Beszélgetés Nádori Lídiával

Terézia Mora Alle Tage című kötete megnyerte a lipcsei könyvvásár 2004-es szépirodalmi díját, és a tavalyi év sikere lett Németországban. A Nap mint nap nagyvárosi regény, főhőse Abel Nema, a hazátlan, életidegen zseni. Egy balkáni menekült: apja eltűnt, ő a katonaság elől B. városba menekül, ahol Tibor B. professzor segítségével ösztöndíjhoz jut és nap mint nap céltalanul rója az utcákat. Így indul ez a sokrétegű, elegáns és precíz stílusú, nyelvszeretettel átitatott regény. Annyira megragadott a kötet, hogy eldöntötted, megismerteted a magyar olvasókkal, vagy a Magvető Kiadó kért fel a fordítására?

Terézia Mora kért fel a fordításra, a kiadó az ő kívánságát teljesítette, amikor megbízott a munkával. A regényt megelőzően lefordítottam egy elbeszélését, a Lager Mirát (írt néhány novellát a Különös anyag után, de abbahagyta, éppen a regényírás miatt). Terézia akkor vetette föl, hogy lefordíthatnám a regényét is. Nagyon örültem ennek, noha még semmit nem tudtam a könyvről, valahogy tolakodásnak éreztem, hogy készülő munkáról faggassam. Mindezzel együtt a regény valóban meghódított, megindított, eddigi legkedvesebb munkám.

Jócskán megkönnyíti a fordító munkáját, ha hozzá közel álló művet fordít. Mennyire fontos számodra, hogy azonosulj a fordítandó mű mondanivalójával, valamelyik szereplőjével? Számos szépirodalmi fordító lefordítja a művet annak ellenére is, hogy nem áll közel hozzá a mű világa. Elnyerte a tetszésedet a hallgatag, vonzó, tíz nyelvet beszélő Abel Nema személye?

Szeretni kell a szöveget, amit fordít az ember. Egy ilyen bensőséges viszonyban, ami a szöveg és fordítója között kialakul, óhatatlanul bekövetkezik az azonosulás – kibogozhatatlan, hogy kivel-mivel: a szerzővel? valamelyik szereplővel? Az elsődleges olvasmányélményre munka közben további felismerések, katartikus pillanatok következnek, amelyek árnyalják, sokszor radikálisan átformálják az első olvasói tapasztalatot. A katarzis érzelmileg is közel visz a műhöz, ez nem elhatározás kérdése. Természetesen nemcsak szerelemből fordítok, vannak könyvek, amelyekkel nem keressük egymást, hanem a kiadó kér fel a fordításukra. Ilyenkor úgy indulok neki, mint egy kötelező penzumnak. Aztán valahogy mégis megtalálom az utat a szöveghez, mégis kialakul valamiféle bensőségesség, enélkül nem lehet – én legalábbis nem tudom – megúszni.

Az persze előfordul, hogy miközben sajátomként szeretem a másik gyerekét, egyes vonásait letagadhatatlanul ellenszenvesnek érzem. Kifejezetten idegesített Karen Duve némely plakatív, sulykolós mondata, Esőregénye mégis remek darab. Nem tetszett Juli Zeh erőltetett posztminimalizmusa, és olykor úgy tűnt, a szerkezet nem bírja el a terjedelmet, a Sasok és angyalok története mégis elementárisan megrázó – hogy két másik kedves munkámat hozzam fel példaként. A Nap mint napban különös módon éppen Abel Nema zavart kissé. Annyira erősen konstruált, hogy is mondjam, monokultúrás figura, minden annyira egy pontba fut össze nála, hogy főszereplő létére olykor árnyképszerű. Persze lehet, tudatos szerzői döntés, hogy éppen egy ilyen férfi áll egy amúgy életes, színes, ellentmondásos figurákat felsorakoztató történet középpontjában. Engem mindenesetre zavarba ejtett, hogy mit gondoljak róla. És fordítás közben olyannyira túlzott közelségbe kerülünk a szöveggel, hogy ami fölött első olvasásra talán el is siklunk, és amiről munka közben derítjük ki, hogy hát bizony nem tetszik, netán elhibázottnak tartjuk, azt hajlamosak vagyunk ebben az optikailag torzító közelségben rettentően zavaró elemként érzékelni. Utólag helyreáll az egyensúly, kezdünk mindent a maga helyén látni, de persze soha többé nem úgy, ahogyan első találkozáskor, olvasóként láttuk.

Szóba jöhet még, hogy a mű hordoz valamilyen üzenetet, amivel nem értek egyet, vagy sejtet valamilyen attitűdöt, amihez semmi közöm. A Nap mint nap esetében ez föl sem merült. Mora kétségkívül „mondanivalós” író, ez már a Különös anyagban nyilvánvaló volt, neki a kiszolgáltatottság és a pánik érzése a nagy témája. Azt vizsgálja, hogyan tenyészik a kiszolgáltatottság a társadalom talaján, és hogyan lett „a pánik a világ állapota”. Nem nehéz rokonszenvezni azzal az érzékenységgel és megbocsátással, amivel hőseire tekint. A regénynek ez a vonulata tartós hatással van rám, olyan hatással, aminek már nincs közvetlen köze a katarzishoz.

Bizonyára együttműködtél a fordítás során a Magyarországon született, ám 19 éves kora óta Németországban élő írónővel. Szívesen segített megoldani a nyelvi bizonytalanságokat a kétes helyeken, vagy igyekeztél mindenütt magad rájönni a helyes megoldásra? Honnan ismered ilyen alaposan a német nyelv különböző rétegeit?

A Nap mint nap autorizált fordítás – ezt azért is hangsúlyozom, mert a magyar kiadásban nincs föltüntetve. Holott fontos, rangot ad a fordításnak. Terézia Mora ragaszkodott hozzá, hogy még a szerkesztés fázisa előtt elolvashassa a kéziratot és észrevételeket tehessen, de enélkül is megkértem volna rá, elemi érdekem volt, hogy lássa a szöveget. Ki tudja, lesz-e még alkalmam arra, hogy kétnyelvű szerzővel dolgozzam. Rengeteget segített, hát hogyne. Egyes problémák talán elkerülték volna a figyelmemet, ha ő nem mutat rájuk. Emlékezetes például a „hőzöngő ritter, savanyú sóska”, amelynek eredetije is szójáték, de annyira finom, hogy megettem kiskanállal: azt hittem, ezek létező szavak, csak én nem ismertem őket. (Az eredetiben: „Taugenixe, Trübsalblase”, a Delírium fejezetben.) Másutt idézetekre hívta fel a figyelmemet. Megint másutt úgy dolgozott, mint bármelyik „rendes” nyelvi lektor, azaz stilisztikailag helyükre tett bizonyos szavakat. Volt, hogy egyszerűen nem ismertem eléggé a német (tárgy-)kultúrát, szlenget stb. ahhoz, hogy azonosítsak valamilyen fogalmat, elnevezést. Ilyenkor kérésemre elmagyarázta, körülírta, miről van szó, akárha németül leveleznénk. Sok problematikus helyet saját szakállamra, kérdezősködést és engedélykérést mellőzve oldottam meg.

A német nyelv különböző rétegeit egyébként kevésbé ismerem, mint a magyar nyelv különböző rétegeit. Fordítóként főként azon kell dolgoznom, hogy ez utóbbi tárgyban bővüljenek az ismereteim. Mert azt, hogy az eredetiben valami szleng, tájnyelv, zsargon vagy netán rejtett idézet, legalábbis megsejti az ember, aztán már csak utána kell nézni. A fordítás ott kezdődik, hogy ha valaki megkérdi tőlem, mit jelent a „tüchtig” kifejezés, akkor nem azt válaszolom rá, amit egy kedves (nem fordító!) barátnőm, hogy „hát… olyan tüchtig”.

A szleng próbára teszi a két kultúrában jártas fordítót is, hiszen a lófrál, cselleng, kolbászol igéket vagy a szarcsimbók, húgyagyú, köcsög, gennyszülött főneveket főként az olyan ember ismeri és fordítja helyesen, aki nemcsak a magyar, de a német szleng világában is otthonosan mozog. Nem is beszélve a „Na mi van, csicseriborsók?” fordításáról!

Az említett példák nem sorolhatók egy kategóriába. A végén kezdve: ahol én – látszólag rendkívül eredeti módon – csicseriborsót írtam, ott a német eredetiben „Kichererbsen”, azaz „csicseriborsók” áll. A szóban benne van a „kichern” (vihogni), a beszélő az általa megszólított kamaszlányokon ironizál ezzel a megszólítással. Gondolkoztam, hátha találok valamit, ami a vihogásra játszik rá, de lefordítottam a csicseriborsóval is, és úgy ítéltem meg, hogy kiválóan alkalmazható a tinilányokra, azon kívül jól illik a szereplő szájába, aki nem éppen hétköznapi figura, sajátos rugóra jár az agya. A „gennyszülött” sem a szlengfordítás témakörébe tartozik, inkább szójáték. Az eredetiben „Mistgeburt” van, ami a „Mißgeburt” (torzszülött) és a „Mist” szavak keverése (utóbbi szemetet, trágyát jelent, de szitokszóként is használják). „Szennyszülött”-et is írhattam volna, aztán a „gennyszülött”-nél kötöttem ki azért, mert a g hangtanilag közelebb áll a b-hez, tehát benne van a „bennszülött” is, ami a szövegösszefüggést ismerve akár még hozzá is tehet valamit az értelmezéshez – bár nem hiszem, hogy bárki végiggondolja olvasás közben. Hogy a többi általad említett szó hogyan került a fordításba, nem tudnám megmondani, intuitív választások. Viszont ha már a szlenget említetted: ez volt az egyetlen mozzanat a szerzővel való együttműködésben, ahol kompromisszumokat kellett kötnöm. Ő ugyanis az én megoldásaimat rendszerint túlságosan durvának, közönségesnek találta. Én pedig mégiscsak azt tartottam fontosnak, hogy a magyar olvasó elhiggye: ezek a szereplők tényleg egy adott szubkultúrához tartoznak, és egymással beszélnek, nem pedig úgy, mintha éppen egy regény szereplői volnának.

Ha a magyar írók, költők, fordítók fordítási módszerei között böngészünk, Tóth Árpád a hangulati szigorúság mellett érvelt, Tandori Dezső és Faludy György azonban már a tartalmi hűséget tartotta elsődlegesnek. Velük szemben Babits Mihály és Devecseri Gábor a metrikai és a lexikai hűséget is szem előtt tartotta. A kritikusok gyakran hangoztatják, hogy a fent említett író- és költőemberek fordításai szebben hangzanak, mint maga az eredeti. Igyekszel pontosan fordítani vagy a jobb megértés érdekében olykor elkanyarodsz az eredeti szövegtől?

De hát a felsorolt géniuszok, akikkel egy lapon említesz engem, költők voltak, és leginkább verseket fordítottak! Tandori különleges eset, az ő prózafordításai valójában újraírások. Sokszor kongeniálisak, mint például Jelinek esetében, máskor egyszerűen laposnak találhatta az eredetit, és saját szórakoztatására megírta jobban (ez utóbbira inkább nem mondok példát). Én pedig „csak egy prózai tarka macska vagyok”, mint Bilkeygorzó a Pincérfrakk utcából.

Ami a fordítás „szépségét” illeti: prózafordításokban olykor a mondat kozmetikázását, legyalulását, fazonírozását sejtem. Egy kopárra megírt mondat irodalmiasítása jó fényt vethet a fordítóra mint stilisztára, de alkalmasint meghamisítja az eredetit. Vannak okos, művelt és erősen koncepciózus fordítók, akik megpróbálják megtalálni a szerző „magyar hangját” valamelyik (például a szerzővel kortárs) magyar író személyes stílusában, vagyis stílusgyakorlatot végeznek a szöveggel, ami kétséges vállalkozás, mert egyszerre fenyegeti az anakronizmus és a túlstilizáltság (modorosság) veszélye. Ezzel együtt nincs illegitim fordítói megoldás, a fordítás és az átírás közötti választás nem etikai kérdés. Én nem tudok nem megfelelni a formai és tartalmi hűség követelményének, már csak azért sem, mert magam nem vagyok író. Amiben eltérhetek és el is kell térnem: grammatikai, stilisztikai, szemantikai és más mozzanatok. Mert vannak mondatstruktúrák, idiomatikus kifejezések, szójátékok és folytathatnám, amelyek „úgy, ahogy vannak”, lefordíthatatlanok. Jó volna azt a látszólag pofonegyszerű, mégsem mindig figyelembe vett, pedig felszabadító erejű gondolatot szem előtt tartani, amelyet Halasi Zoltán mondott a minap egy fordítói szemináriumon: „Úgy írd le a mondatot fordítás közben, mintha te volnál az író.” Másképpen fogalmazva: a fordító mégiscsak magyar nyelvű szöveget állít elő. Tudod, az idegen nyelvből fordított művekkel az a furcsa dolog történik, hogy befogadójuk úgy olvassa őket, mintha eredetileg is magyarul íródtak volna. És ez így is van rendjén. Persze, jól tudja az olvasó, hogy a szöveg másik nyelvi, kulturális közegből került ide, de az olvasás lendületében ez a tudatosan tartott távolság – már ha elég jó a mű és fordítása – megszűnik, és az olvasó attól kezdve egy magyar szöveget olvas.

Na most nem akarok úgy tenni, mintha kérdésed nem a fordítás talán legrégibb dilemmájához vezetne. Különböző iskolák végeérhetetlen vitáinak történetébe nem mennék bele, az elmélet amúgy sem erős oldalam. Eddigi fordításaimból ideiglenesen azt a tapasztalatot szűrtem le, hogy vannak olyan mozzanatok a szövegben, amelyek idegenségét nyomós (poétikai) okunk van megőrizni a fordításban. Időnként neologizmus alkotása is frissítő hatású, például tükörfordítással. De már vigyázni kell egy-egy momentummal, amelyről esetleg azt hihetjük, hogy a szerző személyes stílusjegye, holott általában a forrásnyelvre jellemző, és ha áthozom a magyarba, indokolatlanul megterhelem vele a szöveget és a jelentést. Ilyen például a névszók nagyobb arányú előfordulása a német nyelvben. Vannak hiányos német mondatok, egyszerűen hiányzik belőlük az ige, amelyek szolgai hűséggel lefordítva sokkal homályosabbá válnak, mint az eredetiben. A „mindent-magyarítók” és az „elidegenítők” vitája elcsitulhatott ugyan, de végleges válasz elméletben sincs, végleges fordítás pedig soha semmilyen szövegről nem születik, hiszen mint tudjuk, a fordítás romlékony anyag.

Egyes állandósult szókapcsolatok, versidézetek, mondókák csak a német anyanyelvűek számára bírnak jelentéssel, és nem idéznek fel a magyar olvasóban asszociációkat. Érdekelne, mi volt a „Megy a gyűrű vándorútra!” és a „Legyen a neved Ábel a rengetegből” eredetije. Az utóbbi példa esetében ráadásul fordított helyzettel állunk szemben: a németek nem ismerhetik az említett művet.

Hát ez az, hogy éppen fordítva! Nem tudom, a regény német (spanyol!, amerikai! s a többi!) olvasói közül hányan hallottak Tamási Áronról, és a Megy a gyűrű versike is magyarból fordítódott németre, én pedig visszafordítottam, csak persze nem úgy, mint a Herz-féle szalámit. Terézia Mora sok csalifiókot helyezett el a regényben. Olyan hungarikumokat rejtett el bennük (szalámi!), amelyeket egy magyar kulturális háttérrel rendelkező olvasó feltétlenül felismer, de – kis túlzással – senki más. Ettől válik érdekessé az a körülmény, hogy a regényt lefordították magyarra. Kérdezhetnéd, mi a fenének csinálta – csak. „Minden idézet. És semmi sem az”, mondta nekem egyszer. Ezért, hogy az idézeteket sokszor egyáltalán nem jelöli, másutt kurziválja; ugyanakkor a kurzív nem az idézetek számára van fönntartva – vagyis soha nem tudjuk, mi idézet, mi nem. Az Ulyssest angol-orosz keveréknyelven idézi egy helyen. Másutt van egy egészen szimpla mondat, amit így fordítottam: „Sehol se vagy”, és innentől kezdve Pilinszky-idézet; de hogy eredetileg is annak szánta-e, nem tudom (elfelejtettem megkérdezni). Másutt ő kérte, hogy egy bizonyos mondatot egy bizonyos módon fordítsak, csak azért, hogy Ady legyen belőle.

Ami a kérdésedből már nem kifejezetten erre a regényre, hanem általában a fordításra vonatkozik: olyan szöveggel sem találkoztam még, amelyben ne volna szó szerint nem lefordítható idióma, szólás, idézet. Az előbb utaltam rá: mindig fönnáll a lehetőség, és a fordítónak tudatosan élnie kell a szabadsággal, hogy honosítson egy-egy nyelvi elemet, átemelje eredeti közegéből. Ízlés, de stílus- és nyelvérzék dolga is, hogy mit lehet és mit nem. Például fönnakadtam a „Nervensäge” kifejezésen, amely szó szerint „idegfűrész”, és idegesítő alakot jelent. Van egy szereplő a Nap mint napban, aki tömören így jellemez egy másik szereplőt. Persze az, hogy valaki „idegesítő alak”, noha tartalmilag megfelelő, mégis elégtelen az eredeti kifejezés plasztikusságához képest. Itt, ha jól tudom, neologizmust alkottam, vagyis „idegfűrész”-nek fordítottam a szót.

Sikeresen megbirkóztál a nyelvjátékokkal is, amiket számos fordító bizony lefordítatlanul hagyna. Nézzük csak a „Pillanatnyilag melegem van, helyesbítés: elegem van az emberekből”, „Őrült, helyesbítés: örült” kijelentéseket. De van grammatikai játék is a szövegben: „»Beleértve az időérzék és az emlékezet elvesztése.« »Elvesztését.« »Tessék?« »Semmi.«” Illetve nyelvet is alkotsz a „rabosítottak” kifejezésben. Hogyan oldottad meg a nyelvjátékok fordítását úgy, hogy az olvasó számára magyar szójátékoknak tűnnek?

Megint a végéről kezdem, mert a „rabosítás” szó nem szóalkotás, hanem a rendőrzsargonból vett kifejezés, szórványosan előfordul a sajtóban is. Márton László egyik novellájában találkoztam vele először, mégpedig – csodálatos egybeesés – éppen akkor, amikor az „Amtsdeutsch”, vagyis a bürokrácia szókincséből bőven merítő német nyelv eme gyöngyszemével kínlódtam a regényben: „erkennungsdienstliche Behandlung”. A körülményes szintagma pontosan ezt jelenti: rabosítás.

Ami az egyetlen betű felcseréléséből adódó játékokat illeti, ilyenből bőven akad a regényben. Nem mindenütt sikerült olyan megoldást találni, ami illeszkedett volna a szövegbe, ilyenkor nem is erőltettem. Az „őrült – örült” szópárnak viszont kalandos története van. Itt nagyon messzire kerültem az eredetitől, ahol a „fruchtbar – furchtbar” („termékeny – szörnyű”) szavakkal játszik a szerző. Kénytelen voltam messzire menni, mert akárhány szinonimát megnéztem, nem találtam ennyire frappáns hangalaki hasonlóságot. Végül is abból indultam ki, hogy a „fruchtbar” és a „furchtbar” szavak felcserélése meglehetősen banális, az egyik leggyakoribb lapszus, illetve gyakran félrehallják – éppúgy, mint az „örült – őrült” esetében. Ebbe a banalitásba kapaszkodtam és találtam rá a megoldásra, amely viszont annyira távol áll az eredetitől, hogy az egész mondatot meg kellett változtatnom.

Egyébként nagy szerencsém, hogy vannak barátaim, akiknek kedves időtöltésük ilyen problémákon rágódni. Sokat köszönhetek nekik, amiért érdeklődve hallgatták és olvasták szóbeli és írásos formában előadott feladványaimat, és megosztották velem a javaslataikat. Ha divat volna a fordítói köszönetnyilvánítás, egészen hosszú névsort kellene feltüntetnem az ennek fenntartott oldalon.

Amit grammatikai játéknak nevezel, egyáltalán nem volt nehéz, és nem is annyira grammatikai, inkább szociolingvisztikai síkon érdekes. A regény egyik mellékszereplőjét, aki történetesen görög nemzetiségű, előállítják a rendőrségen, és ő a jegyzőkönyv felvétele közben reflexszerűen kijavítja a német rendőrök nyelvi pongyolaságát. A Chamisso-díjas Terézia Mora kikacsint a regényből, nagydarab görög kocsmatulajdonos képében.

A kötet néha forgatókönyvnek tűnik, idő-, helyszín- és időjárásjelentésekkel. Neked is ez volt a benyomásod? Valamint sok a történet a történetben. Számos esetben zárójelben reagál egy-egy szereplő a kijelentésekre, cselekvésekre. Szintaktikával játszadozik a szerzőnő: egyes szám első személy megjelölés nélkül átcsap egyes szám harmadikba, és fordítva. Sosem vesztetted el a szálat, ki beszél éppen?

Terézia Mora több forgatókönyvet írt, dramaturgként is dolgozott. Ez meglátszik a regényen, hál’ istennek. Egyáltalán nem volt követhetetlen a történet, remélem, az olvasóknak sem lesz az. Persze olykor a biztonság kedvéért rá kellett kérdeznem, jól értek-e valamit, nehogy félrevezető legyen a fordítás.

Több jelentős kortárs német kötet fordítása kapcsolódik a nevedhez, pl. már volt szó Karen Duve Esőregényéről (József Attila Kör, 2003), de megemlíthetjük Jenny Erpenbeck A lelenc (JAK–Osiris, 2000) vagy akár Ingo Schulze A boldogság 33 pillanata (JAK–Osiris, 2001) című művét is. Min dolgozol most?

Úgy látszik, Ingo Schulze összes művének fordítója vagyok, mert a Szimpla sztorik is megjelent már magyarul tavalyelőtt. A következő egy-másfél évet pedig Neue Leben című hatalmas regényének szentelem. De még előtte lefordítom egy „régi” szerző, Robert Walser Geschwister Tannerét, ezen dolgozom éppen.

Köszönöm a beszélgetést.