Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. július–augusztus / Világfi és mizantróp; forró égöv és hűvös dolgozószoba - rendkívüli németek a világ titkának nyomában

Világfi és mizantróp; forró égöv és hűvös dolgozószoba - rendkívüli németek a világ titkának nyomában

Daniel Kehlmann: Die Vermessung der Welt, 2005

     

Regényes (sőt, több fejezetben kalandregényes) tudománytörténet? A természettudomány történetének egy (minden izgalmassága ellenére sem föltétlenül kortárs regényíró tollára kívánkozó) fejezetéből lepárolt regény? Hogyne - mondjuk magunkban -, miért is ne lenne ilyen is, hiszen a posztmodern egyik népszerű, illetőleg széltében elterjedt „definíciója” szerint mi sem jellemzőbb erre a korra, mint hogy „anything goes”. Mégis tanácstalanul, sőt alighanem kissé gyanakodva vonjuk föl a szemöldökünket, ha a fenti „etikettek” bármelyikével ajánlanak a figyelmünkbe egy regényt. Pedig az 1975-ben Münchenben született, jelenleg Bécsben élő Daniel Kehlmann igen arányos és gazdaságos szerkesztésű, extravaganciákat nélkülözően magabiztos nyelvkezelésű művére (A világ felmérése) ráillenek a fenti címkék, csak éppen önmagukban nem mondanak valami sokat. Társadalom-, illetve politikatörténetileg sem érdektelen az a hozzávetőleg három évtized, a 18. század utolsó éveitől nagyjából 1830-ig, amelyet a szerző regénye cselekményidejéül választ. Előbb a Korzikán született egykori tüzértiszt káprázatos karrierjére és Európát az uralma alá hajtó diadalútjára, majd, legyőzetése után, a Bécsi Kongresszusra s az annak nyomában járó restaurációra figyel a világ. (Hogy közben - ettől egyébként nem függetlenül - még mi mindenre figyelt, az nem nagyon szokott eszünkbe jutni.) A német szellemi-művészi életnek e káprázatos szakaszában olyannyira a romantika, illetve a nagy antipódus, Goethe, a szintén önnön legnagyobb magaslatain járó német bölcseletben olyannyira a Kant által megalapozott-előkészített klasszikus idealizmus uralja ezt a kort, hogy akinek nem szakmája a természettudomány, illetőleg a matematika, annak aligha fog eszébe jutni, hogy mennyire nem maradt el a humaniórák és a művészet említett csillagóráitól a természettudomány teljesítménye sem. Kehlmann a természettudománynak két emblematikus német képviselőjét, két „nagyágyúját” választotta regénye protagonistáiul: az utazó-gyűjtögető polihisztor-természettudós Alexander von Humboldtot és az elvont következtetéseket, spekulációkat preferáló matematikus-csillagászt, Carl Friedrich Gaußt, ami voltaképpen kézenfekvő, hiszen pályafutásuk mutatott némi párhuzamosságot (nagyjából egy időben dolgoznak földmérői-térképészeti feladatokon, bár Humboldt közép- és dél-amerikai expedíciója során egzotikus, a kutatás szempontjából szűz vidékeken, míg Gauß csak a Hannoveri Nagyhercegségben), másfelől csodálatosan kiszínezhető és kiaknázható kontraszttal is szolgál; legalábbis ahogyan az író tudósi és emberi alkatukat megrajzolja, abban igen sok mélységes, s mondhatni, szélsőséges ellentét tárul fel. Humboldt báró, a nyilvános sikereket illető igen komoly ambíciókkal, akibe neveltetése is beléoltotta a bizonyításkényszert, s mint példa, bátyjának, Wilhelmnek (a rendkívül jelentős nyelvkutatónak, a berlini egyetem későbbi alapítójának) a fényes pályafutása is. Megszállottja a terepmunkának, a mintagyűjtésnek, -osztályozásnak és a méréseknek; fáradhatatlan empirista és csodálatos megfigyelő, de nemigen vannak tudományos megvilágosodásai. Főleg ifjúkorában makacs (később alkalmazkodóbb), mindazonáltal nyájas, diplomatikus ember. Élethossziglan agglegény marad: kezdetben a lehetetlent (szinte) nem ismerő helyszíni kutatószenvedély, majd, grandiózus úti beszámolójának lejegyzése közben a grafománia, végül pedig a tudományos közéletben nyakig való elmerülés, valamint az udvari szolgálat kötötte le annyira, hogy nem is gondolt családalapításra. Gauß plebejusivadék, mindamellett képességeivel (zseni voltával) tökéletesen tisztában lévő, gőgös mizantróp. Életmódja (következésképp módszere is) inkább a híres „gyökeret vert” gondolkodóéhoz, Kantéhoz hasonlatos: a terepmunka nélkül végre nem hajtható földmérői megbízatást ugyan viszonylag későn, immár nem fiatalon kapja, ám „tortúrákhoz”, hely- és környezetváltozásokhoz nem szokott teste és szervezete így is aránytalanul hevesen tiltakozik a városából, Göttingából való kimozdulás ellen. Szintén remek megfigyelő, ő azonban, Humboldttal ellentétben, úgyszólván késlekedés nélkül interpretálni is képes a látványt, észleletet, ezért fedezi fel olyan rátalálásszerűen a természeti törvényeket. Az összefüggéseikből kiragadott, holt faktumok, próbák, minták, egyes példányok gyűjtögetését viszont nem sokra tartja; egy kutató - vélekedik - ne világlátott legyen, s kár magának múzeumot hazahurcolnia; gondolkodni legyen képes! Modora mizerábilis, uralkodnia kell magán (idős korában már nem is hajlandó erre), hogy a tekintélyek és a magasabb rangúak iránt a kötelező minimál-respektust tanúsítsa. Gaußnak van családja, ám első felesége, akit valóban szeretett, meghalt, afölött pedig élete végéig nem tud napirendre térni, hogy neki, a zseninek átlagos, különleges képességekről tanúságot nem tevő gyermekei vannak.

A kehlmanni fikció szerint ez a két, olyannyira eltérő habitusú természettudós óriás (két ünnepelt tekintély, mindazonáltal ekkor már túl dicsőségük és pályájuk delelőjén) egy természettudós-kongresszuson találkozik Berlinben, 1828-ban. (Gauß Humboldt vendége, és természetesen a meghívást is az utóbbi erőltette.) - A (Humboldt által gondosan inszcenált történelmi) találkozást megörökítő fejezet után visszaugrunk az időben, s a két életút, illetve kutatói pálya párhuzamos, illetőleg „oszcillatív” elmesélése következik. Ez a mindvégig egyfajta infantilis (már-már infantilis) elszántsággal, minden emberi esendőség, kísértés elől elzárkózó megszállottsággal jellemezhető Humboldt esetében a pikareszk felé hajlik: a spanyol gyarmatokra, az őserdőbe, kannibálok közé, ősi nagy indián kultúrák nyomai közé vezető expedíciójának leírása vérbeli kalandregénynek is beillik. Jellemét és elhivatottság-tudatát illetően nem nagyon változik az idő múltával Gauß sem, mégis: az ő gondolatait, érzéseit mintha lényegesen jobban tudnánk követni az elbeszélés-alakítás, illetve az elbeszélői nézőpont jóvoltából: a „Gauß-féle” cselekményszál így tehát jobban hasonlít egy „klasszikus” fejlődésregényre. A fiú című, Berlinben játszódó fejezetben a két szál összesodortatik, a regény itt ismét utoléri, majd pedig elhagyja az első fejezetbeli regényidőt. Míg a tudósok konferenciáznak, a Gaußt Berlinbe kísérő fia, Eugen (akin apja folyamatosan és nyilvánosan is köszörüli a nyelvét) egy minden bizonnyal igencsak ártalmatlan, ám a porosz állam által módfelett szigorúan tiltott „diák-összeesküvésbe” keveredik, minek következtében letartóztatják. A fiú kiszabadításának és a dolog elsimításának érdekében a segítő- és tettre kész Humboldt s a nála szemlátomást közönyösebb apa - még mielőtt tényleges vizsgálati fogsággá változna a lazább őrizet - egy titkos spiritiszta szeánszra mennek a zsandárparancsnok után, akit azonban - noha csak a megvesztegettetésre irányuló óhaját jelezte - Gaußnak néhány perc múltán sikerül úgy megsértenie, hogy az példás büntetést helyez kilátásba Eugen számára. (Lehet vitatkozni azon, mennyire irányult ez Gauß részéről szándékosan a fia ellen; az bizonyos, hogy ridegebbé és megvetőbbé hangolta Eugen iránt a fiával hozzávetőleg egykorú, rendkívüli képességű matematikus-fizikussal, Wilhelm Eduard Weberrel való találkozása, akit lélekben mintegy fiává fogadott, Eugen helyébe léptetvén őt.) Humboldt, aki két és fél évtized múltán szkeptikusan kénytelen összegezni ifjúkori tanulmányútjának az emberiség számára való hozadékát, de legfőképp nem tudja elviselni hírnevének megkopását, újabb expedícióra indul; Szentpéterváron és Moszkván át az Uralt, valamint a Kaukázust érintve az orosz–kínai határig. Útja tudományos szempontból igen sovány eredményt hoz, emberileg pedig megalázó: útvonalát szigorúan megszabják előre, szinte kizárólag a mellé rendelt asszisztensek kutatnak helyette, akit - arra hivatkozva, hogy jószerével csupa veszélyes vidéken haladnak keresztül - úgyszólván „mozgó házi őrizetben” tart az expedíció igen népes fegyveres kísérete. Természetes folyománya ennek, hogy a Gauß-szal elhatározott közös-komplementer projekt rá eső részét sem tudja teljesíteni (az említett természettudós-kongresszus után Gauß a földmágnesség kutatásába vetette magát; jó lett volna mérési eredményeit Humboldtnak a Föld távoli pontjain mért adataival összevetni). A két, egymás iránti rokonszenvvel kevéssé vádolható idős természetkutató között valamiféle „telepatikus kapcsolat” jön létre (ezt ők, ilyenként, nem ismerik fel): félhangosan vagy hangosan nem egyszer egymás kérdéseire válaszolnak avagy egymás gondolatait folytatják; ezeket az oda nem illő megnyilatkozásokat (ha nem sikerül - és nem mindig sikerül - őket valaminő utólagos magyarázattal az adott helyzethez-kontextushoz kapcsolniuk) környezetük a kezdődő szenilitással magyarázza. A két tudós „öröksége” szinte megtestesülés-szerűen egyesül Eugen alakjában a könyv utolsó fejezetében: a fiatalembert az „államellenes szövetkezésben” való „részvételéért” a tengerentúlra száműzik hazájából; Amerikába vezető útja során megfordul Humboldt hajdani kutatóútjának egyik állomásán, és sorsához való viszonyulásából látható: a legkevésbé sem ódzkodik a kalandoktól, ami pedig életrevalóságát és szellemi képességeit illeti, azok éppenséggel nem igazolják apja lesújtó véleményét: önbizalma apjáéra hajaz, a pipázásnak is hasonló odaadással hódol, mint amaz, és játszva nyer egy halom pénzt kártyán, mert immár könnyedén alkalmazza azt a memorizáló módszert, amelyet Gauß annak idején sikertelenül próbált elsajátíttatni vele. (Nem tartozik ide, ám meglehet, hogy beszédes eredményre vezetne a szerző saját édesapjához való viszonyának vizsgálata…)

Kehlmann regénye a kortárs német irodalomban példátlannak mondható siker: üzleti siker is a német nyelvterületen. (A szakmai visszhang is irigylésre méltó: olyan finnyás hírben álló, nagy tekintélyű ítészek hitelesítették szavukkal Kehlmann tehetségét, mint Marcel Reich-Ranicki, s a regényt megjelenésének évében hatodmagával jelölték a Német Könyvdíjra.) A világ felmérése - a Der Spiegel toplistájának tanúsága szerint - olyan könyveket megelőzve vezette az eladási statisztikákat, mint John Irving Amíg megtalállak és Dan Brown Da Vinci kód című regénye vagy az akkor legfrissebb Harry Potter-kötet. Jómagam német irodalomértőktől azt hallottam, kortárs német regény Patrick Süskind Parfümje (1985!) óta nem részesült ilyen egyöntetűen lelkes fogadtatásban: igen különböző olvasói attitűdök és elvárások találtak rá, mint kedves vagy éppen kedvenc művükre. - A szintén jó nevű német prózaíró, Georg Klein egy 2004-es esszéjében igen kemény szavakkal szedte le a keresztvizet az egzotikumot a felszínes historizálásban kereső (egyébként azonban a lektűrszínvonalat meg nem haladó) „kosztümös”-nek nevezhető kortárs epikáról - külön említve például az Eco-féle A rózsa neve nyomán fölvirágzott „középkori krimi” üzletágat. Tény, hogy ehhez a divathullámhoz középszerű vagy annál is gyengébb művekkel is jövedelmező volt csatlakozni, A világ felmérésének, illetve e tekintetben elődjének, a Süskind-regénynek a könyvpiaci és szakmai diadalútja mintha mégis amellett lenne érv, hogy az olvasókból sem veszett ki a minőségérzék: ráéreznek a valódi értékre a konjunktúrahullám amúgy kevéssé szívderítő hordalékában.