Amíg neked jó

Hirtelen eszembe se jutott, hogy ki ő.

– Még mindig jársz vadászni? – kérdezte idióta vigyorral az arcán. – Emlékszem, hogy mindig olyan nagy lelkesedéssel mesélted, amikor sikerült lőnöd egy vadkacsát vagy szalonkát.

– Nem, sajnos már nincs rá időm – válaszoltam, még mindig a nevén gondolkodva.

– Tudod, sokszor mondtam magamnak, hogy Levente, a franc essen beléd, neked is kéne már egy valamirevaló elfoglaltság, persze a munkán kívül, mert a munka egymagában csak megnyomorít, megöli benned a gondolkodó embert…

– Az a munka fajtájától is függ – vetettem ellen.

– Mindenesetre nekem nem tett jót – folytatta Levente.

– Mivel is foglalkoztál? – kérdeztem, úgy téve, mintha valóban érdekelne a dolog.

– Tulajdonképpen halottakat készítettem elő a ravatalozásra – válaszolta közönyösen Levente –, és a melón kívül az volt az egész életem, hogy esténként bambára söröztem magam, hétvégenként meg kiugrottam a város szélére a kurvákhoz, tudod, legalábbis amikor a falusiak közül nem akadt senki egy kis… Érted, ez nem volt túl kellemes.

– Na és most mit csinálsz?

– Hát épp erről van szó – nézett a szemembe komolyan, mintha tudnom kellene valamiről.

Beállt az autóbusz, s elkeseredetten vettem tudomásul, hogy minden bizonnyal mellém fog ülni, mert egyszerűen rajongani látszott értem, annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert már isten tudja, mióta nem találkoztunk. Korábban sem voltunk pedig olyan kifejezetten jó barátok, az egyetem alatt az hozott össze bennünket elsősorban, hogy magyarokként mindig kerestük egymás társaságát az előadásokon, amikor már elkeseredetten menekültünk az anyanyelvünkhöz, s a legunalmasabb órákon jobb dolgom nem lévén bágyadt unalommal vitattam meg Leventével egy-egy pornófilm zaftos részleteit, közömbösen bólogattam, amikor a legújabb ilyen meg olyan autómodellekről beszélt, illetve együttesen kritizáltuk az előttünk üldögélő évfolyamtársnőinket, akik éppen sminkelték magukat, egy magazint olvastak vagy éppen csak bámultak maguk elé a semmibe. Amint azonban véget ért az előadás, Levente nem volt többé a barátom.

– Mindig csak Somorjáig veszek jegyet – vallotta be, amikor már helyet foglaltunk a busz hátsó részében. – Bősig utazom, de ez a járat általában dugig van, nincs esélye a sofőrnek, hogy kiszúrjon. Hosszú távon egy csomó pénzt spórolok meg így.

– Te tudod.

– Tudod, én mindig igyekeztem becsületes lenni. Ma is az vagyok, amennyire csak lehet. Csakhogy nem nagyon hagyják, én igazán mindent megteszek, de nem nagyon hagyják. Légy jó, amíg neked jó, ma ez a jelszó.

Mosolyt erőltettem az arcomra, s mértéktartóan bólogattam.

– Látod azt a szőke szukát ott – bökött egy tőlünk alig egy méterre ülő lány felé szinte habozva –, azt a nyüszítős mindenit, de megráncigálnám a mellbimbóját!

A jármű megtelt, a sofőr beindította a motort, elindultunk.

– Ja igen, azt kérdezted, mivel foglakozom most – fordult felém, miután kigyönyörködte magát a szőkeségben, aki időközben fülhallgatót dugott a fülébe, így már nem hallhatta Levente malacságait, ami valószínűleg el is vette a fiú kedvét az egésztől. – Nos, el sem tudod képzelni, mekkora szerencse, hogy összefutottunk. Az az igazság, hogy éppen nagy változtatásokra készülök. Tulajdonképp egy vállalkozást indítok. Már majdnem el is indítottam.

– Ó, igen? – kérdeztem vissza merő udvariasságból. – Milyen vállalkozást?

– Tudod mit, az lesz a legtisztább, ha négyszemközt elmesélem neked az egészet – csillant fel a szeme. – Meglátogatnálak valamikor. Egy pohár bor mellett megbeszéljük a dolgot. Érdekelni fog téged, garantálom. Most hétvégén például, most biztos ráérsz. Elmegyek hozzád! Ugye még mindig ugyanott laksz!

Képtelen voltam védekezni, s kénytelen voltam őt hallgatni egész Somorjáig, ahol én végül is leszálltam, ő pedig tovább bliccelt Bősig. Amint leszálltam a buszról, el is feledkeztem róla, hasonlóképpen, mint az előadások után történt az egyetemi évek alatt. Csakhogy ő nem felejtette el az ígéretét. Szombaton csakugyan beállított.

– Bajban vagyok – kezdte. Készült erre a jelenésre, ez látszott. Mindent előre eltervezett. A jajongást, a panaszáradatot, a kifacsartságot. Borral kínáltam, amit örömmel fogadott. Játéka elég átlátszó volt. Az elejétől fogva sejtettem, mit akar, de reménykedtem benne, hogy tévedek.

– Azóta tehát egyedül élek. De a múltkor a buszon azt mondtam neked, hogy már majdnem egyenesben vagyok, mert van tőkém ehhez a céghez… hát, valójában nem is cégről van szó, tulajdonképpen egy ötletről… de egészen bizonyosan nyereséges lesz… azért mégiscsak hiányzik valamicske…

– Mennyi kéne? – csúszott ki a számon, tisztán érdeklődésből, de azonnal rádöbbentem, hogy ezzel nagyon elbaltáztam a dolgot.

– Figyelj, igazán nem sok… Tudom, hogy ez neked nem okoz gondot, a feltételeket pedig aztán rögvest tisztázzuk. Nem szeretek tartozni, tudod. Ez az igazság. Nagyon nem szeretek. De ez a húszezer most kihúzna a csávából. Mondom, egészen rövid időre kell csak, és garanciát vállalok rá, hogy búsás kamattal fogod visszakapni. Uzsorakamattal, rendben? – mosolygott eszelősen.

– Figyelj, Levente – mondtam eléggé meggondolatlanul –, mindig is megbízhatatlan voltál. Nem tudok rólad szinte semmit. Miért pont hozzám jöttél? A többi ismerősöd talán már egyáltalán nem bízik benned?

Sértődött idegességgel nézett a szemembe. – Még soha nem kértem kölcsön ennyi pénzt egy ismerősömtől sem. – Arcára vajszínű őszinteség ült ki. Láttam rajta, hogy most nem hazudik.

– Na és miért nem próbálkozol bankhitellel?

Erre felnevetett. – Ne nézz már teljesen vakegérnek! Nem kapok hitelt. Régi barátom vagy, s tudom, hogy becsületes ember. Szerintem megegyezünk.

Miután legombolta rólam a húszezret, égre-földre esküdözött vagy félórán keresztül, hogy legfeljebb egy hónap múlva, de több mint valószínű, hogy már jóval korábban huszonötöt fogok visszakapni. Ropogós ötezresek lesznek, kacsintott rám ez a csodálatos ember. Egészen elképesztett az az együgyűnek álcázott furfang, amellyel meg volt áldva, s amelyet állandóan használt. Nem hagyta azt sem, hogy kikísérjem, szinte kirohant a lakásomból. Ekkor jutott csak el az agyamig, mit mondott a busznál, hogy mivel foglalkozott. Hullákat mosott.

Jó volt a tapintásuk. Még akkor is tetszett, ellenállhatatlanul, ha tudtam, mennyire bűnös dologról van szó. De nem jó elnézni egy hatalmas, dübörgő vihart, egy mennyei erejű tornádót, egy őrjöngő szökőárat, ahogy mindent elpusztít, ami csak az útjába kerül? A pénz is csak egy ilyen természeti jelenség. Természetes úton alakult ki, az ember csak eszköze a pénznek. De rég tartottam már a markomban húszezer koronát! Nem sok pénz, akár aznap este elverhettem volna az első utamba kerülő kocsmában vagy kupiban, de hát mi értelme lett volna akkor az egésznek? Nem, nekem azt kellett tennem, ami elindított már abban a pillanatban, amikor megláttam őt ott, a buszpályaudvaron, az ártatlan ábrázatát, a mindig kicsit ijedt, kicsit döbbent szemeit, melyekkel olyan merengően tud nézni. Régen is tetszett nekem, de azóta még inkább megszépült, a tapasztalatot meglátni, ércesedik az arca, sokkal finomabb, sokkal szenvedélyesebb. Olyan nyilvánvaló volt, hogy segít nekem. Még akkor is, ha akkor egy kicsit elszúrtam. Túl magabiztos voltam, túl nagy valakinek akartam látszani, műveltnek, emelkedettnek, érettnek. Biztonságosabb lett volna, ha azonnal elesettnek mutatkozom. Akkor kétség sem férhetett volna hozzá, hogy együttműködik majd velem.

De így is mennyire segítőkész volt! Kár, hogy nem hívhattam magammal. Talán még ide is eljött volna. De nem, ennyire nem becsülhetem le. Ha egy fegyverboltba hívom, akkor már gyanút fog. Nem hülye fickó. Nem tehet róla, hogy ennyire kevéssé gyakorlatias, hogy a lényeges összefüggéseket nem látja át. Megijedt volna már csak a szótól is: fegyver. Távol áll tőle ez a szó. El tudom képzelni, mennyire utálja már csak azt a csattogós-deres hangzását is.

Kevés ennyire utálatos fickó van ebben a faluban, mint ez a fasz a fegyverboltból. Ő aztán valóban nagyra van magával. Úgy érzi, mivel ott a sok puskacső a háta mögött, attól ő lesz a királyok királya. Egyszer szívesen az orra alá szúrnék egy puskaporszagú revolvert. Jó lenne ezt a rohadékot kiszolgáltatott helyzetben látni. Talán majd arra is sor kerül egyszer. A barátnője, Klárának hívják, a mi utcánkban lakik. Neki is szívesen megmutatnám a puskacsövemet. Az a csaj nem illik ehhez a köcsöghöz. A hangja is olyan vékony, mintha herélt lenne. És úgy nézett rám, mint valami tolvajra, mintha egyáltalán nem érdekelte volna a kezemben barnálló ötezresek langyos susogása. Pedig mennyire hogy érdekelte. Nem kellett engedéllyel szöszmötölni. Meggyőztem a hülye rozmárt. Rákényszerült, hogy tárgyaljon velem, mert ő is csak eszköze volt a Feljebbvalónak.

Érthető, hogy izgatott voltam. Mintha valami ünnep lett volna. A csillogó pisztolyt becsúsztattam a táskámba, és szinte elémelyedtem, amikor a táskát megemelve éreztem a súlyát. Minden súlynak megvan a maga egyedisége. Talán még ő is emlékezni fog erre a táskára, hiszen ezt hordtam magammal az egyetemre. Már akkor is koszos volt és szakadozott. De még sosem vittem benne egy pisztolyt.

Furcsa volt így tekinteni a világra. Jóval több voltam, mint a világ. Megértettem valamit a fegyverboltos rozmár önteltségéből.

Egykori évfolyamtársam láthatóan rohadtul meglepődött, mikor beállítottam hozzá.

– Látod – mosolyogtam rá –, nem gondoltad volna, hogy ilyen hamar megjelenek, mi?

– Nem, valóban nem – válaszolta megszeppenve.

Majdnem hogy ugráltam izgalmamban. Mindennek örültem, a csendnek, a levegőnek, a szagoknak. Minden ki volt szolgáltatva nekem.

Selymesen kemény arca. Mély szemei. Dús szemöldöke.

Vigyázat, ha ennyire szabálytalanul lélegzem…

Vagy fél percig nem mondott semmit, csak állt az előszobában, szorongatta a táskáját, mintha nem tudná eldönteni, kinyissa-e vagy sem, kivegyen-e belőle valamit. Szabálytalanul, zihálva lélegzett, úgy tekingetett körbe, mintha keresne valamit, de éreztem, hogy nem keres semmit, hogy nincs is semmiféle alapja a viselkedésének. Nem tudtam, mit kérdezzek tőle.

Kihúzta a táskája cipzárját, s ebben a pillanatban egész világosan emlékeztem rá, hogy ezt hordta az egyetem alatt is, ebben tartotta azokat a szakadozott pornólapokat, amelyeket a legunalmasabb órákon nézegetett, idiótán vigyorogva. Most is arra vártam, hogy majd elővesz egy újságot, megmutatja, miként kefél éppen egy nagyfarkú svéd orangután egy tonnás mellű mulatt nőstényt, hogy aztán idiótán röhögjön egy nagyot, fuldokolva, ahogy szokott. De nem, nem egy újságot vett elő, hanem egy valódi kézifegyvert, egy Berettát, ahogy sikerült megállapítanom. S még akkor sem gondoltam semmi rosszra, amikor elővette. Csak az tűnt fel, hogy nem vigyorog.

– Ez meg mi a franc… – bukott ki belőlem, de félbeszakított.

– Na idefigyelj – kezdte határozottan és komolyan –, látod itt ezt a fegyvert? – Erősen megnyomta a fegyver szót, hogy csak úgy permetezett a nyál a szájából. Azzal, mint aki elérkezettnek látta az időt, rám fogta a pisztolyt. – Maradj, ahol vagy!

– A kurva… – suttogtam. – Levente… nyugodj meg, nyugodj meg…

– Nem, te nyugodj meg, drága barátom. A lényeg, hogy jól kell viselkedned. Ha jól viselkedsz, nem esik bántódásod. Ne moccanj. Hallgass végig, elmondok mindent… igazán nem lesz bonyolult, meg fogod érteni, és még csak nem is fog fájni! Csupán annyi a dolgod, hogy hallgass rám. Ne kérdezz semmit. Itt van ez a töltött fegyver a kezemben. Sejtheted, hogy ez a dolog összefüggésben van azzal a húszezer koronával, amit nem olyan rég kölcsönadtál nekem. Ugye emlékszel? Nagyon szép baráti gesztus volt a részedről. Csakhogy némileg változtak a dolgok. Rémesen sajnálom, de nem tudom neked visszaadni azt a húszezret. Nem fogom visszaadni. Soha, érted? Nem látod viszont. S ha ez ellen lenne valami kifogásod, akkor neki mondd el, légy szíves. Ennek a kedves fickónak itt a kezemben. Tudom, gorombának tűnik és elég kiszámíthatatlan, de csak vele tudod megbeszélni, ha nem tetszik valami. Nos, tehát megkérdem, ugye nincs semmi ellenvetésed, ha azt mondom, hogy soha ebben a kurva életben nem látod viszont a húszezredet?

– Levente… – makogtam. – Nem, nincs, a francba, csak…

– Kiváló, látod, veled tényleg lehet üzletet kötni.

– Tedd el a pisztolyt…

– Ne aggódj, mivel ilyen szófogadó voltál…

Soha nem fog keresni, soha nem fog próbálkozni, elfelejti azt a rohadt pénzt. S ebben nem csak akkor voltam teljesen biztos, amikor elhagytam a házát, de később is, amikor belehajítottam a Dunába a fegyvert, amelyre ezután már nem volt szükségem. Minél hamarabb igyekeztem megszabadulni tőle. Még aznap eldobtam. Mire hazaértem, sikerült lenyugodnom. Nem remegtem. Előkerestem egy régi újságot azok közül, melyeket a suliba is magammal hordoztam régen. Bár már fejből tudtam mindet, azt gondoltam, hús-vér nő híján megteszi a kétdimenziós is. Leültem a konyhaasztalhoz, letoltam a gatyámat, és lapozgatni kezdtem…