Weöres Csepel*

A Weöres Csepel 2006-ban jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában

Hogy tapostam össze egy hangyát?

Mivel kitört a jó idő, megkezdődtek a tornaórával kapcsolatos nehézségek. A tornaóra mindig rémálom, de amikor tavasz lesz, és a tornateremből ki kell menni a sportpályára vagy a stadionba, az még sokkal de sokkal rosszabb, mint egyébként, mivel az azt jelenti, hogy megint futni kell, és ráadásul egy csomó ember fog nézni minket.

Már mackónadrágba öltözni is kész tragédia. Az ember hasa rögtön láthatóvá válik minden oldalról, és nem lehet rajta segíteni. A fürdőruhával ugyanez a helyzet, de az nem olyan vészes, mert gyorsan és jól úszom. De ez majdnem mindegy, mert az iskolával soha nem megyünk uszodába.

Semmi máshoz nem értek, habár folyton járok valahova tornázni, és igazából élvezem is. De az iskolai tornaórát azt nem. Minden tesióra kész rettegés, mert az iskolai tornaórákat nem a torna miatt találták ki, hanem a dagi és ügyetlen gyerekek gyötrésére. Én meg mindkét kategóriában díjnyertes vagyok.

Tegnap elég rosszul állt a szénám, mert sportnapot tartottunk. Csak tíz óráig volt tanítás, és utána az egész iskola kivonult a többi ničini iskolával egyetemben a városi stadionba, hogy Vladimir Iljics Lenin születésnapját futó és ugrószámokkal ünnepeljük. De előtte még volt egy csomó beszéd és szavalat. A mi osztályunkból Válová adott elő, igaz, hogy dadog, amikor emberek előtt kell beszélnie, de az apukája katonatiszt, és a sportversenyt a tisztikar szervezte nekünk. Nagyon irigyeltem, amiért nem kellett futnia. Csak el kellett mondania azt a verset és aztán segíteni a virágok meg az érmek kiosztásában. Csakhogy ő egyáltalán nem volt boldog ettől. Félt, hogy belesül a versbe, meg hogy megint rájön a dadogás, de a legjobban az apukájától, a Vála bácsitól meg a Verecká tanító nénitől félt, akik erre a szereplésre kötelezték. Fel s alá járkált a pódium körül, ahol a beszédeket tartották, és ahol szavalnia kellett volna, és akárhányszor elért egy bizonyos helyhez, ahol sűrű bokrok nőttek, eltűnt a bozótban, egy pillanat múlva megint kibújt és mászkált tovább.

Én egy kicsit távolabb ültem a füvön, néztem a Válovát és nagyon megsajnáltam. Magamat is sajnáltam persze, mivel tudtam, mi vár rám, és bosszantott, hogy nem lehet esetleg megcserélni a dolgokat, akkor se, ha ez mind a kettőnknek jó lenne. Engem egy kis szavalás nem tudna így kizökkenteni.

Dühömben meg szomorúságomban széttapostam a hangyákat, amik a lábam körül szaladgáltak, amik meg rám másztak, azokat összenyomtam. Egyszer csak valaki megszólalt mögöttem:

– De hát, mit csinálsz?

Megfordultam, és egy katona állt a hátam mögött, a kezében tarkabarka rajtzászlót tartott és nagyon ráncolta a homlokát.

– Te, te ott, téged kérdeztelek, kislány, csak ne bámulj így rám. Mit ártottak neked ezek a hangyák?

– Semmit – feleltem és én is összevontam a szemöldököm, hogy lássa, nem félek tőle.

– Akkor meg miért csinálod? Miért bántod őket?

– Nem tudom – mondtam és nagy zavaromban a talajba rugdostam, olyan erősen, hogy megfájdult a nagylábujjam.

– A hangyák ugyanúgy élni szeretnének ebben a világban, mint ahogy te is. És ha bántod őket, az fáj nekik. Még ha nem is tudnak beszélni.

– Meg tetszik mondani a tanító néninek? – kérdeztem. A katona csak intett egyet, hogy nem, dehogy, aztán leült mellém a földre.

– Mi történt?

– Semmi. Csak dühös vagyok, mivel versenyeznem kell, pedig nem is akarok. Mindenki rajtam fog nevetni.

– Hát ennyit ki lehet bírni. – mondta a katona. – Ez nem nagy ügy.

– Persze, a bácsinak semmiség, a bácsi felnőtt, úgyhogy azt csinál, amit akar, amit nem akar, azt meg nem kell.

– Á, dehogy, dehogy! Azt csak hiszed.

– Hát például mi mindent kell tennie, amihez egyáltalán nincs kedve?

– Te, figyelj, engem Honzának hívnak, nyugodtam tegezz. Például be kellett vonulnom a seregbe. Pedig ezt egyáltalán nem akartam. De szerencsére már csak két hét, és vége.

Még meg akartam kérdezni valamit a hangyákról, de aztán észrevettem, hogy Válová már felmászott a pódiumra.

– Hé, te – mondtam Honzának. – Neki is elég rossz ám.

És hát tényleg elég rossz volt. Válová először tiszta fehér volt, majd elvörösödött és szavalni kezdett. Úgy dadogott, mint még soha, egyáltalán nem is lehetett érteni, mit mond. A hat versszakból csak kettőt mondott el, de olyan sokáig tartott, mintha tizenkettő lett volna.

Aztán valahogy vége lett, nem tudom, hogy, mert már jóval előtte becsuktam a szemem, és hogy kicsit jobb kedvre derítsem magam, Válová helyett Kozojedi Dalibor lovag kivégzését képzeltem a színpadra. Egész élethűre sikeredett. A katonák csak doboltak, doboltak, és egy koszos bakó kényszerítette Dalibort, hogy a fejét a tönkre helyezze.

– Szegényke. – mondta Honza.

Kinyitottam a szemem.

– Én is nagyon sajnálom szegény lovagot. – mondtam, de láttam, hogy Honza nem érti, miről beszélek. – Na, szia, nekem már mennem kell tornázni. – mondtam. Inkább nem akartam elmagyarázni neki, milyen gondolatok forogtak a fejemben, ha már a hangyáktól úgy ki volt bukva.

Kicsivel később megkezdődött az ötvenméteres versenyfutás. Ötösével ment. Először a lányok futottak. A fiúk a pálya szélén álltak és kiabáltak. Amikor én következtem, azt kiáltozták, hogy:

– Haj-rá, Moby-dick! – Arra gondoltam, hogy ha utolsó előttinek érnék be, akkor talán Dalibor kegyelmet kaphat. De jobb lett volna, ha nem gondolok semmire, ugyanis ahogy elindultunk, elestem. Megütöttem a térdem, lehorzsoltam a kezem, lábam, arcom. Valószínűleg elég rosszul nézett ki, mert odaszaladtak hozzám a tanító nénik és leültettek a fűre. Pont a mellé a bokor mellé, ami mögé Válová járt. Ültem a földön, néztem, hogy hány sebből vérzem, és hogy mennyi kis kavics került a térdemen lévő nagy sebbe. Igazából egész elégedett voltam, mert így nem kellett versenyeznem. Körülöttem legyek röpködtek, zümmögtek.

Azt hittem, hogy az én véremtől vadultak meg, de aztán amikor körülnéztem, láttam, hogy a mögöttem lévő bokor tele van hányva. Teljesen beleszédültem, és talán el is ájultam, mert arra tértem magamhoz, hogy Verecká tanító néni furcsán felülről néz rám a messzeségből, és kiabál: – Součková, mi van veled? Kelj fel! Így ni. Szedd össze magad! – Aztán azt mondta a másik tanító néninek: – Lányok, ez a Helenka elterült itt nekem. Mit tegyünk?

De ezt már tisztán hallottam és felültem.

– Na, éljen! – mondta Verecká tanító néni. – Ide figyelj, Součková, most szépen hazamész, de útközben megállsz az orvosnál, érted? Válová elkísér, nehogy megint rosszul legyél.

Az jutott eszembe, hogy az sokkal rosszabb lesz, ha megint Válová lesz rosszul, de mindegy, az volt a lényeg, hogy eljöhettünk.

Lassan sétáltunk a téren keresztül a kórház felé. Ez egy kicsit kedvemet szegte.

– Nekem már nem is fáj, mi lenne, ha mégse mennénk orvoshoz? – kérdeztem Válovát.

– Azt nem szabad, hiszen az elvtársnő azt mondta, hogy el kell mennünk, úgyhogy muszáj.

Válová rám se nézett. A cipőjét bámulta, és úgy festett, mint aki minden pillanatban sírva fakad. Láttam, hogy semmi értelme.

A rendelőben a doktor bácsi fertőtlenítette a sebet a lábamon, bekötötte és még tetanusz injekciót is adott. Semmi az egész. Én attól féltem, hogy majd ki akarja mosni sebbenzinnel, mint ahogy Kačenka szokta, mert azután csak minden még jobban fáj.

Amikor kijöttem a rendelőből, Válová a váróteremben ült és a cipője talpát nézegette. Ahogy meglátott, felpattant és jött velem. Zdena azt mondta, hogy a Válová apukája gyakran veri a Válovát, ő tudja, mert szomszédok.

– Én most a színházba megyek, velem akarsz jönni?

Nemet intett.

– Haza mész? Vagy merre?

– Anyuhoz – mondta Válová.

A Válová anyukája a kisegítő iskolában tanítja a hülyegyerekeket, és ezért nagyon szigorú.

– Hé, menjünk be a templomba! – mondtam neki, mert épp mellette mentünk el.

– És mi van ott? – kérdezte Válová.

– Hogyhogy mi? Hát szobrok, képek, a Jóisten, színes ablakok meg minden… Miért, te még soha nem láttad?

Megint a cipőjét bámulta.

– Akkor gyere, aztán nézd meg, tényleg szép bent.

– Nem mehetek. Apukám sem mehet be, mert katona, én meg azért nem, mert megtiltotta.

– Ne legyél már ilyen gyáva! – mondtam.

De Válová vörösödni kezdett, nekem meg eszembe villant, hogy milyen volt az a telehányt bokor.

– Hát, akkor megyek egyedül. Ha akarsz, várj meg itt.

Csak egy kicsit beleszagoltam a templomillatba és imádkoztam egy rövidet, hogy – Énistenem, jóistenem, összetapostam egy hangyádat, te meg ezért lehorzsoltad a térdemet. Úgyhogy kvittek vagyunk, kérlek, engesztelődj ki.

Kint a templom lépcsőjén három cigány fiú meg egy lány ugrándozott, indiánost játszottak. A legnagyobbnak kés volta kezében, és a többieknek szétvagdosta lent a trikóját, hogy olyan rojtos legyen, mint az igazi indiánoké. Válová eltűnt.

– Én vagyok Ribána! – kiabálta a lány és a füle mögött két hosszú copfot tartott a kezében. De nem a sajátját, ezek szőkék voltak, és katicabogaras gumi fogta össze a copfot az alján. Gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam, odébbálltam, habár a lábam már eléggé fájt. Folyton arra kellett gondolnom, hogy vajon miért haragszik az Isten ennyire erre a szegény Válovára.

Ahogy a színház felé közeledtem, egy kicsit elkószáltam, mert eszembe jutott, hogy ha Kačenka így meglát, akkor vagy megijed, vagy leszid, vagy mindkettő. Az orvos ugyan lemosta a térdemet, de egyébként tele voltam vérfoltokkal meg piszokkal. Inkább le akartam még ülni a színház előtti padra, és egy kicsit, ahogy a zákopyi nagymama mondja, eltűnődni.

A padon már ült valaki. Berenčičová volt az, nem tudtam, hogy mi a keresztneve, mert még új a színháznál. Leültem mellé és köszöntem, de valami kicsi noteszba írt éppen, úgyhogy észre se vett. Én sem akartam tudomást venni róla, de le akartam törölni egy vércsíkot az arcomról, és nem volt nálam zsebkendő, úgyhogy megszólítottam. – Berenčičová néni, kérem szépen, tudna adni egy zsebkendőt? Nem fogom belefújni az orromat, csak ezt a vért akarom letörölni. – Berenčičová abbahagyta az írást és rám nézett.

– Egyébként kikapok – mondtam.

– Te ismersz engem? – kérdezte.

– Nem, de tudom, hogy maga a Berenčičová, az új színésznőnk. Én is a színházból vagyok, Helena Součkovának hívnak Kačenka után, az apukámat pedig Brďochnak.

– Aha – mondta Berenčičová –, azok elég jó színészek.

– Szerintem is – mondtam.

– Figyelj csak, én még nem mentem férjhez, úgyhogy nem vagyok néni. Hívj nyugodtan Jolanának, és tegeződjünk, jó?

Hozzám beszélt ugyan, de megint írni kezdett.

– Jolana, mit írsz?

– Végrendeletet – mondta Berenčičová, elrakta a füzetet és rágyújtott.

– Az mi?

– Az egy olyan papír, ahová ráírod, hogy ki mit kap, ha meghalsz. Például, hogy ki kapja meg a játékaidat meg ilyenek.

– Hát biztos Pepíček vagy Soňa Kučerová, ő az unokatestvérem, de nem nagyon szeretem, mert elég buta.

– Na látod, én is pont ezért írom ezt a papírt. Hogy ne olyanok kapják a dolgaimat, akiket nem szeretek.

– És te meg fogsz halni?

– Te is meg fogsz. Mindenki meghal. Nem tudhatod, hogy melyik órában vagy percben.

Azt akartam erre mondani, hogy de én még kicsi vagyok, de aztán eszembe jutott, hogy néha meg olyan nagynak tűnök. Úgyhogy inkább nem mondtam semmit. De ő úgyis kitalálta, hogy mit akartam mondani, mert így szólt:

– Nem kell ahhoz öregnek lenni, hogy az ember meghaljon, elég, ha elüt egy autó, vagy valaki megöl. Ez is megtörténhet.

– Hát igen, vagy lehet szívbetegségem is – jutott eszembe Olinka Hlubinová.

– A szív az nem komoly – mondta Berenčičová –, nekem elhiheted.

Berenčičová alacsony termetű, egész testén szeplős, vörös hajú lány volt.

– Nehézségeid vannak? – kérdeztem, de aztán megijedtem, hogy haragudni fog.

– Nehézségek? – nevette el magát Berenčičová. – Mit nehézségek? Szarban vagyok egyfolytában, egyik csapás a másik után. Gyerekkorom óta így megy. – Berenčičová felállt.

– Na szia, most már mennem kell, vár rám egy öreg szivar.

– Egy mi? – kérdeztem.

– Egy pali – mondta Berenčičová és elment.

Anyu öltözőjénél ott állt Yveta Panýrková, az is egy új színésznő a színházban, és Andrea Kroupkovával barátkozik. A falhoz támaszkodott, és amikor köszöntem neki, megijedt. Ki akartam nyitni az ajtót, de nem ment. Aztán rendesen megrángattam a kilincset. Andrea Kroupková nyitotta ki nekem, biztosan szorosan az ajtóban állt.

– Szia – mondtam.

– Hát jó, ahogy gondolod – mondta Andrea Kačenkának –, ahogy gondolod. Én figyelmeztettelek.

– Harminchat éves vagyok – kiabálta Kačenka –, és semmiféle Kommunista Ifjúsági Szövetségbe belépni nem fogok. És ha mindenáron hallani akarod a véleményemet, szerintem ez az egész egy nagy disznóság. Elég ez neked?

– Elég. Szia, Helenka. – És Andrea elment.

Minden jól végződött, mert Kačenka nem vette észre, hogy nézek ki.

Hogy ástuk ki a partizánt?

Pepa és Kačenka megengedték, hogy kisdobos legyek! Először bezárkóztak a konyhába és kiabáltak egymással valamit arról, hogy minek van és minek nincs értelme, aztán beengedtek, kimentek és csapkodták az ajtókat maguk után. Aztán végül visszajöttek és azt mondták, hogy ha akarok, járhatok közéjük. Úgy tűnt nekem, hogy Kačenkának könnyes a szeme, biztos sírt előtte, és elég csúnyán beszélt.

Ezt az utóbbi időben elég gyakran csinálja, sír és káromkodik. De szerintem az őrs egyáltalán nem szar, és szerintem nagyon klassz lesz. A mi őrsünket úgy hívják, hogy Vidám Lemingek, az őrsvezetőnk egy Anděla nevű nagylány, már gimnáziumba jár.

Voltam is már velük kirándulni, és nagyon büszke vagyok, mert megengedték, hogy írjak róla az őrsnaplóba, és még rajzolhattam is bele. Az volt a címe, hogy a „Partizánok nyomában”, de csak mi neveztük el így, mert igazából a partizánok nagyon ügyeltek arra, hogy semmiféle nyomot ne hagyjanak maguk után. Azért ez a beszámoló címe, mert ez volt a akciónk neve is. Akciónak a kirándulást meg ilyesmiket neveznek, amiket az őrssel csinálunk. A kirándulás akció május 9-én volt, amikor a Szovjetúnió, a partizánok és a kommunista elvtársak felszabadították hazánkat a német elnyomás alól, mert akkor még rendesek voltak a ruszkik. Szerintem Weöres Csepel is segített nekik, ez biztos, máskülönben nem szavalnánk róla egyfolytában azt a verset.

Ničinhez közel van egy Toužim nevű falu, és mellette egy Palice nevű hegy, ahol az utolsó tűzharcok folytak a második világháborúban. Ezért a Palice tetején hatalmas emlékmű áll, és szinte minden ničini akciót ott tartanak. Na, és épp oda mentünk kirándulni.

Erdőkön és mezőkön keresztül mentünk, amelyekben annak idején partizánok és fasiszták üldözték egymást. A partizánok fedezékekben laktak, ezek földbe ásott lyukak, amiket a Szovjetúnióban találtak fel. Amikor a németek lelőttek egy partizánt, azt a többi partizán az erdőben földelte el. De nem csináltak neki semmiféle sírt, épp ellenkezőleg, a ráhordott földet ledöngölték, még ugráltak is rajta, hogy ne lehessen látni, hogy friss földhányás, aztán beszórták mohával, tobozokkal meg makkokkal, hogy a németek nehogy megtalálják. Bár nem nagyon értem, hogy miért, ha már úgyis halott volt. De így volt, mert útközben Vladimír mindent részletesen elmesélt.

Vladimír nem tartozik az őrsünkbe, őt Anděla hozta magával a kirándulásra, és azt mondta, hogy Vladimír partizánspecialista. Tisztára úgy nézett ki, mint a Jézuska, amikor már öregebb volt, pont úgy ráncolta a homlokát. De nem úgy festett, mint aki mesélni akar nekünk a partizánokról. Amikor Lenka Krátká, a Krátká tanító néni lánya megkérdezte: – Vladimír pajtás, téged Lenin után neveztek el Vladimírnak? – azt mondta: – Hát lehet. A szüleim nem nagyon akartak engem, kislány pajtás. – És még jobban összeráncolta a homlokát.

Csakhogy Anděla behúzta egy fa mögé és valamit magyarázott neki, közben meg iszonyúan hadonászott a kezével. Amikor visszajöttek, Vladimír teljesen más arcot vágott, és amikor leültünk, hogy a tábortűznél szalonnát süssünk, sört vett elő a szimatszatyrából és végre mesélni kezdett a partizánokról.

Nagyon érdekes és kalandos történetek voltak, csak az nem fért a fejembe, hogy voltak képesek a háború egész ideje alatt a Ničin körüli erdőkben rejtőzködni a németek elől, és innen harcolni ellenük, mikor ezek az erdők olyan ritkák, hogy szinte átlátni rajtuk, és olyan kicsik, hogy az ember egy pillanat alatt az erdő másik szélén találja magát. De Vladimír elmagyarázta nekem, hogy egyrészt egy csomó ilyen földbe ásott fedezékkel rendelkeztek, és hogy a ničini partizánok különös egy nép volt. Hogy mindannyian kis növésű, nyurga emberek voltak, és iszonyú gyorsan cikáztak a fák közt, és fára mászni is fürgén tudtak. De mivel tényleg elég rosszak voltak a körülmények, sokan elestek. Azért van Ničin körül annyi elföldelt partizán.

Néztük, ahogy kialudt a tűz, és mindenki hallgatott. Szerintem egy kicsit mindenki félt. Én legalábbis biztosan. Vladimír kiitta a sörét, felállt és a fák közé mutatott.

– Hát figyeljetek, látjátok ott azt a nagy halom tobozt? Nem gyanús nektek egy kicsit? Nekem igen. És az a mohás rész, az a téglalap alakú, az is elég furcsa, nem? Hallgassatok csak ide, szerintem már nektek is leesett a húsz fillér, hogy mi rejtőzhet ott? Van számotokra egy javaslatom. Kettő, négy, hatan vagytok itt, úgyhogy két csoportra válunk, három-három, így ni, fogjátok a bicskátokat meg erősebb botokat, és kutassátok át ezt a két helyet. Ha partizántudósi érzékem nem csal, akkor… Na, de nem akarlak megijeszteni benneteket. Látjátok ezt a kést? – Vladimír valahonnan egy irtózatosan hosszú vadászkést húzott elő. – Ezt emlékbe hoztam el egy partizán sírjából, akit tavaly nem messze innen kiástunk. Minden újságban benne volt. Na, akkor kezdjetek hozzá, már ha nincs tele a nadrágotok.

– Nem félünk – suttogta Secký, akit változóval fenyegetnek magaviseletből.

De egyébként mindenki hallgatott.

– Kitűnő! – mondta Vladimír. Aztán átölelte Anděla vállát.

Addig mi Andělával beljebb megyünk az erdőbe és újabbakat keresünk. Körülbelül egy fél óra múlva visszajövünk és hírt adunk nektek, mit találtunk. Ha valami baj lenne, csak kiabáljatok.

Anděla nem tűnt nagyon boldognak az ötlettől és próbálta lebeszélni Vladimírt, de Vladimír kézen ragadta és maga után húzta, közben hátraszólt:

– Látjátok, gyerekek? Az őrsvezető pajtásnő is fél. De félni nem szégyen, csak az a lényeg, hogy le tudjuk győzni magunkban.

Anděla még párszor hátranézett, de aztán eltűntek a fák közt. Azért annyira mégsem volt ritka az az erdő.

Ott maradtunk magunkra, három fiú és három lány. A fiúk persze azt mondták, hogy ők együtt akarnak csapatot alkotni, mi meg csináljunk lánycsapatot. A tobozos helyet választották.

Nekikezdtünk ásni. Arra gondoltam, hogy Pepának ma van a születésnapja, és hogy este ünneplés lesz. Azon is izgultam, hogy még tudok-e neki ajándékot venni, hogy nem zár-e be már minden bolt, mire visszaérünk Ničinbe? Az illatszerboltba akartam menni. Közben egyre furcsábban éreztem magam, a csuklómban meg a fejembe valami rángott. De aztán arra gondoltam, hogy este lesz torta, és hogy kivételesen talán még reggelire is ehetek. És ettől egy kicsit rendbe jöttem.

– Jézusmárja… egy láb!

Ezt Secký kiáltotta. A halas késem kiesett a kezemből, Zdena sikoltott, Krátká meg összerogyott, mintha valaki hátulról a térde alatt meglökte volna. Secký röhögött és örömében ugrált.

– Ez hülye! – kiabálták a fiúk, de ők is nagyon örültek.

Krátká bedühödött, egy kicsit odébb leült a mohára, elővett egy Tatranky nápolyit és azt mondta, hogy a továbbiakban nem érdekli a dolog.

– Megmondalak – nyávogta. – Megmondalak az anyukámnak. Az a fiú is elég furcsa, és ha itt egyáltalán vannak valami partizánok, akkor azt találja meg a munkásőrség.

Úgyhogy a mi csapatunkban már csak ketten maradtunk Zdenával. Már elég mély gödröt ástunk, és jó piszkosak voltunk.

– Lenka, beszari egy béka! Lenka, beszari egy béka! – énekelte Secký.

Nevetnem kellett, bár tudom, milyen az, ha az emberen mindenki nevet. Habár ez a Krátká, nem is tudom…

Egyszer csak beleütközött a késem valami keménybe. Azt hittem, hogy kő, de amikor kicsit körülástam, akkor sem lehetett kivenni. Túl hosszan nyúlt el a földben.

– Zdenka – mondtam, és úgy hangzott, mintha torokgyulladásom lenne. – Gyere, segíts!

Már megint egész testemben remegtem. Aztán végül sikerült kihúzni.

– Fiúk! Anděla! Segítséééég!

Mindenki odarohant, és bámultuk azt a dolgot. Egy csont volt. Nagy és hosszú. Egy partizán!

– Az anyját! – mondta Secký.

Zdena csak sikítozott, sikítozott. A fák között egyszer csak megjelent Vladimír, és egy kicsivel mögötte Anděla. Lassan és furcsán kóválygott. Amikor közelebb ért, láttuk, hogy a kezében ott van a széttaposott szemüvege, ami nélkül alig látott valamit. Kócos is volt, és egyébként is elég furán nézett ki. Elmagyaráztuk nekik, mi történt, és megmutattuk Vladimírnak a csontot. De Vladimír nagy csalódást okozott nekünk. Azt mondta, hogy ez komoly dolog, hogy már úgyis eléggé eljárt az idő, úgyhogy ezt a csontot most szépen visszatemetjük, és ő, Vladimír Ničinben jelenti a rendőrségen az esetet. Ugyanolyan hangsúllyal beszélt, mint az előbb Krátká, és nekem úgy tűnt, hogy az egész nem érdekli.

– És akkor hölgyeim és uraim, irány az autóbusz. Anděla ugyanis ráfeküdt, vagyis hát rálépett a szemüvegére, és nélküle nem tud gyalog menni hazáig. A bátorság magas fokáról tettetek ma tanúbizonyságot, sírig tartó tiszteletem övez benneteket. – Közben egyfolytában Andělára kacsintgatott, de az nem látta. Szerintem nem látott semmit.

– Vladimír, legalább vigyük magunkkal ezt a csontot, ha már ennyit dolgoztunk vele – javasoltam. De Vladimír már megint a homlokát ráncolta.

– Különben a rendőrök nem is fognak hinni nekünk – támogatott az ötletben Secký –, és akkor hiába volt az egész.

– Na jó – mondta Vladimír. – Adjátok ide.

Elvette a csontot, betette a táskájába a sörösüveg mellé, és elindultunk.

Ničinben rögtön a főtérre siettem és vettem Pepának egy Pitralon nevű arcszeszt kilenc koronáért, és még maradt pénzem, úgyhogy Astra zsilettpengét is vettem neki öt koronáért. Amikor a sorban álltam, láttam, hogy Anděla és Vladimír a bolt előtt állnak, valamin nagyon nevetnek és puszilkodnak. Vladimír egyszer csak kinyitotta a zsákját, kivette belőle a partizán csontját és kidobta a kukába. Aztán elmentek. Kijöttem a boltból, óvatosan körülnéztem, hogy nem lát-e valaki, és gyorsan kivettem a csontot. Eldugtam a hátizsákomba, de túl hosszú volt, úgyhogy mindig kilógott belőle egy darab. Az egyik kezemet feltűnésmentesen rajta kellett tartanom, hogy ne látszódjon, és közben úgy tenni, mintha minden rendben volna.

A színháznál találkoztam Berenčičovával. – Szia, Helči! Hova viszed azt a disznólábszárat? Azt kapja Pepa ajándékba?

– Ez nem disznó, hanem partizán! – válaszoltam és nagyon dühös lettem a Berenčičovára.

– Engem nem versz át. Én parasztcsaládból származom. Figyelj, este én is ott leszek nálatok. De csak próba után, akkor már régen alukálni fogsz. Na, helló.

Hú, ez milyen szemtelen, ki kérte, hogy jöjjön el hozzánk? Na, igen, de mi van, ha igaza van? Ezen morfondíroztam hazafelé. Egyáltalán nem voltam tréfás kedvemben. A biztonság kedvéért a partizánt elrejtettem a ház előtti sövénybe és mentem tortát enni.

A torta előtt még rántott hús meg krumplisaláta is volt. Megkérdeztem Kačenkát, hogy milyen húsból készült a rántott hús, hogy marha vagy disznóhúsból-e. Azt mondta, hogy disznóból, úgyhogy megkérdeztem, hogy nem maradt-e meg belőle néhány csont, de Kačenka azt mondta, hogy a rántott húsban semmilyen csont nincs, de ha még éhes vagyok, kivételesen vehetek még egy szeletet. Mondtam, hogy inkább a tortából repetáznék, aztán már nem hoztam szóba a dolgot. Vacsora után Pepíčeknek aludni kellett menni, de megérkezett Dusil bácsi, Luděk Starý és Lída Ptáčková a Tutyival, és nekem még megengedték, hogy fél tízig fennmaradhassak.

Odaadtam Pepának az ajándékot és sok boldog harmincadik születésnapot kívántam neki.

– Helči, tudod mit jelent, hogyha harmincéves korod után reggel arra ébredsz, hogy nem fáj semmid? – kérdezte Pepa, de nem tudtam.

– Hát azt, hogy már hulla vagy!

Fúj, milyen idétlen viccei vannak. Na nem baj, az a lényeg, hogy a Pitralon márkájú arcszesz tetszett neki. Aztán csodaszép dolog történt. Kačenka mindenkit kiküldött a konyhába, és amikor kiabált, hogy lehet, és visszamentünk, a szoba közepén ott állt egy nagy doboz, vagyis több nagy doboz egy abrosszal letakarva. És Kačenka egyszerre azt kiáltotta, hogy „egy, kettő háá-rom, éljen az ünnepelt!” – lerántotta a terítőt, és ott volt egy lemezjátszó! Ezt kapta Pepa Kačenkától, és még három lemezt: Bedřich Smetana: Hazám, Waldemar Matuška: Népdalok, és az Elveszett ember balladáját, nem tudom, kitől, azon tramp dalok vannak. Mindenki tapsolt, ölelgették egymást, rögtön felrakták a Waldemár Matuškát és vele énekelték az összes népdalt, főleg a „Leányom, leányom, hervadó virágom”-ot, egymás után. Olyan szép volt, hogy rólam teljesen megfeledkeztek. Amikor észbe kaptak, már tíz óra is elmúlt, és akkor gyorsan ágyba is akartak küldeni. Csakhogy egyszer csak megszólalt a csengő, és amikor Pepa ajtót nyitott, ott állt a küszöbön Jolana Berenčičová. A haja, az arca meg a trikója is véres volt, mindenki kiabálni kezdett, Pepa gyorsan bevitte Jolanát a fürdőszobába, aztán leültette a fotelbe és csöndesen megkérdezte tőle, hogy mi történt.

– Megvertek – mondta Berenčičová –, konkrétan, kissé beverték a pofámat.

– Ki?

– A Kroupová meg a Panýrková. Odajöttek hozzám próba után és elkísértek egészen a garzonba, be akartak szervezni a KISZ-be, én meg elküldtem őket a picsába. Azt mondtam nekik, hogy igaz, hogy legalább akkora kurva vagyok, mint ők, de legalább nem olyan disznó. Erre bezárták az ajtót, összevertek, aztán elfutottak.

– Uramisten, mihez kezdjünk most? – kérdezte Kačenka furcsa hangon.

– Először is töltsetek nekem valami töményet – kérte Jolana, és amikor megitta, azt mondta, hogy most már minden rendben. És mivel senki sem tudta, mit kéne csinálni, engem elküldtek aludni. De Berenčičová azt kiabálta: – Csak hagyjátok, hadd maradjon fönt! Hadd lássa, milyen is az élet. Ez az igazi, kurva élet!

– Az élet, Jolana, az élet nem habostorta – mondta Pepa. – De köztünk szólva, húszévesen, húszévesen azért még így is szép.

Reggelre teljesen megfeledkeztem a partizánról, és amikor délután hazaértem az iskolából, a csont már nem volt sehol.