Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. május–június / Egy hét önmagammal

Egy hét önmagammal

     

2006. 02. 06.

(Búcsúhappening) Vannak időszakok, amikor tetszik, nem tetszik, megszaporodnak a temetések az ember életében, bírni kell a gyűrődést. Nóra tavaly év végén két közeli nagynénjét vesztette el egymás után, az egyik ráadásul gyámságra szorult, s néhány esztendeje, apósom halála óta ő, az unokahúg volt a gyámja. Egy kicsit mintha a saját lányát veszítené el. Ráadásul lánya sosem volt, három fiunk van. Aztán Eörsi Pista következett, aki több okból is közel állt hozzám, az ő halála igazán tragikus történet, nem sokkal a vég előtt még Janót, a fiát is elvesztette. Nem mintha, hanem tényleg. És akkor ma Halász Péter búcsúztatása… De, hogy is mondjam, kissé eufemisztikusan, ebben az esetben még nincs rajta a pont az i-n.

Vannak ismerőseim, akiket rendesen megvisel az efféle vissza-visszajárkálás a temetőbe, főleg, ha életkorukat tekintve, már ők is esélyesnek érzik magukat. Azt hiszem, én egyelőre elég jól bírom. A ceremónia egyébként is arra való, hogy szublimáljuk a felfoghatatlant. Egyedül az zavar ilyenkor, ha a szertartás, hogy úgy mondjam, nem hasonlít az elhunytra. Teszem azt, Pilinszky vagy akár Balassa Péter búcsúztatásánál teljesen helyénvalónak éreztem az egyházi rituálét, amit, ha már itt tartunk, magamnak véletlenül se kívánnék, de Mándy vagy Mészöly temetésén rém „idegen elem”, merő anakronizmus volt a lelkész, aki ráadásul azt hitte, hogy neki ott ki kell vágnia a rezet. Az a baj persze, hogy ezzel kapcsolatban mindannyiunk fejében afféle Bábel tornya rejtezik, mondaná erre Grotowski, ha a minap nem halt volna meg ő is. Minap? Hét esztendeje már.

Az igazán megrázó élmény nem is a szertartás, hanem az élő test élettelenné válása. Elég egy kedves állatot, kutyát vagy macskát eltemetnünk, kézbe vennünk merev, kihunyt testét, amely néhány napja még az élet meghitt melegét nyújtotta nekünk, s már fel is fogtuk, amit kell. Nincs is ezzel semmi baj, a dolog így természetes, feltéve, hogy nem misztifikáltuk a halált. Meg az életet.

Gondolom, Halász Péter is ezt akarta mondani ezzel az utolsó happeningjével. Csak nem profanizálás-e itt most mondanivalóról értekeznem? De hát előadást láttunk, az tagadhatatlan. Egyáltalán, hogy kerültem ma (akarom mondani tegnap, hisz éjfél után kopogtatom e sorokat) a Műcsarnokba? Hogyan szereztem tudomást Halász Péter búcsúztatásáról? Talán Márk említette először, még napokkal ezelőtt. Az egyetemen szedte fel a hírt? Az interneten bukkant rá? Halász Péter súlyos beteg, mondta, májrákja van, meg fog halni, előtte azonban hazajön Amerikából, felravataloztatja magát a Műcsarnokban, és elbúcsúzik a barátaitól. De mindezt időpont nélkül. És akkor az egyik tévéhíradó bejelenti, hogy ma este. Hánykor? Ezt már Nóra nyomozza ki a világhálón. Rábeszél, hogy menjek oda. Ő is eljönne, ha személyesen ismerte volna. Úgy képzeli, hogy a részvevők majd szépen sorba állnak, mint Moszkvában a Lenin Mauzóleumnál, s egyenként odajárulnak az üvegkoporsóhoz elbúcsúzni. Ez a vízió nekem is tetszik, de azért vannak kétségeim. Mindenesetre veszem a kabátom, épp indulnék, amikor megjön Márk, aki egy órával ezelőtt a filmszemlére ment a barátjával. Bombariadó a Mamutban, az egész épületet kiürítették. Azt kérdi, eljöhet-e velem, vagy ez egy zártkörű rendezvény? Menjünk, mondom.

Üvegkoporsó nincs. Az a Simon mágusban volt, ahol Halász alakította a gonosz varázslót, és túlélte a saját halálát, kiszállt az üvegkoporsóból. Úgy szólt a (kósza) hír, hogy ugyanez a szcéna fog megismétlődni a Műcsarnokban. De nem. Jobb is így. „Te nem színész, hanem színház vagy” – mondja az egyik búcsúszónok, nem tudom már, ki. Végül is abban a filmben „csak” színész volt, nem színház. Habár színésznek is kivételes fenomén. Ez a rituálé viszont, amelyben ma részt veszünk, hamisítatlan Halász-színház. Búcsúszertartás, szertartók nélkül. Főleg bárminemű transzcendencia vagy túlvilághit nélkül. Ezért is került át az egész a halálon innenre. Ha már a ravatal felett elmondott mindenféle búcsúbeszéd hozzátartozik az élethez, gondolhatta a blaszfémia nagymestere, akkor emeljük át az egész maskarádét ide. És átemeli. Megszervezi a saját búcsúztatását. Fekszik a koporsóban, mocorog, elég kényelmetlen pozíció (de hát őt soha, egyetlen testhelyzetben sem a kényelem érdekelte, hanem a hatás), beleszól a búcsúbeszédekbe, konzultál az est szervezőivel. Pontban éjfélkor a beszédek véget érnek, a szeánsz lezárul, ő kimászik a koporsóból, elmegy. Vége az utolsó előadásnak. A személyes búcsú elmarad.

Nem is biztos, hogy igaz az egész. A szónokok közül egyedül Konrád György mert múlt időben beszélni. A többiek mind jelenben, az élőhöz fordulva. Mint akik el se hiszik, miben vesznek részt. Mondjuk, ahogy Najmányi tobzódott a temetési blaszfémiákban, az még oké. Vagy mégsem? Utóvégre Halász Péter, „a” színház sosem volt azonos önmagával. Most sem. De épp ettől az, ami. Vagyis hasonlít őrá magára. Akkor meg minden rendben, nem?

   

2006. 02. 07.

(Hideg, meleg) Hajnali háromnegyed hatkor kelek, hatkor már ébresztem is Lacit, aki fél nyolcra megy a Móriczba, a Rózsadomb tetejére, ami innen minimum 35 perc. Hatodik éve csináljuk ezt így közösen, épp ideje, hogy leérettségizzen. Amikor még Magyarország nem volt benn az EU-ban, olyan hírek keltek lábra, hogy az Unióban tilos ilyen hajnali órán iskolai tanítást kezdeni, de ennek egyelőre semmi nyoma. Tehát felkelek, felhúzom a redőnyt, mínusz nyolcat mutat a hőmérő, ami ténylegesen tíz-tizenkettő is lehet. Nem akarok hinni a szememnek, de a rádió megerősít benne, valóban, ma hajnalra visszajött a kemény tél, bár mindjárt hozzáfűzi, hogy a nap folyamán megenyhül az idő, havazni is fog, ilyesmi. Szópárbaj és közelharc a fiaimmal, hogy megfelelően öltözzenek, sál, sapka, kesztyű. Laci mostanában már hagyján; az igazán „durva” eset Feri, aki egyidős a rendszerváltással, s a délelőttjeit a Városmajori Gimnáziumban tölti, a délutánokat a Nagymező utcában, a Bartók konzervatóriumban, zongora és zeneszerzés szakon. A kérdés az, hogy felveszi-e a Budmil télikabátot, vagy sem. Reggel sikerül elérnem, hogy felvegye, bár sapkája nincs, elhagyta, szitál a hó, elmegy sapka nélkül. Délben hazajön, megebédel, újra megy, most aztán az istennek se hajlandó felvenni a kabátot, cirkuszt csinál Nórának, hogy miért nincs neki egy rendes cucca, felkapja magára a bátyja vékony tavaszi dzsekijét, abban villamosozik át a városon hóesésben, szélben, még mindig mínuszban. Nyilván lány van a dologban, mert késő este tér haza, átázott cipővel.

Mennyivel könnyebb egy kisgyerekkel, az ember ráadja a megfelelő ruhát, megfésüli, elindítja óvodába, iskolába. Aranyos kis apróságok voltak, amikor négy évig Varsóban éltünk, egyszer nem emlékszem, hogy mínusz tizenkettő lett volna. Csak a szürke nyirkos, ködös város hosszú hónapokon át. Most meg, amilyen szerencsém nekem van, januárban az év leghidegebb három napját töltöttem Varsóban, merthogy akkor volt a Magyar Kultúra Napja, s ebből az alkalomból Eörsi Gombrowicz-könyvének a bemutatója. Január elején felhív Jerger Kriszta, aki most ott a Magyar Intézetben igazgatóhelyettes, hogy 23-án, hétfőn lenne a könyvpremier, de én azért menjek ki pénteken vagy szombaton, töltsem ott a hétvégét, mert így olcsóbb a repülőjegy. Mondom neki, inkább utazom éjszaka vonattal, odaérek hétfő reggel és maradok másnap, hogy böngészhessek a könyvesboltokban, amit hétvégén nem tehetnék meg. No de ki sejtette, hogy addigra mínusz huszonkilenc lesz. A magyar hálókocsiban az összes pulóvert, mellényt, jégeralsót, trikót magamra veszem, amit csak Nóra betett a bőröndbe, hogy elviseljem a huzatot és a felettébb gyenge fűtést. Visszafelé lengyel hálókocsival jövök, egyfolytában izzadok és vetkőzöm, úgyhogy kis híján meztelenül érkezem a Keletibe.

A nagy szibériai hideg Varsóban nem mindennapi élmény. Az újságok írják, hogy a vásárlók egyik napról a másikra kifosztották a boltok sapka- és kesztyűkészleteit. Rétegesen öltözöm, az orrom nem fagy le, élvezem a sarkvidéki időjárást. Egy darabig. Mert iszonyatos nagy a hó a városban, s a leggondosabban eltakarított úttest meg járda is csúszik, ráadásul a letaposott, odafagyott rétegeket senki se vakarja fel, másra kell az energia, a só ebben a hidegben már nem használ. Minden egyes lépés koncentrációt igényel. Ki akarom nyitni a cipzáros válltáskámat az utcán, hosszú percekig küzdök vele. Hazamegyek az Intézet vendéglakásába, kiderül, hogy a kaput kívülről nem nyitja a kulcs, csak belülről. Majd bepisilek, gémberednek az ujjaim, harcolok a meleg lakásba jutásért. Mert odabent jó meleg van, az tagadhatatlan. Három nap után elfogy bennem az utolsó csepp sarkutazói kalandvágy is, haza, haza vágyom, délre, melegebb tájakra. De mire hazajövök, ideér a hideg is, még eltart egy ideig, amíg feloldódom. Mármint a szó fizikai értelmében.

Úgyhogy nem csoda, ha ma reggel megrémülök a mínusz tizenkét foktól. Mindennek van határa.

Egyébként ebben a varsói könyvpremierben, holott elég öreg róka vagyok a magyar–lengyel kultúrforgalomban, volt számomra valami szívszorító, amit nem is oly könnyű elmondani. Eörsi persze felettébb szerette volna megélni azt a pillanatot, amikor e „napló a naplóról” könyv eljut Gombrowicz hazai, értő közegébe. Nekem is megvan a magam „titkos” szerepe az Időm Gombrowiczcsal megszületésében, hisz eredetileg én keltettem fel Pista érdeklődését a lengyel író iránt, amikor a nyolcvanas évek elején rávettem, hogy együtt csináljuk meg az Operett magyar szövegét (mi tagadás, szükségem volt az ő sziporkázó nyelvi leleményességére), így aztán érthető, hogy igyekeztem közbenjárni, amikor láttam, a napjai meg vannak számlálva. Nem sikerült, pedig a könyvnek ki kellett volna jönnie a tavalyi Gombrowicz-centenárium alkalmából, ám Jerzy Snopek, aki ma a magyar irodalom igazi, avatott és pontos tolmácsa Varsóban, nem engedett a maga elé állított mércéből, minden idézetnek és utalásnak utánajárt, igaz, közben lekéste az évfordulót, a szerző halálát és ki tudja, mit még. Egy hallatlanul érdekes kötettel gazdagította viszont a lengyel nyelvű Gombrowicz-irodalmat, amelyben maga Gombrowicz „csak” katalizátor, s a mű lényegileg a magyar társadalomról és kultúráról szól. Ráadásul különös, rendhagyó vonása e műnek, hogy minden egyes kiadással karcsúbb lett – és jobb. Utóvégre minden alkalommal a szerző maga karcsúsította, ő tudta, miért, a két magyar, a német és a szerb változat után a lengyelt is, amely így a legjobb Eörsi-publicisztikák nyelvén és ökonómiájával szól.

A mínuszos varsói időben is szép számmal gyűlt közönség a Lengyel Könyvterjesztők óvárosi klubjába, Andrzej Ferenc, ez a magyar vonzalmairól ismert magyar nevű színész olvasott fel a könyvből. Az igazán érdekes azonban az, hogy amit itt fentebb elmondtam, valahogy beszélgetés közben, ott helyben derült ki, s ez valósággal felvillanyozta a publikumot. Ritka forró este lett, ezúttal persze inkább átvitt, szellemi vonatkozásban értve a hőfokot. De hát az se mindegy.

   

2006. 02. 08.

(A nagy paradoxon) Már javában tombolt a Mohamed-karikatúrák körüli téboly, amikor a litera e heti netnaplóját elvállaltam, s mindjárt meg is fogadtam, hogy erről nem írok. Pontosan azért, mert már akkor sejteni lehetett, hogy hasonló botrány lesz belőle, mint Párizs külvárosainak novemberi lángra gyúlásából. Egy-két nap után ott is, itt is nyilvánvaló, hogy a háttérből bizonyos erők „minél rosszabb, annál jobb” alapon hergelik a hergelhetőket, ma már a bosnyákok is utcára mentek, nem bírván tovább türelemmel, hogy október óta bűzlik valami Dániában. Magyarán az egész parádé a médiának szól, s a tévéhíradók készséggel asszisztálnak, mert témát szimatolnak a dologban. Hogy milyen erőkről van szó, azt nem nehéz kitalálni, ez azonban csupán a kérdés politikai aspektusa. Van azonban itt más aspektus is, ha nem tévedek. S erről mégiscsak írnék.

Nem tudok szabadulni például attól a tizenhat esztendős török fiútól, aki egyszer csak fegyvert ránt, s miközben a prófétát élteti, lepuffant egy olasz katolikus papot. Mondhatná erre bárki, hogy a katolikusok is elég sok mohamedánt elküldtek – hasonló fohászok kíséretében – a másvilágra, mondjuk, a keresztes háborúk vagy a spanyol inkvizíció idején. Nem erről van szó. Miféle jogcímen puffant le akárki engem vagy azt a szerencsétlen olaszt, ráadásul szent küldetéstudattal a szívében, csupán azért, mert nem fogadom el az általa vallott hittételeket? Semmi bajom az iszlámmal, mondanám szívesen, hisz soha nem foglalkoztam vele. Épp eléggé meggyötört a „saját” vallásom, vagyis az, amelyikbe beleszülettem, s amelytől nem is volt oly könnyű megszabadulnom; így aztán fel se merült bennem, hogy más vallásokkal közelebbi kapcsolatba kerüljek. Nóra esete például egészen más, noha látszólag ugyanolyan katolikus közegben nevelkedett, mint én, csak éppen mindig sokkal szabadabbnak érezte magát, ami talán természet, talán nemzedék (tizenhárom évvel fiatalabb nálam), talán családi tradíció kérdése. Ráadásul fiatal korában volt egy arab szerelme, akkor a Koránt is lapozgatta (még angolul). Őt épp az ragadta meg az iszlámban, hogy természetesebb és életközelibb vallás, ott az érzékiségnek van egyfajta szakralitása, a mennyország például tele csodás érzéki élményekkel, míg a „mi” katolicizmusunk minden ilyesmit kárhozatos, sőt bűnös dolognak tart. Amihez persze hozzá kell fűzzem, hogy számunkra az érzékiség már egészen mást jelent, mondjuk így, a lét forrását és legfőbb szentségét.

Ha viszont még ma is görcsbe rándul a gyomrom, ahányszor vallási fanatizmussal találkozom, annak oka nyilván ama fortélyos félelemben keresendő, ami hajdani vallásosságomat meghatározta, amellyel huszonöt esztendős koromban végleg leszámoltam. Most, közel negyven év után nem tudnám megmondani, annak idején mit hittem el abból, amit az „üdvösségem” érdekében nagy buzgón belém tápláltak. Azt azonban biztosan tudom, hogy féltem a metafizikussá növesztett büntetéstől, a pokol tüzétől, ami rám vár, ha nem élek az isteni parancsolatok szerint. Elég komikusan hangozhat ez jó két évszázaddal a felvilágosodás után, de lám ilyen a világ, még ma is téma, ezért rágódom rajta. A személyes sorsom, igen, csak azt tudnám feledni. Mondhatnám úgy is, hogy a felvilágosodás többek közt azért is sorsfordító pillanat a történetben, mert mi, emberek akkor döbbenünk rá először, hogy az istenek a saját teremtményeink. Holott semmire nincs oly nagy szükségünk, mint ama beígért felsőbb oltalomra. Ha erről van szó, egyből felettébb hiszékennyé válunk. Csakhogy a magam teremtette oltalmazó nem igazi oltalmazó, hisz a léte tőlem függ, nekem meg épp a természeti erőkkel szembeni kiszolgáltatottságomra és esendőségemre kellene valami ír. Ez az igazi probléma, a szekularizáció nagy paradoxona.

Merem állítani, hogy kicsi gyerekként – úgy öt-hat éves koromból vannak ilyen emlékeim – tudtam erről a mély dilemmáról, anélkül persze, hogy képes lettem volna szavakba önteni és pláne felfogni a dolgot. Abban a bigott, infantilis közegben, amelyben éltem, hiába rendelkeztem egyfajta őstudással ennek az egész életvitelnek az avíttságáról, teljesen árva voltam és talajtalan. Úgy negyvenhez közeledve, a válóper és több szerelmi kudarc után új életet kívánván kezdeni, egy alkalommal aztán nyílt vitába bocsátkoztam szegény, azóta megboldogult édesanyámmal a számára legérzékenyebb kérdést, a gyerekek megkeresztelését illetően. Nem restelltem alattomosnak nevezni azt az eljárást, hogy beoltjuk a gyereket valamivel abban az életkorban, amikor még teljesen ki van nekünk szolgáltatva. Döntse el felnőtt fejjel, vallásos akar-e lenni, vagy sem, mondtam. Mire ő: De hogy döntsön, ha nem ismeri az igazságot? Mire én: Ugyan már, miféle igazság az, amit ilyen eszközökkel kell érvényesíteni? Mondanom se kell, nem tisztáztunk semmit, csupán sikerült az idegösszeomlás határára juttatnom őt.

Ma a török fiú fanatikus tettén tűnődve eszembe jutott ez a régi vita. S azt kérdeztem magamtól: ugyan mire jutna az emberiség, ha mondjuk holnaptól megfogadná, hogy a vallásról, akár a szexről, csak tizennyolc éven felülieknek fog beszélni? Nyilván rövid időn belül töredékére csökkenne a hívők száma. De biztonságosabb lenne-e a világ, jobb és kiegyensúlyozottabb lenne-e ettől az ember? Aligha. Hisz sokkal nehezebb szembenézni a szekularizáció nagy paradoxonával, mint vallásosnak lenni. Tudomásul venni, hogy az ember afféle „gondolkodó nádszál” (ez Pascal), aki szellemi adottságait tekintve csodákra képes, ám egy vihar bármikor derékba törheti: ez egész életre szóló program, mindennapos küzdelem a magam igazságáért. Miközben a „kétszer kettő józanságával” (ez Radnóti) tudom, hogy „nem vált meg semmi szenvedés, / nem véd meg semmi isten” (ez meg Pilinszky, minden katolicizmusa ellenére).

   

2006. 02. 09.

(A havazás világnapja) Tegnap este tízkor, ahogy átmegyek az előszobán, látom, a kutya rendesen odasimul a bejárati ajtóhoz, ami részéről egyértelmű jelzés, hogy pisilhetnékje van, ilyenkor le kell vinni, különben baj lesz. Mondanom se kell, az efféle soron kívüli kutyasétáltatásra nehéz a családban önkéntest találni, egyszerre mindenkinek halaszthatatlan elfoglaltsága támad, mondjuk Márk kivételével, mert ő különben is le-leruccan elszívni egy cigit (ami a lakásban tilos). De most ő is valószínűleg épp cigarettázás után van, mert nem mutat hajlandóságot. Én meg teljesen elúsztam ugyan aznapi filozofikus hangütésű netnaplómmal, alig van meg belőle valami, nem is beszélve az egyéb terhekről, amelyek a vállamra nehezednek, hirtelen mégis ellenállhatatlan kedvet érzek lemenni a kutyával. Mintha érezném, mi vár odalenn.

Kilépek a kapun, megtorpanok, a lélegzetem is eláll. Még szerencse, hogy a kapucnis kabátot kaptam magamra, mert egyetlen lépést se tudnék tenni. A délutáni szitáló havas esőből csendes, kitartó hóesés lett, ünnepi néma áhítatban tárul elém a Kiss János altábornagy utca, ahogy lentről, az Alkotás utca felől enyhe ívben jön fel a házunkig és tovább, át a Böszörményin, a Polgármesteri Hivatal vöröstéglás épülete mellett nekilódul a hegynek. Ez a máskor egy kisebb hegyvidéki csomópont életét élő környék most olyan kihalt és elhagyatott, mintha legalábbis karácsony lenne, nem beszélve a tájról, amely alá akár oda is kanyaríthatnám gyöngybetűkkel a „kellemes ünnepeket” szlogent; egy pillanatra zavarba jövök, magam se tudom, nem a fantáziám tréfált-e meg, elröpítve valamely gyerekkori álmom varázsos helyszínére, vagy épp ellenkezőleg, ez a nyers valóság, ez az a mocskos, ködös, rossz levegőjű európai metropolis, amelynek főpolgármesterét tortával pofán kell dobni, hadd érezze magát a fejlett, nyugati világban. Csak éppen egyik percről a másikra titokzatos metamorfózison estünk át. Mindenesetre az autók ott sorakoznak két oldalt a járda mellett, a fák nyújtogatják lombtalan ágaikat, az ablakokon kiszűrődik a kéken villogó tévékészülékek ismerős fénye, a sarki bolt már rég bezárt, a buszmegállóban nem vár senki, odébb, a Böszörményi úton a villamosra se, mindent beborít a hó. Az emberek láthatóan hazamentek, beültek a fotelba a tévé elé, talán a közlekedés is leállt, lehet, hogy ma van a havazás világnapja, amiről az én kivételemmel mindenki értesült. Az úttestet is, a síneket is egyenletes puha hószőnyeg borítja, a téli faágakon megül a töméntelen apró pehely, szikráznak az utca esti kivilágításában, akár egy Andersen-mesében.

Mi történt? Héra, ez a fekete pamacs, kis maga kellető nőstény ide-oda cikázik a nagy fehérségben, aztán kiköt az egyik fánál, alig néhány lépésre a kaputól, kecsesen csöppet megemeli a bal hátsó lábát, nyilván, hogy ne legyen pisis, mert arra kényes, és irdatlanul nagy tócsát termel maga alá. Ez az egyetlen forró biológiai híradás az életről a végtelenül poétikussá vált világban. Pilinszky egyik darabja jut eszembe (de melyik?), amely azzal fejeződik be, hogy hull a hó, hull és hull, mindent maga alá temet, letakarja és mintegy „megváltja” a világ összes mocskát és bűnét, hisz a hó a maga primer nyilvánvalóságában kézenfekvő, sőt kézzelfogható ártatlanság, a szónak mondhatni teljesen materiális értelmében, a természet egyfajta metafizikája, amely felülír minden fizikát. Melyik ez a darab, melyik? Legalább egy órát töltök ezek után a Pilinszky-kötetek társaságában, melyek kis híján egy egész polcot betöltenek, amin csak azért szoktam máig eltűnődni, mert kevés szerzőről írták le annyiszor, hogy „egy könyves költő”, ő meg erre csak annyit mondott, lényeg, hogy a madár szárnyaljon, és mellékes, hogy hányat csap a szárnyával. Igaza volt, hisz közben megtermelte a maga posztumusz köteteit, tessék, a tárcáit, cikkeit, interjúit, leveleit, jegyzetfüzeteit, naplóját, ezek mind-mind a szárnyalásától érdekesek. Jó, jó, de nem találom azt a bizonyos metafizikai havazást, pedig emlékszem rá, amikor a Hajós utcában, ahol annak idején szerette a darabjait felolvasni barátainak, vendégeinek, tőle magától hallottam, a felemelt hangjára is emlékszem, amely világosan utalt a költészetében amúgy is vissza-visszatérő „takard le, amit elkövettél” motívumra, mintha a hó a világ egyfajta ontológiai takarója lenne, az a különleges lepel, amely nemcsak elrejti, hanem a maguk realitása szerint meg is mutatja az ember tárgyait és tetteit.

Ezt most mintegy huszonnégy óra elteltével írom, hisz az előző netnaplóval így is csak délre végeztem, aztán telefonokat intéztem, futottam ide-oda, végül megint kikötöttem Pilinszkynél, de továbbra se találtam meg a keresett hóesést, ami kezdte aktualitását veszteni, hisz odakint a hatalmas fehérség, ami reggelre a várost beborította, már olvadozott, latyakosodott, a meteorológusok is kifejtették, hogy az egész jelenség átmeneti. Magam se hittem már saját tegnapi látomásomban, szép volt, igaz se volt (mondjuk egy regényben a hős lelkiállapotát éreztetendő jól eladható lenne, meglátjuk), mindegy. Éjfél lesz, mire leülök a géphez, valamit ma is kell írnom, gondolom, majd Héráról mesélek, neki külön története van, szegény meglett kutyakorban, hatévesen veszítette el a gazdáját, s nem volt, aki befogadja, így került hozzánk Koszta Gabi közvetítésével egyenesen Pécsről. Meg az első kutyánkról, Pimpekről, ő tizenkét éve Varsóban karácsony másnapján a wilanówi parkban, ahol a fiúkkal jégvárat építettünk, ráült a lábamra s kikönyörögte, hogy vigyük haza. Meg Bodriról, akit Pimpek elhunyta után fogadtunk magunkhoz, már Pesten, mind az öten kimentünk a kutyamenhelyre és kiválasztottuk őt magunknak, és aki aztán – szándékosan írom így – Nórát választotta magának gazdájául, talán hálából vagy ösztönből, mert ő pucolta ki a mocsokból és táplálta fel. És aki végül hősi halált halt egy vérebbel vívott csatában, ami számára nyilvánvalóan azt jelentette, hogy a gazdáját védi. Szóval gondoltam, elmesélem ezt a három kutyatörténetet e három kis fekete pamacsról, de közben kipillantok az ablakon, s ámulva látom, hogy dacolva az előrejelzéssel, visszatért a tegnapi csöndes természeti metafizika, újra hull és hull a hó, betakarja az előző napi sáros buckákat. Mi egyebet tehetnék, mégiscsak erről kell szólnom, keresem a megfelelő kifejezéseket a különös jelenségre, megpróbálom ecsetelni a magam és a világ állapotát, telik az idő. Már hajnal fele járhat, amikor tompa dörejt hallok. Mi a fene? Tűzijáték? Ágyúznak? Ilyenkor? Mi történik? Éles, vakító fény, dübörgés. Mintha nyár lenne, nem vicc, villámlás, mennydörgés. Még ez is. Állok az ablakban, várom a következőt, makacsul, legalább tíz percig, de nincs folytatás.

   

2006. 02. 10.

(Az írói hiúságról) Olyasmi történt ma velem, amitől, hiába is akarnám tagadni, ugyancsak feldobott állapotba kerültem, mégsem könnyű róla beszélni – fogalmazhatnék így is: még neked se, kicsi naplóm! –, tudniillik minden intim szférák legintimebbjéről van szó: az írói hiúságról. Ismerek persze kollégát, aki a nap huszonnégy órájában bármikor képes a saját írásait dicsérni, és mindenkori partnerét is igyekszik rávenni, hogy ehhez csatlakozzék. A környezetének valószínűleg elég fárasztó ez, a jó barátok nyilván meg is teszik a maguk rosszmájú megjegyzéseit, holott valójában megbocsátható gyarlóságról van szó. Ha egyáltalán gyarlóságnak nevezhető. Mindnyájan ugyanis, akik könnyelműen a lantok pengetéséhez fogtunk, meg vagyunk győződve a magunk nélkülözhetetlenségéről és zsenialitásáról. Különben minek is írnánk? Legfeljebb úgy tartjuk, a jó ízlés tiltja, hogy az ember e szent meggyőződésének nyilvánosan kifejezést adjon. Na már most, ugye kicsi naplóm (mondom ezt felettébb ironikusan), azért vagy te a világon, hogy azt, amiről nyilvánosan nem illik beszélni, legalább neked megvalljam. Vagy mégsem? Merthogy ez a napló itt, amit írok, maga a (virtuális) nyilvánosság. Igaz, akadt olyan elődöm – bocsássa meg nekem, hogy nem emlékszem a nevére (milyen egyszerű ezt így leírni, holott egyből az ő természetes hiúságát sértem) –, aki úgy vélte, „az a jó ebben a netnaplóban, hogy senki se olvassa”. Tegyük fel, hogy így van, bár kétlem, hisz Murphy szellemében szólva, ami elolvasható, azt előbb-utóbb valaki el is olvassa; tehát ha így is lenne, akkor se tárhatnám ki itt legbensőbb titkaimat oly módon, ahogy megengedném magamnak, ha egy kapcsos könyvbe rónám e sorokat.

Mit tehetnék? Ironizálok és megpróbálok szerény maradni. Habár, habár… Érdemes-e egyáltalán? A túlzott szerénységnek ugyanis megvan az a hátulütője – volt alkalmam tapasztalni –, hogy gőgnek, lekezelésnek, nagyképűségnek vélik. Úgyhogy azt is mondhatnám, nem tudja az ember oly szerényen meghúzni magát, hogy ne kapná meg ama rosszmájú reflexiókat. Vessük el tehát ezt a lehetőséget is. Mi marad akkor? Legjobban teszed, barátom, okítom magamat, ha semmi ilyenre nem vagy tekintettel. Áruld csak el nyugodtan, hogy hozott ma neked a postás egy csinos borítékot Prágából, benne a májusban angolul megjelent kis köteted első két amerikai visszhangja az American Book Review és a The Absinthe Literary Review lapjairól. Ráadásul ez utóbbi azzal kezdi, hogy képzeld el az érzéki felajzottság kelet-európai Faulknerjét, Joyce világos szintaxisával beoltva – ez lenne az Out of Oneself szerzője, vagyis én. Csoda, ha a fejembe szökik a vér, és egyből világhírű író leszek a saját szememben? De alig egy-két óra múlva már nem esik nehezemre maliciózus pillantást vetni iménti eksztázisomra, utóvégre nincs egyébről szó, belátom, minthogy a kritikus, bizonyos J. S. Ratcliff érdemesnek találta az olvasó kegyeibe ajánlani a könyvem (két hosszabb elbeszélés van benne), s a megidézett irodalmi óriások inkább csak ehhez neki segítséget nyújtó irányjelzők. Ami persze így sem utolsó dolog, de nem kell elájulni tőle. Hozzáfűzhetném persze, hogy idehaza ritkán volt részem hasonló értő figyelemben (be ismerős panasz ez is mások szájából!), tudniillik a külföldi szerzőket a világon mindenütt nyitottabban olvassák, a hazaiakat viszont több előítélettel.

Ezzel együtt valami furcsa, meghitt örömmel tölt el, hogy egy amerikai kritikus Faulknerrel együtt említi a nevemet. Nem pusztán azért, mert van egy-két hősnőm, aki nagy lélegzettel, én-modorban mondja a magáét, s ezek kapcsán korábban is többeknek beugrott már Molly monológja az Ulyssesből, úgyhogy ez nem új, Faulkner viszont senkinek se jutott eszébe. Még nekem se. Miközben máig jól emlékszem, micsoda kábult gyönyör volt olvasnom őt, amikor első könyve, a Megszületik augusztusban megjelent nálunk, még 1961-ben, húszesztendős se voltam, őrzöm is azt a példányt, egyszerűen elbűvölt, milyen érzékenyen és pontosan rajzol belső térképet az emberi szenvedélyről, ami az ő esetében érdekes módon sosem jelent befelé fordulást vagy egzotikumot, hanem mindig az egész életet, a teljességet. „Ilyet kéne írni”, gondoltam ifjan, nagyon-nagyon kezdő íróként, áhítattal, sóvárogva, féltékenyen. Legszebb álmomban se képzeltem azonban, hogy így egymás mellé kerül egyszer a nevünk egy amerikai folyóiratban.

Goldstein Imrének köszönhetem ezt a kitüntetést, akivel úgy a hetvenes évek elején sodort össze a sors, talán Kornis Mityu jóvoltából (ő is Kertész Mihály volt még akkor). Imre ugyanis, aki ötvenhat őszén tizennyolc évesen hagyta el az országot, azért jött akkor haza Amerikából, hogy a húszas évek magyar avantgárd drámáit tanulmányozza a diplomamunkájához vagy doktorátusához. Engem meg úgy ajánlottak neki, mint szép reményű és a sokunk által kívánatosnak tartott színházi újjászületésről nagy álmokat szövő kritikust. Akkoriban – az első házasságom idején – gyakorlatilag letettem írói ambícióimról, a Magyar Hírlap kultúrarovatánál dolgoztam, s leghőbb vágyam az volt, hogy igazi színházi szakértő legyek, anélkül, hogy „csináltam” volna a színházat. Igazából Grotowski ejtett rabul, ő volt akkor a világ csodája, egész Amerika a lábainál hevert, Imre is odavolt érte, tehát szót értettünk s évekig leveleztünk. Ő ráadásul hívott feleségestül New Yorkba, náluk lakhatnánk, mondta, de ez így is elérhetetlen maradt számunkra, a piszkos anyagiak miatt. Egyszer aztán jött egy levél tőle, hogy most nyáron gyertek, ha akartok, mert mi innen elmegyünk. Mi nem utaztunk, ő nem írta meg, hová mennek. Elvesztettük egymást, közel három évtizedre, majd az Emlékiratok könyve amerikai kiadása kapcsán megint megtaláltam. Kiderült, egy életen át színházi rendezést tanított a Tel Aviv-i egyetemen, visszajárt az óceánon túlra rendezni és fordította a magyar irodalmat, több Nádast is, én meg írtam egyet s mást, ebből adódott az ötlet, hogy lefordítja két novellámat, az angol címet is, ami körülbelül annyit tesz, hogy „kilépünk önmagunkból”, ő találta meg a kötethez az egyik írásomban. Volt egy kiadóm, amely azt ígérte, kiadja a kis könyvet, de aztán mégse. Ekkor küldte el Imre a kéziratot Prágába Howard Sidenbergnek, aki ott évek óta egy kis amerikai-cseh vállalkozással rendelkezik, ez a Twisted Spoon Press, közép-európai írókat ad ki, s láthatóan elég jól terjeszti.

E happy endre csak az vet árnyékot, hogy Imre újra eltűnt. Miután tavaly nyugdíjba ment, ősszel idehaza Robert Bolt ismert Morus Tamás-darabjából rendezett egy igen fegyelmezett és mélyen humánus előadást a Budapesti Kamaraszínházban, akkor láttam utoljára. Holott az utóbbi években állandó e-mail kapcsolatban voltunk, amikor megjelent a Booklist hasábjain az első ajánló szöveg a közös könyvünkről, lelkesen elküldte. Most meg hiába írok neki, egy sor se jön tőle. Mi történt? Baja esett? A családjában senki se tud magyarul és aligha ismerik hazai kapcsolatait. Holott mindazt, amit a magam kis Faulkner-komplexusáról itt kifecsegtem, neki szerettem volna meggyónni. Előtte valahogy még a hiúságomat se szégyellem.

   

2005. 02. 11.

(Még az írói hiúságról) Azt mondja Márk, aki a legélesebb szemű és alighanem a legkönyörtelenebb kritikus a családban, miután elolvasta a tegnapi naplómat, hogy egész jól elhitetem az olvasóval, milyen jól tudok angolul, még a könyv címét, az Out of Oneselfet is szépen lefordítom, csak az a baj, hogy a végén „happy end” helyett azt írom, hogy „happy and”, ami kész röhej, kilóg a lóláb. (Tényleg azt írtam, csak itt utólag korrigáltam.) Előadom neki, hogy a címet nem én fordítottam le, hanem a fordító magyarázta el, honnan vette, de attól még el kell ismerjem, hogy tegnap, nyilván merő hiúságból, igyekeztem elhallgatni, mennyire hülye vagyok az angolhoz. Bár tizennégy éves koromban, amikor a forradalom után az iskolában félévre eltörölték az oroszt, az angolt választottam (akkor még az amerikai indiánok felszabadítását tekintettem az életcélomnak), később azonban inkább a német meg a francia nyelvkönyvek koptatásával voltam elfoglalva, ám annak eredményével se dicsekednék. Mindenesetre Márk ott állt mellettem Prágában – a nemzetközi könyvvásár kapcsán kerültem oda, két éve már –, amikor Sidenberggel megállapodtunk a kötet megjelentetésében, s ő tolmácsolt. Mint ahogy az említett kritikák ügyében is az egész családot mozgósítottam, hisz rajtam kívül végül is mindenki tud valamennyire angolul. Persze, teszem hozzá, az se mindegy, hogy amikor az ember – az író! – a saját hiúságát felvállalja, illetve leleplezi (ez is választás kérdése: fel vagy le?), annak megadja-e a formáját, vagy nem.

Úgy tűnik hát, tegnap örökzöld témát találtam magamnak, ma sem szabadulok tőle. Az írók általában szeretnek olyasmit nyilatkozni, hogy egyáltalán nem az elismerésért írnak, hanem belső kényszerből, közlésvágyból, önmaguknak stb., de a legtöbbje még a betűtípusra is kényes, amivel a könyvét nyomják, a papírra is, amire nyomják, hogy a borítóról meg a kötésről ne is beszéljek. De így van ez rendjén, szerintem minél komolyabb és elmélyültebb alkotóról van szó, annál inkább foglalkoztatják ezek a kérdések, utóvégre a műbútorasztalosnak se mindegy, milyen fából dolgozik. Nem lenne rossz rendezni egy írói versenyt a részvevőkkel az itt művelthez hasonló nyilvános naplót íratva, amiből annak kéne kiderülnie, ki milyen eleganciával képes vállalni és mennyi kegyetlen nyíltsággal képes leleplezni a maga művészi hiúságát, s természetesen az nyerné a versenyt, aki mind a két szempontból felsőfokon teljesít. Nos, tudom én, hogy tegnap korántsem teljesítettem felsőfokon, de igyekeztem. Az elegancia, úgy vélem, jobban ment, a kegyetlen nyíltság, ami a nehezebb, kevéssé. De talán abból is van egy csipet.

Délután aztán elmentem, megvettem a vonatjegyet, kedden utazom Pozsonyba, a Magyar Intézet, a Kalligram és a Szépírók Társasága közös estjére, ahol eredetileg a Kalligram által szlovákul megjelentetett három magyar regénynek lenne a bemutatója – Grendel Lajos, Kukorelly Endre és Németh Gábor opusairól van szó –, ám Szigeti Laci, a nagy visegrádi szürke eminenciás (és a Kalligram igazgatója) időközben hozzácsapta az enyémet is, bár az csehül jelent meg Brnóban, a Hostnál, mondván, hogy „ez a kettő valójában egy nyelv”. Vagyis nem a tegnap emlegetett kötetről van szó, hanem a Megérkezés cseh kiadásáról, amely magyarul szintén a Kalligramnál jött ki. Merthogy ilyen forgandó a világ menete, tavaly egyből két könyvvel is átléptem a magyar kultúrgettó határait, s mind a kettő a cseheknél jelent meg. Véletlen ez, vagy sorsszerű? Eszembe jut, három esztendeje Olomoucba utaztunk Vörös Pistával meg Zoltán Gáborral a könyvfesztiválra, amit a magyar történelemből inkább Olmützként ismerünk, s Brünnben (ezt is inkább így mondom, monarchiabelien) át kellett szállnunk, elmentünk sétálni egyet a városba. Én akkor egészen meg voltam illetődve attól, hogy morva földön járok, hisz a nagyapám, aki eredetileg Pavliček volt és Prágában született, morva famíliából származott, én meg lám, hatvanévesen teszem be a lábam az ő szűkebb pátriájába. S ha már itt tartok, hadd mondjam el, hogy Pavliček dédapám vasútépítő mérnök volt a Monarchiában, így aztán életében többször is költöznie kellett családostul, míg végül Magyarországon kötött ki, s így lettünk mi Pályiak. Nem azért tudom ezt, mert annyira foglalkoztat a családtörténet, épp ellenkezőleg, a magam részéről az elemi rokonsági fokokkal is rendszerint bajban vagyok. Van viszont egy másod-unokatestvérem Münchenben, aki agglegény és családfamániás, kétévente felkeres, kifaggat, hol tartanak a fiaim, melyik iskolába, egyetemre járnak, mindent feljegyez és mindent tud, még a csehországi rokonokat is felkutatta az „óhazában”.

Mi tagadás, akkor csak jobb híján hívtak meg Olomoucba, tudniillik előtte kapott Kertész Imre Nobel-díjat, s nyilván neki kellett volna mennie, ha képes lett volna mindenhova elmenni; így viszont mi képviseltük Zoltán Gáborral a magyar irodalmat, amely iránt úgymond egyszerre megnőtt az érdeklődés. Kissé kínos és protokolláris volt a programunk, bemutattuk egymást, anélkül, hogy lett volna egyetlen sornyi felolvasható akármink csehül, beszéltünk Kertészről, még szerencse, hogy Vörös Pistának, aki nagy bohemista, volt egy odaillő cseh szövege a magyar irodalomról, azon viszont rövidíteni kellett. De végül is elláttuk a küldetésünket és jól éreztük magunkat. Most, azaz tavaly novemberben, hogy megjelent a regényem a morva fővárosban, gondoltam is, hogy újra meghívnak, utóvégre a fesztivál hivatalos programjában írva áll, hogy különös figyelmet szentelnek a visegrádi országok irodalmának. Nem tévedtem, december elején jött egy e-mail Olomoucból, bizonyos Jitka H. írta alá, puhatolózott, hogy ki tudnék-e menni márciusban a fesztiválra, ahol lenne egy könyvbemutatóm. Visszaírtam, hogy hogyne, szívesen, de ha lehet, hívják meg Vörös Pistát meg a fordítómat, Ana Okrouhlát is. Ekkor azonban érdekes fordulatot vett az ügy. Talán Vöröst nem kellett volna említenem, mert ettől gyanút fogtak, ezek szerint én már járhattam náluk, utánanéztek, s lám, tetten is értek, másodjára is be akartam lopni magam a kiváltságosak közé. Mindenesetre szegény Jitka kénytelen volt mentegetőzni, hogy ezer bocsánat, de a meghívás nem aktuális, mert rájöttek, hogy én már voltam kint egyszer. Válaszoltam erre, hogy bocsánat, de azt hittem, azért hívnak, mert megjelent a könyvem. Azért, azért – magyarázkodott tovább Jitka –, de a főnöke szigorúan veszi, hogy ugyanaz az író nem jöhet kétszer, mert kevés a pénz, Vörös Pista persze kivétel, mert ő szükség esetén besegít a magyarországi szervezésbe. Ettől végképp rossz lett a lelkiismeretem, mint a vasfüggöny korában, ha a nyugati határon vizslató vámosok ráleltek a pakkomban holmi tilos vagy féltilos szellemi termékre. Még jó, ha Vörös Pistának nem szúrtam el a jövő évi útját, neki ugyanis addigra jelenik meg az első cseh verseskötete.

Mennyi hiúság is szorult belénk, úristen, mennyi! És mennyi szentimentalizmus! Miközben könyörtelen, száraz, ironikus műveket gyártunk a világ lapos érzelgősségéről és a nagy hiúság vásáráról. Mi tagadás, előre elképzeltem, hogy ott ülök az olomouci könyves csarnokban, s a morva nagyapámmal kezdem, majd hozzáfűzöm, hogy ezek szerint én most ide hazajöttem, végül pedig talán megtudok valamit arról, hogyan hat rájuk a művem, ez a magyar közelmúlt fonákságairól szóló história. Hát ez elmaradt. Pozsonyban ugyanis semmi sem aktuális ebből a sztoriból. Akár egy nyelvet beszélnek, akár nem, két országról van szó, s a Pavliček nagyapa meséje nem az ő történetük.

   

2006. 02. 12.

(A napló naplója) Leírom a keltezést, apám ma lenne száznégy, ha nem ért volna az útja végére már tizenhárom évvel ezelőtt. Bámulom a mágikus dátumot, tűnődöm. Hol, milyen mélyen rejlik az emberben egy ilyen adat, hogy sok esztendővel a halála után is természetszerűleg vele azonosítom? Hol raktározza el az ember magában a szüleit? Mit jelentenek nekem ma? Mit másfél évtizede, amikor egymás után mind a ketten elmentek? Mit korábban, amikor még rájuk voltam szorulva? Mit gyerekkorban, mit serdülőkorban? Mennyi lázadás, mennyi keserűség, mennyi értetlenség! Beláthatatlan, hosszú küszködés, az övék velem, az enyém velük. Mostanában, hogy a fiaim, mind a hárman, lassan a fejemre nőnek, és előbb-utóbb minden előítéletet, minden igazságtalanságot visszakapok tőlük, amit elkövettem az enyémek ellen, másképp nézem egykori szabadságharcomat. Nem beszélve arról, hogy az élet alkonyán az, ami egykor a legfőbb érték volt, a saját életem, az autonómiám megteremtése, magától értetődően viszonylagossá válik. Egyre kevésbé érdekel, hogy az életemhez megfelelő teret, kívánatos közeget biztosítsak, a döntéseimhez kellő feltételeket. Egyáltalán, mennyiben döntök én a legfontosabbról, hogy meddig és hogyan élek? Megérik-e majd és megértik-e a fiúk ezt a metamorfózist, ami az idő múlásából következik? Hogyan gondolnak vissza, hogyan idéznek fel majd akkor? Nos, ez az, ami már nem tartozik rám, messze az én dimenziómon túl található. Rám mindössze annyi tartozik, hogy most, a jelenben valamiféle terepet biztosítsak a lázadásuknak. Sok mindenért felelőssé tesznek, amiért nem tudom felelősnek érezni magam. Nekik van mégis igazuk, mert nemegyszer épp azzal, amivel a javukat kívánom szolgálni, korlátokat szabok, béklyóba verem őket. Vagy pedig azzal, amit eddig tettem, s ami mára végérvényesen múlt lett. A sorsunk logikájában kibékíthetetlen antagonizmus rejlik; végül is jól mondja Freud, a világot az viszi előre, hogy a fiúk az apák nyakára hágnak. Később mégis, egészen más nézőpontból, ez az igazság érvényét veszti, de addigra van helyette másik.

Ma délután a naplómat lapozgattam, mert az is van nekem, nem ez, amit itt írok, hanem az „igazi”. Épp három évtizede, hogy naplóíróvá váltam. Akkor, a válóperem után, egyszer rám tört az ocsmány szitkozódhatnék, elemi vágy tombolt bennem, hogy exnejemet elmondjam mindennek. Végül írtam egy levelet egyik nőismerősömnek, akiről tudtam, hogy együtt érez velem, és kipakoltam neki. Majd találkoztunk, ő csak bólogatott és mosolygott, mint aki tisztában van az emberi jelenség bonyolultságával. Ez volt az a pillanat, amikor elhatároztam, nem nevezek ki senkit többé lelki szemetesládának, inkább fogok egy füzetet, s azt írom tele. Azóta jó néhány füzetet teleírtam. Fogalmam sincs, miért éreztem ma úgy, hogy bele kell lapozzak e feljegyzésekbe. Talán valami bölcsességet kerestem az egész heti netnapló végére. Ezekben azonban minden inkább van, mint bölcsesség, kiegyensúlyozottság, józanság. Csupa háborgás, düh, átkozódás, szenvedés, kiszolgáltatottság, félsz, keserűség. Meg eksztázis, eufória, rajongás. Soha nem is mutattam senkinek. A nők, akikhez szerelmi szál fűzött, időnként elcsenték, beleolvastak, megsértődtek. Szörnyű igazságtalannak érezték, hogy gátlástalanul kiélem az elfogultságomat, mintha nem is létezne más szempont. De erre lett kitalálva az egész. Pontosan, hogy lehetőleg e lapokon éljem ki, ne másutt. Ráadásul, ha így, évek múltán olvasom, mégis elfog egyfajta rezignált bölcsesség, csak bólogatok és mosolygok, mint harminc évvel ezelőtt az a bizonyos barátné.

Itt egy idézet, tessék, az anyám vallásosságáról, amitől fuldokoltam. Idevág. Ülök Dunaalmáson az íróasztalnál, azért mentem le, hogy írjak, de csak a körmömet rágom és a hajamat túrom. Íme: „Kínlódom, eldobom, félreteszem, újrakezdem. Miről szól? Hol erről, hol arról. Az egész életemről, a pogányságomról, az isten álnokságáról… Nem! Az anyám bűneiről. Erre ma reggel döbbenek rá. Igen, itt valami feltáratlan mérgezett forrás zubog. A mérgezett forrás – ez jó cím! A mérgezettségemről vallani. Ez van mindennek a mélyén, nem tagadhatom. Csak nagyon nehéz eltalálni az első mondathoz. Az anyám bűneiről persze legfeljebb úgy beszélhetek, hogy a saját bűneimről beszélek, épp ez a lényeg: akit megmérgeztek, abban ott a méreg, hat, dolgozik, deformál, szétzilál, pusztít. A pusztulásról beszélni. Ami maga az élet. Mindig a pusztulás vonzott. Csak abban tűnik fel bármi is, ami erőt, hitet, ilyesmit ad, az élet folytatásához energiát. Aki elhiszi, hogy ő nem pusztul, az csal. Vallásosnak lenni, az tipikusan ilyen csalás. Az emberek jobb szeretik a csalást. Én meg a pusztulást. Ezt kéne megfesteni.”

Ijesztő szöveg? Hát joviális, reményteli, filantróp eszmefuttatásnak semmiképp se nevezném. Se derűs állapotnak azt, ami mögötte rejlik. De termékenynek annál inkább. Kizárólag innen, ebből a pozícióból tudok dolgozni, megérteni a világot, új életre kelni. A mérséklet és a józanság, ami nélkülözhetetlen a mindennapi életben, elrabolja az energiámat, megfojtja bennem az alkotót. Ezért is kell megszökni a család elől ahhoz, hogy írni tudjak. Nem egyszerűen az a probléma tehát, hogy a fiúk gátlástalanul odaállnak az íróasztalom mellé és jártatják a szájukat. Száműzni kell magamat a polgári létből, mert csak a kitaszítottságban lelek rá a mondataimra.

Miközben nincs édesebb, mint a vasárnap reggeli kávézás Nórával. Mint ma is. Hiába a pihenőnap, én korán kelek, reggel nem tudok aludni (délután annál inkább). Amikor ő felébred, beviszem a kávét, és visszabújok mellé az ágyba. Akár a szerelmünk első heteiben, amikor ő győri színésznő volt, s én lopva ott töltöttem nála az éjszakát. Ez az egyetlen, amivel a vasárnapot megszenteljük, aztán ugyanaz a robot következik, mint bármely napon. Két-három éve egy ilyen reggeli kávézásnál, a feljegyzéseim tanúsága szerint, Nóra kijelenti: „Egy dolgot nem hiszek el neked, hogy Éroszba benne foglaltatik Caritas is.” Már hogy az érzékiségben, a gyönyör szomjazásában az odaadó, segítőkész filantrópia. Nem őrültség ez? Két teljesen más emberi attitűd. Nincs is közük egymáshoz. Erre én elkezdem fejtegetni, amit „a gyönyör általi megváltásról” gondolok. Az az igazság, hogy egyedül ebben az értelemben érzem használhatónak a „megváltás” kifejezést. „A gyönyör, az orgazmus – írom – maga a tökéletes lét, a csúcs, a teljesség, ahol egy pillanatra minden frusztráltság, disszonancia, »bűn« eltűnik az emberből. Ezeknek az alantas állapotoknak ugyanis megvan a maguk mentális forrása, és a gyönyör – igen, a test gyönyöre, utóvégre én mégiscsak a testem vagyok, a többit legfeljebb hozzáképzelem – ezeket a mentális viszonyokat változtatja meg. A gyönyör pillanatában természetszerűleg »jó« az ember és »szeret«, nem is tud mást tenni. A probléma csupán az, hogy e pillanatokig tartó, megváltott állapotból vissza kell térnem az »életbe«, azaz az eredeti mentális viszonyaim közé.”

Ma se tudok ennél okosabbat. Az a kérdés, milyen emberként térek vissza. Megváltoztam-e, vagy sem. Eljutok-e a megbocsátásig? Abban az értelemben, ahogy Robert Wilson, ifjúságom nagy színházi mágusa mondta: „A színház – megbocsátás mindenért.” Azaz az elfogadáshoz. Az anyám „bűneinek” az elfogadásához. És mindannak a megbocsátáshoz, ami az ő „mérgezéséből” bennem tovább él. De hogy mondjam el ezt a fiúknak? Azt hiszem, sehogy. Most leírtam, talán elolvassák. Ha nem ma, majd egyszer. Ha elolvassák, talán megfogja őket. Vagy nem. Mert ez már az a pont, ahol létünk végső titkait érintjük. Az tehát, ahol nagyot lehet bukni. Elég egy rossz hangsúly hozzá.