. Ám nem is volt okom ezt sajnálni. A Rozmaring Házban jöttem rá, hogy az olyan lányoknak, amilyen magam is vagyok – születtek bár nemesi házak cselédszobáiban, vagy ablaktalan városi kalickákban, vagy parasztportákon – egyformák az emlékeik.

Jaj-jaj, anyám is megmondta, hogy a pap, a juhász, a katona, a vörös ruhás ember bajt hoz rám. A megidézett anyák mindig sokat beszéltek, előjelekkel ijesztgették csemetéiket, mégsem akadt közöttünk senki, akit saját édesanyja nevelt volna fel. Mikor délelőttönként álmosan, hajadonfőtt jártunk-keltünk az udvaron, mikor ujjunkkal ettük a csirkepörköltet a konyhában, mind ugyanazt mesélhettük magunkról. Már csak halványan emlékeztem, hogy nagyon régen vásározni jártam egy fekete ködmönös bácsival (talán a nagyapámmal), aztán egy kisvárosra, ahol az egyik öreg nevelőanyám Nellikének hívott, egy másikra, ahol Boriskának szólított mindenki.

Tizenhat éves voltam, és még csak hat hetet töltöttem özvegy Táboryné besztercei bordélyházában. Különös lány ez a Sidonie – öreg „jótevőm”, Táboryné így szólított, ha tisztek vagy más urak jöttek a házába –, a kabátja színéről megmondja mindenkinek, hogy miféle titkos betegsége van, vagy mi bántotta gyerek- és ifjúkorában. Olcsó tüllruhámban ilyenkor szendén mosolyogtam a Táboryné melletti pamlagon, és ha már „kifáradtam” az uraktól a szalonban, leküldtek a földszintre, hogy a többi lánnyal együtt a bakákat szórakoztassam. Néhány hete a felnőttek még megdicsérték a hajamat, de a Rozmaring Házban akárhogy is mostam-fésültem, a tincseim már a fejtetőnél összetapadtak. Olyan porszürke lett a hajam és olyan lomha a járásom, mint a többieké.

De nemcsak mi, lányok voltunk egyformák, hanem a bakákat vagy az adó- és bányaellenőröket is alig különböztette meg valami egymástól. Történeteik, az „asszonykáik”, akik miatt Táborynénál töltötték az estéiket, akik miatt „búsultak”, olyan egyformák voltak, mint mi, a karikás szemű, felpüffedt arcú Julik és Rozik. Ha reggel végre a saját ágyunkban egyedül leheveredhettünk, akkor a szivarfüstös kamrácskákban, mint a kikapós vagy zsörtölődős „asszonykáknak”, nekünk is kicserélődtek az emlékeink. Egyik nap olyan volt, mint a másik, és én nagyon jól tudtam, hogy néhány év múlva már a színeket sem tudom egymástól megkülönböztetni.

Ebben a Táboryné szerint oly különleges házban én egyetlen valóban érdekes emberrel találkoztam, egy fekete szakállas, hallgatag terménykereskedővel, aki Zsiga bácsi néven mutatkozott be Táborynénak. Mi, lányok mindannyian féltünk tőle: a pillantásától elszakadt az ing a vállunkon, a pohár, amit Zsiga bácsi egyszer a kezébe fogott, órák múlva is párás, riasztó hidegséget árasztott. Tudd meg, magyarázta nekem, nem csak az élők szeretik Besztercét. Amikor látta, mennyire félek, kibérelt egész éjszakára, és olyan szörnyűséges dolgokat tett velem, amilyenek sem a bányatiszteknek, sem a bakáknak nem jutottak az eszébe. Borzasztó arca volt: a szájában elől nem voltak fogak, de hátul – jól láthatóan – négy zöldes fényű aranyfog villogott. Ő volt az egyetlen vendég a Rozmaring Házban, akinek a gondolatait soha nem sikerült kitalálnom.

A tavaszra nyár jött, és én tudtam, hogy néhány hónap múlva nemcsak az emlékeimet, hanem lassan minden arcvonásomat elvesztem. És nem volt mód pénzt félretennem: Táboryné minket „anyánkként” tartott el, a „díjunkat” tejben-vajban, csirkecombban és szakadós selyemkendőkben „számolta fel”. Ahogy az emlékeim foszladoztak, éreztem, nem tölthetek több időt a Házban. Hogyan kell mérni a romlást? Napról napra fáradtabb, soványabb – ám ki tudja, miért –, egyre érzékenyebb is lettem. Alkonyatkor egy katonazubbony fesléséből is felismertem azokat, akik ezeket a ruhákat régebben viselték – és később már képzelegnem sem kellett: ha élesen magamra figyeltem, a tárgyakon minden folt, minden emlék megelevenedett.

De ez sem volt szívderítő vagy érdekes. Csak azért figyeltem, mert ki akartam szemelni a vendégek közül egy gazdag és független özvegyembert, mert azt sejtettem, hogy a „megmentőmnek” (akárki is lesz az) jókora summát kell majd értem fizetnie. Én nem olyan voltam, mint a legtöbb lány, aki csak a pödrött bajszokra, a mézes szavakra, a könnyes mesékre figyel. Kiválasztottam egy kis, mogorva tót öregembert, akiről „megéreztem”, hogy magányos, a családja kiközösítette, és már nincs sok ideje hátra.

Hogy mennyit fizetett értem Ludovik Bencsik úr a Rozmaring Házban Táborynénak, azt nem tudtam, de egyszer csak mint jövendő „házvezetőnője” ott álltam végre a szekerénél. Meglátod, kiscsiga, nagyon jó dolgod lesz, dörmögte szlovákul az öreg. Elmosolyodtam – de nem szeretetből, hanem mert tudtam, nekem nem kell sokat bajlódnom a nyelvekkel: úgy ragadnak rám a kifejezések, mint érett körtére a darazsak. Az öregnek Losonc mellett hatalmas gyümölcsöse volt, és nem akart tőlem mást, mint hogy halott felesége ruháiban az almafái között sétálgassak.

Milyen titkai lehetnek egy morcos, öreg úrnak? Az öreg Ludovik azért vett magához, mert szőke s emellett elég „friss” lévén kicsit hasonlítottam a feleségére, a félig magyar Amálkára. Ludovikot „esztelen” házassága miatt egész családja – első házasságából való mind a nyolc fia – megátkozta és kerülte, ámde Bencsik úrnak egyszer csak arra kellett ébrednie, hogy ez a „drága áron vett asszony” ott haldoklik a házában. Én persze jól tudtam, hogy egy besztercei prostituált nem hasonlíthat egy fiatal tanítónőre, akit Ludovik épp a „szelídsége” miatt jegyzett el. De akár hasonlítottam, akár nem, Bencsik nem akarta, hogy amíg él, a fiai vagy a losonciak rajta „röhögjenek”. Egyik szőke olyan, mint a másik, gondolta. Felmondott gyorsan a régi cselédjeinek, és hagyta, hogy a kerítés mögött a felesége ruháiban – az „irigyek” szeme láttára – parádézzak.

Élvezi Bencsikné a jó levegőt, mondták a kerítésrácson át kíváncsiskodó losonciak. Bencsik, akit valami szomorú rákbetegség apasztott, soha nem mesélt az ártatlanul „elhótt” Amálkájáról, ám énnekem – akinek a sétán és az álmodozáson kívül nem volt más dolgom – annál többet meséltek Amálkáról a ruhái, a naplója, a levelei. Úgy fésültem a hajam, ahogy Amálka, úgy gondolkodtam, ahogy Amálka, és közben – hogy ne töltsem feleslegesen az időt – Ludoviktól és az új szakácsnétől szépen megtanultam szlovákul.

Közben Lehota Amál holtteste egy távoli temetőben oszladozott, ahova két hónappal ezelőtt az éj leple alatt röpítették a hiú öregember paripái. Reménykedtem, hogy mielőtt az öreg is meghal, mielőtt Bencsik testéért is eljönnek a halottszállítók, lesz alkalmam a végrendeletbe is betekinteni, vagy – legrosszabb esetben – a mozgatható értéktárgyakat biztos helyre menekíteni. De tudtam, ha sokáig akarok élni – sőt nemcsak élni, hanem biztonságban is élni –, akkor nem vallhatom magam özvegy Bencsikné Lehota Amálnak a hagyatéki tárgyaláson. Igyekeztem az öregből minél több pénzt és apróságot kiszedni, az értékeket biztos helyre menekíteni. De legfontosabb célom, meg kell mondanom, nem a harácsolás volt. Csak gyógyultam az öreg Bencsik házában, a bőröm kisimult, az alakom kitelt, a hajam fényes lett. Éjjel-nappal én voltam Amálka: tanulmányoztam a könyveit, beleolvastam a leveleibe és folytattam a naplót, melyet Lehota Amál 1908 őszén abbahagyott vagy befejezett.

Három esztendőt töltöttem el szakadatlan nyugalomban, ebben az öreg kertben. Érezvén, hogy nem szabad túl sokat kockáztatnom, imádkoztam, hogy Ludovik – akinek ezt a csodálatos biztonságot köszönhettem – életben maradjon minél tovább. Bár egyáltalán nem voltak barátaink, Bencsik, aki gyógyfüvekkel és szellemidézéssel próbálta meg a rákot feltartóztatni, magával cipelt spiritiszta szeánszokra is. Kezdetben féltékenységből, később azért, mert Lehota Amál néven dicsőséget hoztam ősz fejére, keresett médium lettem. Elég volt megfognom valakinek a kalapját, réklijét, sétabotját, és a szellemek odagyűltek a székem mögé, hogy minél gyorsabban hadarhassák az üzeneteiket.

Ők is mind egyformák voltak, akárcsak Táboryné házában a lányok vagy a vendégek, mintha a halál és az unalom (ahogy a téli hideg az almákat) megfakította volna őket is. De nem kellett már Losonc mellett unatkoznom, a harmadik télen Bencsik oldalán – aki néha már maga sem tudta, ki vagyok, Katalin, Mária, Sidonie vagy Amál – híres médiumként, behavazott felvidéki kastélyokban vendégeskedtem. Nem volt miért aggodalmaskodnom, én már tudtam, képességeim és az emberek bolondsága révén később is meglesz a kenyerem. Könnyebb, fehérebb kenyér, mint a prostituáltaké.

Telt-múlt az idő, és Bencsiket nem védték örökké a szeánszok és a gyógyfüvek. Ősszel egészen lefogyott és elkedvetlenedett, s mikor kicseréltem homlokán a borogatást, már nem is vesződött azzal, hogy halott feleségétől megkülönböztessen. Közelgett a halál: a kísértetek, a Bencsikek szellemei a hálószobában, a mohó Bencsik fiúk az udvaron settenkedtek. Kedves, hízelgő szavakat motyogtam a haldoklónak, és számba vettem, hogy ha itt a vég, mi mindent mondhatok majd a magaménak.

Ott volt a háztartási pénzből megspórolt háromszáznegyven korona, aztán Amálka karkötője, borostyán keresztje, arany fülbevalója, egy bécsi bank kötelezvénye, egy rövid lejáratú váltó, melyeket időben kiloptam Bencsik íróasztalából. Ott volt még Ludovik aranyórája, ezt már korábban eltettem (a gyanúsítgatásokkal sikerült elkergetnem a szakácsnét – bízva benne, hogy ennek majd híre megy), ott volt egy tömörezüst teáskanna, néhány könyv, köztük kedvenc regényem, Mikszáth Sipsiricája, és persze Lehota Amál vidékies szabású, de finom anyagból varrott ruhái.

Egy hajnal előtti órán, mikor láttam, hogy a halál angyala már fel-alá járkál a házban, parasztgúnyát húztam, belegyömöszöltem egy kosárba minden „javamat”, és betettem magam után a kertkaput. Tudtam, hogy az özvegyek nem szoktak a férjük halálának órájában menekülni, de hát a végrendelet – mint azt kiderítettem – egyetlen szóval sem emlékezett meg Lehota Amálról. Természetesen féltem attól, hogy a szökést a fiúk majd gyanúsabbnak találják még a végrendeletnél is, ezért egy levelet hagytam az ablakpárkányon (és persze a plébánosnál is), hogy a „szellemek” akarták, hogy jó uram mindent hagyjon a gyermekeire, engem pedig a fiúk fenyegetései arra kényszerítenek, hogy meneküljek.

A végén még majd angyalnak tartanak, gondoltam, és néhány napig nyugodtan várakoztam egy elhagyott, messzi parasztházban, melyet – hálából a „megszemélyesítésért” – Ludovikkal már az első évben a nevemre írattam. Majszolgatva a szárított almát, nyugodtan olvasgatva a Sipsiricát, tudtam, nem is kell a sorsomon sokat töprengenem, hiszen mindent előre okosan megterveztem. Az emberek keveset fizetnek a szerelemért, de igen sokat a halottakért, ezért is határoztam el, hogy Ludovik halála után Bécsbe, a fővárosba megyek.

Elmélkedtem a híreken, a napsugáron, a tavaszi esőn – hamarosan háború lesz, ezt minden csontom érezte. A béke álmosan, kövéren terült szét a földeken, de ahogy a kis vasútállomás felé gyalogoltam, sejtettem, hogy a füvekben is micsoda indulat remeg. Szükség lesz rám Bécsben, gondoltam, és Lehota Amál tolldíszes kalapjában vidáman vágtam neki a bécsi kirándulásnak.

Ám nem számítottam rá, hogy a fővárosban mekkora csalódások érnek. A bécsiek az első napokban bumfordi fehércselédnek néztek, gyanús és műveletlen özvegyecskének, aki hol egy zsebórával, hol egy teáskannával házal, és rosszul szabott, vidékies ruhákat visel. Beleütköztem egy művelt kultúrnép öntudatába: a szlovákok – de még a magyarok is – hálásak, ha jól-rosszul beszéled a nyelvüket, a bécsiek viszont, bárhogy is igyekeztem, gúnyolódtak a német kiejtésemen. Lassan fogytán is lett a pénzem, de azért ellenálltam a kísértésnek, hogy kiálljak az utcasarokra. Kerestem volna a császárvárosban is asztaltáncoltatókat, de ilyesmivel már csak a külvárosokban lakó legszegényebbek foglalkoztak, a magasabb körökben a freudizmus, a magfizika és a filozófia járta. Sokat olvastam, nagyon sokat, de az „igazi” bécsiek elképesztően műveltek voltak.

Lehota Amál hivatalos papírjaival végre sikerült elszegődnöm nevelőnőnek a Kornspitzer-házba, ahol is a kegyelmes asszony – egy született Szirmay lány – ragaszkodott ahhoz, hogy magyar tanítónő gondozza a kislányát. Félek, kegyelmes asszonyom, bárdolatlan vagyok, nem ismerem eléggé az előkelő házakat, rebegtem magyarul. Kornspitzerné, született Szirmay Zsuzsanna bólintott. Féltékeny, nehézkes, gutaütésre hajló, kövér nő volt, aki engem elég ügyefogyottnak tartott ahhoz, hogy ne kacsingassak a férjére, a külügyminisztérium fürge tekintetű tanácsosára. Aztán más előnyöm is volt a kegyelmes asszony szemében: elég volt ránéznem a tanácsos kesztyűjére, és azonnal „láttam” a kegyelmes úr gondolatait.

Kornspitzerné ujjongott. Megajándékozott a régi ruháival, elhurcolt asszonybarátaihoz a legunalmasabb teadélutánokra, és én hamarosan annyi kalapot, felöltőt fogdoshattam, mint Besztercén a Tábory-házban. Most nem Sidonie voltam, hanem Amélie, a szalonokban engedelmesen, lehajtott fejjel markolásztam a férjek ruhadarabjait, és közben Kornspitzerné már eltűrte, hogy megszépüljek, hogy a tekintetem csillogó, a hajam újra fényes legyen.

A teadélutánokon férfiak is részt vettek, köztük egy szemüveges, nyurga fiatalember, aki lélekgyógyásznak mondta magát, és egy magas, szakállas úr, aki Kornspitzernétől is engedélyt kért, hogy megfesse a portrémat. Egy kerti ünnepségen megpillantottam egy testes, fekete barkójú idősebb urat, aki megtévesztésig hasonlított a besztercei Zsiga bácsira. Nem is tudtam tüzetesen szemügyre venni, mert ahogy megfordult, a tekintetétől is összerázkódtam. Hogyan kerülhetne egy bécsi társaságba egy foghíjas besztercei agg, kérdeztem magamat, de éreztem, jó lesz vigyázni, a romlás újra a sarkamban van. Ám a kényelem, a derű, a meisseni és altwien porcelánok miatt megfeledkeztem a szükséges elővigyázatosságról.

Egy délután Kornspitzerné kislányával, Boriskával igyekeztünk haza a parkból. Az inas már a hallban figyelmeztetett, hogy a kegyelmes asszony „teadélutánozik”, ám Kornspitzer úr velem akar beszélni. Újra elővett valami homályos rossz érzés, de persze megigazítottam a ruhámat, és nyugodt, derűs arccal léptem a kegyelmes úr dolgozószobájába.

Ne járassa velünk tovább a bolondját, Amélie, kezdte az úr mosolyogva. Mi tudjuk, hogy Bencsikné igen gyanús körülmények között tűnt el Losoncról, ráadásul ez a kopott kis tanítónő életében egyszer megváltozott, mégpedig pontosan azon a napon, mikor egy fiatal prostituált eltűnt Besztercebányáról. Megrázkódtam, pedig tudtam, ha Kornspitzer tényleg ki akarna tenni a házából, először a kegyelmes asszonnyal beszélné meg a dolgot. Mit tehetek, hogy jóvátegyem a hibámat, mit tegyek, hogy kiérdemeljem a kegyelmes úr bizalmát, kérdeztem összekulcsolt kézzel, és megnyugtatott a gondolat, hogy épp ma váltottam fehérneműt.

És tényleg: Kornspitzer elkezdte simogatni a mellemet. Azt mondta, kedves, odaadó teremtésnek tart, nem haragszik rám, sőt lehetővé kívánja tenni, hogy képességeimmel ne csak a bécsi úriasszonyoknak, hanem a Birodalomnak is szolgálatára legyek. Mikor túlvoltunk a dolgon, megemlítettem, hogy a szeretkezés nekem se örömet, se fájdalmat nem jelent, ám kellemesebbnek tartanám, ha nem prostituáltként, hanem tanult lányként szolgálhatnám meg a kenyerem.

De nem is kellett Kornspitzernek felelni, ahogy felém fordította a fejét, máris éreztem, sőt nemcsak éreztem, hanem tudtam is a gondolatait. Azt hittem, nagyon ügyesen járok el a szökésemkor Losoncon, pedig annyi nyomot hagytam magam után, hogy most egy titkos vagy akármilyen tanácsos könnyen a markában tarthat. De miféle marokban, kérdeztem magamat.

 

Dioneo közbevágott: – Ezt már ismerjük! A Határvidék népeit majd szerteszét szakítja valami háború, a kis hölgy pedig, ahogy minden kis “hölgy”, megfosztva minden támasztól és egzisztenciától, átesik a megerőszakolás, a kitelepítés borzalmain, és a végén majd elrebegi, hogy megmaradt egy ezüstfésűje…

– Nem hinném – felelt Amélie, akinek halvány, szabályos arcocskája, mindenki meglepetésére, egyszer csak megjelent közöttük. – Bugyuta lettem volna, ha a nagy háború végén csak egy kis ezüstfésűt tudtam volna félretenni…

A hölgyek élénken vizsgálgatták a kis kalandornőt, aki kabátkáját rendezgetve teljes életnagyságban helyet foglalt köztük. Olyasféle arc, töprengett Pampinea, amire nehéz később visszaemlékezni. De hát ki akar rá visszaemlékezni, szúrt belé, ahogy a pillantása elkapta Filostrato csodáló tekintetét, a férfiak ezt az arcot örökké látni szeretnék.

– Csak azok a nők elveszettek – folytatta Amélie –, akik csúnyák, ostobák, vagy éppen uralni vagy érteni szeretik a körülményeiket. Pedig az a legerősebb, aki néha láthatatlanná is képes válni. A történelem szövete (melyet a költők szerint a „nagyok” mindig átvéreznek) sohasem olyan sűrű, hogy a legóvatosabbak át ne tudnának bújni rajta.

 

– Folytassa – mondta Dioneo.

Kornspitzer úr, akinek a felöltőjét már korábban oly gyakran szorongattam, nem bizonyult veszedelmes ellenfélnek. Tiroli parasztfiú volt, akit egy pap nagybácsi és saját esze emelt az Osztrák–Magyar Monarchia tisztviselői karába. Kis termete, hatalmas asszonya és asszonyának hatalmas rokonsága miatt úgy érezte, folyton-folyvást a legkitűnőbb, a legújabb ötletekkel kell szolgálni a hazáját.

Bámulatos életed lesz, Amélie, ígérte. Bundákban, selymekben járhatsz, és nem a bécsi nyárspolgárok felöltőit fogdosod, hanem a legkitűnőbb orosz és angol diplomatákét. Hiszen hallottam, elég néhány nap, és bármelyik nyelven csicseregsz. Elég megfognod a ruháját, és megérzed, mire gondol éppen. Mi nem várjuk tőled, hogy kifaggasd a külföldieket, megelégszünk azzal, ha felhívod a figyelmünket néhány gyengéjükre.

Engedelmesen bólogattam. Kornspitzernek, mint a legtöbb alulról jött, okos fiúnak az volt a gyengéje, hogy a többi embert ostobának képzelte. Hosszan áradozott az ékszerekről, a kényelemről – a megtiszteltetésről, melyet majd a diplomaták karjaiban élvezek. Jó pajtás módjára megveregette a kezemet. És mi is barátok maradunk, ígérte.

Olyan tejfehér volt a bőröm, olyan kék a szemem, hogy a K/3-as ügyosztálynak – melynek Kornspitzer úr volt a főnöke – eszébe sem jutott, hogy bogárszemű magyar szépségként szerepeltessen. Annyira jól beszéltem a szlovákot, hogy pár hét alatt könnyen megtanulhattam lengyelül, így hát az estélyeken „egy lengyel ezredes árvájaként” léptem fel. Tartózkodó voltam és nagyon visszafogott. A külföldi attasékat a lármás, filozófiáról csacsogó bécsi lányok után elbűvölte egy ezredes „árvája”, egy félénk szőke. Ha kiléptünk az étteremből vagy a színházból, fázósan összerázkódtam, és a diplomaták máris a vállamra terítették a kabátjukat.

Kornspitzer úr minden héten kihallgatott, és hamarosan annyi férfi vett körül, mint Táboryné házában. Az élet olyan gyors és lázas volt Bécsben, hogy nemcsak az élők forgolódtak körülöttem, hanem a halottak és a szellemek is. Láttam az attaséim háta mögött az anyukájukat, a nagynéniket, a nagybácsikat, ha levettem a csipkeblúzomat, hogy az élők karjaiba omoljak, elkerekedett, öreg, pókhálós szemek figyeltek. Egyszer egy másoknak láthatatlan angol dédnagynéni segített begombolni a ruhámat. De míg a Monarchiát „szolgáltam”, nem a szellemeken csodálkoztam, hanem a mindenütt felbukkanó Zsiga bácsin.

Látod, kicsikém, a halottak Bécset is szeretik, mondta, mikor régi ismerősként a minisztérium egyik szobácskájában felborzolta a hajam. Zsiga bácsit most Sigmund Krubergritzer von Thulénak hívták, a bécsiek pedig a császár, a hadügyminiszter, a trónörökös vagy a trónörökösné bizalmas emberének tartották. Mindig másvalaki bizalmasának – de akárkinek képzelték is, rettegett tőle mindenki. Hideg karjával gyakran átkarolta a derekamat, és suttogta: csak azt nem tudom, kicsikém, te most már ki vagy, Nellike, Sidonie vagy Amélie.

De legjobban mégsem a szellemektől vagy a kísérteties besztercei öregtől féltem, hanem a teljesen közönséges diplomatáktól, az angoloktól, oroszoktól, franciáktól, de az osztrákoktól, sőt a magyaroktól is. Kornspitzer úr művelt bécsi társasági úriember lévén megszállottan hitt a „lelki mozgató rugókban”, ezért buzgón jegyzetelgette, hogy melyik diplomata mit álmodott az anyukájáról, hogyan leste meg nagymamáját a fürdőszobában. Az adatok bekerültek a Monarchia féltve őrzött kartotékjaiba, Kornspitzer úr pedig szorgosan jegyezte, ki kinek a feleségébe szerelmes, melyik „ellenséges” diplomata álmodozott kamaszkorában arról, hogy papagáj vagy öngyilkos lesz.

Én nem is az álmoktól idegenkedtem. De biztos voltam benne, hogy az új háborút nem a csipke alsószoknyák, nem az én „jelentéseim” döntik el. A hercegeket, vicomte-okat, grófokat és lordokat – akik mind-mind védelmezni akartak bánatos kiszolgáltatottságomban – magamnál is gyengébb embereknek tartottam, és úgy határoztam – akár háború lesz, akár béke –, minél előbb elmenekülök tőlük.

Álmukban hadüzeneteket adtak-vettek, tízmilliós hadseregeket vezényeltek, de az volt az érzésem, hogy megijednének egyetlen puskagolyótól is. Százezrek, milliók, tízmilliók élete fölött rendelkeztek, de még az inasuk életét sem tudták elképzelni, ahogy természetesen az enyémet sem. Egyszer egy francia marsallocskát – aki képzeletben hatalmas hadseregével Napóleon módjára beszáguldozta egész Európát –, mikor mennydörögni kezdett, úgy kellett a szállodai szobában vigasztalgatni. A neurózisom, mondta fogvacogva, és arra kért, dúdolgassak halkan, mint a dajkája.

De a legfélelmetesebbek az osztrák nagyságok voltak. Mind sajnálkoztak, hogy kastélyaik vagy bécsi palotáik mélyén nem tanulmányozhatják nyugodtan a „szellemtudományokat”. Szégyellték, hogy egy ilyen szedett-vedett, összevissza birodalom báljai, táncai, fogadásai, reformjai, hadgyakorlatai, teadélutánjai minden idejüket elrabolják. Egyszer megjegyeztem, hogy az itt élő emberek szeretnek szedettek-vedettek, ilyenek is meg olyanok is lenni. Ez a hazájuk, mást nem is tudnak elképzelni. Schürplitzer báró, az osztrák–magyar Hadügyminisztérium attaséja csak legyintett. Itt hagynám, mondta, egy szép tengeri körutazásért az egészet.

Zsiga bácsival már nemcsak néha-néha futottam össze a minisztériumban vagy Kornspitzer úr házában. Nagyon jól tudtam, hogy szemmel tart. Ott lakott abban az utcában, ahol az én – Külügyminisztérium bérelte – palotácskám állt. Ne félj, kicsikém, súgta, elkezdődik a háború, de az okosak, az élelmesek kimenekülnek ebből is. Én is igyekeztem „kimenekülni”, és közben áhítattal gondoltam a Losonc melletti házacskára, a szép, vaskos szilvafákra, a bólogató almafákra – hiszen háború idején is kell valamit enni. Én nem hittem az ötnapos hadműveletekben, a lovagi hadak módjára diadalt diadalra halmozó hadseregekben, az volt a vágyam, hogy hozzájussak egy takaros gyümölcsöshöz Ausztriában is.

Ám hamarosan elképesztő jeleket vehettem észre. A kanárim megőrült a kalitkájában, a pipereholmimat reggelente szétdobálták a tapéta mögül is előmerészkedő kísértetek, akiket egy olasz kettősügynök (állítólagos gróf) eresztett a hálószobámba. Egy éjjel Kornspitzer úr meglátogatott, és miután végeztünk a dologgal, kezét dörzsölgetve bejelentette, hogy a „mi” titkosszolgálatunk felkészült a nagy háborúra. Még néhány korona hiányzott álmomhoz, egy kis burgenlandi házhoz, de annyira megijedtem, hogy nem törődtem ezzel. Egy sugallat hatására lemondtam részvételemet a másnapi estélyen.

Más terveim voltak. Egy dunai hajókiránduláson megismerkedtem egy rokonszenves philadelphiai úrral. Az úr – akkor még csak fél füllel hallgattam oda – elmesélte, hogy idős napjait egy nevadai ranchán akarja eltölteni, de – milyen igazságtalan a sors! – nem talál olyan szép, művelt, finom hölgyet, aki ezen az isten háta mögötti farmon kitüntetné a kegyeivel. Ez az amerikai ostobának látszott, de valahogy józanabbul ostobának, mint a bécsiek.

Azonnal eldöntöttem, hogy én szívesen feláldozom magam. Sikerült egy találkozót kieszközölnöm, aztán még egyet, és aztán persze még egyet. Egyetlen éjjel összecsomagoltam a bőröndjeimet, és azon a napon, mikor Kornspitzer úr ügynökei és a fekete szakállas Zsiga bácsi a palotám minden zugát feltúrva kerestek, én Mr. Smith karján hajóra szálltam Fiumében.

 

Neifile felnevetett, és bizony nagyon kíváncsi lett volna, hogy ez a „második Amália” hogyan érezte magát Amerikában. De Pamfilo felpattant, széthúzta a függönyöket, és a hölgyek csak ekkor látták, hogy a vendég hölgy eltűnt, a pamlag szélén már csak a szórakozottan odavetett báli táskája árválkodik. Szép, gazdagon hímzett báli táska volt. Dioneo felemelte: – Sebaj, legalább életében egyszer nem volt anyagias a mi Amélie-nk – mondta nevetve.

A pincérek bekopogtak, feltálalták a villásreggelit. A firenzeiek gyorsan végeztek a pisztránggal,mert alig várták már, hogy a személyzet visszavonuljon, és ők a szomorkás életű kis tanítónő, az „első Amália” kalandjaiban gyönyörködhessenek.

Emília a kristálygömb fölé hajolt, de az idegesen tekergőző lángocskák semmi másról nem beszéltek, csak pusztulásról, halálról, jajgatásról. – Hiányzik a jó professzor, hogy megmagyarázza – mondta Fiammetta, és gúnyosan ránézett Filostratóra. – Vagy talán valaki egy kicsit megpiszkálta a gömböt– sóhajtott Emília, és lehajtott fejjel úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre az éjszaka.

– Hagyjuk itt Giovannit – szólt Pamfilo –, hátha ő ki tud valamit okoskodni ezekből a hangokból. És hogyha már így hozta a sors, barátaim, ne búslakodjunk itt, hanem keressünk valami szórakozást a városban.