Dicsőség az élőknek

I

Turányi Tamást pár héttel azután, hogy bemutattak minket egymásnak, egy róla szóló anekdotának köszönhetően zártam a szívembe. Magát az anekdotát csak azért sem idézem fel itt. Nemcsak mert kevés (de legalábbis nagyon áttételes) köze van a költészetéhez, de azért sem, mert néhány évtized múlva úgyis az irodalmi almanachok kedvelt slágere lesz, amit csupán azért tudok üdvözölni, mert így remélhetőleg felkelti az érdeklődést Turányi versei iránt, melyekkel én is csak később ismerkedtem meg. Második könyvéről, a Kerek Szeptember című kötetről (JAK-füzetek, 2006) jó volna pontosabban, és szakmai szemmel írni, kár, hogy annyira nem értek ehhez a fajta költészethez.

Pedig nemcsak ő, sokan művelik még a kortársak közül, igaz mindenki másképp.

Elsőre azt mondhatnám, ez a poétikai paradigma az élőbeszédet igyekszik költészetté avatni, elvétve alkalmazva ugyan a hagyományos formák tánclépéseit, mégis leginkább valami sűrített, képes prózanyelvben jelölve ki a maga játékterét. Csakhogy nem pontosan erről van szó; ez a dikció olyan beszélgetések, sőt monológok hangját idézi, melyek a való élet színpadán csak néhányszor adódnak az ember életében. Őrült vigalomtól hangos ünnepek lecsengési szakaszában beszél így néha az ember, félig még mámorosan és félig már józanodóban, mikor odakint már hajnalodik, a legtöbben alszanak, a CD-lejátszóban pedig Fatboy Slim helyett már Leonard Cohen dörmög valami édes-bús melódiát. Vagy csendes vidéki éjszakákon, egy folyóparti ház verandáján ülve, túlsuttogva a békákat. Temetés vagy éppen válás után, szóval olyan pillanatokban, amikor az ember szemben ül a saját vagy mások életével.

Innen származik az, hogy ebben a hangvételben mindig marad valami vallomásszerű, akkor is, ha a lírai én éppen valaki másról beszél. Mintha egy regényből, novellából csak a különösen fontos mondatokat emelné ki az ember, melyek így, kiemelve, költészetté nemesednek. Egy ilyen hang megnehezíti a kritikus dolgát: ha nem elég erősek a szöveg állításai, ez a poétika homályos (mert sűrített) és érdektelen (mert homályos) magánbeszédbe fullad; ha azonban működik, menthetetlenül személyes üggyé válik a kritikus számára is. Próbálná szakmailag megfogni a dolgot, beszélni a nyelvhez, a szubjektumhoz, a formákhoz, a hagyományhoz, a történelemhez való viszonyról, mégis azon kapja magát, hogy jobb esetben a lírai énről, rosszabb esetben magáról a költőről rajzol portrét Balzac stílusában, hosszasan beszél arról, hogy a költő hogyan néz a dolgokra, ecseteli a hangszínét, aprólékosan leírja a ruházatát (hogy nyakkendőben, túrabakancsban vagy kopott könyökű, gyűrött zakóban írja-e a verseit), ajánlatot tesz a művek olvasásának legillőbb helyszíneire, hogy könyvtárban, pohár bor mellett vagy vonaton érdemes-e találkozni velük.

Valami hasonló a viszonyom Turányi költészetével is. Nem értek hozzá, hogy rátapintsak poétikai eljárásainak belső mechanizmusára, hogy kijelöljem a helyét a mostani vagy egy majdani magyar költészetben, ne adj’ isten kánonban. Mondhatok olyan dolgokat, hogy néhol mintha jambikusan vagy más időmértékekben fogalmazna. Vagy hogy a kötet utolsó ciklusában (A Gyűrűk Ura, 60.) korunk egyik legmeghatározóbb mítoszából választ allegorikus címeket, ahol régebbi vagy tudósabb költők az antik mitológiákat hívnák segítségül, és e gesztus miatt megint csak úgy érzem, hogy hozzám beszél. Vagy hogy kiváló költőnőink, Tóth Krisztina és Szabó T. Anna úttörő teljesítményei után végre jön valaki, aki az apa szemszögéből is megírja a kórházi szülés és születés steril csodáját (lásd Apás szülés, 17.). Kíváncsi olvasómnak mindössze arról tudok számot adni, hogy ezek nagyon emberi szövegek, és jó olvasni őket. Egy túlélő szövegei (itt a Balzac-portré), aki nem akar bölcs lenni, csak éppenséggel igazat beszél. Rámutat valakire vagy valamire, a nagymamára, az alkoholra, a szomszéd autószerelőre, a folyóban úszó lazacokra, a halálra, a születésre, és azt mondja: nézd, ez ilyen. Fiatal apukák mutatnak így a dolgokra, akiket még nem edzett szigorú görszékzsarnokká gyermekük kamaszkori lázadása.

Már ismeri, tudja az élet tragédiáit, de különösebb sallangok nélkül beszél róluk, mert azt szintén tudja, hogy a tragédia is csak sallang. Talán ezért érezzük azt, hogy hihetünk neki. Nem hurráoptimista, csak szeretne élni. Talán ezért olyan jó érzés a szövegeit olvasni; mert a szövegei jó útravalók, Kemény István fülszövegét idézve „erőt lehet meríteni belőlük”.

II

Az egyik ilyen „útravaló”-szöveg az első ciklus Lazac-emlékmű (13.) című verse, vagy azt is mondhatnánk, példázata. A ciklus címe A természet rendje Budakeszinél. Érdekes szembeállítás, és jellemző is Turányi látásmódjára. A természet rendje, azt hinnénk, mindenhol változatlan, ezért rend, és ezért természet. De költőnk nem kívánja ezt biztosra venni, vagy úgy tenni, mintha tudománya Budakeszinél távolabbra is terjed(het)ne. Azon belül viszont a természet rendjéről beszél, mely – Goethe óta tudjuk – nemcsak az állat- és növényvilág, hanem az emberek világának rendje is. Ha azonban természetként tekintjük, akkor éppúgy nem hozunk emberi tagjairól sem ítéletet, ahogyan a növényekről és állatokról sem. Vagy legalábbis a megértés fontosabbá válik az ítéletnél; pláne, ha vizsgálódásunk körei nem terjednek túl Budakeszi határain.

Azért tartom fontosnak e terület behatároltságát, mert a Lazac-emlékmű a kötet talán egyetlen általános tartalmú verse, így e nélkül ez az általánosság még ki is kezdhetné a könyv szerény visszafogottságát, személyességét, hogy nem tanítani akar, csak a saját tapasztalatait mondja el. Ezt támogatja az is, hogy a példázat tárgyát nem valami magasztos tárgy, hanem a lazacok képezik. Hogy a versben foglaltak mennyire a saját élettapasztalat leszűrt eredményei, azt világosan mutatja a megelőző vers, a Tőkesúly (12.) utolsó négy sora: „…Lazac vagyok, az életem sós vízből // édesvíz, parányi fordulat: apa – / maradnék, nem úsznék tovább, folyókról, / vízesésekről nincs mit mondanom.” Ezt a személyes vágyat értelmezi, emeli egy szinttel magasabbra a következő vers, mely arra keresi a választ, hogy miért is volna jó nem úszni tovább:

                           LAZAC-EMLÉKMŰ

                           Voltak az egészségesek,

                                     ők tévedhetetlenül találtak rá a folyótorkolatra.

                           Voltak a jól fejlettek,

                                     ők könnyedén úsztak az árral szemben.

                           Voltak az erősek,

                                     a zúgókon baj nélkül jutottak át.

                           Voltak az ügyesek,

                                     ők a vízeséseket is legyőzték.

                           Voltak a bátrak,

                                     a nehezebb, de gyorsabb utat választották.

                           Voltak a szerencsések,

                                     őket nem halászták ki elhízott medvék a sekély vízből.

                           Voltak a kiválasztottak,

                                     akiket más ragadozók és madarak sem.

                           Voltak a hősök,

                                     halálos kimerültségükben is meglelték a helyet az ikrarakáshoz.

                           Végül voltak a boldogok,

                                     ők a gyönyörű, sima víztükör alatt látnivalóan nem úsztak tovább.

Kertész szerint „az irodalomnak nevezett szellemi tér” nem más, mint „az írók egymásnak való kéznyújtása a végtelen időben”; talán ezért van az, hogy annyira szeretem, ha egy versnek valahol, a szövegek kibogozhatatlan óceánjában akad egy párdarabja. Amikor tegnap éjjel elkezdtem Turányi kötetét olvasgatni, és megakadt a szemem a fenti versen, rögtön Konsztantinosz Kavafisz egyik verse jutott eszembe, ami szintén egy emlékmű, csak éppen Budakeszi helyett egy görög csata szolgál a helyszínéül. Vas István fordításában így hangzik:

                           THERMOPÜLÉ

                           Dicsőség nekik, akik életükben

                           Thermopülét megszállták, s őrzik immár.

                           Ki nem mozdulva soha a kötésből,

                           híven és egyenest a tetteikben,

                           de máris gyásszal és szívszelidülten,

                           nagylelkű gazdagok, s ha tán szegények,

                           szegénységükben is nagylelküek,

                           segítenek, míg futja erejükből,

                           igazságot szolgál minden szavuk,

                           s a hazugságokat gyűlölik.

                           S még nagyobb dicsőség illeti őket,

                           ha látják (és sokan látják) előre,

                           hogy megjelenik Ephialtész,

                           s a perzsák végül mégis bevonulnak.

Mindkét emlékmű amellett, hogy megadja a kötelező tiszteletet a honvédelem és a párzás hősi halottjainak (hiszen a lazacok is meghalnak ikrarakás után), mégis az élők, az életben maradottak mellett tesz hitet. Persze más és más miatt. Kavafisznál a bölcs előrelátás életben maradottai részesülnek a nagyobb dicsőségben, akik felismerik a természet rendjét Thermopülénél is, hogy a perzsákat nem lehet megállítani, így inkább mentik a saját bőrüket, ami rendben is van, hiszen ha valakik, Kavafisz beszélői aztán tudják, hogy uralkodók jönnek és mennek, és egyik sem sokkal jobb, mint a másik.

Turányi látszólag jóval kisebb tétekben játszik, csakhogy ezek a tétek itt és most sokkal közelebb állnak hozzánk, mint a Thermopüléiak veresége vagy túlélése. Nem is használja az emlékművek szokásos formuláját (Dicsőség nekik), csupán  megmutat, felsorol (Voltak), értékekkel csak úgy ruházza fel a tárgyait, hogy egy-egy pozitív erényt használ a megnevezésükre (egészség, bátorság, hősiesség stb.). De vegyük észre, hogy ez az értéktulajdonítás mennyire demokratikus (és így tulajdonképpen semleges), hiszen ezek ellentétpárjai sehol sem jelennek meg, a jól fejlettek nincsenek szembeállítva a fejletlenekkel, sem az ügyesek az ügyetlenekkel. Amikor az utolsó versszakban megjelennek azok, akik nem vesznek részt a fajfenntartás közös, magasztos ügyében, ők sem egy negatív értéket kapnak, hanem másmilyet: a boldogságét. Azt, hogy az emlékmű állítója mellettük tesz végül hitet, csak onnan tudjuk, hogy ők kerülnek a záró sorok kitüntetett helyére, illetve hogy a hely, ahol maradnak, a többiek útjának veszélyes leírásai után itt pozitív jelzőket kap, vagyishogy a víztükör sima és gyönyörű. Ennyi és nem több az, amit Turányi mondani akar a folyókról és a vízesésekről, ez a kevés viszont épp azáltal lesz több, hogy nem tüntet semmilyen hősies csinnadrattával. Van benne valami Kavafisz utólag-okos, alexandriai bölcsességéből, aki szintén a túlélésre játszik, uralják bár a városát makedónok, egyiptomiak vagy éppen arabok.

Ez a bölcsesség mindig a periféria bölcsessége. Azoké, akik kimaradnak a történelemből, nem alakítják, csak regisztrálják, leírják annak változásait vagy az ezekből leszűrhető természeti rendet. Turányi persze nem dekadens alexandriai filológusként viszonyul ahhoz az élethez, amit leír, hiszen ő maga nagyon is részese annak; inkább olyan, mint egy veterán, aki megjárta a csatatereket és most már letelepedett. Nem kimaradt a küzdelmekből, hanem visszavonult egy békésebb területre. Persze mindig megmarad a kétely, hogy ez a letelepedés sikeres lehet-e; nem véletlen, hogy a tovább nem úszás boldogsága a lazac-példázat személyes változatában csak vágyként fogalmazódik meg. (Közben pedig kiderül, hogy a békés terület meghódítása talán a legnagyobb küzdelem, ahogy az életben maradás a nagyobb dicsőség.) A kötet többi versében is, legyen bár szó a családi múlt súlyairól, a saját függőségek, szorongások bilincseiről, mindig érezhető, hogy a beszélő fél lábbal még mindig a pokolban van, fél lábbal azonban már a földön. „Miért hagyod, Uram, hogy így is lehessen élni?”, kérdezi A Holt-láp (72.) című versében, mely egyszerre látlelet a fortyogó mocsárról és a nyugalom utáni vágy emberi dokumentuma. Ez a vágy mindannyiunkban ott munkál, és ezért is lehet Turányi költészetéhez könnyen kapcsolódni.

Ha van tanács, felhívás vagy üzenet ebben a kötetben, akkor az nem az, hogy légy fegyelmezett!, hanem egy csendes rezignációval elejtett mondat, körülbelül ennyi: légy nyugodt. Turányi a visszafogott remény költője, aki szerint a túlélés lehetséges, de ezt nem azért mondja, mert lánglelkébe ezt a bizonyosságot diktálták a tüzes szárnyú angyalok. Azért mondja, mert maga is túlélő, az ilyen emberre mondja az angol, hogy he’s been there, done that. Egy lazac, aki visszatért a párzóhely zúgókkal, vízesésekkel telitűzdelt poklaiból, és ez egyszer már nem úszik tovább.