A Vaddisznó nyomán

A családregény és a nevelődés-beavatásregény műfaji hagyományai keverednek Porcel akronologikus kompozíciójában; a keresés örök szerkezete némi diszkrét, a szerző és a főhős névegyezésén alapuló keretjátékkal, kereséstörténettel, amely a főhős egész sorsán átívelve szinte saját élete végén kerül nyugvópontra. A nyomozás a halott nagybácsi, Baltasar Guilhem anyagi és írott hagyatéka, a vele kalandos élete során kapcsolatba került szeretők, üzlettársak, cinkosok, bajtársak, ellenségek, kifosztottak és megajándékozottak felkutatása, a velük való bájosan életszerűtlen és atavisztikusan homofón párbeszédek és a bácsika régi feljegyzéseinek olvasgatása során halad előre. A Keresés több kiterjedésben, a kriminalisztikai nyomozástól, a történeti-családtörténeti, filológiai, heraldikai kutatáson át valamiféle metafizikai kereséssel együtt halad, és ennek során a szervező nem a lineáris, fizikai emberi élet menete szerinti, hanem a nyomozati időrend.

Ahogy ez lenni szokott, a célszemély egyre távolabbivá válik, és a nyitójelenet excentrikus, bohém agglegényétől egy poligám, politeista, animista, falangista, kalandor, talán intellektuális anarchista álmodozóig jutunk, majd lassan egyszerűsödik a kép, eltűnnek az izmusokkal leírható, múló civilizációs sajátosságok, és a társadalmon kívüli, nem emberi törvényeknek engedelmeskedő mitikus lényig érkezünk a már idősödő unokaöccsel. A nagybácsi vadász, talán gyilkos, de vad és angyali lény is – egy igazi szent szörnyeteg.

Irományai, szórványosan előkerülő naplórészletei lineáris rend szerint születtek, ahogy ideje is telt, míg élt, vagy ahogy szeretjük elképzelni, hogy az idő telni tud, ahogy szeretjük elképzelni, hogy egyáltalán idő létezik. Ez könnyen megy, amíg Baltasar életben van, hiszen addig közöttünk jön-megy, hasonló hozzánk, de amint meghalt, eltűnik a ránk jellemző változások kiterjedéséből, és a folyamatszerűség kaleidoszkópszerű, szeszélyes ritmus szerint váltakozó történetecskékké töredezik. Figyelni kell, ha azt akarjuk, hogy valahogy újra linearitássá váljon nekünk, ez is élmény, de ha nem annyira figyelünk, hanem csak olvasunk, nem erőltetjük a fejlődéselvű mozgást, akkor gond nélkül úszunk a hős és a hozzá kapcsoló emberi háló szálaiba gabalyodva Ciprustól Kubáig, a késő középkor arab kalózportyáitól korunkig. Lebegünk a spanyol polgárháború spanyolországi, mallorcai helyszínei, az észak-amerikai szesztörvény idején a floridai mocsarak és a thaiföldi szexturizmus szállodái, a Baleárok középkori elzártsága és az 1950-es évek turizmusra épülő gazdasági fellendülése között.

Ez a hálózatosság, az idő teresítése persze a tér idősítése is. Teret kapunk az időből, mert nagy intervallumokban ugrálva tárul fel egy élet hálózata, és időt a térből, mert minden helyszínt végül újra a betűk és fejezetek egymásutánjában olvasunk (igaz, olvashatjuk saját olvasói rend szerint is, de akkor is ugyanott tartunk), tehát ez a hálózatosság a szerző alteregója, az azonos nevű főhős, az ifjú örökös szemén és olvasatában jön létre számunkra. A hálózattudomány módszereivel mérhetően térképezhetők fel az adott skálafüggetlen rendszer (egy szervezet sejtjei, az internet vagy egy szociometriai tér) súlypontjai – ezeket a szakma huboknak nevezi –, esetünkben statisztikai eljárások nélkül is kirajzolódik pár ilyen hub: a nagybácsi személye és a család ősi birtoka Mallorcán, az andratx-i Les Cases Velles. Ebből a két csomópontból kiindulva és újra meg újra oda visszatérve deríti fel az örökös, az élet féltett gyermeke a szövedéket, és miközben a háló kiterjedése növekszik, nemcsak egyre több lesz a szál, hanem a kisebb csomópontok között feltáruló mind több összefüggés révén egyre több szálról derül ki, hogy egy és ugyanaz. Így az eszkalálódás és rövidrezáródás során lesz mind intenzívebb a kép, az ifjú a keresés próbatételeit leküzdve lassan a halott ős helyébe lép, hogy rejtélyes és szimbolikus életművét folytassa, ehhez kell kiderítenie, hogy mit kell folytatnia, ki kell derítenie, hogy ki volt az öreg. Nem biztos, hogy van értelme, és hogy lehetséges ez, mindenestre közben ide-oda ugrálva átszökdelünk vele a mediterrán világ egy ezredévének szőttesén, és ez mindannyiunknak kellemes élmény.

A regény persze hagyományosan lineáris, legalábbis fénykorára, a tizenkilencedik századra azzá vált, leginkább erre predesztinálhatja közege, az egymás után válogatott betűk és szavak füzére, ám később az élet és más művészetek áthallásainak hatására idegen területeken tett próbát. Nagy kalandba merészkedett, az időszerűtlenség kalandjába, ahonnan véres fejjel, kissé megrogyva, megöregedve, de legalább élve tért vissza. Ezek után nagyjából olyan, mint a szökés előtt, csak sok túlfinomult és mély ránca jelzi viharvertségét, ám néha tapasztalatai ellenére fél lábával mégis vissza-visszalép a veszélyes idegen terrénumra. Ilyen lemondó, szép mozdulat Baltasar Porcel munkája.