Nosztalgia; Képeslap Párizsból; Laudatio
Pšenák Ilona fordításai
Nosztalgia
A randira floppyval érkezem virág helyett.
Óh, köszönöm, súgod, s a beismeréstől szinte ég az arcod.
Félig ember, félig robot – a szerelmed csupán egy program,
akárcsak a kék ég, az 1890-es évjáratú chardonnay,
a sirályok vijjogása lent a part felett és ez az egész tengerparti
nyaralóhely.
Drapp öltönyöm és szalmakalapom is engem igazol.
Én vagyok az első költő, aki a kiborgok családjából származik.
Képeslap Párizsból
Ahogy Breton úr említi, 1923 augusztusában
megjelent egy fiatal lány árnyéka a Git-le-Coeur utcában.
Tíz év elteltével a lényt ismét megpillantotta
Nezval úr egy festői városka alkonyában.
Filmben lépegetett, s ma rátaláltunk újra:
Járókelő, aki emberemlékezet óta
azokon a helyeken él, hol a szív megpihen. Tíz év
múlva, amikor egy éj alatt az ifjúcska herceg álma
emlékké fakult, gyöngyházas
kezei mozgásában a kung-fu és a tango egybeolvad,
és a Git-le-Coeur utcából a látomás-lény alakja
újra feldereng, mint a legkedvesebb elérhetetlen árnyéka.
Laudatio
Ülök a réten,
és ez a rét csupán képzelet.
Fölöttem az ég,
és ez az ég csupán képzelet.
Cipőben a hangya,
és ez a cipő csupán képzelet,
és az a hangya csupán képzelet.
Éjszaka van, és ez az éjszaka csupán képzelet.
A tér fölött röpül a labda, száll a légy.
A labda merénylete: eltalálja a legyet.
A légy meghal.
A labda csupán egy darab bőr.
Nincs szive.
A légy csupán egy darab hús.
Nincs szive.
Az embernek van szive.
A sziv csupán egy darab hús.
Ülök a réten,
és ez a rét csupán képzelet.