Ott; Mi is; Fiametta
Ott
látja magát a tűző napon Nár-
cisz a Romkertben, ’66 nyarán.
Névmása pedig ma itt sárgállik,
egy ládában, az ablakkeretben,
készen rá, hogy kivágódjék a mélybe.
Dehát az embert is folyvást a készsége
taszítja tova, tessékeli, mint testét
a lélek, rontson csak előre, ha tetszik
néki, míg ő maga abból kap erőre épp,
amiből kimarad. Zsebpénzért turkál egy fél
nyáron át királysírokban, hogy a másik
felét majd fedezni tudja saját
zsebéből, amiből még a nadrág
ára is lejön; mert az, amit ott a képen
visel, azaz viselni vélhet így utólag,
mivel mellképe csak, mely itt a kezében,
nadrágnak az már levitézlett. És akkor
hol a számlán a forró és lágy sajtos om-
lett, ha véletlen folytán a színház felé
fordulva betér a gyorsbüfébe; nyála
csordul a gondolatra. És a combjára
csöppen, és marja, ahogy mélyebbre nyúlna
a számvetésben, s vissza a múzeumba,
hol tüstént meghűl. Ott a szállása a lel-
tározandó torzók között, fogkeféje
és hálózsákja, melyben álmatlan forog,
akár egy fejsze. Nyelét most emitt fogod,
kezed mint elméd, köpsz rá, hogy kinek fogod
beszakítani boltos fejét. Nincs abban
semmi. Fogad közt fűszál, nála fűcsomó,
ha meggyújtod, füstje egy életen átszáll.
Kezdesz hát azért belejönni, jönne bár
belőled is némi sugár, s amit nem zár
izom, ernyesztve képed a rekkenő nyár,
mely úgy lát el kéjjel, ha emléke kínzó.
Mi is
a vers, tűnődik Nárcisz a MOM
parkot járva. Már az mi, hogy MOM,
aki olvassa, mit takarhat
annak, éjszaka, telihold alatt,
amint az utcát, mely odavisz, takarítják.
Árt-e a versnek, ha sikoltanak
vagy lélegzetfojtva hallgatóznak
benne. Szavadat mintha szájról olvasnák
le, sajátjukként a sajátjukéról. Nárcisz
a versben (mint parkban) így hagyja el magát,
el a szokásait, holmiját, valamint
emlékezetét, gyermekkoráig vissza-
menőleg. Ott áll magába merülve állig
a sárban, ajkát ösztönszerűleg össze-
harapva. Dacol a veszéllyel. A széllel,
mely fogát csiszolva fütyül egész éjjel.
És fel nem foghatja, ugyan mi értelme
kijárni magunknak mégis, amit éppen
kidobni készülne magából az elme.
Fiametta
Nárcisz tükrön ül. Fiamettáját
várni elunta, helyébe formát készül
adni a tarthatatlannak, heréjét
a helyére tuszkolja, és nekilát,
hogy a tervét keresztülvigye. Sokáig
mintha nem is ütköznék komoly ellen-
állásba. Nárcisz ha meggondolja,
viszonya Fiamettával sem fordult komolyra
soha, holott sírtak ők összehajolva
épp eleget. Egy ízben például rájuk
esteledett az utca, és sírásuknak
még mindig se vége, se hossza. Bosszantó
formát öltöttek a fél város szemében,
ahogy szemüket ürítve fúrták egymás
szemébe mohón a tekintetüket. Nár-
ciszt egyszerre mintha kicserélték volna,
elhárulván előle bármely akadály.
Eszében csupán, hogy a bánat még hátra.
Akár egy támfal, mely azóta mögötte.