Túloldal

A homályos sötétségbe beleélesednek a kert képeinek kontúrjai; világos, tiszta nyári délután, a nap fénye átszüremlik a méregzöld lombokon, se előtte, se mögötte; sehol senki, csak a lehetőség, a jelenlét hiánya, a hiány jelenléte: Jézus Krisztus, a megváltó urunk, most, hogy az ernyedtségből eleven élet születik; álomképek, izzasztóvá válik saját magam közelsége, tíz éve nem voltam templomban, el kéne mondani mindent, hogy kihasználom az embereket, a taknyomat kilencéves koromtól fogva mindig az íróasztal lapjának aljába kenem, a csapba húgyozok, és eleve, annyi titkom van már, hogy nem vállalhatom egyedül a titokban tartásukat, legalább újra írhatnék naplójegyzeteket, itt, ebben a kertben például, ebben az irreális és nagyon távolinak tűnő kertben, amihez most végtelenül közel vagyok, azon a kerti széken akár én is ülhetnék, mellettem Jézus, én pedig elemelném arcomtól az újságot és azt mondanám, hogy ennek a fiatal dobermannképű politikusnak nem kellett volna kilépni a pártból, ő nem bűnös, de már ezzel is csak benne lennék a bajban, mert akkor Jézus mosolyogva azt kérdezné, hogy miért nem voltam templomban az elmúlt tíz évben, s azt nem mondhatom, hogy mindössze azért, mert nem hiszek, ilyeneket nem… ilyeneket ebben a kertben még gondolni sem merek; még érzem a lábamat, a tüdőmet, jól esik a tudat, hogy mocskosan fekszem az ágyban, egészen kivételesen nem a dolgok programszerű elrendeződése által, hanem mindössze a kimerültségtől, kívülről látom, amint a pokróc rátekeredik a derekamra, s tökéletesen esetlegesen borul minden – valahogyan – az én testemre, ami a rakásba rendeződő tárgyak alatt kuporog önmaga kuporgásának melegségérzetében; kinyitom a szememet, s rájövök, hogy nem otthon fekszem, hanem megint Nikinél, az üres szobán az áthatolhatatlan sötétség könyököl mereven, s a résnyire nyíló ajtó keskeny hajlatából tűszerű fénypászma szúr ebbe a sötétségbe; mindent újra kell éleszteni: hunyorgással ösztönzöm figyelmemet a koncentrálásra, valamit keresek a fényben, valami bizonyosságot benne vagy mögötte, s ekkor egy kéz siklik végig a hátamon, hátra kapom a fejemet; Niki az, kedvesen mosolyog, felülök, hogy valamelyest leplezzem testi kiszolgáltatottságomat, megsimogatom az arcát, erre ő megcsókol, ami egyrészt váratlanul, másrészt kellemetlenül ér, mert a szám összeaszott és savanyú a cigaretta megerjedt, kormos ízétől, másrészt valahány perccel ezelőtt még éppen Adriennen gondolkoztam, mármint azon, hogy otthagyom miatta a feleségemet, hogy elválok és Adriennel költözöm össze; kimászom hát az ágyból, egy esetlen mozdulattal még visszahanyatlok a paplan pillanattal ezelőtti mozdulatomat gipszként megformáló habjaiba, megsimogatom még egyszer Niki arcát, minden megismétlődik, végül a fénypászmába lépve, kigyalogolok a fürdőszobába, arcot, kezet, lábat és fogat mosok, visszaveszem tiszta ruháimat, s mielőtt visszaindulnék a szobába, kitalálom, hogy mit csináltam késő délután, ha netán Márta megkérdezi otthon; azt hiszem, csak a szokásosat, kártyáztam a Bandiékkal, közlöm diadalmasan a tükörképemmel, aztán visszamegyek a szobába, ahol Niki egy füves cigi megsodrásával bíbelődik, s én nézem, ahogy teste feltárul, a hajlatok nem figyelnek saját szabályosságukra, csak a kéz mozog, a has falán pedig látni a lélegzet szabálytalan, izgatott remegését, aztán egy mély sóhajtás, az elkészült cigire Niki azonnal rágyújt, vélhetőleg marasztalni akar, de a gondolataim már kitisztultak, s ez a lakás, amiben az örökösen homályos, lassú kábulat tud csak körbe-körbe forogni, most elereszt, és mindegy, hogy Niki mivel próbál marasztalni; a parázsló cigarettát két ujjal az ajkaim közé illeszti, én meg szívom, de kijátszva a lány várakozással teli figyelmét (akár egy tapintatlanul őszinte méregkeverő pillantását), inkább csak úgy teszek, mintha szívnám, aztán visszaadom és leülök, erősen szuggerálva a pillanatot, amikor kiléphetek ebből a lakásból, hátha így közelebb jutok hozzá, „máris menni akarsz?”, kérdezi, én meg azt mondom, vagyis valami olyasmit, hogy „hiszen mennem kell, tudod nagyon jól”, mire Niki a falnak szegezi a hátát, s két szeme nézése összeakad a cigaretta végénél, mintha szélütött lenne, ez pedig annyira tetszik nekem, hogy legszívesebben felhívnám Mártát, hogy ma nem megyek haza, hogy rátaláltam az utcán egy szélütöttre és felhoztam egy idegen lakásába, de ismerem saját viselkedésem idegen merevségét, hogy mindennek ellenére perceken belül indulok haza szigorú szabályossággal az esőre merőlegesen, ráadásul szarrá ázom, aminek már a képzeletbeli aszkézisében is előre kéjelgek, ez persze mások szemében taszító és elborzasztó, egyszersmind imponáló; megcsörren a telefon, Niki kiugrik az ágyból, ideadja a cigit, a telefonhoz siet és vidáman beleszól; az előbbi sértettségéből, úgy tűnik, semmi nem maradt; amíg azzal a valakivel beszél, én így-úgy magamra csapom a zakómat, a kabátomat, a földön guggolva, számból kilógó jointtal, a cipőfűzőmet kötöm, még szívok kettőt, s mikor felemelkedem, arcommal végigkövetem, szememmel letapogatom Niki előttem kanyargó hajlatait; odafönt, a magasban szemei kacagnak, a lány egész lényével nevet, ugrálva ölel át: zsigeri működés; a kapun kilépve szuronyként szegezem magam elé az esernyőt, hogy azonnal hárítani tudjam a rám zúduló eső csapásait, s a még kicsit szétpergő figyelmem összesűrítésébe feledkezve majdnem felrúgok egy pici fehér kutyát, aki rémületében és zavarodottságában, s ítélőképességének teljes hátrahagyottságában nekem ugrik, ekkor ernyőm mindent beborító kék, vitorlához hasonlatos vásznát kicsapom, s a kutya nyüszítve elszalad; nevetek, s a jelen pillanatából visszagondolva még valami olyasmit is sikerült kiböknöm diadalmámoromban, hogy „most érzem a hatalmat”, aztán meg rá szeretnék gyújtani, de nem találom a tüzemet, otthagyhattam nála, persze az világos, hogy nem megyek vissza érte, inkább, valami ilyesmit gondolok, utolérem az előttem siető srácot, hátha neki van tüze, s mikor már a háta mögé érek, egyszerre kioldódik a cipőfűzőm, így hát félreugrok megkötni, s csak az elképzelhetetlen kényelmetlenség, ami egy meglehetősen féloldalas, mi több, a cipőfűzéshez szükséges megtört földig-hajlás előidézte testhelyzet feszülő gyötrelme s a vállam és az arcom közé szorított esernyő szárának kellemetlen nyomása, no meg kicsavarodottsága – nem tudván már mást, csak az ég felé nézni –, döbbent rá, hogy az eső egyáltalán nem esik, és nem is esett, az úttest túloldalán meg két lány nevet; kiérve a főútra, végignézem a villamosperonon ácsingózó embereket, s észreveszem, hogy valami mélységes áhítat ül az arcukon: minden, ami megmaradt a hitből, hogy várják a sárga villamost, ami talán egyszer megérkezik ebben a „franc se tudja, hogy éppen esik-e” késő őszi estében, s elérkezik a megváltó, a nagy sárga villamos, erről meg hirtelen eszembe jut, hogy Nikinél, mielőtt kipattantak volna a szemeim, kimerültségemben miken sikerült elmerengnem, s a kertben megjelenik Jézus, a vezető halkan csenget, én meg felszállok és elképzelem, hogy hogyan is van ezzel a Jézussal, hogy mennyiben mutathatja meg magát a hiányával, hogy akkor most ott áll vagy nem áll ott, s ha ott áll, vajon én ott állok-e, és éppen mit teszek; de mondjuk mélyen az orromba túrok, mondjuk úgy, hogy Jézus ne vegye észre, s bár tudom, hogy észreveszi, mégsem figyel, én meg belekenem a taknyomat a kerti asztal lapjába, ami nem az én asztalom, egy idegen kertjében, és akkor azt kérdezi Jézus, hogy melyik nőt szeretem hármójuk közül a legjobban, vagy sokkal inkább azt kérdezi, hogy melyiket tartom a legnagyobb becsben, én pedig segítséget kérek tőle a kérdés megválaszolásában, csörög a mobilom, látom, hogy Márta hív, tudom, hogy nem tehetem meg, hogy ne vegyem fel, azonban a telefon kiperdül a kezemből és a villamos padlatán széthullik darabjaira; felállok, hogy összeszedjem, de egy kanyarban eldőlök s a lépcsőre zuhanok; mikor visszaülök, meglehetősen kellemetlenül érzem magam, hirtelen nem tudom, hogy Jézus vagy a feleségem miatt; felpillantok, egy kék dzsekis férfi szemei bámulnak kendőzetlen merészséggel, eszembe jut, miután lesütöm a szememet, hogy talán mindenki engem néz, akkor körbeleselkedek, s látom, hogy valóban… mindenki engem néz, a vezető bemondja a megálló nevét, ekkor döbbenek rá, hogy rossz irányba megyek, mégsem szállok le, gondolkozni akarok, az legtöbbször jót tesz, de Jézust most elkergettem, határozottan nem válaszoltam a kérdésére, s ekkor felrémlik bennem, hogy Adrienn innen két megállónyira lakik, s talán felmehetnék hozzá, talán minden előzetes bejelentkezés nélkül, s ettől az ötlettől részben megnyugszom, például azért, mert értelme lett a tévedésemnek, részben viszont zaklatottabbá válok, ettől pedig valahol elhagyok egy kérdést, ami pillanatokkal ezelőtt még kínzóan gyötört, most pedig, hogy már csak a hiányát érzékelem, tompán fájni kezd, közben érthetetlen okból felrémlik előttem egy kisgyerekkori emlék, amikor az óvodai szerelmemtől elloptam a kistükrét, de a mozdulatot esetlenségem olyannyira nyilvánvalóvá tette, hogy a tett inkább eltulajdonítás volt, mintsem lopás, ugyanakkor a szándék is világos volt, miszerint az a mozdulat lopás szeretett volna lenni; ahogyan a combom és az ezt fedő tenyerem között villogva meglapult a tárgy, amihez úgy értem hozzá, mintha az enyém lett volna, s hogy a világos bűntudaton túl a kín még embertelenebb legyen, a bajszos, minden értelemben hormonzavaros óvó néni mosolyogva húzta ki a tenyerem alól ezt a kistükröt, majd megértő szánalommal, még mindig rám mosolyogva adta vissza szerelmemnek mint jogos tulajdonosának, akihez ezek után soha nem szóltam; most pedig Adrienn utcájában, már majdnem a lakása előtt, elszirénázik mellettem egy mentőautó, ami minden alkalommal olyan mélységes megnyugvást, vagy még inkább, az életerő pulzálásának érzetét hívja életre bennem, mint ahogyan elképzelésem szerint a kinyilatkoztatás pillanatában érzékelném a világ előtti megrendülésemet, egyszerre hallva az emésztő csendet és ennek a kellős közepébe ágyazva a sikolyt; végül kiválasztva a megfelelő csengőt, jelzek Adriennek, hogy megérkeztem, aminek annyira megörül, hogy még a kaputelefonon keresztül is hallani, bár, hogy pontosan mit mond, azt a szirénától nemigen értem, tehát felmegyek hozzá, egészen az első emeletig: ő hozzá nem kell megmászni egy teljes házat, mint Nikihez; kopogtatok, s amint felemelem a hirtelen súlyosan elnehezedett fejemet, megijedek egy sebesen felém repülő mosolytól, majdnem kitérek előle, végül viszonzásképpen mégiscsak kezébe dobom a kabátomat meg az esernyőmet, s leülök a dohányzóasztal mellé, amit, azt hiszem, ha nem vagyok itt, senki nem használ, ilyen alkalmakkor azonban Adrienn is odaül, általában velem szemben, mint a férfiak, s keresztbe teszi a lábát, majd pedig mesélni kezd a párizsi eseményekről, a szerencsétlen kisebbségről, akiket ráadásul a rendőrség még ütlegel is, erre én megkérem, hogy adjon egy kávét, s amíg átmegy a konyhába, észreveszem az ablakot; tudom, mit jelent ez, és azt is, hogy mit az önmagam újbóli leleplezése, meg ez a körben forgás, hogy már csak magamat vagyok képes mindenben meglátni, s akkor egy pillanatra észreveszem ablakra vetülő képmásom mögött a gesztenyefa árnyát, ahogy lebegve inog az eső utáni szélben, az udvar lámpájának fényében csillogva kicsit, s közben azt válaszolom, hogy egyáltalán nem akarja a kisebbség, hogy így hívd őket, mert azzal kisebbséget csinálsz belőlük, ők pedig elsősorban emberek, akik gyújtogatnak, s itt nincs más tényező, csak amit voltaképpen figyelmen kívül hagysz, vagyis az egyéni felelősség, ennek fényében pedig nem tudok mást mondani, minthogy velejéig romlott, korcs, bűnös emberek; Adrienn egy darabig nem válaszol, aztán odajön hozzám, szerelmesen elmosolyodik s közeledni kezd, amikor tiszta meggyőződéssé formálódik bennem az, hogy ő most szeretne engem megcsókolni, de amint lép még egyet, megbotlik a lábamban, és homlokát az asztal sarkához verve, elvágódik a földön; csenget a mikró, felállok és átmegyek a konyhába rágyújtani, „jól vagy?”, kérdezem, „igen”, feleli, aztán feltápászkodik, s odajön hozzám, vagy a mikróhoz; mindenesetre látni, hogy sem magát, és éppen ezért, senki mást nem szeret ebben a pillanatban, de nála tudható, hogy ez az állapot nem tart tovább harminc másodpercnél, én visszaülök egy hamutállal, ő pedig egy tálcát s a rajta lévő csészéket egyensúlyozva jön utánam, leteszi az asztalra a kávékat (ő feketén issza), aztán elmegy kinyitni az ablakot: látom, amint hirtelen elrepül a fa elől az arcom, de még éppen rögzül egy pillanatnyi, halvány kétségbeesése annak a tekintetnek, aki mint hozzám tartozó, könyörög, hogy ne hagyjam eltűnni; beáramlik valamennyi friss levegő, a kávé illatának lenyomatától kitisztul a szoba, Adri elveszi a cigarettámat, hogy beleszívjon; összevérezve adja vissza; leteszem a hamutálba és otthagyom; Jézus pedig kiegyenesedik a székben és megkér, hogy ne adjak magamnak újabb alkalmat az újságpapír ideges zörgetése révén önmagam leleplezésére, s megkérdezi még, hogy miért félek megválaszolni a kérdését; ekkor lapozok egyet az újságban, hátha megtalálom a választ erre a második kérdésére: a „miért”-re, de ekkor már semmire sem tudok koncentrálni; félek, nem jön el a kinyilatkoztatás pillanata: úgy félek, mintha az orgazmusom eljövetelét félteném, ha letepernék egy ártatlan kislányt, s a kínos tudat úgy változtatná vergődéssé a kívánás aktusát, hogy eleredne az orrom vére, összefestve vele a lány hasát pöttyökben és elkent csíkokban, s az orgazmus kinyilatkoztatása mindössze annyi lenne, valamikor a várva várt pillanat előtt, vagy érintetlenül átlendülve rajta, hogy „többé be nem teszed a lábad a házamba”; ekkor újra megcsörren a telefonom, és hallom elhangzani feleségem elfojtottságában férfiasan túltemperált, lefaragott, remegő hangján, hogy „sürgősen beszélnünk kell”, aztán gyorsan le is teszi, nekem meg, mint az üstdob, döngeni kezd az ütőerem, gondolatokba próbálok kapaszkodni fulladozva, végig pergetve az elmúlt heteket, amikor esetleg kitudódhattak, hogy úgy mondjam, a szeretőim, de valószínűbb, hogy mégsem erről van szó, hanem csak a csekkeket nem adtam fel, bár ennek a súlyát nem tudom sehogy sem összeegyeztetni Márta előbbi szavainak tónusával, tehát kell hogy legyen valami más, esetleg egy olyan gondolat, amibe most hirtelen nem mernék beleszaladni; Adrienn felkapja a fejét és mélyen a szemembe néz, én pedig most egyáltalán nem tudom eldönteni, hogy az előbbieket kimondtam-e vagy csak gondoltam; a kijelentés, az állítás mindent hiteltelenné tesz, egyszerűen eleve nem lehet igaz, ha valami önmagát igaznak tartja, mondom Adrinak, akinek mindez lepattan összeráncolt homlokáról, s arca most egy hatalmas kérdőjellé válik, elnyílt ajkai előtt mereven áll a cigarettafüst, lepillant, hogy megtalálja a rézhamutálat, s finoman összenyomja benne a cigit, mintha fájdalommentesen akarná elvégezni mindezt, a parázs meg elhalón serceg; „ki volt az?” „hogy érted? Csak nem számon kéred rajtam a telefonbeszélgetéseimet?” „dehogyis… csak kíváncsi voltam” „egy barátom volt. Sürgősen fel kell mennem hozzá”; Adri kifújja a füstöt, s leereszkedő homloka alól felpillant rám, bizalmat kiváltva mosolyogni próbál, még ha viszonzatlanul hagyva ezt nem is igen engedem meg neki, a mosoly így gyorsan el is fogy a szája körül, feláll, becsukja az ablakot, lehúzza a redőnyt, majd a nadrágját, egészen lassan a harisnyáját, legeslegvégül pedig a bugyiját, olyan lassan, hogy éppen csak nem lendülök ki az izgalomból, ezáltal pedig mindegyre fokozódik, gyorsul a lassúság feszültsége, aztán minden izé nélkül elkezd önkielégíteni, ott, előttem, ujjait mélyen magába túrva, s előbb érzem a fejembe feltoluló vért s látom arcomat elvörösödni, minthogy rájönnék: az imént valóban kimondtam minden gondolatomat önfeledt zavarodottságomban, de amikor rájövök, hogy Adri jobban hasonlít Nikire ebben a pokoli helyzetben, mint Niki maga, a döbbenet már követhetetlen, s eszeveszett őrjöngéssel csonkig rágom a körmeimet, ami miatt szinte lehetetlenné válik a cipőfűző megkötése, végül mélységes megaláztatottságomban még vissza is megyek hozzá, hogy színlelt kéjtől hajlongó törzse fölé emelkedjek, s irányítatlan tenyereim követni kezdik az övéit, aminek következtében felkapva a fejét olyan mélyen néz a szemembe, hogy bár egy felületes pillantás is elég volna hozzá, azonnal leleplezi önfeledtségemet, zsigereim túlműködését, s megvetéssel vegyes gyűlölettel, kiteljesítve szégyenemet, mindössze merev pillantásával űz ki a lakásából, s mikor kirohanok, a lépcsőházban szinte azonnal megidéződik bennem egy békés kert, az önmagára ismert nyugalom, s a kert végébe kiérve, a fák már nem eresztik át lombjukon a nyári napot; visszanézek az üres árnyékokból: a teraszon egy kerti asztal, kétoldalt fehéren vakító kerti székek, az asztalon egy gyűrött újság hever, én meg Adrinál hagytam a telefonomat, ami bajt jelent, mégsem megyek vissza érte; az emberek már nem járnak, mennek, gyalogolnak vagy sietnek az utcán, de még csak nem is közlekednek, mint a pokolban, hanem futnak, a villamos után, netán a postára, ha egyáltalán még nyitva van, hogy feladják a csekkeket, mert az emberek üldözöttek, csak én nem vagyok az; érzem orromban a taknyot, valami keserű szagot, hátra kapom a fejem, de nincs arra semmi, egy idős asszonynak viszont úgy nekicsapódok, hogy félig már kénytelen vagyok bevallani magamnak: meglehetősen siettem, az asszonyt fölszedem az aszfaltról és rohanni kezdek a villamos után; kergetek valamit, egy kérdést, vagy valami kertet, vagy Jézust, a feleségemet, aki barna rövid hajú, középmagas, kicsit karrierista, amúgy orvos, a lábai nagyon szépek, a melle lehetne egy kicsit nagyobb is, ő maga pedig valamivel intelligensebb, de ezt a fegyvert most nem dobom be, most hagynom kell, hogy ő támadjon, úgy nagyobb sebet lehet rajta ejteni, amúgy Márta megbocsát; a villamoson elkezdem lejegyzetelni a napomat, hogy valamivel elüssem az időt, erről meg eszembe jut az idő; az órámra pillantok: fél tizenkettő, akkor szerencse, hogy elértem az utolsó villamost; valami csiklandozza az államat, s mikor odakapok, érzem, hogy egy izzadtságcseppet törlök szét, a villamos hosszú percek után zökkenve megáll, a napomról készült jegyzeteim szétperegnek az ülések között; egyedül állok a villamoson, s egy darabig még nézem a csöndben a papírokat, amikor a hátam mögött valaki erélyesen elböffenti magát: „leszállás”; megrezzenek, majd egy pillanat múlva, miután lecsörtettem a villamosról, eszméletlenül iszkolok el a végállomásról, át az Ördögárok utcán, el majdnem az utolsó házig… odabent még ég a villany, csöngetek, majd hirtelen beáll a csönd, mint a villamoson, a napom szétpergő romjai fölött; nem tudom, mi az a halál, és néha, amikor megkísérelem látni, a hideg ráz, és mintha a sötétbe hunyorognék, minden kontúrja egyre kevésbé bizonyos, de most, kifésülve kusza gondolataimat, összehajtogatva tudatom, az imént egy pillanatra talán mégis sikerült megmaradni az abszolút nyugalom állapotában, kettesben a halállal, s már azon kezdek gondolkodni, hogy mindennek mi köze van a szerelemhez, amikor kinyílik az ajtó, s Márta jön oda a kertkapuhoz, azt is kinyitja, aztán visszamegy a házba, én utána, s odabent újra, ma harmadjára, minden elcsöndesedik, s a csönd kellős közepén ácsorogva kabátban, táskával a kezemben, mozdulatlan feleségem háta mögött várok valamire, ami nem érinti az érzéseimet, csak van, valahol kívülem, például egy pofon, vagy egy felszakadó hangorkán (amit jelen pillanatban bármelyikünk torkába képzelhetek), vagy egy megvillanó késpenge, tulajdonképpen bármi, s már-már azt hiszem, hogy mégsem történik semmi, de ha van olyan ember, aki képes ezt a teatralitást megengedni magának, akkor én mellette bizonyosan nekiállok újságot olvasni elalvás előtt, ő meg majd elvégzi magában az elvégzendőket, de ebben a pillanatban elérkezik minden, amire vártam: válasz egy bizonyos kérdésre, a hitelt érdemlő kijelentés: „megtagadlak”, ez kemény, biztosan azt tudnám mondani, esetleg még azt is hozzáképzelném előbbi gondolatomhoz, amint elismerően vállon veregetem feleségemet, s szemébe nézve megismétlem: „ez kemény volt”, de képzeletemet kiirtja Márta valóságosan keserű ábrázatának képe, ahogy szembe fordul velem: „néhány órával ezelőtt felhívtam egy bizonyos Nikolettet, akinek a számát itt találtam meg a dohányzóasztalon, és aki közölte velem, hogy nála vagy. Mindent tudok. Természetesen válok…”, közli a legridegebb hangján, amit persze tőlem tanult, így hát kiemelek a hűtőből egy üveg vodkát, és kimegyek a ház elé taxit hívni; a csöndben, az éjfélben, a budai hegyek között nagy kortyokban inni kezdem a szeszt, nem mintha így éreznék, hanem, bizonyos értelemben, a helyzethez illő szerepe miatt, s amíg a taxira várok, felidéződik Nikinél töltött délutánom, mikor nevetve arra kértem, hogy péniszemmel a szájában, mialatt a szemembe néz, artikulálja azt a szót, hogy „gyűlöllek”, és eszembe jut, nem képekben, hanem mindössze rögzített fogalmakban, hogy kert és nyugágy, vagy kerti szék, Jézus, meg Adrienn pinája, amint egyszerre eltűnik a tenyere alatt; befarol elém a taxi, hátra ülök, becsapom az ajtót, s míg elérek Nikihez, elalszom a vodkával kezemben, csípős melegségével a nyelvem alatt; az álmodás pedig vagy nem tört rám, vagy csupán ez a csípős érzés minden, ami a receptoraimat foglalkoztatta a néhány perc alatt; a megfelelő házszámhoz érve a sofőr felébreszt, én fizetek, valamennyivel többet, mint amennyit hasonló helyzetekben szoktam, s felcsöngetek Nikihez, aki már most biztosan mosolyog, nevet, kacag és táncol meztelenül sötét szobájának őrült félhomályában, de nem ő veszi fel a kaputelefont, hanem az albérlőtársa, aki előtt sűrűn exkuzálom magam, ugyanis ő Adrienn kolleganője, s pontosan tudom, hogy ezt érdemes nem figyelmen kívül hagynom, aztán a lépcsőházban számolni kezdem a fokokat, saját gyanúmat keltve fel azzal, hogy fölfelé haladva egyáltalán nem a megnyugvás, hanem az idegőrlő feszültség követel magának teret, amiben tehát egyre nagyobb igyekezettel sietek fölfelé, s betoppanva az éppen kinyíló lakásajtón, az albérlőtárs árnyának hirtelen eltűnését meglátván, egy pillanatra megtorpanok, végül magamat is meglepő határozottsággal benyitok Niki ajtaján… és akkor meghallom azt a jól ismert nevetést, amit az első pillanatban szeretnék minden igyekezetemmel félreérteni, a gyermeteg kacajt, amivel ezúttal nem engem takarnak be, hanem valami sötét idegent, amibe minél jobban hunyorgok, annál láthatatlanabb, s ekkor Niki csilingelő kacagásának finom szövetéből kiszalad az az édesen fuldokló szó: „gyűlöllek”; az ajtót visszahúzom, kirohanok a gangra s a korlátba kapaszkodva sugárban elhányom magam.