Monsieur le vivisecteur éjszakai könyve

Ha valaki naplóolvasásba fog, elvárásai, még ha ez nem is tudatosul benne, nem sokban különböznek a regényolvasóétól: egy történetet vár, méghozzá élettörténetet, melynek bár egyes eseményei jobb esetben valóban megtörténtek a naplóíróval, a történet egésze mégis fikció, melyben az író életét saját valós vagy éppen vágyott önképéhez igazodva alkotja meg. Akárcsak az autobiográfia vagy a levél, a napló is az emlékezés színtere, azzal a különbséggel, hogy a napló esetében egy jól áttekinthető és formájában is megnyilvánuló szerkezet meglétét is feltételezzük. Ahogy a magyar szóban és a német „Tagebuch”-ban is megjelenik, a naplót az egyes napok feljegyzései strukturálják, melyek önálló történetként is olvashatók. Ezek összessége adja ki a „megörökített” életszakasz történetének egészét. De a naplóolvasás szándéka mindig rejt egyfajta voyeurködési vágyat is: bepillantást akarunk nyerni a szerző intim életeseményeibe, gondolataiba és érzéseibe.

Ha Musil naplóját is ezekkel az olvasói elvárásokkal vesszük a kezünkbe, csalódás érhet minket. Musil naplója ugyanis nem életének története, hiszen legtöbbször nem az „Én” a főszereplője, aki egyfajta origója lenne a leírt eseményeknek, hanem különféle fiktív alakok, sőt legtöbbször nem is történeteket olvashatunk, hanem elmélkedéseket, vázlatokat, más művek kivonatait. Nem jól szerkesztett egész, hiszen Musil a naplójegyzeteit nem szánta kiadásra, így nem is szerkesztette meg az olvasó számára; a jegyzetek hagyatéka részét képezik. A feljegyzések sorrendisége nem egyértelmű, nem teszik áttekinthetővé őket a dátumok, mert Musil gyakran nem vagy pontatlanul jegyezte fel az írás időpontját, és mert esetenként párhuzamosan vezetett több naplófüzetet is. Sőt Musil esetében még az is elgondolkoztatta a napló német eredetijének kiadóját, Adolf Frisét, hogy mennyiben lehet egyáltalán autonóm műnek tekinteni a naplót, van-e értelme önálló kötetben való kiadásának.

A kiadás viszonylag hosszú története is tükrözi ezeket a kételyeket: Frisé először 1955-ben jelentette meg a Naplókat, akkor azonban még válogatást készített Musil feljegyzéseiből, kihagyva az értelmetlennek tűnő rövid, megfejthetetlen rövidítésekkel tarkított jegyzeteket, a műkivonatokat és számos érdektelennek látszó leírást. Az időközben fellendülő Musil-recepció igénye a filológiailag pontos és teljes kiadásra, valamint a hagyaték újabb és újabb részeinek előkerülése inspirálta a Naplók újbóli, immár hiánytalannak gondolt közzétételét 1976-ban. Ezt követte az 1983-as javított kiadás, melyet elsősorban nem annyira a naplófeljegyzések, mint inkább a kiadás második köteteként megjelenő magyarázatapparátus hiányosságai tettek szükségessé. Az 1976-os kiadásnak ugyanis egy, a naplójegyzetek terjedelmét jóval meghaladó regiszterkötet is a része, mely azzal a törekvéssel jött létre, hogy lehetőleg az összes utalás és rövidítés értelmét megvilágítsa, hogy felhívja a figyelmet a különböző szöveghelyek között létező összes összefüggésre, azaz a teljesség igényével igyekezett fellépni. A jegyzetapparátus nélkülözhetetlensége és terjedelme éppen azt mutatja, hogy Musil Naplói nem olvashatók önálló „műként”, hanem szerves részét képezik összes írásai hálójának.

Hogyan is képzeljük el ezt a számtalan szálból szőtt hálót? Musil „író-személyiségének” az a legáltalánosabban ismert oldala, hogy végtelenül nehezen írt, illetve vonakodva tekintett egy szöveget megírtnak, befejezettnek, késznek, mert tökéletesnek. Musil legjellemzőbb tulajdonsága az állandó írás és újraírás, javítás és visszavonás, majd a kudarcérzetből fakadó írásképtelenség, melynek eredménye az ötletek és koncepciók meg nem valósított sokasága, jegyzetek és kiadásra érdemtelennek tartott variációk tömege. Az így keletkezett hatalmas, majd’ tizenháromezer kéziratoldalas hagyaték hálójellegét Musil számos keresztutalása teremti meg: a mindig újra elővett fejezetek szövegei, a hozzájuk készített felépítéstervek, a témájukat előkészítő kivonatok és elmélkedések, a megírásuk nehézségeit tárgyaló önreflexiók Musil által is megjelölt vagy éppen az értelmező meglátására váró kapcsolatokat hoznak létre a különböző szövegek között. Nem csoda, ha felmerül az olvasóban, hogy ennek a hatalmas, a könyvszerű, azaz lineáris prezentálásra több szempontból is alkalmatlannak tűnő korpusznak a talán egyetlen adekvát megjelenési formája a hipertextforma lehetne, melynek struktúrája jól megfelelne a kéziratok hálózatjellegének.

Ennek a hálónak a részét képezik Musil naplói is, melyek tehát nem csak és elsősorban nem Musil egyes napjainak eseményeit és azok kommentárjait tartalmazzák, sokkal inkább tekinthetők a kiadásra szánt életművet előkészítő és kísérő műhelymunkáknak. Így Musil naplóiból nem annyira a privát, mint a dolgozó embert ismerhetjük meg, naplói az alkotás folyamatának színterei, és kevésbé gondolatainak és érzéseinek megörökítői. Vagy mondhatjuk: Musil gondolatainak és érzéseinek középpontjában írói tevékenysége állt, ahol tehát „én”-ként szólal meg, ott az erre vonatkozó megjegyzéseit olvashatjuk. Emellett pedig számos szövegkísérlettel, szentenciával, fogalmi elemzéssel és elmélkedéssel: azaz egy időben, tematikában és műfajában vegyes szövegkomplexummal van dolgunk, mely éppen ezért Musil életén túlmutatva tárháza a kor főbb gondolati irányzatainak is. Musil nemcsak berlini filozófiai tanulmányai alatt, hanem egész életében folyamatosan követte a kora gondolkodását meghatározó áramlatokat. Az olvasottakat rendszeresen kivonatolta és egy sajátos szemszögből értelmezte, kommentálta, szigorú logikával kritizálta. Ezek a gondolatmenetek is a Naplók részét képezik.

A Musil-életmű magyar nyelvű kiadását a Naplókkal bővítő szerkesztő, Földényi F. László igyekezett a magyar olvasó számára is fellelhetővé tenni ezt a szövegek közötti kapcsolatrendszert. Ahogy Földényi utószavában is írja, válogatását összehangolta a többi magyarul megjelent Musil-írással, valamint a Naplókon belüli utalásokat is megőrizte. Arra számítva, hogy a műfajra egyébként nem jellemző tulajdonságai miatt Musil Naplóit elsősorban azok fogják olvasni, akik egyéb műveit: regényeit, esszéit és elbeszéléseit is ismerik, elsősorban azokat a feljegyzéseket őrizte meg, melyek mindezen írások megértéséhez közelebb vihetnek. Az esszéregényt oly nagyra értékelő, irodalomtörténeti szempontból ugyan modernként számon tartott, felépítését tekintve azonban posztmodernnek tekintett regényeket nagy érdeklődéssel fogadó jelenünkben valóban jelentős forrás lehet a magyar íróközönség számára is Musil Naplója.

A szerkesztőnek a lehetséges olvasóra vonatkozó nagyon is jogos feltételezését Györffy Miklós, a jegyzetek készítője, úgy tűnik, nem osztotta. Ha ugyanis Földényivel egyetértve egy, a szerzőt valamelyest is ismerő olvasónak szánta volna lábjegyzeteit, akkor feltételezte volna, hogy egy ilyen olvasó rendelkezik azzal az általános és germanisztikai alapképzettséggel, mely feleslegessé teszi számára azt a magyarázatot, hogy „René Descartes latinosan Renatus Cartesius” (81. jegyzet), vagy azt, hogy „Schelling német filozófus” (82. jegyzet), különösen, hogy Musil szövegéből ez egyébként is kiderül. Mindezek a jegyzetek tankönyvhangulatot kölcsönöznek a kötetnek. Ha viszont olyan publikumnak szánta a jegyzetkészítő a naplókat, melynek szüksége van mindezekre az információkra, akkor érdemes lett volna magyarázni az ugyanezen az oldalon olvasható „D’Annunzio” nevet is, vagy a később előforduló „Lukács”-ot, melyet ráadásul még a jól tájékozott olvasó is vonatkoztathat Lukács Györgyre, holott nem róla, hanem Hugo Lukács magyar pszichoanalitikusról van szó, aki Musilt a Tulajdonságok nélküli ember első kötetének írása közben kezelte alkotói válság miatt, s aki ezzel hozzá is segítette Musilt a kötet viszonylag gyors lezárásához. A jegyzetek így helyenként túl soknak, helyenként pedig túl kevésnek hatnak, s így nem tükröznek egy koherens „elképzelt olvasót”.

Ezzel szemben nagyon élvezetessé teszi Musil naplóinak olvasását Györffy Miklós fordítása. Musil mint a modern nyelvfilozófia évtizedeinek írója maga is sokat foglalkozott a nyelv természetével, fájlalta a fogalmak pontatlanságát, a szavak félreérthetőségét, ahogy például a „monsieure le vivisecteur” fogalomról írja: „Mi az a m. l. v.? Talán az eljövendő agyember típusa – talán? Csakhogy olyan sokféle mellékjelentés, kettős értelem, mellékérzet, kettős érzet rejlik minden egyes szóban, hogy az ember jól teszi, ha távol tartja magát tőlük.” (11. oldal). Az ismert kifejezésekkel elégedetlenül néha hihetetlen nyelvi találékonysággal, néha talán kicsit erőltetettnek tűnő megoldásokkal maga alkot kifejezéseket, melyek meggyőződése szerint jobban kifejezik a szándékolt mondanivalót, mint a már létező szavak. Ez a nyelvújító gyakorlat meglehetősen megnehezíti a fordító feladatát – vagy éppen élvezetes kihívást jelent számára – mindenesetre Musiléhoz hasonló nyelvújító készséget kíván meg. Györffy Miklós fordítása nagyszerűen megfelel az eredeti által kitűzött elvárásoknak, és azon túl, hogy élvezetes olvasmánnyá teszi a Naplókat a magyar olvasó számára, nagyon jól átmenti Musil írói habitusának a szövegekben való megjelenését.

Milyen is az az író-én, mely még Musil naplójegyzeteiben is csak oly töredékesen ismerhető meg? Öndefiníciója szerint monsieur le vivisecteur, élveboncoló úr, akinek egyedisége különleges megfigyelési képességéből, újszerű perspektívájából adódik. Metaforikusan: egy, az ablak előtt álló fiatalember, aki ebből a kívülálló pozícióból figyeli az utcán járó embereket. A távolság, a kívülállás, valamint az éjszaka új, különös perspektívát kölcsönöz neki. A dolgokat és a közöttük levő összefüggéseket újszerűen látja, felfigyel részletekre, vagy éppen képessé válik a részek helyett az egészet meglátni. Ez a kép és a hozzá kapcsolódó látásmód nem csak a Naplókban jelenik meg (4. füzet); gyakran látható ebben a helyzetben Ulrich, A tulajdonságok nélküli ember főhőse is. Ez a szerep Musil önképének fontos része, mely írói önmeghatározását mindvégig jellemzi.

A naplójegyzetek ugyanakkor megismertetnek a stílusát nem találó, önmagában kételkedő, az írással folyamatosan küzdő íróval is, aki önelemzés által próbál túljutni az olyan alkotói válságain, mint amilyenben például az Egyesülések rövid elbeszéléskötetén való kétéves munka során volt része, vagy ami számtalanszor kínozta nagyregényének írása közben. Megismerhető belőle az élete során fokozatosan elszigetelődő, saját kudarcaiba, regénye befejezetlenségébe, szinte teljes háttérbe szorulásába belekeseredett szerző elidegenedése kortársaitól, keserű ellenérzése az ünnepelt riválisokkal szemben (melyek egy személyben való megtestesítője Thomas Mann volt). Eltávolodása a pályája kezdetén őt még támogató Alfred Kerrtől, Franz Bleitől vagy kiadójától, Ernst Rowohlttól.

Így ha mindezekkel az előzetes ismeretekkel és az ezek által irányított olvasói elvárásokkal felvértezve vesszük kezünkbe Musil feljegyzésgyűjteményét, ha le tudunk mondani eddigi olvasási szokásainkról, és nem akarunk nekiülni a könyvnek, hogy néhány este alatt magunkévá tegyünk egy történetet, hanem áthangolódunk egy lassú, szemezgetős olvasási módra, akkor igazi szellemi élményt jelenthetnek ezek a rendhagyó naplók.