Kalligram / Archívum / 2006 / XV. évf. 2006. szeptember–október / Vittorio Alfieri életműve

Vittorio Alfieri életműve

Madarász Imre: Vittorio Alfieri életműve felvilágosodás és Risorgimento, klasszicizmus és romantika között. Budapest, 2004

     

Mi tagadás, a 18. századi klasszika nem tartozik az irodalomtörténészek kedvenc vadászterületei közé, innen az utókor felől nézvést nem tűnik kifejezetten érdekes, izgalmas időszaknak. Talán azért, mert a régiség, az alteritás tradíciójának utolsó periódusa az a pont, ahol a régi és az új közötti különbségek, kontrasztok a legszembetűnőbben mutatkoznak meg: a romantika és a realizmus ellentéteként meghatározott klasszicizmus az elvetendő, meghaladandó „nem”-ek időszaka. A 19. században hegemóniára törő s hegemóniát szerző új stíl vagy inkább új paradigma éppen a közvetlen megelőzővel szemben fogalmazta meg, definiálta magát. A paradigmaváltás legfontosabb jele és eleme, hogy az imitáció episztemologikus alapelvét felváltotta az újdonság kultusza. A fordulat óta ízlésünk, műveltségünk a még nem látottat, hallottat, a még ismeretlent, a váratlant keresi, ez irányítja értékelésünket, ítéletünket. „Ez egy remek sztori, még sehol nem hallottam.” „Ez már unalmas, lejárt lemez, ezerszer hallottam.”

Természetes tehát a mai olvasó idegenkedése a régiség szövegeitől, még ha meg is van benne a tisztelet s főként a hajlandóság kulturális gyökereinek megismerésére, nemigen tud mit kezdeni a letűnt kor szövegeivel – nem beszélnek egy nyelvet. És most természetesen nem a nyelvben azóta megesett változások okozta problémákra gondolok, annyira azért nem sok idő két-háromszáz év, sokkal inkább arra, hogy más világról, világhoz beszél az akkori és a mai irodalom, sőt a nyelv. Ha valaki mégis arra adja a fejét, hogy kísérletet tegyen a már nem létező, nem megtapasztalható, csak forrásokból rekonstruálható hajdani Európa felfedezésére, majdnem akkora feladatot vállal, mint a korabeli utazók, akik szorgalmasan rajzolták tele ugyan a glóbusz fehér foltjait, írták le a partvonalakat, a folyók kanyargását és az egzotikus népek különös szokásait, mégis vajmi keveset ismerhettek meg a meghódított területekből, idegenek, kívülállók lévén. Ha mégis sikerre akar vergődni (legjobb esetben egy keskeny pallót verni a világokat elválasztó szakadék fölé), két dolgot tehet: vagy úgy szünteti meg az idegenséget, hogy maga igyekszik beleolvadni a megismerni kívánt világba, átvenni mentalitását, normáit, szabályait, vagy a saját és az idegen közötti közös pontokat próbálja meg feltárni, a mást saját maga szférájába igyekszik vonni.

Madarász Imre, a Debreceni Egyetem Olasz Tanszékének, illetve az itt működő Olasz Felvilágosodás és Romantika Kutatóközpontnak vezetője termékeny munkássága során e második módszert működteti: rendre azzal érvel a régiség kutatása mellett, hogy igyekszik ma is érvényes tanulságokat, megállapításokat szerezni az olvasott művekből. Ma talán nem igazán divatos az efféle aktualizáló olvasásmód, hiszen folyvást a különbségek, az áthághatatlan akadályok, a viszonylagosság által kijelölt útvonalakon mozgunk a régi könyvek, kulturális produktumok között. Madarász viszont éppen az olvasás egy tradicionálisabb, ha úgy tetszik, elementárisabb élményét igyekszik jogaiba visszahelyezni: számára a befogadás és a tudományos vizsgálódás, elemzés tétje személyes is. E tekintetben befogadó-központú közelítés az övé: minden során, mondatán átsüt, hogy a kritikus, történész megélt élményeit, a benne megszületett reflexiókat, gondolatokat olvashatjuk, azt rekonstruálhatjuk, milyen tapasztalatokat szűrt le olvasmányélményeiből a saját világra vonatkozóan. El lehet ezt intézni egy kézmozdulattal, le lehet seperni, mint ma nem ’trendi’ eljárást, de vajon az irónia mögé bújó, folyton komolytalankodó ítészek, akik a viszonylagosságot törvényerőre emelik s a személyes igazságokat védelmezik az egyedül érvényesnek kikiáltott igék helyett, vajon nem saját bizonytalanságukat igyekeznek ezzel takarni? Vajon felróható-e az valakinek (a személyes igazságok toleranciáját hirdetve), hogy veszi magának a bátorságot és megpróbál ítéletet mondani, érvényesnek, hitelesnek gondolt állításokat tenni (a szellemi egyeduralomra törekvés igénye, a tévedhetetlenség hübrisze nélkül)?

Egy hajdani kedves történészprofesszorom mondta annak idején, első egyetemi óráim egyikén, hogy akkor van értelme itt időt tölteni, tanulni, kutatni, ha az elsajátított anyag öt év alatt/után összeáll, ha szakdolgozatával együtt megírja a maga történelemkönyvét is. Talán nem tűnik igazán sikkesnek az ötlet, kicsit régimódi, vaskalapos. Bár nem is vagyunk olyan messze napjaink korszellemétől, amennyiben szubjektív históriáskönyvünk szerkesztésekor tudatában vagyunk annak, hogy itt egy lehetséges elbeszélése születik a múltnak, aztán reménykedünk és azon vagyunk, hogy narratívánk beszédbe elegyedhessen másokéval. Madarász fellépése, habitusa bizonyára azért provokál sok kritikát, azért szerez magának ellenségeket, mert túlzottan magabiztosan képes kimondani véleményét dolgokról. Ez tűnhet intellektuális türanniszra törésnek, másokra oda nem figyelésnek, másokat meg nem hallgatásnak, de érthetjük vitaindítónak is. Hiszen hogyan beszélgessünk, vitázzunk úgy, ha a felek nem határozzák meg saját pozíciójukat? Az nem vita, hanem locsi-fecsi.

Természetesen ki-ki cincálhatja, vesézheti, támadhatja a kutató legújabb kötetének, a Vittorio Alfieri életművét bemutató monográfiának sorait, fejezeteit, nem hiszem, hogy ezt ne várná el a szerző az olvasótól. Épp ez a tét: vitára bocsátja saját téziseit, hogy mindenki hozzátehesse a sajátját. Kutatói, szerzői habitusának legszimpatikusabb vonása éppen a saját olvasatok, ideák, saját reflexiók nyílt vállalása, de mindez az egyedül érvényes ige hirdetésének igénye nélkül.

 

A kötet műfaja is tekinthető provokációnak: ki veszi a bátorságot, hogy monográfiát írjon, hogy egy szerző teljes életművének megmutatására, mérlegre tételére vállalkozzon? (Lehet, hogy nem bátorság, inkább munkakedv, szorgalom kérdése?) Madarász vállalja, hogy egy művész teljes portréját készíti el, természetesen saját felfogásban, saját látószögből bemutatva. A biográfia és az életmű egészének átfogására, felvázolására tett kísérlet persze ki is jelöli a kontúrokat, határokat is: a figyelem elsősorban az ezen belüli viszonyokra koncentrál: vizsgálja az életmű darabjainak, a felbukkanó típusoknak egymáshoz való viszonyát, egymásból igyekszik megérteni őket (Alfieri naplója az életrajzi elemeket, a szerző életének történéseit is e körbe vonja), ezzel viszont együtt jár az is, hogy kevesebb figyelem irányul a kontextussal való kapcsolatra, az abba ágyazottságra. Bár Madarász szemmel láthatóan az ideális olvasót olyannak képzeli szövege mellé, aki e kapcsolatrendszerrel, hálóval tisztában van, ismeri a korszakot, a kortársakat, ezért megelégszik utalásokkal. (Sejthető ebből: a kötet, a szerző oldott, követhető, élvezhető stílusa ellenére, mellett, inkább tarthat igényt a szakma, mint a széles közösség figyelmére. Igaz, kicsoda olvas ma ilyesmit a pár fanatikuson kívül?) Ugyanakkor e látásmód az Alfieri-életmű értelmezését is adja: olyan teljesítménynek mutatkozik e kötetben, mely szinte magányos bércként magasodik társai fölé. Ez összefügg azon megközelítéssel, mely a 18. századi olasz irodalmat nem tekinti különösebben izgalmas, meghatározó produktumokat előállító periódusnak, viszont a jelen kötetben górcső alá vont korpusz egyedülállóan jelentős teljesítménynek ítéltetik meg.

Annak ellenére, hogy Vittorio Alfieri nem tartozik az olasz kultúra emblematikus alakjai közé. A szakma s a néhány olasz szakos egyetemista kivételével nemigen van, aki ismerné nevét Magyarországon. Pedig hazájában (a körülményekhez képest, melyek a fentebb említett okok miatt nem igazán kedveznek népszerűségének, sőt inkább az ellen dolgoznak) ma is az olasz tragédiaírás s egyúttal a régi olasz dráma egyik legkiemelkedőbb szerzőjeként tartják folyamatosan színpadon. Hajdan mifelénk is ismert, játszott szerző volt, de a polgári színház divatja, hatalomátvétele szinte nyom nélkül elsöpörte a klasszikus drámát, s vele Alfierit is. Az a kevés (a görögök, a francia klasszikus színház, esetleg a német klasszika), ami színpadon maradt, csak az irodalomtörténeti könyvekben, tankönyvekben kanonizálódott pozíciójának (őskövület) köszönheti jelenlétét. Valószínű ezért állítják színpadra hazájában is, semmint frissessége, aktualitása, újdonsága okán. Madarász, személyiségének hitelével támogatva, amellett próbál érvelni, hogy igenis van miért leporolnunk, a homályból előráncigálnunk a polcokra, díszkötésbe való klasszikust: tud érvényes megállapításokat tenni ma is, a szövegeiben felvetett problémák, kérdések, kétségek aktuálisak lehetnek a 21. század embere számára is, tud mit tanulni tőle.

Madarász – teljes joggal – a bemutatott életmű központi kérdésének a zsarnok, a zsarnokság kérdését tekinti. Alfieri, az észak-olasz származású (a boráról, pezsgőjéről ismert piemonti Asti szülötte) arisztokrata élete során és műveiben is többször, újra meg újra nekimegy e problémának. Mind személyes történetében, mind az általa papírra vetett szövegekben elsődleges célja (úgy tűnik), hogy megpróbálja megoldani a szabadságát mindennél többre becsülő független értelmiségi és a hatalom konfliktusát. A téma felvetésével, tárgyalásával az olasz irodalmi, kulturális diskurzus egy fontos szálát veszi fel s gombolyítja tovább, mely Dante, Petrarca óta, de Alfieri után is kiemelt fontosságú maradt minden időben, minden történelmi szituációban. Legyen szó naplóbejegyzésről, értekező dialógusról, tragédiáról, többnyire e kérdés körül forognak az író gondolatai. (Az életmű precíz kutatója természetesen megmutatja a felbukkanó egyéb témákat is, melyek közül a szerelem, a férfi–nő kapcsolat fontos szereplő még, már csak azért is, mert az életrajzi események, illetve a témáról szóló szövegek tovább erősítik a rajzolt portré fő vonalait: szabadságszeretetét, individualizmusát, a tekintélyelvűség, az értelmetlen, csontos társadalmi normák elvetését.)

Madarász a klasszicizmus és a Risorgimento (az olasz reformkor) között határozza meg Alfieri történeti helyét: és sikeresen érvel az álláspont mellett, hiszen a vizsgált művész valóban egyrészt a klasszikával megnevezhető alteritásbeli tradíció egyik utolsó képviselője (bár talán az itáliai irodalomban – a nyelvi meghatározottság, az irodalmi nyelv jellege okán – a régi és modern közötti váltás nem olyan radikális, mint más irodalmakban, talán a futurizmus mozgalmát kivéve), másrészt viszont az egyik első szerző az olasz irodalomban a humanisták után, aki a közösség problémáinak megtárgyalására, politizálásra használja a literatura terét. Ráadásul úgy műveli a politikus irodalmat, hogy azt egyszersmind saját individuumának kiteljesítéseként, kiteljesedéseként is megéli, a közösséget érintő problémákról mindig a személyes véleményét, álláspontját fogalmazza meg. Nem a realizmushoz hasonló eljárással igyekszik szenvtelen képet adni, nem orvosi, természettudományosra hasonlító analízist készít, hanem a saját véleményt veti papírra – mindvégig szigorúan a klasszika szabályrendszeréhez tartva magát. A szubjektum individualizmusa, egoizmusa még nem veti szét a közösség által kidolgozott, érvényesnek gondolt és használt formákat, ő még nem a modern magányos ember, de már modern individualista. Ennek remek bizonyítékai önelemző írásai (ilyen témájú megjegyzései), melyek irodalmilag az ágostoni-petrarcai-rousseau-i modern önkép, önvizsgálat tradíciójának folytatói. Nem véletlen, hogy éppen az önreflexió tevékenységében szokás megragadni, megadni az európai ember egyik legfontosabb jellemvonását.

A monográfia minden megállapításából kitűnik, hogy a kutatót nem is annyira a művek megítélhető esztétikai, poétikai kvalitásai, sokkal inkább szerzőjük emberi habitusa, attitűdje készteti csodálatra, indítja gondolkodásra, reflexiók megfogalmazására. Így, ezáltal válik ma is érvényesnek, működőképesnek tekintett modellé, olyan mesterré, akitől ma is sok hasznos tapasztalatra, meglátásra tehetünk szert, akitől kétszáz év távolából is lehet, van mit tanulni.