Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. június – Joyce / Joyce / Az Ulysses mint regényszervező elv

Az Ulysses mint regényszervező elv

Will Christopher Baer: Penny Dreadful

Az ezredforduló amerikai minimalista prózája sajátos módon viszonyul a hagyományához. Egyfelől tagadja a lehetséges irodalmi előzményei relevanciáját a saját írói gyakorlatával kapcsolatban és puszta történelmi illusztrációvá redukálja e tradíciót (vagy tradíciókat) „módszertana” kifejtésekor. Másfelől azonban mégis gazdag kulturális utalásrendszert mozgósít a szövegeiben, elsősorban popkulturális utalásokat, melyek fontos referenciális horgonyként szolgálnak Chuck Palahniuk, Bret Easton Ellis, Douglas Coupland vagy Stephen Graham Jones szövegeiben (hogy csak pár nevet említsünk). Palahniuk a horror és a sci-fi programszerű műfaji-formai leképezését hajtja végre legutóbbi regényeiben (Lullaby [2002], Diary [2003], Haunted [2005], Rant [2007]); Ellis a pályája kezdetétől szinte védjegyéül szolgáló glamour-szociográfiát viszi tovább az abszurditásig a Lunar Parkban (2005); Coupland a videojáték-kultúra produkciós oldaláról ír éles szatírát a jPod-ban (2006); Stephen Graham Jones konkrét horrorfilm-forgatókönyvet és -enciklopédiát állít össze a Demon Theoryben (2006). Az alacsonykulturális utalások a felsorolt regények többségében többek puszta allúziónál – még ha ezt a legritkább esetben tudatosítják is, vagy mondják ki nyíltan –, mi több, fontos regényszervező elvvé és döntő formai tényezővé lépnek elő. Léteznek persze olyan, kimondottan a magas- és alacsonykulturális szférák közti cserefolyamatokkal foglalkozó regények is – ilyen például Joey Goebel Torture the Artistje (2004) –, melyek a kultúraipar erősen elrajzolt látleletét adják és a létrejöttük közegéül szolgáló társadalmi-kulturális feltételrendszert teszik bírálatuk tárgyává.

A magaskultúra, illetve a hagyományosan a magaskultúra őreként értelmezett tudományipar hasonló szerepet tölt be a szövegekben, mint a popkulturális referenciák. Első ránézésre ironikus vagy tudálékos adalékoknak tűnnek, másrészt már a megidézésük pillanatában ambivalens viszonyba kerülnek az új, aktuális közegükkel. Palahniuk Darwin- és Henry James-utalásai éppúgy belesimulnak a prózájába, mint mondjuk az 1971-es Anarchist’s Cookbook (nyíltan és kevésbé nyíltan megidézett) passzusai; Ellis a legnagyobb komolysággal képes a New York-i entellektüelek modorában a legtriviálisabb tárgyról írni; Graham Jones egyetemi sillabuszok és tudományos jegyzetek formai követelményeinek eleget téve értekezik a slasher-filmek alapszabályairól.

                   

Will Christopher Baer szintén kreatív módon nyúl második regénye, a Penny Dreadful (2000) alapmotívumául szolgáló szöveghez: James Joyce Ulysseséhez. A továbbiakban a regény Joyce klasszikusára vonatkozó allúzióiról és a belőlük következő történetszervező vonatkozásokról lesz szó.

Baer a neo-noir regényeinek főhőséről elnevezett „Phineas Poe”-trilógiájában – a felfokozott műfaji klisék és hatáselemek, tömény erőszak, szex és mystery felvonultatásával – a Hammett és Chandler-féle hard boiled-krimi újraírására tesz kísérletet. A moralista Poe amolyan felesleges antihősként téblábol – többnyire alkohol vagy drogok hatása alatt – az őt körülvevő irracionális-alvilági közegben, ahol a bűnesetek megoldásával sem kerül közelebb semmiféle „igazságszolgáltatáshoz” (bármit is értsünk a kifejezés alatt a műfajban). A feleséggyilkos exzsaru Poe háromrészes megváltástörténetének középső darabja – ha tetszik, a Kiss Me, Judas (1999) pokla és a Hell’s Half Acre (2004) végső feloldozása közé ékelt purgatórium-fejezet – rendhagyó és különös módon Joyce Ulyssesét hívja segítségül az önmaga teremtette káosz értelmezéséhez. (A három regény kapcsolata más szinten az én, a személyes integritás felbomlásának és újbóli önmagára találásának történeteként is értelmezhető.) A már címében is az alacsonykultúrára utaló Penny Dreadful („Filléres rémregény”) több szinten és tudatos módon használja fel az Ulyssest: a halvány allúzióktól a Joyce-regényre tett utalásokon át a karakterek távoli párhuzamaiig (vagy konkrét karaktermegfelelésekig) számtalan eszközzel él a két szöveg közti kapcsolat elmélyítésekor. A regény egy Ulysses-idézettel indul: „Why was the host (victim predestined) sad? He wished that a tale of a deed should be told of a deed not by him should by him not be told.” A már az eredeti helyén is igen talányos mondat a „szomorú házigazdáról” mint „a végzet kiszemelt áldozatáról” beszél (Szentkuthy Miklós fordítása), akiről természetesen a regény e pontján még fogalmunk sincs, hogy kicsoda – a mondat melankolikus és végzetszerű jellege azonban máris előrevetíti a későbbieket.

A Penny Dreadful az előző élete helyszínére, Denverbe visszatérő Phineas Poe története, aki egy ártatlan szívesség kapcsán egyre inkább belesodródik a város alvilágát üldözőkre és üldözöttekre felosztó szerepjátékba. Poe kezdetben a Kiss Me, Judasból ismert Eve-nél, plátói szerelménél, a most éppen Goo néven futó mazochista táncosnőnél száll meg. (Az első és a harmadik kötetben személyes nemeziseként mindvégig ott áll mellette a hidegvérű Jude, a sorozat femme fatale-ja, ennyiben a középső kötet amolyan összekötő kapocsként értelmezhető a kettejük történetét feldolgozó trilógiában.) A „game of tongues” (a nyelvek játéka) sajátos kaszt- és szabályrendszerrel bír, mely mind a játékosok, mind a játékon kívüli civilek számára egyre veszélyesebbnek bizonyul, és melyhez egyedül a notórius paranoid Poe képtelen alkalmazkodni. A játékosok számára ingyenes abszint- és morfiumkeverék, az ún. Pale által állandó felfokozott bódulatban tartott „Marinerek” és „Fredek” macska-egér játéka a szabad prédaként üldözött Fredek nyelvéért folyik. A játék célja és csúcspontja az „elejtett” Fred nyelve hegyének szimbolikus vagy tényleges leharapása. A „game of tongues” további karakterosztályai, mint a Marinerek munkáját segítő „Tremblerek” vagy a Játékmesterek – bár nem ez a szerepük –, passzióból maguk is vadászhatnak a Fredekre, sőt az agilisebb Fredek is beszállhatnak az általános hajtóvadászatba a kasztjukból való kitörés, a lelkek sajátos „transzmigrációja” reményében. Poe, bár akaratán kívül többen is pártfogolják, egy, a játékba beépült zsaru után nyomozva hamarosan a Fredek közt találja magát. Régi ismerőse, Moon detektív bízza meg a feladattal, hogy az állítólagos társa, a játékban Jimmy Sky néven ismert Mulligan nyomozó után szaglásszon.

A Penny Dreadfult a metempszichózis vagy a Mulligan név megidézésén túl számos egyéb utalás is Joyce regényéhez köti. Moont az Ulysses Malachi Mulliganhez kötődő emblematikus nyitómondatával írja le Baer, méghozzá a karakter első felbukkanásakor („Plump, stately Detective Moon”, 80.). A játékmester Theseus a Daidalosz által megalkotott Minotaurusz legyőzőjének nevét viseli; Poe-nak a Kiss Me, Judasban ellopott veséje itt, utólag Leopold Bloom emlékezetes reggelijével azonosul stb. A direkt utalások sorozatát és a karaktermegfelelésekkel folytatott játékot a Moon hűtőjében talált Ulysses-kötet indítja be igazán: „Reggel egy szőlős üdítőt láttam a felső polcon és örültem, hogy még mindig ott van. Viszont volt mellette egy régi dolog, valami, ami reggel még nem volt ott. Egy használt papírfedeles Ulysses.” (147.) Joyce regénye emblematikus, végzetszerű tárggyá, sajátos értelmezői kulccsá alakul a regényben.

A karaktermegfelelések csupán félig-meddig egyértelműek a Penny Dreadfulban. Moon előbb Mulligannel, majd Bloommal azonosul, Poe pedig Stephen Dedalusszal – bár őt szabályos rettegéssel tölti el az utóbbi eshetőség:

             

„Nyilván az általános szomorúság az oka, vagy valami projekció, de képtelen vagyok úgy olvasni Leopold Bloomról, hogy ne Moon detektívet látnám magam előtt. A kerek, boldogtalan arcát. És csak remélem, hogy ezzel nem válok Stephen Dedalusszá, mert ő különösen elbaszott figura. Emlékek kínozták, hamis bűntudat; rettegett a víztől, a terhességtől és a kutyáktól. A múlt gyötörte, az anyja halála, gondjai voltak a nőkkel, a szexszel, mint mindannyiunknak. Stephen Dedalus rövidlátó volt és folyton hallucinált. Nemigen hitt a valóságban. Na persze. Mindez elég ismerősen hangzik. Mégis, azt hiszem, Dedalus alapvetően jó volt. Gyarló volt és kínok gyötörték, kétségei voltak a bűn eredete felől, de legalább az erkölcsi magaslatot kereste. Meg akart tisztulni. Tragikus hős volt, bármit is jelentsen ez. A két kezemmel kaparnám ki a szemét annak, aki ugyanezt a szarságot állítaná rólam.” (161–162.)

             

A karaktermegfeleléseken és névazonosságokon túl Molly és Leopold Bloom „kései leszármazottja”, Dizzy Bloom is megjelenik a regényben. Moon Dizzyt – az Ulysses Szirének fejezetére tett öntudatlan utalással – kagylóárusnak képzeli („She sells seashells”), majd alig pár oldallal később megtudja róla, hogy Molly Bloom volt a dédnagyanyja: „Molly Bloom volt a dédnagymamám. – Hogy kicsoda? – Halkan felnevetett. – Nem olvasta az Ulyssest a gimnáziumban?” (120.) Moon Dizzy hatására kezdi el olvasni az Ulyssest, és az ő példányát találja meg később Poe Moon hűtőjében, amit azután mindvégig magánál hord a nyomozás során. Moon maga is alig hiszi el a történteket: „Nem semmi a csajszi, mi? Rávett, hogy megvegyem ezt a könyvet, hitted volna? Jó vastag könyv. Eddig semmi fegyver meg vadnyugat, bár még csak pár oldalt olvastam belőle. Nem olyan cucc, amin az ember csak úgy átszalad a vécén.[1] Úgy értem, nem western vagy ilyesmi, bár Buck Mulligan a neve alapján békebírónak is elmenne.” (147.) „A dédnagyanyja a főszereplő, vagy valami ilyesmi” – folytatja, de Poe kijavítja: nem Molly a főszereplő, de „van egy szexi monológja a végén” (Uo.).

Dizzy az egyetlen, aki a polgári nevét használja a játékban. Védettsége nem annyira kasztja viszonylagos semlegességének, mint inkább személyes kisugárzásának tudható be („Advisor”-ként sem a Marinerek, sem a Fredek nem tekintik prédának) – a Mollytól és „Milly nagymamától” (211.) örökölt határozottságának, és a Leopoldtól eredeztethető kíváncsi szellemének. Poe a Moontól kölcsönvett könyv szereplőire személyes ismerőseiként tekint, és a róluk kialakult benyomásai alapján viszonyul Dizzyhez: „Hogy kik voltak ők? Dublinban éltek, réges-régen. Leopold perverz volt, krisztusi figura, svindler fajta bonyolult alak. Elég művelt volt. Molly pedig bolond, azt hiszem. És kissé kurvás, legalábbis azt mondják. Nagybani házasságtörő. Szeretném azt hinni, hogy az igaz szerelmet kereste. Vajon mi történhetett vele?” (212.) Poe egyre inkább a könyv hatása alá kerül, az Ulysses kábítószerré és egyfajta orákulummá válik a számára az egyre bonyolultabb ügy felgöngyölítésében: „Úgy néz ki, a hétvégén az Ulyssest fogom olvasni. Rendben. James kibaszott Joyce. Régebben olvastam, pontosabban próbáltam elolvasni, de mindig kudarcot vallottam vele. Túl ostoba voltam, túl lusta. Túl részeg. Nehéz olvasmány, nem vitás, de tetszik. Tetszik benne az idő rugalmassága, a valóság kétségessége. Mintha folyékony volna a valósága. Képzelhetik, mekkora gyönyörűséget okozott az a rész, ahol Leopold Bloom sült vesével a zsebében vágtat el a temetésre.” (148.) Az utóbbi, önironikus megjegyzésen túl is egyértelmű, hogy Poe az Ulyssest a játék és a játékon kívüli, ugyancsak kasztok és szabályok uralta valóság értelmező kulcsaként használja: „Elővettem az Ulyssest és felütöttem egy véletlenszerű oldalon, ahol ezt olvastam: léttelen lények.” (149.) A léttelen lények („beingless beings”) itt a játék veszteseire, a nyelvüktől megfosztott, két világ közt sodródó „Shadowfredekre” utal – ez a sors fenyegeti Poe-t is állandóan, bár nincs róla tudomása: „Elővettem az Ulyssest és belepörgettem. Valami okból képtelen voltam a normális sorrendben olvasni, de gondolom Joyce megbocsátotta volna. Mi másért írt volna ilyen őrjítő körökben? Metempszichózis. A lelkek transzmigrációja. Ebben egyetértettünk Mollyval. Egyszerű szavakkal mondd el – mondta. Valami általános fogalmam azért mégiscsak volt róla, de lehet, hogy csak a saját problémámról. Transzmigráltam.” (161.)[2]

A Stephennel való azonossága ellen is küzd, mindhiába. A Próteusz fejezet valóság- és érzékeléselméletének frappáns filozofikus összefoglalásával a saját értelmezését állítja szembe. Poe, bárhogy is küzd ellene, valóban a Sandymount-parton csukott szemmel járkáló Stephen Dedalus szellemi rokona. A regény többi karakteréhez hasonlóan maga is az Ulysses egyik szereplőjének reinkarnációja; nem a megfelelő helyre, rossz testbe és rossz kapcsolatokba született, de ott lappang benne a vágy a korábbi énje után: „Próteuszi elmélet. A valóság instabilitása. A valóság, mely tűzként elemészti önmagát. Elég fontosnak tűnik az Ulysses alapján. A valóság. Stephen Dedalust a saját hite és hitetlensége gyötri, kételkedik mindabban, amit lát és amit hall, és ahogy mindezt értelmezi. A Nacheinander a fizikai valóságra utal, ahogy azt a lineáris időben érzékeljük, hogy a dolgok, vagy az események egymás után megtörténnek. A Nebeneinander pedig a térbeli valóság. Az azonos síkon, vagy egymás mellett létező tárgyak. […] Mégis mindazt, amit Dedalus lát, valós és hamis emlékeken és rekonstruált képeken keresztül látja. A dolgok nem különülnek el egymástól. Ugyanakkor a saját gondolatai összefüggőbbek és közvetlenebbek a környező zajnál, így mindez belemosódik ebbe a rettenetes belső monológba, mely mint a levegőt nyaldosó tűz, folyton alakulóban van és változik. Stephen Dedalus a valóság négy vagy öt szintjén létezik egyszerre. Úgy tűnik, ugyanez a helyzet velem is.” (193–194.)[3]

A fikción és a Pale által befolyásolt játékon belüli valóság újra és újra megkérdőjeleződik a Penny Dreadfulben. A metafikciós szempontból talán legdirektebb jelentben a Trembler Mingus Dizzyt faggatja dédnagyszülei fiktív mivoltáról („Leopold Bloom fiktív karakter. Sosem létezett a valóságban. – Ó – mondta Dizzy. – Nem is tudom.”) – sőt, egy ponton Dizzy léte is kétségessé válik a regényben. Poe számára mindez másodlagos: őt az izgatja, mintegy a saját kétségeit igazolandó, hogy milyen kapcsolat áll fenn Dizzy és az állítólagos felmenői között: „Tisztán láttam benne Molly Bloomot. Volt benne valami furcsa nehézkesség. Egy kövér, slampos nő rejtőzött Dizzy soványsága alatt, aki imádott lustálkodni és nassolni, aki még mindig az igaz szerelmet kereste.” (259–260.) Ugyanez más oldalról: „Kíváncsi vagyok, Dizzy valójában nem undorodik-e tőle [Mingustól], hogy olyan gyenge és érzékeny, hogy olyan kedves vele. Talán egy fizikumában groteszk férfire vágyik, olyasvalakire, mint Leopold Bloom. Mint Moon, vagy mint Jimmy Sky. Vagy egy Throwaway nevű lóra.” (276.)

A játék kísértései és halálos veszélyei közt öntudatlan eleganciával lavírozó Poe-t mérhetetlen aggodalommal tölti el annak eshetősége, hogy a saját és környezetének sorsát egy könyv határozza meg. Ami méginkább zavarja, az az Ulysses szereplőinek fejében zajló állandó szövegáradat, a működő emberi elme folyamatos és véletlenszerű belső hangja (275.). Azt ugyan megérti, hogy Joyce célja éppen ennek a hömpölygő monológnak a megragadása volt, azt viszont képtelen belátni, hogy miért tenne bárki is ilyesmit. „Sosem mondtam, hogy szűrő szeretnék lenni, és szinte biztos, hogy nem is volnék túl jó ebben a műfajban” – mondja, a tudatfolyammal kapcsolatos ellenérzéseit összefoglalva, egy kiadós belső monológ végén. (258.)

A regény fentebb idézett mottója csupán a történet végén, éppen a tudatfolyam felől nyer értelmet; Poe, Goo és a játék fő játékmesterének végső leszámolás-jelenetében. Poe őutána nyomozott mindvégig, ő mozgatta a szálakat a háttérből, most pedig – Goo önfeláldozása után – ő maga vet véget a játéknak. A Penny Dreadful a szomorú áldozat-házigazda, Poe és Moon, de leginkább az ártatlan, a játék lényegéből és tétjéből mit sem sejtő Goo története. Pontosabban Eve története, mely közvetve, Poe és az Ulysses által kerül elbeszélésre: az emberi elme végeérhetetlen, mániákus mormolásán keresztül.

                 

                     

[1] Moon detektív tehát nagyobb tisztelettel beszél az Ulyssesről, mint Bloom Joyce egyik korai cikkéről. Don Gifford szerint ugyanis az ifjú Joyce írta azt a cikket, amelyet Bloom a vécén ülve – egyébként nagy elismeréssel – elolvasott, majd WC-papírként hasznosított. (James Joyce: Ulysses. Európa Kiadó, 1986, 85–86., és Gifford, Don F. with Robert J. Seidman: „Ulysses” Annotated: Notes for James Joyce’s „Ulysses.” Revised and expanded edition. Berkeley: University of California Press, 1988, 81.)

[2] Vö. Joyce: Ulysses, 79.

[3] Vö. i. m. 47.