Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. szeptember–október / A lét elviselhetetlen nehézsége

A lét elviselhetetlen nehézsége

Avagy élet és irodalom dilemmája Márai utolsó Naplójában

     

Most ez a naplókötet, mintegy végszóra, mint mikor pontot teszek egy hosszú írás végére. Napról napra élünk, támolyogva, félvakon, a Csendes-óceán partján. Olvasni erőlködés, az írás már inkább csak kényszercselekedet. Majdnem mindenki meghalt, elpusztult, akihez személyes közöm volt. (1984. december 21.)

 

 

[KÉNYSZERCSELEKEDET]

 

A Márai által korábban fenntartással kezelt műfajt, a naplóírást 1943-ban azzal az elhatározással próbálta ki mégis, hogy talán a jövőnek, a túlélő olvasónak, a fiktív utókornak készülnek – és lesznek használhatóak – feljegyzései.

Talán abban a reményben, hogy regényeivel azonos szinten vallhat majd önmagáról, gondolatairól. És mivel a naplóírásnak mindig nagyon konkrét és szubjektív okai vannak – rendszerint valami külső vagy belső válság –, Márai esetében elég a Naplók kezdetének dátumára gondolni, hogy „belső emigrációba” vonulásának (az ő szavaival) okait megértsük.

Az általa megformált polgári írószerep megváltozása a háborúval, majd az azt követő időszak kényszeríti korábbi álláspontjának feladására, s egyetlen számára vállalható – hitelesnek érzett – gesztusként a naplómonológokban való megszólalást választja. Az önmagával szemben is számon kért, kíméletlen, írói őszinteség teszi a nyilvánosság számára is élvezetessé, érdekessé a Naplókat. „Az író mindig a világ felé pillant, akkor is, amikor bizalmas füzetébe följegyzi: »Ma nem történt semmi.«”

Márai tehát (szisz)tematikusan az íróság (a világ felé pillantás) felől képzeli és óhajtja megvalósítani saját naplóját.

 

 

[MOST EZ A NAPLÓKÖTET]

 

„Talán mégis ez a napló életem legkülönb alkotása” – idézte a harmincas években a harmincas éveiben járó Márai egy esszéjében Jules Renard naplójának egyik utolsó feljegyzését. A Renard-paradoxont ecsetelő Márai esszémondatai nyomán egyre inkább az az érzésünk támadhat, így utólag(!), hogy valójában már akkor önmagáról, saját dilemmáiról beszélt.

Arról, hogy a mellékterméknek tekintett naplók hogyan váltak a francia író főművévé. Úgy tűnik, mintha az igazi megszólalási formát Márai is a naplóírásban találta volna meg. „Minthogy az irodalom olyasvalami, amelynek minden megnyilvánulása formát kíván, a Napló is csak akkor érvényes, mint irodalmi forma, ha annak igazolja magát.” Füst Milán véleményét a naplóírásról azért is fontos idézni, mert egyrészt felhívja a figyelmet, hogy a napló (igenis) irodalmi formának tekinthető, másrészt nála igazán reprezentáns módon nyilvánul meg e álőszinte, narcisztikus műfaj őszintévé avatásának kísérlete.

Ennek leglátványosabb példája az a nemrég megjelent kétkötetes naplómonstrum, amelynek kísérőjegyzeteiből nyomon lehet követni hány ízben írta át a tízes évektől kezdve – évtizedeken át – a hiteles megszólalás és a szépirodalmi igény érdekében naplófeljegyzéseit Füst.

Azt pedig, hogy nem egyedi és kivételes példákról van szó Füst és Márai esetében, hanem – talán – egy jelenség értékű tünetről, egy megszólalási forma újrateremtéséről, mi sem támasztja alá jobban, mint a 20. század legradikálisabb magyar breviáriumírója, Szentkuthy Miklós életműve.

 

 

[EGY HOSSZÚ ÍRÁS VÉGE]

 

Utolsó naplóként az 1976 és 1983 között készült válogatott feljegyzések kötetét publikálta Márai. A szerző élete utolsó éveiben papírra vetett jó néhány megjegyzése utal arra, hogy az 1984 után készített feljegyzéseket már nem szándékozta megjelentetni, minthogy igazán abban sem bízott, írni fogja-e ezeket egyáltalán (ld. mottó). Így a hagyatékból előkerült naplófeljegyzéseket talán már ténylegesen kizárólag önmagának írta.

Az a furcsa helyzet áll tehát elő, hogy nem lehet tudni, akkor ezek a feljegyzések kinek számolnak be valójában. Az öregkori, magányos (emigráns) élet megpróbáltatásairól.

Gyaníthatunk szerepjátékot is e pozíció mögött, hiszen életművéből tudjuk, ez sosem volt tőle idegen dolog, de az a hosszútávon kitartott, szkeptikus-őszinte hang, amin itt (és csak itt!) megszólal, kétségessé teszi ezt a feltételezést. (Testvérei és felesége halálával közvetlen környezetéből is eltűnnek a potenciális olvasók, nincs kinek felolvasni vagy elküldeni az írásterméket.) Talán csupán az írás egyik legősibb funkciója működik benne pszichoterapikus „kényszercselekedetként”: élni segít. Pontosabban túlélni. Elsősorban önmagát. A kizárólag nehézségeket jelentő, magányos és egyre reménytelenebb napokat, heteket, hónapokat.

És egyébként is, mi mást tehetne egy író. Amíg él, ír.

S ahogy egyre kevésbé akar élni, egyre radikálisabban rövidülnek (tömörülnek és súlyosbodnak) éves feljegyzései. 1988-ban már csak néhány oldal terjedelműek, 1989-ben pedig már csak egyetlen sornyi.

 

 

[NAPRÓL NAPRA]

 

Ebben a 1984–89-es kötetben, akár egy fejlődésregényben, az olvasó szeme láttára változik át a hivatásos, távolságtartó, precíz és visszafogott polgári (napló)íróból egy jóval személyesebb, egy valóban megszenvedett megszólaláson keresztül érzelmeit is megmutatni tudó és akaró emberré.

Testvérré, férjjé vagy (mostoha)apává.

Míg az 1984-es feljegyzésekben még a korábbi Márai-erényeket értékelhetjük, szépen és szabatosan megfogalmazott naplómondatainak artisztikumát, addig az idő múlásával egyre szikárabbá, lecsupaszítottabbá válik stílusa, ugyanakkor sokkal többet árul el magáról, egyre kevésbé kacsint („pillant”) a világ hamis és hiú tükrébe.

Elhiteti velünk, hogy most már kizárólag önmagának írja, nem számít többé – még a szűk vagy távoli – nyilvánosság figyelmére sem. És amikor végképp feladja a naplóírás narcisztikus pozícióját, akkor emberi hitele által válik íróilag a legmagasabb rangúvá, vagyis naplója – írói szándékától függetlenül – katartikussá.

 

 

[MINTEGY VÉGSZÓRA]

 

A tudományos munkásságát nagyrészt Márai életművének szentelő Lőrinczy Huba írja: „...rengeteget írt és kísérletezett, s nem csupán remekművek, hanem gyengébb, másodlagos alkotások is kikerültek műhelyéből. Naplói kivételek: nívójuk kötetről kötetre egyenletesen magas.”

Pályi András egy rádióműsorhoz készült jegyzetében állapítja meg: „Az intimitást Márai-ügyben inkább a hagyatékból kiadott utolsó kötetnyi Napló tartalmazza: már-már arcpirító olvasmány azoknak, akik (mint e sorok írója is) kissé nehezteltek is annak idején Máraira, mert képes volt a rendszerváltásnak nevezett nagy történelmi korforduló idején az öngyilkosságot választani…”

Rónay László, az egyik Márai-monográfia szerzője azt nyilatkozza, hogy az utolsó Napló „világirodalmi szintű remeklés”.

Mindezen információk után a Márai naplóit mindig is kedvelő olvasó valóban kíváncsivá válhat, mi is található ebben az utolsó diáriumban.

Röviden összefoglalva azt lehet mondani, hogy ez már nem a szellemi történések dokumentációja, mint a korábbiak voltak, ebben a lelki aspektusok, az emberi létezés válik meghatározóvá, annak minden öregkori nyűgével egyetemben. Egy alapvetően mindig is szkeptikus, hűvös lélek szenvedéstörténetének lenyomata.

Mégsem választható el radikálisan az előző daraboktól, hiszen tényleg ugyanazon a nívón szólal meg, mert számára negyven éve ez jelenti a kapcsolattartást a valósággal, és nagyjából a világgal is, csak éppen arisztokratikus távolságtartását adta fel, az objektív jegyzeteket szubjektívebb megnyilatkozás váltotta fel. Ő maga írja 1943–44-es naplójának újraolvasása kapcsán: „...elcsodálkozom, milyen tartózkodó hangnemben írtam mindezt”.

Ottlik jegyezte meg találóan Márai íráskényszeréről, hogy számára az írásművészet, az irodalom, az írás és olvasás aktusa a legfontosabb dolog a világon. Ez a naplókötet – többek között – ezt a korábbi művekre érvényes megállapítást is cáfolni tudja. Márai csömöre az első oldalakon még intellektuális póznak tűnik, ám az idővel egyre keserűbbé, fanyarabbá váló megjegyzései mind inkább hitelessé válnak. Írni egyáltalán nem akar többé, olvasni pedig kizárólag újraolvasni hajlandó, elsősorban klasszikusokat (Szophoklész, Shakespeare, Cervantes, Berzsenyi, Arany műveit).

A „csömör-téma” igen gyakori felbukkanása mégis azt példázza, hogy nagyon is foglalkoztatják az irodalom körüli dolgok, például, amikor egy-egy jegyzetében leszámol az irodalommal, az írással és olvasással, de egy fél mondat mégis odakerül a bekezdés végére, mely szerint utolsó tervezett regényét azért lehet, hogy megpróbálja megírni. Halála előtt fél évvel jegyezte föl: „Megírni a Rogert. Mint egy becsületbeli tartozást. Azt, hogy az egész, minden irtózattal és förtelemmel, mégis gyönyörű volt. De már szégyellek írni.”

Ezek az ellentmondásos kijelentések életszerűvé, gyarlóvá és nagyon emberivé teszik.

Szkeptikussága természetesen érthető az egyre nehezebben elviselt élet felől, magyarázható a kilencven felé járó test fizikai létfájdalmaival. 1943-ban még ezt jegyezte fel Naplójába: „Mi vár még, ha megöregszem? Gyanítom, hogy nagyszerű lesz megöregedni.” Az 1958–67-es Naplóba azt írta: „Az öregedés: a teljes, sűrű élet.” Az utolsó Napló pedig tele van ezeknek az idealisztikus állításoknak a cáfolataival: „Mit adhat még a vénség a létezésen túl? Semmit. Megértem azokat, akik eléje nyúlnak a befejezésnek.”

 

 

[SZEMÉLYES KÖZ]

 

Márai nyolcvanas években készült portréit nézegetve az olvasó jobban megértheti, hogy miről is beszél valójában naplómondataiban, még ha azok szellemi frissességről árulkodnak is. A fényképekből kiindulva viszont meglepő, hogy a láthatóan igen rossz, ijesztő állapotban lévő író még mindig ilyen magas szinten képes kifejezni érzéseit-gondolatait.

Rónay László óvatosan, de felrója Márainak, „hogy a Napló legfontosabbnak érzett rétege, az író magyarságképe hagyja kielégítetlenül az olvasót”. „Ez” a napló viszont, főként az első fele, kielégítő válaszokat nyújt erre a vádra.

Beszél a polgárság nélkülözhetetlen szerepéről, a demokrácia hiányáról, a népi mozgalom visszásságairól, arról, hogy amíg az oroszok ki nem vonulnak, és nem lesz nyugati mércéjű demokrácia (többpártrendszer), nem hajlandó hozzájárulni műveinek magyarországi újrakiadásához.

Sokat beszél az élet értelmetlenségéről és kegyetlenségéről, sőt nagyrészt csak erről beszél. Meglepő hát, hogy egy kritikusa az utolsó naplóval kapcsolatban megtérésről, megbocsátásról vagy beletörődésről beszél. „Nem bízom ebben a »hit«-ben, a sopánkodó bizonygatásban, hogy van Gondviselés...” – idézhetném ellenérvként, de ez nem lenne tisztességes, hiszen még ugyanebben a jegyzetben azt is írja: „Remélem, hogy a Mindenségben van tudatosság, de ez csak remény.”

Általános jelenség, hogy az ember legnagyobb kétségbeesésében, például szerettei elvesztésekor mintha közvetlenül Istenhez próbálna szólni (akkor is, ha korábban nem hitt benne). Félreértés lenne mindebben a megtérés öregkori dokumentumát látni. Egyéb írásai alapján is úgy tűnik, Márai nem volt se (igazán) hívő, se (igazán) ateista, bár e viszony konkrétumait nem nagyon osztotta meg olvasóival. (A hezitálás egy kivételes, ritka pillanatát mégis nyomon követhetjük az Erősítő mondataiban: „Felmerülhet-e hívő ember lelkében a kétség, hogy a Mi Urunk Jézus Krisztus a keresztfán nem bocsátott meg az Istennek? Igen, hogy utolsó szavával még elkiáltotta, hogy legyen meg az Úr akarata… de alázattal kiáltotta ezt vagy kétségbeesetten. […] megkísért az észbontó feltevés, hogy az emberi lélek sötétjében elkövetkezhet egy pillanat, amikor az ember nem bocsát meg Istennek. Minden pokoli sötétségnél komorabb lehet az ilyen pillanat.”)

Biztosan azt tudhatjuk, hogy a műben és az azt létrehozó géniusz teremtő erejében hitt – feltétel nélkül. (Öngyilkossága pedig nem e kérdésre adott válasza, hanem puszta praktikum. Egy kilencvenéves, magányos és testileg-lelkileg törődött ember ép elméjű válasza a lét elviselhetetlen nehézségére.)

 

 

[MAJDNEM MINDENKI]

 

A kötet regényszerű főszereplője valójában Márai felesége, akiről ez idáig nem nagyon beszélt, noha több mint hatvan évig éltek együtt, s most mintha pótolni igyekezne ezt a hiányt. Az öregségben egyetlen társa, akit ápol, s aki – szó szerint – karjaiban hal meg, leheli ki a lelkét a kórházi ágyon. Márai helyzetet elemező bölcsessége igazán belülről jövő, őszinte, megfogalmazása pontos, szikár, szinte aforisztikus – és valljuk be, gyönyörű: „A házasság titokzatos, már nem úgy érzem, mint egy nőt, hanem mint egy testrészt, a kezem vagy a lábam, nincs külön semmi. Mintha levágták volna a kezem vagy a lábam, és most altatásban élek tovább.”

Felesége elvesztése után depresszióba esik, már valóban semmihez nincs kedve, naplója a fizikális vegetáció dokumentálása, töprengés a pont kitétele fölött. A Márai által is többször idézett Oscar Wilde-i mondás – az élet utánozza a művészetet – az ő életében is aktualizálhatónak bizonyult. Sorsa úgy alakult, ahogy csak a nagyon jó írók regényeiben, mikor befejezés előtt váratlanul katartikus pillanatot tudnak szerezni. Márai utolsó naplója ilyen valóságregény, amelyben hasonló pillanat az ismert, sejtett végkifejlet felé tartó történetben a feleség és a fogadott fiú halála felett tűnődő „főhős” monológja.

 

 

[MIKOR PONTOT TESZ]

 

A naplóíró feleségének betegsége, 1985 óta készült egyre nagyobb elszántsággal az öngyilkosságra. Részletesen leírja, hogyan vásárolt fegyvert, hogyan ment el egy tanfolyamra, ahol megtanították használni, s a feljegyzésekből nyomon követhető, hogyan jutott el 1989-re abba az állapotba, hogy végezzen magával. Döntését sem a rendszerváltozás előszele, se más belső és külső körülmény nem volt képes befolyásolni, módosítani már.

Bár Márai számára a naplóírásba való – több mint negyvenéves – menekülés a naplót valódi „emigráns műfajjá” változtatta (Baránszky-Jób László találó kifejezését használva), az utolsó négy év során a személyes tragédiák sorozatával, azok egyszer bölcs, máskor túlérzékeny feldolgozásával valójában igazi öregkori műfajjá avatódott. A Naplót s egyúttal az életét is azzal az általa mindig is áhított, de igazán soha meg nem valósított sztoikus nyugalommal zárja, amit mindig is csodált példaképeiben, Epiktétoszban, Marcus Aureliusban, Montaigne-ben.

1989-ben egyetlen sort írt csak a naplójába, amit a könyv szerkesztői Márai kézírásával is közzétesznek. Nem utal egyértelműen az öngyilkosságra, de nem is leplezi szándékát. Mégis görcsbe rántja az olvasó gyomrát (hogy a szívről most ne essen szó), hogy ezt így, ilyen fegyelmezetten képes rögzíteni.

„Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.”