Kis fehérorosz demonológia
Mivel Adam Hlobusztól először jelenik meg valami magyarul, célszerű bemutatni az olvasóknak. Normális esetben ilyenkor az ember valahogy betájolja az illetőt az ismert és kevésbé ismert nemzedékekhez képest. Ez most így nézne ki: már a szovjet korszakban is azok a fehérorosz szerzők alkottak kiemelkedőt, akik megőrizték anyanyelvüket (egyáltalán volt nekik), nem tértek át az oroszra. Ilyen író volt többek között Vaszil Bikau vagy Uladzimir Karatkevics. Ez később sem változott, a kilencvenes években ugyanígy kiemelkedett Alesz Razanau és Uladzimir Arlou, vagy a fiatalabbak közül Ihar Babkou és Adam Hlobusz (igaz, nemzetközi sikerekkel csak az orosz nyelvű tényirodalomban utazó Szvetlana Alekszijevics dicsekedhet).
Kétlem, hogy ezek a mondatok közelebb hozták a szerzőt. Talán azért nem megy így a dolog, mert most nemcsak egy személyt, hanem egy egész irodalmat kellene bemutatni. A fehérorosz – szovjet nevén belorusz (gyakran hallható téves russzicizmussal bjelorusz) – irodalom a nyolcvanas évek végén tűnt el Magyarországról. Azelőtt rendszeresen fordították oroszból, és egy nagyjából behatárolható alrendszert képezett a szovjet irodalmon belül. Magyarországról nézve persze nem volt olyan érdekes, mint a baltiak vagy a kaukázusiak világa.
A fehérorosz irodalom posztszovjet korszakáról még semmiféle információ sem jutott el a magyar olvasókhoz. Talán azért nem, mert maga az ország sem érdekel senkit: nincs annyira közel, hogy szem előtt legyen, de annyira messze sincs, hogy érdekesnek képzeljük. Nem elég európai, de nem is egzotikus. Független állam, mégsem szabad ország, a vezető elit mintha valamiféle önkolonizáción mesterkedne (különben is rosszul beszél albaruthen anyanyelv, kényelmesebb neki orosz és trjaszanka, förtelmes bjeloruszki mixtúra). Így az anyanyelv lassan mindenhonnan kiszorul, jószerivel csak a paraszti rétegek és a hazafias értelmiségi csoportok beszélik. Nyilvános használata kihívó gesztus.
Miközben az anyaországban egyre sűrűbb a sötétség (már Ukrajnába is „a szabadságot választottam” felkiáltással emigrálnak) – három fehérorosz kisebbség már az unión belül szervezkedik, többek között azzal a céllal, hogy litvániai, lengyelországi és ukrajnai rádió- és tévéállomásokkal törjék meg a honi rezsim médiamonopóliumát.
Nem nehéz kitalálni, milyen szerepet játszott az irodalom a függetlenné válás folyamatában. Természetesen lelkesen támogatta a „rendszerváltó erőket”, a litván Sajudisra emlékeztető Fehérorosz Nemzeti Frontot. A szovjet íróként már világhírt szerzett Vaszil Bikau lett a legfőbb erkölcsi tekintély. Mivel zaklatta eleget a KGB, ő lett volna a legalkalmasabb a „fehérorosz Szolzsenyicin” szerepére.
Aztán ahogy a kilencvenes évek második felében kiépült a Lukasenka-diktatúra, a fehérorosz irodalom egyre szorultabb helyzetbe került. A szabadság elvesztése mindig kínos, de míg korábban Eurázsia nagy részével osztozott a rabságban a tartomány, most közelről figyelheti a szomszéd országok demokráciáját (persze nem a tévéből, ott a Kazahsztánba látogató Lukasenka lépked a repülőtér vörös szőnyegén). Bikaura is hamar lesújtott a hatalom: A fal című kötete 1997-ben nem jelenhetett meg állami kiadónál. A szerző korábban a nagy szovjet háborús eposz epizódjain dolgozott, élete utolsó időszakában tért át a függetlenséghez vezető fehérorosz kiseposzra. Aztán távoznia kellett, a finn, majd a német írószövetség fogadta be, végül Haveltől kapott menedéket Prágában. Onnan már csak meghalni ment haza Minszkbe. 1999-ben Miłosz és Havel Nobel-díjra javasolta, de 2003. június 21-én Bikau meghalt, így a fehérorosz irodalom emancipációját jelképező kitüntetésre még várni kell.
De vannak még durvább történetek. Szlavamir Adamovics (1962) költőt 1986-ban kényszerítette együttműködésre a KGB, 1989-ben megszabadult megbízóitól, beszervezése történetét a moszkvai Lityeraturnaja Gazeta közölte. 1996-ban újból lecsapott rá a KGB (igen, ott még ma is ez a neve), úgy találták, Öld meg az elnököt! című költeményében nem jobbító szándékú, építő kritikát gyakorol, hanem a közrendet veszélyezteti. Adamovics tiltakozásul egy performance keretében fekete cérnával varrta össze a száját.
Míg a költő elég szigorúan fogalmaz, az ország legizgalmasabb rockzenekara, az NRM (vagyis az Álmok Független Köztársasága) mintha a felvilágosodás nagy metaforáit zúdítaná a rajongókra. Mindez borzasztó forradalmian hangzik, ha nagy ritkán felléphetnek. Leghíresebb számuk a Tri csarapahi (Három teknősbéka), erről mindig a Konstancinápoly jut eszembe. A refrénben a következő sorok ismétlődnek: Tü nye csakaj / Szjurprizau nye bugye (Ne várj / Nem lesz meglepetés). Ilyen kijelentésekkel fokozzák a klausztrofóbiát: Nye bülo Halileja i Boba Marleja / Nye bülo Szalvadora Dali (itt Galilein kívül mindenki azonosítható). Aztán jöhet a következtetés: a világot, mint régen, most is három teknősbéka tartja. Vagy a változatosság kedvéért: ma is, tegnap is három bálnán a helyünk. Lábad alatt három mozdulatlan elefánt áll. Nem volt Carl Linné sem, csak bálnák és teknősbékák voltak.
*
Visszatérve szerzőnkhöz, Adam Hlobuszhoz, azaz Uladzimir Adamcsikhoz (1958) – második generációs íróval van dolgunk, aki beleszületett az irodalmi és művészeti életbe. Monumentális grafikát tanult a minszki Képző- és Színművészeti Főiskolán, 1988-ban debütált Park című verseskötetével. Mérsékelt érdeklődés fogadta a költeményeket, akárcsak elbeszéléseit. 1993 óta saját költségén jelenteti meg a műveit (megteheti, nagy mennyiségben termel tömegirodalmat, soft core románcokat, regényesített szappanoperákat az orosz piacra, az érdeklődés akkora, hogy írócéhet verbuvált Minszkben; ha közel a határidő, diktafonnal dolgoznak és futárral küldik a kazettákat a moszkvai nyomdákba).
Aztán 1994-ben megjelent a Damavikameron (a ’damavik’ házi ördögöt jelent), és erre már az írószövetség Litaratura i Masztactva (Irodalom és Művészet) című hetilapjában is felfigyeltek. A szerző alapos dorgálást kapott, mivel úgymond a posztszovjet olvasóközönség legalantasabb ösztöneit céltozta meg, mert a hosszú böjt után biztos jólesik mocsokban és pornográfiában tobzódni. Nem értették, miért váltak néhány hónap alatt szállóigévé olyan fordulatok, mint a „ne hívd a Kadukot”.
Hlobusz kritikusai szívesen elmélkednek a címbeli utalásból is felismerhető irodalmi példa, a Dekameron aktualizálásán. A legoptimistább változat szerint Boccaccio a középkor végét előlegezi, ezzel maga is hozzájárul a merev középkori struktúrák leépítéséhez. Hlobusz a vészterhes szovjet korszakot búcsúztatja, kimozdítja koordinátáiból a teknősbékák hátán megkövült mikrovilágot – igaz, a hőn áhított nemzeti reneszánszra azóta is várni kell.
Akik kedvelik a gogoli fantasztikumot, aligha csalódnak a Demonokameronban. Talán csak azt nem értik, mit keresnek Minszkben az erdők, mezők és mocsarak ártó szellemei, gonosz szörnyetegei. Fehéroroszországban néhány évtizede még élő folklór volt az a népi-paraszti démonológia, amelyhez olyan közel állnak Hlobusz mutánsai. Aztán a hatvanas évek elején elkezdték beterelni a főváros traktorgyári lakótelepeire a falvak és mocsarak népét, így harminc év alatt majd’ egymillióval növelték a minszki polgárok számát. Mit tehettek volna a hableányok, koboldok, ördögök, amikor látták, hogy már senki sem tesz ki nekik egy tálka tejet az orgonabokor alá? Mentek a nép után a parasztmetropoliszba.