Menj a hegyre, ott mondd el

Elég távol lakott Richardtól – négy metrómegállónyira, és mikor haza kellett mennie, Richard mindig felszállt vele a metróra és elkísérte egészen az ajtóig. Egy szombati napon, mikor megfeledkeztek az időről és tovább maradtak együtt, mint általában, hajnali két órakor váltak el a lány ajtajánál. Sietősen jó éjszakát kívántak, s a lány aggódva ment fel az emeletre – meglepetésére Williamsné közömbös maradt Elizabeth kimaradása miatt –, és Richard haza akart sietni és ágyba bújni. Mégis, amint Richard elindult hazafelé a sötét, suttogó utcán, Elizabethnek egy hirtelen sugallata támadt, hogy visszahívja s megkérje, vigye őt magával, és soha többé ne váljanak el. Elizabeth felgyorsította a lépteit s elmosolyodott ezen az elképzelésén: ez azért volt, mert Richard olyan fiatalnak és védtelennek látszott, ahogy távolodott, mégis olyan derűsnek és erősnek tűnt.

A fiú a következő este vacsorára volt hivatalos, hogy végre megismerkedjen Williamsnével, igaz, Elizabeth ösztönzésére. De Richard nem jött el. Elizabeth minden kopogó lépésre felfigyelt, s ezzel Williamsnét megőrjítette. Miután elmondta neki, hogy egy férfilátogatót vár, nem akart kimenni az utcára, hogy ott várja, mert még Williamsné azt hinné, hogy bárkit képes lenne berángatni az utcáról. Este tíz órakor még mindig nem vacsoráztak, s egy apróság elkerülte a háziasszony figyelmét, Elizabeth elment lefeküdni, fájt a feje, és a szíve tele volt félelemmel; félelemmel, hogy mi történt Richarddal, aki sosem szokta őt megvárakoztatni, és a félelem maga után vonta a testi fájdalmakat.

Hétfőn reggel Richard a munkában sem volt. Elizabeth az ebédszünete alatt elment a szobájába. Nem volt ott. A házinénije azt mondta, hogy nem volt otthon egész hétvégén. Míg Elizabeth remegve és habozva állt az előszobában, két rendőr lépett be.

Mihelyt meglátta őket, tudta, hogy Richarddal valami szörnyűség történt, még mielőtt említették volna a nevét. Szíve, mint azon a fényes nyári napon, mikor először beszélt vele, egy hatalmasat dobbant, majd elcsendesedett. Az egyik kezével a falnak támaszkodott, hogy megtámassza magát.

– Ez a fiatal hölgy itt épp őt kereste – hallotta, amint a házinéni ezt mondja.

Mindenki ránézett.  

– Te vagy a barátnője? – kérdezte az egyik rendőr.

Ránézett erre a verejtékező arcra, amelyen rögtön egy buja mosoly jelent meg, a lány kihúzta magát és megpróbálta palástolni a remegését.

– Igen – felelte. – Hol van Richard?

– A börtönben, drágám – felelte a másik rendőr.

– Mit tett?

– Kirabolta egy fehér ember boltját, te fekete lány. Ezért ül.

Érezte, és hálás volt az Égnek, hogy valami fagyos, hűvös düh futott rajta végig. Legszívesebben összeesett volna vagy zokogásban tört volna ki. Ránézett a mosolygó rendőrre.

– Richard nem rabolt ki semmiféle boltot – mondta. – Mondják meg, hol van.

– Márpedig azt mondom – szólt a rendőr, de már nem mosolyogva –, hogy a barátod kirabolt egy boltot, és ezért most a börtönben ül. Hosszabb időt fog ott eltölteni, mint azt te gondolnád.

– És lehet, hogy miattad csinálta – mondta a másik rendőr. – Te pont olyan lánynak tűnsz, akiért a férfi még boltot rabolni is képes lenne.

Elizabeth nem szólt semmit, csak azon járt az esze, hogy tudná őt látni, és hogy tudná őt kihozni onnan.

Az egyik rendőr, a mosolygós, a házinénihez fordult és így szólt: – Kérem a szoba kulcsát. Mióta lakik itt a fiú?

– Körülbelül egy éve – válaszolta a házinéni. Majd szomorúan Elizabethre nézett. – Igazán rendes fiúnak tűnt.

– Oh, igen –  szólt az egyik rendőr, amint felfelé ment a lépcsőn – mind rendesnek tűnik, amíg a lakbért fizeti.

– Láthatnám őt? – kérdezte a lent maradt rendőrt. Elkápráztatta a rendőr pisztolytokban nyugvó fegyvere és az oldalán csüngő gumibot. Szerette volna elvenni a pisztolyt és a tárat a rendőr kerek, vörös arcába üríteni; elvenni a gumibotot s teljes erejéből ütni a koponyáját, amíg az a ronda, selymes fehérember-haja össze nem keveredik a vérével és agyvelejével.

– Rendben van – mondta –, gyere velünk. A kapitányságon úgyis néhány kérdésre válaszolnod kell.

A mosolygós rendőr megint lejött. – Semmi sincs fent – mondta. – Mehetünk.

Kettőjük között lépett ki az utcára. Tudta, hogy már semmit sem érne el azzal, ha beszélne velük. Teljesen az ő hatalmukban volt, gyorsabban kellene gondolkoznia, mint ahogy ők tudnak, el kellene rejtenie félelmét és gyűlöletét, és kitalálni, mit lehetne tenni. Semmi sem volt túl sok Richard életéért, még sírt is volna előttük, vagy kérlelte volna őket.

Egy kisebb tömeg, gyerekek és kíváncsi járókelők, vette őket körül, amint a hosszú, poros, napsütötte utcán mentek. Reménykedett, hogy senki ismerőssel nem találkozik, fejét felemelte, egyenesen nézett előre és úgy érezte, mintha az arcára egy maszkot helyezett volna fel.

A kapitányságon hallotta, amint hangos, gúnyos megjegyzéseket tettek rá. (Mit csinált veled egészen hajnali kettőig, te? – Következő alkalommal, ha megint rád jön, csak gyere ide és beszélj velem.) Elizabeth érezte, hogy rögtön felrobban vagy elhányja magát vagy meghal. Verejtékcseppek jelentek meg a homlokán, kegyetlenül, és úgy érezte, mintha minden oldalról bűz és mocsok venné körül, de megtudta tőlük, amit akart: Richardot a Tombs[*] belvárosi börtönben tartják fogva (a név hallatán szíve hevesebben kezdett verni). Az állam vagy a börtön vagy valaki kirendelt mellé egy ügyvédet; a következő héten viszik a bírósági tárgyalásra.

A következő napon, mikor találkozott vele, zokogott. Teljesen összeverték, súgta oda neki, alig tudott járni. Elizabeth később felfedezte, hogy a testén szinte nem is voltak zúzódások, de tele volt fájdalmas duzzanatokkal, és az egyik szeme egy kicsit fel volt dagadva.

Természetesen nem rabolt ki semmilyen boltot: amikor szombat éjjel elváltak, elment a metróállomásra, hogy onnan metróval menjen haza. Késő volt, és a metró késett; egyedül volt a peronon, félig aludt, és saját bevallása szerint Elizabethre gondolt.

Ekkor a peron másik végéről zajt hallott, felnézett, két színes bőrű fiú rohant a lépcsőn. A ruháik szakadtak voltak, ők pedig rémültek: feljöttek a peronra és megálltak mellette, hangosan lihegtek. Épp meg akarta tőlük kérdezni, hogy mi történt velük, amikor látta, hogy a szerelvények között egy másik színes bőrű fiút üldöz egy fehér ember, és ugyanebben a pillanatban egy másik fehér ember jött le a lépcsőn.

Ekkorra már teljesen felébredt. Pánikba esett: tudta, bármi is történt, az már az ő gondja is, mert azok a fehér emberek, akik a három fekete fiút kergették, nem fognak különbséget tenni közte és köztük: mind a hárman feketék voltak, hozzávetőlegesen egyidősek, és együtt álltak a peronon. És valóban, kérdezés nélkül mindnyájukat elhurcolták, berakták a kocsiba és elvitték a kapitányságra.

A kapitányságon Richard megadta a nevét, címét, korát és a foglalkozását. Ekkor állította először, hogy ő nem vett részt a rablásban és megkérte az egyik fiút, hogy erősítse meg a vallomását. Ők ezt kétségbeesve megerősítették. Elizabeth úgy érezte, hogy ezt már hamarabb is megtehették volna, de lehet, hogy úgy gondolták, felesleges beszélniük. Nem hittek nekik; behozták a bolt tulajdonosát, hogy azonosítsa a tetteseket. Richard kissé megnyugodott, hisz nem ismerheti fel, ha sohasem látta őt.

De mikor a tulajdonos megérkezett, egy alacsony férfi véres ingben – mert megkéselték, egy rendőr kíséretében, ránézett a négy fiúra és ezt mondta: – Ó igen, ők azok.

Richard ekkor elkiáltotta magát: – De én ott sem voltam! Nézzen rám, az istenit… én nem voltam ott.

– Te fekete fattyú – mondta a tulajdonos ránézve –, mind egyformák vagytok.

Csend volt a kapitányságon, mindenki figyelt. Majd Richard megszólalt, de halkan, mert tudta, hogy elveszett: – Mind egyformák, uram, de én nem voltam ott. – Ránézett a férfi véres ingére és a szíve mélyén azt kívánta: „Istenem, bárcsak megölték volna” – mondta a lánynak.

Majd megkezdődött a kihallgatás. A három fiú szinte egyszerre írta alá a vallomását, de Richard nem tette meg. Végül megszólalt, azt mondta, hogy előbb fog meghalni, semhogy vallomást tegyen olyasmiről, amit nem követett el. – Hát akkor – mondta az egyikük és hirtelen rávágott a fejére –, talán mégiscsak meghalsz, te fekete szuka fia. – És a verés elkezdődött. Richard nem akart róla beszélni; mielőtt rettegés és gyűlölet töltötte volna el Elizabeth szívét, a képzelete nem csinált semmit, csak hallgatott.

– Mit teszünk? – kérdezte meg végre.

Richard arcán gúnyos mosoly jelent meg: Elizabeth még sosem látott efféle mosolyt az arcán. – Talán meg kellene kérned az Uradat, Jézust, hogy szálljon le hozzánk és beszéljen ezekkel a fehér emberekkel. – Mélyen a lány szemébe nézett. – Mert mást nem igazán tudunk tenni – mondta.

Ekkor a lány felvetette: – Richard, mit szólnál egy másik ügyvédhez?

Erre megint csak nevetett. – Talán Picúr elhallgatott előlem valamit. Van egy kisebb vagyona összekuporgatva egy zokniban, és soha semmit sem szólt róla nekem.

Elizabeth próbált spórolni egész évben, de csak 30 dollárja volt. Leült vele szembe és azon járt az esze, hogy tehetne szert pénzre, még az is felmerült benne, hogy kiáll az utcára. Végül a lehetetlen helyzet hatására keserves zokogásban tört ki. Erre Richard ismét a régi önmaga lett. Remegő hangon így szólt: – Nézd, Picúr, ne sírj. Majd mindent rendbe hozunk. – De Elizabeth nem tudta abbahagyni a zokogást. – Elizabeth – súgta a fülébe –, Elizabeth, Elizabeth. – Ebben a pillanatban az őr belépett és a lányt távozásra szólította fel. A lány elpirult. A két csomag cigaretta, amit Richardnak hozott, még mindig a táskájában volt. Teljesen figyelmen kívül hagyva a börtön szabályzatát, nem merte átadni neki az őr szeme előtt. Elfelejtette, pedig tudta, mennyit szív, mikor ideges, és ez még szomorúbbá tette. Megpróbált rámosolyogni, de nem sikerült, és lassan elindult az ajtó felé. A nap majdnem megvakította. Hallotta, amint Richard ezt súgja: – Addig is, kicsim, légy jó!

Az utcán Elizabeth nem tudta, mihez kezdjen. Egy ideig ott állt a rettenetes kapuk előtt, majd elindult, és csak ment és ment, amíg el nem ért egy kávézóhoz, ahová a taxisöfőrök és a közeli hivatalban dolgozók jártak egész nap. Általában nem merészkedett a belvárosi helyekre, ahol csak fehér emberek voltak, de ma nem érdekelte. Úgy érezte, ha bárki bármit is mondana neki, úgy ráförmedne és lehordaná, mint a legocsmányabb szajhát az utcán. Ha bárki megérintené, a legjobb, amit tehetne, hogy a Pokolba küldené.

De senki sem érintette meg, nem szólította meg. Megitta a kávéját, miközben az ablakon beszűrődő napfény épp rásütött. Ekkor döbbent rá, hogy milyen egyedül van, milyen rémült, az életében eddig még nem volt ilyen rémült. Tudta, hogy gyereket vár – ahogy az idősek mondanák, érezte a csontjaiban; és ha Richardot bezárják, az ég szerelmére mihez fog kezdeni? Két év, három év – ötlete sem volt, hogy meddig lesz bezárva –, mit fog tenni? Hogy tudná eltitkolni a nénikéje elől? És ha ő rájön, az apja is megtudja. A könnyek csakúgy ömlöttek a szeméből, és itta hideg, íztelen kávéját. Mit fognak tenni Richarddal? És ha bezárják, milyen lesz, amikor szabadon engedik? Kinézett a csendes, napfényes utcára, és életében először utálta az egészet – a fehér várost, a fehér világot. Ezen a napon egy tisztességes fehér emberre sem tudott gondolni. Csak ült ott felfoghatatlan gyötrelmekkel és remélte, hogy az Isten majd egy nap alázatosságra inti őket, tudatja velük, hogy azoknak a fekete fiúknak és fekete lányoknak, akiket olyan lekezelően, olyan megvetéssel és olyan jókedvvel kezeltek, nekik is emberi szívük van, sőt sokkal emberibb, mint az övék.

De Richardot nem zárták be. A három rabló és az ő saját vallomása, valamint a tulajdonos eskü alatt tett határozatlan kijelentései alapján a bíróság nem vádolta meg. A tárgyalóterem mintha érezte volna, elégedettséggel és csalódottsággal telt meg, mintha ez lenne az ő nagy lehetősége, hogy könnyen kiszabaduljon. Rögtön a szobájába ment. És ott – Elizabeth soha az életben nem fogja elfelejteni – Richard levetette magát az ágyra és zokogni kezdett.

Elizabeth csak egyetlen férfit látott sírni rajta kívül: az apját – és az nem ilyen volt. Megérintette, de ő nem hagyta abba. A lány könnyei ráhullottak Richard koszos, fésületlen hajára. Elizabeth megpróbálta támogatni őt, de egy kis idő után már nem tudta. Richard teste olyan volt, mint a vas; nem talált benne semmi gyengédséget. Rémülten, mint egy gyerek leült az ágy szélére, kezeit a férfi hátán hagyva, várva, hogy a vihar elvonuljon. Eldöntötte, hogy még nem szól neki a gyerekről.

A nevét mondogatta. És mikor megfordult, a lány a mellkasára ölelte, mialatt ő sóhajtozott és remegett. Végül elaludt, rajta csüngött, mintha utoljára ment volna a vízbe.

És ez utoljára történt. Még azon az éjjelen felvágta az ereit a borotvájával, másnap reggel talált rá a házinéni, a szemei felfelé néztek, de már fény nélkül, halál a skarlátvörös lepedők között.

[*] Tomb = sírkő (ang.)