Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. szeptember–október / Népi nyelv és nemzeti irodalom

Népi nyelv és nemzeti irodalom

   

A dialektális költészet kérdőjelei a Risorgimento korában

 

Az olasz irodalomban a tájnyelvi költészet régebbi, mint a nemzeti-irodalmi nyelven írott, hiszen tizenharmadik századi gazdag (főként szicíliai és toszkán) dialektális költészeti hagyományok után (alapvetően a toszkán-firenzei nyelvjárásból) alkotta meg Dante az olasz irodalmi nyelvet. Az olasz dialektális költészet sok évszázados, változatos, bőséges, értékekben is gazdag történetében a nemzeti egyesülés, az egységes Olaszország megszületése s az azt megelőző-előkészítő nagy szabadságmozgalom, a Risorgimento korszaka kétféle értelemben is határt jelent: bizonyos szempontból csúcspontot, más szempontból végpontot – egyszerre. Ha a Risorgimentót nem szoros történelmi-politikai módon értelmezzük, hanem szélesebb kulturális jelentésében, és ennek megfelelően időkereteit is a legtágabban alkalmazzuk, amit a szakirodalom megenged (sőt gyakran használ), vagyis a tizennyolcadik–tizenkilencedik század fordulójától a tizenkilencedik század nyolcvanas éveiig számítjuk1, akkor elmondhatjuk, hogy ebben az időszakban érte el az olasz tájnyelvi líra művészete végső határlehetőségeit, ami után annál szembetűnőbben periferizálódott. A milánói Carlo Porta (1775–1821) és a római Giuseppe Gioacchino Belli (1791–1863) hazájuk legnagyobb dialektális költői voltak, akik mellé ha odaállítjuk még a palermói Giovanni Melit (1740–1815), akkor nemcsak az olasz irodalomtörténet-írásban annyira kedvelt „triászt” kapjuk meg, hanem egy olyan szivárványboltozatot is, amely átível egész Itálián, északtól a centrumon át délig. Utánuk olyan nyelvjárási poéták következtek, akik vagy kisebb rangúak voltak (például Trilussa), vagy életművük javát nemzeti nyelven írták (mint Pasolini).

Ennek a (látszólagos) paradoxonnak a magyarázata a Risorgimento kori romanticizmus ars poeticájának egy belső ellentmondásában, illetve kettősségében keresendő. Azon poétikáéban, amelyet legkiérleltebb formában Giovanni Berchet Grisostomo félkomoly levele fiához (Lettera semiseria di Grisostomo al suo figliuolo, 1816) és Alessandro Manzoni Levél Cesare D’Azeglio márkihoz a romanticizmusról (Lettera al Marchese Cesare D’Azeglio sul Romanticismo, 1823) című, nyílt levél formájú tanulmánya-vitairata fogalmazott meg2, de amelyben összegződtek nemcsak a klasszicisták és romantikusok (a „régiek és újak”) vitájának tanulságai, hanem a felvilágosodás némely fontos irodalomelméleti gondolatai is, újabb bizonyságaképpen annak, hogy Itáliában felvilágosodás és romantika között számosabbak és jelentősebbek voltak a folyamatosság, mint a különbség és szembenállás elemei. Hitvallása, programja (a mi szempontunk szerinti) lényegét tekintve a „romanticismo” irodalma, költészete nemzeti és népi akart lenni, ami tökéletesen megfelelt a Risorgimento politikai ideológiájának és művészeteszményének, viszont problematikus volt a kultúrszociológiai valóság és az alkotói gyakorlat tekintetében.

A Risorgimento kori romantika világnézetének központi kategóriája, eszmeiségének a szabadság mellett legfőbb értéke a nemzet volt. A nemzet meghatározásában pedig kiemelkedően fontos szerepet töltött be a nyelvi közösség, amit szemléletesen mutatnak a korabeli hazafias költészet egyik gyöngyszemének, Manzoni 1821 márciusa (Marzo 1821, 1821) című „polgári ódájának” jellegzetes (jel)szavai: „közös a fegyver, a nyelv és az oltár, / az emlékezet, a vér és a szív.”3 A nyelv (lingua) közössége – a közös fegyverek, azaz kivívandó célok után – minden mást megelőz: még a vallás, a történelmi gyökerek (identitás), az eredet és az érzelmek közösségét is. A probléma csak ott jelentkezett, hogy az olasz nemzet nyelvi egysége csupán papíron létezett, mégpedig a szó szoros értelmében: a könyvekben, az irodalomban. A „nyelvében él a nemzet” igazságát Itáliában az igazolta, hogy a Metternich által sértő arroganciával „csak földrajzi fogalomnak” aposztrofált Itália nemzeti egysége a megosztottság évszázadaiban csakis a Dante által örökül hagyott irodalmi nyelv egységében valósult meg. Megkérdőjelezte viszont, hogy az olasz nép fiai odahaza, szűkebb hazájukban, helyesebben hazáikban – államocskáikban, városaikban, tartományaikban, provinciáikban, falvaikban – nem ezen a nyelven beszéltek, hiszen ez nem annyira beszélt, mint inkább írott és olvasott nyelv volt, melyet nem anyanyelvként sajátítottak el, hanem kultúrnyelvként tanultak meg, nem anyatejként szívtak magukba, hanem a klasszikusoktól vettek át a tanult olaszok, az írástudók. Manzoni is, akitől az idézett költői nemzetdefiníció származik, otthonában, családjával milánói dialektusban beszélt, és regény-remeke, A jegyesek (I promesi sposi, 1827, 1840) megírásának legidőigényesebb (mintegy tizenhárom esztendeig tartó) végső munkafázisát jelentette, hogy elképesztő szorgalommal „mosta ki ruháit”, azaz stilizálta át szövegét a Firenzét átszelő „Arno vizében”.4 Ahogyan Vittorio Alfierinek fél évszázaddal korábban nyelvileg is „piemontétlanítania” kellett, hogy „olaszosítsa” magát, vagyis hogy megtanulja az „édes toszkán nyelvet”5, úgy Manzoni is csak verejtékes „ön-lombardiatlanítással” tudta elérni, hogy tizenhetedik századi paraszt-hőseit olyan választékos irodalmi olaszsággal beszéltesse, amely részben ellenkezett saját realista törekvéseivel.

A romantika nemzeti-népi – vagy tömörebben: népnemzeti – poétikájának fő kultúrtörténeti, irodalomszociológiai érdeme az irodalom demokratizálása volt. Manzoni és Berchet a témaválasztásról és az írásművészetről értekezve a nemzetit és a népszerűt majdnem olyan határozottan kötötte össze, használta szinonimaként, mint Giuseppe Mazzini a nemzet és a nép fogalmát6, igaz, az „Apostol” politikai „gondolkodása és cselekvése” demokratikus-forradalmi implikációi nélkül, de így is szinte forradalmasította az olasz irodalmi gondolkodást. A „mérsékelt” Manzoni azzal, hogy epikus főműve főhőseinek egyszerű embereket, kétkezi dolgozókat tett meg, forradalmi tettet vitt véghez – méghozzá népit, demokratikusat, plebejus jellegűt –, megelőzve (és előlegezve is) az 1848-as nemzeti forradalmat, a „népek tavaszát”. Az „alázatosak” (umili) főszereplői lettek ha nem is a történelemnek, de a történelmi regénynek, a nagy (és a regény első szavában nagybetűvel írt) Történelmet („L’Historia…”7) és a nagyok történetét a kisemberek történetébe szőtte bele és az ő szemükkel láttatta az író, az  érzelmeiket, az ő gondolataikat, az ő világukat fejezte ki – de nem az ő nyelvükön. Úgyis mondhatjuk, hogy hűen tolmácsolta érzelmeiket, gondolataikat, szavaikat, de tolmácsolta, vagyis lefordította saját népnyelvükről a maga nemzeti nyelvére. Vajon miért? A manzoniánus irodalmi demokratizálás miért állt meg a nyelvnél?

És a manzoniánus „realizmus” miért nem terjedt ki a nyelvre? Tudjuk, hogy az olasz romantika legnagyobb írója az egyik „legrealistább” volt az európai romantikusok között. Első történelmi tragédiája, a Carmagnola grófja (Il Conte di Carmagnola, 1820) szereplőit „történelmiekre” és „kitaláltakra” osztotta fel, a másodikhoz, az Adelchihez (1822) kismonográfiányi történelmi tanulmányt mellékelt, történelmi regénye megírásához történészeket megszégyenítő tudományos kutatómunkát végzett, A történelmi regényről (Del romanzo storico…, 1845) szóló értekezésében a művészi igazságot és szépséget a történelmi-historiográfiai valósággal „kebeleztette be”.8 Ha ennyire fontos volt neki a tényszerű történelmi hitelesség és valószerűség, miért nem juttatta azt érvényre legalább a párbeszédek nyelvezetében? Miért rejtette stiláris megoldását a talált tizenhetedik századi kézirat „dagályos locsogása” nyelvi „átdolgozásának” szándékoltan átlátszó álorcája mögé?9

Azért, mert a nemzeti szempont fontosabb volt neki, mint a népiség szempontja, ahogyan a (nemzeti) nyelv egységének kategorikus imperatívuszát is előbbre valónak tartotta a (nyelvi) realizmus követelményénél. Az „Arno-völgyi firenzei” választásával, azzal, hogy a tizenkilencedik század legnagyobb hatású olasz irodalmi alkotását ezen a nyelven írta meg, Manzoni az olasz egység létrejöttének előestéjén ideális értelemben pontot tett a Dante óta eleven „nyelvi kérdés” vagy „nyelvi vita” (questione della lingua) végére. Ezzel akaratlanul ugyan és közvetetten, de „megpecsételte” a dialektális költészet sorsát is: a megszorítások és az idézőjel azért nélkülözhetetlenek, mert a nyelvjárások elsorvadása a nemzetállam hivatalos nyelvének az Egység kivívása után kezdetben főleg az iskola és a hadsereg, majd jóval később, a huszadik század második felében a média, kivált a televízió általi elterjesztése miatt következett be. Az említett kultúrpolitikai túlzások és negatívumok természetesen nem róhatók fel Manzoninak, míg a nemzet nyelvi egységesülésében érdemeit óriásinak kell elismernünk.

Hogy a manzoniánus megoldás történelmi horderejét érzékeljük, legalább dióhéjban utalnunk kell közvetlen történelmi előzményeire. Már a felvilágosodás klasszikusai (akikhez Manzonit nagyapja, Cesare Beccaria révén nemcsak metaforikus-szellemi értelemben fűzték rokoni szálak) felfedezték, hogy fényterjesztő tevékenységük útjában az egyik legnagyobb akadály az a nyelvi szakadék vagy fal, amely az értelmiségi elitet a köznéptől elválasztja. A milánói felvilágosodás legnagyobb költője, Giuseppe Parini is – Paolo Onofrio Branda barnabita rendi professzorral vitázva – védelmébe vette a milánói dialektust (Sul dialetto milanese, 1760).10 A nápolyi „illuminista”, Vincenzo Cuoco ki is mondta, hogy a reformer „patrióták” – akik közül a Nápolyi Köztársaság forradalmárai is kikerültek – „még nyelvükben is különböztek” a néptől.11 Ezt a különbséget akarta megszüntetni a szintén nápolyi forradalmár honleány, Eleonora Fonseca Pimentel, amikor azt javasolta, hogy a Parthenopei Köztársaság az „alsóbb nép” tájékoztatására és művelésére adjon ki nápolyi dialektusban írt „tájnyelvi újságot” (una gazzetta in lingua vernacola).12 Nemes szándékú elgondolás volt, de nem ez az út vezetett a jövőbe.

Az „új irodalom, amelyből lassan-lassan új nemzet születik”13 – Alfieri szavait idézve és az ő útmutatása alapján – nem szólalhatott meg egy provincia nyelvén, hanem csakis a nemzetén, a nemzeti irodalomén, Dante Alfieri által „isteninek” nevezett14, mert nemzetet teremteni képes nyelvén. A nyelvnek ezt a történelemformáló, új valóságot teremtő szerepét a romantikus hazafiak többre becsülték, mint azt, hogy a jelen társadalmi valóságát híven tükrözze. Noha éppen a Settecento „legrealistább” klasszikusai – a már említett Parini és a velencei dialektusban remekmívű komédiák sorát megalkotó Carlo Goldoni – voltak a tájnyelvi irodalom legelkötelezettebb hívei, Porta és Belli pedig a lírai realizmus legkiválóbb képviselői az Ottocento irodalmában, Parini olaszul írta minden nagy művét, Goldoni főként olasz vígjátékaival él és hódít mindmáig a színpadokon, Porta költeményeit ma már hazájában és városában, Milánóban is olasz tükörfordításban olvassák, akárcsak a latin vagy ógörög auctorok műveit15, Belli pedig a római lokálpatrióták kedvence maradt. Figyelemre méltó, hogy az egységes Olaszország realista, naturalista vagy realisztikus irodalma is (Verga, Capuana, De Roberto, De Marchi, Oriani, Fogazzaro) olasz irodalmi-nemzeti nyelven íródott, legfeljebb dialektális elemekkel ízesítve.

     

   

 

Jegyzetek  

1. Maria Pasolini Ponti: Sommario della storia d’Italia, Torino, 1928, 77–94. o.

Gioacchino Volpe: Momenti di storia italiana Firenze, 1925, 221–235. o.

Luigi Salvatorelli: Pensiero e azione del Risorgimento (1943), Torino, 1963, 13–37. o.

Michele Federico Sciacca: La filosofia nell’età del Risorgimento, Milano, 1948, 1–198. o.

Carmelo Bonanno: I problemi del Risorgimento, Padova, 1961, 3–13. o.

Francesco Traniello – Gianni Sofri: Breve storia del Risorgimento, Rocca San Casciano, é. n., 13–16. o.

Giovanni Spadolini: Gli uomini che fecero l’Italia, Milano, 1993, 1–77. o.

2. Giovanni Berchet: Lettera semiseria – Poesie, Milano, 1992, 57–136. o.

Alessandro Manzoni: Scritti di teoria letteraria, Milano, 1981, 155–191. o.

A romantika (szerk. Horváth Károly), Budapest, 1978, 269–287. o.

Madarász Imre: Manzoni, Budapest, 1991, 40–44. o.

Madarász Imre: Olasz váteszek. Alfieri, Manzoni, Mazzini, Budapest, 1996, 151–153. o.

3. Alessandro Manzoni: Liriche e tragedie, Milano, 1979, 57. o.

4. Lanfranco Caretti: Manzoni. Ideologia e stile, Torino, 1974, 54–58. o.

Antonia Mazza: Studi sulle redazioni de „I promesi sposi”, Milano, 1968, 13–120. o.

5. Vittorio Alfieri: Vita, Milano, 1977, 154., 162., 172. o.

6. Madarász Imre: Mazzini, az Apostol, Budapest, 1992, 64–87. o.

Madarász: Olasz váteszek, 219–226. o.

7. Alessandro Manzoni: I promesi sposi, Firenze, 1977, 3. o.

8. Madarász: Manzoni, 38–104. o.

Madarász: Olasz váteszek, 149–186. o.

9. Alessandro Manzoni: A jegyesek, Budapest, 1975, 7–9. o.

10. Giuseppe Parini: Poesie e prose, Torino, 1951, 452–464. o.

11. Vincenzo Cuoco: Saggio storico sulla rivoluzione napoletana, Torino, 1975, 161–162. o.

12. Eleonora Fonseca Pimentel, Napoli, 1998, 128. o.

13. Vittorio Alfieri: Del principe e delle lettere, Torino, 1972, 210. o.

14. Alfieri: Vita, 159. o.

15. Carlo Porta: Le poesie I–II., Milano, 1965.

Marcello Teodonio: Il calendario del Belli, Roma, 1995.