Tusculumrec

Kell-e félnünk a haláltól? Mi a lélek? Egylényegű a testtel, attól elválaszthatatlan, így a test pusztulása egyszersmind a lélek halála is, vagy önállóan, a testtől függetlenül is létezhet? Anyagi természetű-e, s ha igen, mi volna az az anyag? Vagy valamilyen más létezést kell tulajdonítanunk neki? Mit tehetünk a testi és a lelki fájdalommal szemben? Mi az erény, mi a boldogság?

Néhány kérdés azokból, amelyeket az a Marcus Tullius Cicero tesz fel Tusculumi eszmecsere című művében, akinek neve kétezer év múltán is egyet jelent a „szónokkal”, aki mindamellett, hogy korának jelentős politikusa volt, korántsem mellesleg a latin nyelven megszólaló filozófia legjelentősebb képviselője. A Cicerót foglalkoztató filozófiai problémák mindegyike görög bölcselőktől származik. A római szerző nagyságát nem is gondolatainak eredetisége adja, hanem az a mód, ahogyan a görög filozófia általa legfontosabbnak tartott elméleteit a művelt római előkelők számára is érdekes, sőt izgalmas olvasmánnyá formálta.

A görög filozófusok könyvei mára – kevés kivétellel – elvesztek. Cicero filozófiai művei – kevés kivétellel és egyáltalán nem véletlenül – megmaradtak, és az utóbbi kb. egy évtizedben örvendetesen gyarapodó fordításoknak köszönhetően egyre nagyobb számban magyarul is olvashatóak.

A legújabb ezek sorában Vekerdi József lendületes, a számos versbetétet is élvezetesen visszaadó fordítása, melyen átsugárzik a fordítónak a mű iránti elkötelezettsége, sőt szeretete. Pedig egy filozófiai mű magyarra ültetése akkor sem könnyű feladat, ha szerzője – tekintettel arra, hogy nem filozófusoknak szánta könyvét – szándékosan kerülte a részletekbe menő, csupán a „szakembereket” lázba hozó fejtegetéseket, az olvasóra riasztóan ható terminusok halmozását. Kikerülhetetlen szakszavak így is akadnak szép számmal. Így hát a jelenkori fordító mélyen átérezhette a kétezer évvel ezelőtt élt római szerző helyzetét, aki anyanyelve mestereként is sokat vívódott az eredeti latin terminológia latinra ültetésekor. Sokszor nem volt elégedett a latin megfelelővel, és igen gyakran – a tévedések elkerülése végett – megadta az eredeti görög szakszót is.

Hasonló megoldást alkalmazott a magyar fordító is: számos helyen a terminus technicusok latin, illetve görög megfelelőjét is közli, hol zárójelben, hol a szövegbe beépítve, első helyen. Csakhogy míg Cicero közönsége nagyon is jól tudott görögül, aligha szorul bizonyításra, hogy mi, jelenkori olvasók egészen más helyzetben vagyunk. A minden bizonnyal egyértelműséget, pontosságot célzó fordítói eljárás aligha éri el célját, legfeljebb zavarja az olvasót, különösképpen azokon a helyeken, ahol a görög szónak semmiféle magyar fordítása nem szerepel. (Hasonlóképpen aligha várható el, hogy mindenki megértse pl. a 123. oldalon szereplő idézetben rejlő, latin nyelvtani ismereteket kívánó szójátékot.) Szerencsésebb lett volna mindezt lábjegyzetbe utalni, és következetesen minden terminus latin megfelelőjét megadni, elkerülve ezzel az esetlegességet, a  sűrűn előforduló görög szavakat – ha már mindenképpen szükséges meghagyni a szövegben – latin betűkkel átírni. Ez annál is indokoltabb lett volna, mert a mellékjelek mindenütt hiányoznak.

Gondolom, a kiadó terjedelmi okok miatt mondott le arról, hogy jegyzetekkel segítse az olvasót a filozófiai tartalom jobb megértésében. Egy rövid szerkezeti áttekintés, esetleg az egyes könyvek elején álló tartalmi összefoglalás csak alig érezhetően gyarapította volna az oldalszámot, a műben való tájékozódást viszont kétségtelenül megkönnyítené. Ugyanakkor a szöveg után álló, Cicero életére vonatkozó kronológia a benne szereplő elírások, tévedések miatt elhagyható lett volna.

Mindezek persze apróságok, és mit sem vonnak le a magyar fordítás értékéből, egy ismételt kiadás esetén azonban talán hasznos volna figyelembe venni őket. Ebből a megfontolásból hívnám fel a figyelmet néhány fordítói pontatlanságra. A 31. oldalon: „A földesek és a nedvesek… egymással ellentétes szögben a föld, illetve  a tenger irányába tartanak.” A latinban szereplő „ad paris angulos” éppenséggel azt jelenti: ’ugyanolyan szögben’, tulajdonképpen függőlegesen. „Az egyes sima… testecskék” helyett (32. oldal) szerencsésebb az ’oszthatatlan’ testecskék vagy részecskék fordítás, hiszen a latin „individua corpora” a görög eredetű „atomi” megfelelője. Az 50. oldalon félreértésekre adhat okot a „partes” „testrészek”-ként való fordítása, hiszen teljesen egyértelműen a lélek különböző részeiről van szó. Ugyanígy zavarba ejtő lehet „melankolikus testalkatúak”-ról írni (51. oldal). A „fortuna” ugyan szerencsét is jelent, de mindemellett sorsot is, és talán jobb volna ez utóbbi fordítást választani akkor, amikor a csapásairól van szó (53., 138., 151. és 234. oldal). Bizonyára elírás a latin „Aliud est dolere, aliud laborare” – ’más a fáradalom, más a munka’ (92. oldal) magyarítása, de az is lehetséges, hogy eltérő szövegváltozatokról van szó. (A kiadó elmulasztotta a fordítás alapjául szolgáló kiadás feltüntetését.)

A kötet méltó lezárását adja Havas László tanulmánya, mely gondolatébresztő és igen informatív elemzést ad általában Cicero írói munkásságáról, politikai filozófiájáról, történetszemléletéről. Igen részletesen tárgyalja Cicero filozófiához fűződő viszonyát, filozófiai tanulmányait, személyes állásfoglalását, módszerét. Legnagyobb terjedelemben természetesen a Tusculumi eszmecserével foglalkozik – a teljes filozófiai életmű szélesebb összefüggésébe helyezve. Bő bibliográfia segíti az érdeklődőt a további tájékozódásban.