Translation in Progress – a Finnegans Wake fordítása
James Joyce utolsó műve, a Finnegans Wake a 20. század egyik legjelentősebb, legnagyobb hatású irodalmi alkotása. Szervesen kapcsolódik a Ulysseshez, annak mintegy ellenpontja, tükröződése. Nem fizikai világ- vagy városbejárás ez a szöveg, hanem a tudatalattiba, az emberiség nagy mítoszaiba és az ír nép történelmébe tett utazás, komplex álom, apró részletekig hatolóan mesélve.
A bonyolult, sokszoros jelentésrétegű, többes értelmezésre lehetőséget adó, és többnyelvű szójátékokat, jelentéstömörítéseket, groteszk lexikai elemeket, rengeteg hapax legomenont tartalmazó, egyben rendkívüli zenei textus az angol olvasónak is kihívás, a befogadó részéről állandó figyelmet, éber interpretációt, újra- és újraolvasást igényel.
A mű magyar fordításával próbálkozott Szentkuthy Miklós, Ottlik Géza és Bíró Endre is, ám a teljes szöveg 68 évvel az első angol nyelvű kiadás után magyarul még nem elérhető. Ez nem azért van, mert nem lenne rá kiadó és kereslet. A késedelemnek meglátásom szerint három oka van.
Az első ok filológiai természetű. A szöveg komoly nehézségeket tár az olvasó és a fordító elé, egyben olyan nyelvi szépségeket, amelyek nem adják meg könnyen magukat, amelyekért nehéz szellemi munkát kell végezni. Joyce ugyanis az ír és egyetemes történelem, a mitológia, a teológia, a filozófia, a művészetek és természettudományok alapos ismeretével rendkívül kifinomult utalásrendszert épített a szövegbe, ezért magyarázó jegyzetek nélkül szinte értelmezhetetlen. Az első általánosan elfogadott részletes annotációkötet a Roland McHugh-féle Annotations to Finnegans Wake azonban csak 1980-ban jelent meg.[1] Ezt megelőzően a magyarításhoz olyan fordítót kellett volna találni, aki klasszika-filológus és irlandista egyben, ráadásul a szükséges szakirodalom beszerzése is jelentős nehézségekbe ütközött volna. A McHugh-féle kitűnő kötet a standard Finnegans Wake-tördelés alapján soronként adja meg a magyarázatokat, így 1980 után már könnyebb lett volna a könyvet lefordítani.
A második okot a nyelvfejlődésben látom. Az utóbbi 25 évben került a magyar irodalmi mainstream szövegekbe az a fajta lexémaszintű szójáték, a hangzóvariációkkal létesített jelentéstöbbszörözés, jelentés-kondenzáció, ami a Finnegans Wake fő jellegzetessége. Nyelvi poénok természetesen nemcsak a köznyelvben, hanem az irodalmi szövegekben is voltak mindig; a hangsúly a töménységen van. A nyugatosok remekeltek a nyelvjátékokban, főként kávéházi szinten, lásd Fricimackó, de talán Esterházy Péterrel, a Termelési regénnyel kezdődik el az a korszak, amikor ezek irodalmi szövegek fő stílusalkotó elemévé válnak.
A harmadik ok fordításelméleti jellegű. Az első kettőből következően azt kell eldönteni, hogy a fordítás filológiai pontosságú legyen, vagy a történetet nagy vonalakban megtartva a zeneiség, a szójátékok, a hangzásélmény felé tendáljon. Ha csak a filológiai szabatosságra figyelünk, a szöveg esetleg élvezhetetlenné válik, ám az sem jó, ha túl szubjektív a magyar szöveg, és a műfordítói szeszély vagy a jóhangzás felülírja a jelentést. Nem tartanám célszerűnek azonban filológiai hitelességű nyersfordítást készítését, amiből aztán valaki más kreálna szöveget. A bölcsész-szöszmötölés alázatra nevel, és megvéd arról, hogy a fordító keze alatt a szemantikai mezőkön szétszaladjon a joyce-os jelentések ménese, hogy képzavarral éljek. A Finnegans Wake fordításában éppen a klasszikus kecske-káposztafélék egyensúly-megtalálása a kihívás: hogy a jelentés is jóllakjon és a ritmus, a zeneiség, a sokértelműség is megmaradjon.
Az első ok, a filológiai probléma jórészt megoldódott. Az internet elterjedésével egyre több tudományos cikk kerül fel a világhálóra, köztük a Joyce-kutatás újabb eredményei és az alapos Finnegans Wake-annotációk is. Ezeket a még nagyobb pontosság érdekében össze lehetne és kellene dolgozni a McHugh-féle magyarázatokkal.
A magyar fordítás eddigi elmaradásának második oka, a stiláris kor-szerűség sem akadály már. A mai olvasóközönség, a fiatalok értik és szeretik a joyce-ihoz hasonló nyelvi leleményeket. A Finnegans Wake-fordító szemináriumom hallgatóinak Joyce-hű, mégis kreatív munkái, briliáns megoldásai erre engednek következtetni.
Ezekből következően a harmadik, fordításgyakorlati kérdés is megoldható, a Finnegans Wake is lefordítható. Természetesen, mivel a fordítói szubjektivitás tényezője nem szűrhető ki, sőt, nem is lenne jó, ha „személy-telen” lenne a szöveg, minden megoldás vitatható. A fordító lelkiismerete ritkán lehet nyugodt afelől, hogy ebben a műben valamit kétely nélkül, kristálytisztán sikerült a célnyelvre átültetnie. Ahogy Shakespeare feleségének öröksége a second best bed, úgy a Finnegans Wake-et nem angolul olvasók jó esetben a második legjobb megoldást kaphatják. Ez a szöveg nagy kihívás, rémálom a fordítónak, angolosan nightmare, a szükséges fordítási idő pedig mindig még egy éjszaka: a night more – hogy joyce-i szójátékkal éljek.
Az eddigiek illusztrációjául nézzünk néhány példát:
A felidézett álom, a regény szövegteste egy kettéválasztott mondat közé nőtt. A mondat eleje a végén, a vége az elején van:
A way a lone a last a loved a long the // riverrun, past Eve and Adam’s, from swerve of shore to bend of bay, brings us by a commodius vicus of recirculation back to Howth Castle and Environs. [FW, 628. és 3.][2]
Dublin folyójának, a lassú folyású Liffeynek az útját írja le a mondat, ahogy partközeli forrásától nem a rövidebb úton, hanem nagy kört leírva, Howth váránál ömlik a tengerbe. Ez így önmagában azonban sekély értelmezés.
Az első rész minden szava kettős jelentésű, mivel hangsúlytalan helyzetben az ‘a’ határozatlan névelő és az utána álló szó hiátus nélkül illeszkedik, csak a szövegösszefüggés dönthetné el, hogy mit jelent. Itt a jelentéslebegtetés szándékos: a way – út; away – távol; a lone – magányos; alone – egyedül; a loved – szeretett, kedves; (az a-loved esetében az ‘a’ értelmezhető fosztóképzőként) a long – hosszú; along – mentén, tovább, vele. A megközelítőleg pontos fordításnak tehát egyrészt vissza kell adnia mindezeket a jelentéseket, és lehetőleg hasonló ritmusban kell szólnia.
A második részben az Eve and Adam’s a dublini Adam and Eve-re, másik nevén Immaculate Conceptionre, a Liffey melletti ferences templomra és egy kevésbé makulátlan, de a földrajzi közelség miatt ugyanezt a nevet viselő kocsmára utal. Kérdés, vajon miért fordította meg Joyce Ádám és Éva nevét. Feminista értelmezés helyett magyarázatom szerint talán azért, mert a birtokos jelzőt az Eve névhez adva a homofón eves (esték, vigíliák), illetve az eaves (ereszek) szavak olyan plusz jelentést hordoztak volna, amit el akart kerülni.
A commodius szó a viszonylagos békeidőt teremtő Commodus császárt idézi. A vicus a latin ‘falu’ jelentésű szóra, a dublini Vico streetre és Giambattista Vicóra utal. A recirculation a körforgáson túl Vico Principi di Scienza Nuova (1744)[3] című művében megfogalmazott corso–ricorso elméletet hozza a jelentés tudatfelettijére, miszerint az emberiség története ciklikus, az isteni kor, a hősi kor és az emberi kor (a teokrácia, az arisztokrácia és a demokrácia) váltja egymás, re-cirkulál. A vicus of recirculation kifejezés kis szórendcserélő csavarral, a circulus viciosus, ördögi kör.
Szentkuthy Miklós fordításában mindez így hangzik:
Az út, az egy, a csók, a táv, a / vízverte útmeder túl Ádámén és Éváén partkanyartól öbleívig recirkulálva viciusszal, visszavisz bennünket kényelmesen Howth Castle-ig (és környékére).[4]
Ennek a megoldásnak erénye, hogy a mondat első felében igyekszik megőrizni a ritmust, a jelentéstartalom viszont részben csonkolt, részben torzított, amennyiben a szerelem a csókban merül ki. A második részben az Ádám és Éva birtokos esetbe tétele nyilvánvaló konkrét értelmezésen alapul, az annotációk ismeretének hiányát jelzi. A ‘recirkulálva viciussal’ tömör ugyan, de nem látom benne a Vico-utalást, az ördögi körre azonban enged asszociálni.
A feladat bonyolult tehát. A fentiekben említett filológiai szöszölés útján kialakított saját, egyáltalán nem biztos, hogy jobb fordításomban ugyanez:
A vágy, a vég, a hév, a messzi, hosszú út, a hol a kor az él et / folyófolyt, haladt, maradt az Ádám-Éva mellett el, a partkanyartól az öböl-bel felé farolva, kanyarult, komótosan, Commodius Vico-osusan, körforgat circulus vici párhuzamosan, vízavisz Howth Castle és Eme-kastély-vidéke felé.
Az első öt szó a jelentéshűségé. Sajnos az angol away és long magyarul nem fejezhető ki egyszótagú szóval, az ‘a messz’, ‘a hossz’ megoldást túl erőltetettnek találtam, a jambikus, szisztolés-diasztolés lüktetést azonban, ha kis variációval is, de fenn akartam tartani. (A monoton sorozat-jambusokat ütemvesztéssel trocheusnak tekinthetjük, ami nem baj, csak ne legyen a ritmus tachikardiás.) Két olyan szókapcsolatot találtam, amelyek nyelvi erőszaktétel nélkül az eredetihez hasonló hatást váltottak ki, az a hol és az a kor (akkor). Az él et beillesztését elsősorban a Liffey folyó nevének jelentésével magyarázom, és azzal, hogy az ‘és’ jelentésű et latin kötőszó használatát konnotációja, valamint a szövegvégi helyzetéből adódó befejezetlensége, elvarratlansága és a mondat második felének latin vonatkozásai miatt nem éreztem eretnekségnek.
A mondat második felében bizonyos szavakban kurziváltam inherens szóelemeket. Ezt a megoldást a jelentéshalmozások érzékeltetésére találtam ki, és alkalmaztam már megjelent könyvekben, ahol erre stilárisan szükség és lehetőség volt. Megfelelő gyakorlattal könnyen megláthatók a szavakon belül rejtező szavak, és úgy érzem, Joyce-hoz nem méltatlan ez a játék. A kiemelés, jelen esetben a far, a huzam, az ék(esség) szavak kurziválása nem öncélú, a döntött betűs szavak mindig kapcsolódnak a tágabb szövegösszefüggéshez, mert az afféle ingerküszöb alatti ingerlés akaratlanul is orientálja a befogadót, akkor is, ha szeme sem rebben olvasás közben, vagyis nem tűnik fel, nem tűnik ki a tipográfiai trükk.
Az Ádám-Éva tulajdonnévről természetesen az említett filológiai megfontolásból levettem a birtokos jelzőt.
Commodius császár miatt betettem a komótos szót.
A Commodius Vico-osus utal Vicóra és a Vico-streetre is.
A körforgat a recirculationnak felel meg.
A circulus vici azért így szerepel a szövegben, hogy meglegyen az ördögi kör. A Vico-osus és a circulus vici asszociatív összemontírozására az -osus szándékos kötőjeles kapcsolása asszociációkra késztetheti a művelt olvasót, továbbá az, hogy a vici befejezését hiányolja, tán ki is egészíti magában, és nyilván emlékszik a közeli előfordulásra. Ezzel azt a szókapcsolat-visszacsatolási hatást akartam elérni, amit Joyce az eredetiben a szórendcserélő vicus of recirculation kifejezéssel tett.
A vízavisz esetében, bár nem minden alap nélkül, a költői szabadsággal éltem.
Howth Castle és Eme kastély környéke a lehetetlenség és a tehetetlenség hibrid kifejezése, hiszen az adódó HCE-rövidítés a szöveg egyik fix pontja, a corso–ricorso, a sorozatos újjáalakulás, a metempsychosis folytonosságának szimbóluma és támpontja. HCE még: Humphrey Chimpden Earwicker, Human, Condonable, Erring; Here Comes Everybody, Haveth Childers Everywhere stb.
Számomra ez a filológiailag megalapozott szöveg-design a Finnegans Wake fordításának járható útja, ami visszavisz a regény keretmondatának végétől az elejére.
Közben az álom természeténél fogva a szöveg gátlásai forma és tartalom szempontjából is feloldódnak. A 155. oldalon Joyce a pszichoanalízisről és az incesztus kísértéséről ír:
Be who, farther potential? and so wider but we grisly old Sykos who have done our unsmiling bit on ‘alices, when they were yung and easily freudened, in the penumbra of the procuring room and what oracular comepression we have had apply to them! could (did we care to sell our feebought silence in camera) tell our very moistnostrilled one that father in such virgated contexts is not always that undemonstrative relative (often held up to our contumacy) who settles our hashbill for us and what an innocent allabroad’s adverb such as Michaelly looks like can be suggestive of under the pudendascope and, finally, what a neurasthene nympholept, endocrine-pineal typus, of inverted parentage with a prepossessing drauma present in her past and a priapic urge for congress with agnates before cognates fundamentally is feeling for under her lubricitous meiosis when she refers with liking to some feeler she fancie’s face.
Ezúttal a fordítás részletes elemzése nélkül néhány példa a szöveg szövetének bonyolultságára:
A farther potential kifejezésben megjelenik a mindenható atya, a potenciával bíró atya és a záróizmának parancsolni nem tudó férfiember is.
Az and so wider a német satöbbi ferdítése, jelentése itt: szélesebbre, tágabbra.
Az on ‘alices jelentésmezeje: analízis, a Csodaországbeli Alíz, egyben utalás az Alízokat a korabeli szóbeszéd szerint ruhátlan kislányságukban fényképező Lewis Carollra is.
A yung and easily freudenedben megjelenik Jung és Freud neve fiatal és becsapható/megfélemlíthető értelemben.
A virgated egyrészt ‘változatos’ (varietas delectat), másrészt ‘vessző’, ‘pálcika alakú’.
A drauma szóban benne van a dráma, a trauma, az álom, és mivel ez a rész Freud és az általa Dorának nevezett páciens (Ida Bauer) híres esetére, valamint annak zsidó vallási vonatkozásaira is utal, önkényesen, de szintén nem megalapozatlanul ezt is bedolgoztam fordításomba.
A priapic Priaposra, a nemzés római istenére, illetve az ő kultuszára utal. A priapizmus azonban vérkeringési zavart, állandó és feszélyező, fájdalmas, kóros férfiúi készenlétet is jelent. Összességében vaskos, vérbő szövegrész ez, tizennyolc éven és prűdségen felülieknek, fordítása pedig értelmezésemben a következő:
Hogy kiféle, miféle úgylegyen, hipotenciális atya? undszóvájter, bővebben, tágabban, mélyebben folytköv, de mi szörnyű vén pszizék oly kor-komoran bántunk könnyen becsapható, befreudolható, kijungatatlan szűzsüldő kis-asszonyokkal az analízis-szoba félárnyék-csodaország-homályvilágában, és micsoda szemmelverő nógatóbenyomást gyakoroltunk rájuk! vajon (érdekelt bennünket, hogy abban az obskurus belső kamrában pénzért áruljuk a csendet és…) megmondtuk-e nyirkos orrcimpájú páciensnek, hogy az apa az ilyen ágaskodó, hímvesszőfutásos környezetben nem mindig érzelmeit takargató rokon (gyakran makacsul felderítendő vágyálomtárgyunk), aki ezért a zagyvalagért kiegyenlíti a számlát, és egy ártatlan, határozottan idegen határozószó, akaratlan utálás, mint Michaelly, úgy tűnik, leingerlően hathat a képzet-képzeletre, átfogó pinoráma; hisz végső soron arról van nagyba’ szó, hogy micsoda neuraszténiás akaromakaromnimfácska ez, belső elárasztású tobozmirigy, fordított eredés, felszármazás; micsoda megkapó dóráma, drauma, dórauma, tórauma bontakozik ki lányos zavarmúltjában és milyen lankaszthatatlan-fasz-állító ingerenciája van vérnősz-ülni vérrokonnal annak előtte, hogy felabarátokkal közösülne, és mit érez fundus-mentálisan, mikor rokon-szenvvel beszél némi behatoló-(pi)csáp-tapogatóról, képzelete síkján sikamlós sejtesedésről.
És amikor az elmélet forrásától átcsorog a gyakorlat torkolatába, a fordító meaculpázik néha, szennyes fantáziáját munka közben a Liffey partján locsogó két mosónőre bízza, újra meg újra élvezetből és élvezettel hallgatja a ritmust, mintha a hullámok vernék, szóval… és testtel.
| [213.] Good mother Jossiph knows, she said. Whose head? Mutter snores? Deataceas! Wharnow are alle her childer, say? In kingdome gone or power to come or gloria be to them farther? Allalivial, allalluvial! Some here, more no more, more again lost alla stranger. I’ve heard tell that same brooch of the Shannons was married into a family in Spain. And all the Dunders de Dunnes in Markland’s Vineland beyond Brendan’s herring pool takes number nine in yangsee’s hats. And one of Biddy’s [214.] beads went bobbing till she rounded up lost histereve with a marigold and a cobbler’s candle in a side strain of a main drain of a manzinahurries off Bachelor’s Walk. But all that’s left to the last of the Meaghers in the loup of the years prefixed and between is one kneebuckle and two hooks in the front. Do you tell me that now? I do in troth. Orara por Orbe and poor Las Animas! Ussa, Ulla, we’re umbas all! Mezha, didn’t you hear it a deluge of times, ufer and ufer, respund to spond? You deed, you deed! I need, I need! It’s that irrawaddyng I’ve stoke in my aars. It all but husheth the lethest zswound. Oronoko! What’s your trouble? Is that the great Finnleader himself in his joakimono on his statue riding the high hone there forehengist? Father of Otters, it is himself! Yonne there! Isset that? On Fallareen Common? You’re thinking of Astley’s Amphitheayter where the bobby restrained you making sugarstuck pouts to the ghostwhite horse of the Peppers. Throw the cobwebs from your eyes, woman, and spread your washing proper! It’s well I know your sort of slop. Flap! Ireland sober is Ireland stiff Lord help you, Maria, full of grease, the load is with me! Your prayers. I sonht zo! Madammangut! Were you lifting your elbow, tell us, glazy cheeks, in Conway’s Carrigacurra canteen? Was I what, hobbledyhips? Flop! Your rere gait’s creakorheuman bitts your butts disagrees. Amn’t I up since the damp tawn, marthared mary allacook, with Corrigan’s pulse and varicoarse veins, my pramaxle smashed, Alice Jane in decline and my oneeyed mongrel twice run over, soaking and bleaching boiler rags, and sweating cold, a widow like me, for to deck my tennis champion son, the laundryman with the lavandier flannels? You won your limpopo limp fron the husky hussars when Collars and Cuffs was heir to the town and your slur gave the stink to Carlow. Holy Scamander, I sar it again! Near the golden falls. Icis on us! Seints of light! Zezere! Subdue your noise, you hamble creature! What is it but a blackburry growth or the dwyergray ass them four old codgers owns. Are you meanam Tarpey and Lyons and Gregory? I meyne now, thank all, the four of them, and the roar of them, that draves that stray in the mist and old Johnny MacDougal along with [215.] them. Is that the Poolbeg flasher beyant, pharphar, or a fireboat coasting nyar the Kishtna or a glow I behold within a hedge or my Garry come back from the Indes? Wait till the honeying of the lune, love! Die eve, little eve, die! We see that wonder in your eye. We’ll meet again, we’ll part once more. The spot I’ll seek if the hour you’ll find. My chart shines high where the blue milk’s upset. Forgivemequick, I’m going! Bubye! And you, pluck your watch, forgetmenot. Your evenlode. So save to jurna’s end! My sights are swimming thicker on me by the shadows to this place. I sow home slowly now by own way, moyvalley way. Towy I too, rathmine. Ah, but she was the queer old skeowsha anyhow, Anna Livia, trinkettoes! And sure he was the quare old buntz too, Dear Dirty Dumpling, foostherfather of fingalls and dotthergills. Gammer and gaffer we’re all their gangsters. Hadn’t he seven dams to wive? And every dam had her seven crutches. And every crutch had its seven hues. And each hue had a differing cry. Sudds for me and supper for you and the doctor’s bill for Joe John. Befor! Bifur! He married his markets, cheap by foul, I know, like any Etrurian Catholic Heathen, in their pinky limony creamy birnies and their turkiss indienne mauves. But at milkidmass who was the spouse? Then all that was was fair. Tys Elvenland! Teems of times and happy returns. The seim anew. Ordovico or viricordo. Anna was, Livia is, Plurabelle’s to be. Northmen’s thing made southfolk’s place but howmulty plurators made eachone in person? Latin me that, my trinity scholard, out of eure sanscreed into oure eryan! Hircus Civis Eblanensis! He had buckgoat paps on him, soft ones for orphans. Ho, Lord! Twins of his bosom. Lord save us! And ho! Hey? What all men. Hot? His tittering daughters of. Whawk? Can’t hear with the waters of. The chittering waters of. Flittering bats, fieldmice bawk talk. Ho! Are you not gone ahome? What Thom Malone? Can’t hear with bawk of bats, all thim liffeying waters of. Ho, talk save us! My foos won’t moos. I feel as old as yonder elm. A tale told of Shaun or Shem? All Livia’s daughtersons. Dark hawks hear us. Night! Night! My ho head halls. I feel [216.] as heavy as yonder stone. Tell me of John or Shaun? Who were Shem and Shaun the living sons or daughters of? Night now! Tell me, tell me, tell me, elm! Night night! Telmetale of stem or stone. Beside the rivering waters of, hitherandthithering waters of. Night! | [213.] A Jóskédesannya tudja, mindenttudaz, mondta. Kinek a feje? Anya mormol, horkol? Deo hapcias! Romlásaz, rémaz, dajkaja, mibő szopnak osztán a kölykei? Vót országba leszországba dicső segg az atyának? Hallelivia, Hannelúvja! Még itt, még ne még, megint el, apa el. Hallom, mesélik, ülepi alkalom, a stöpszli Shannon spanyol ara farán feszít. És a zújvilág szőllejében, az átellenti tengeren túl, a herringettét!, minden tudatlantik jenkiházi de Dunnes-en kalap, fényesre nyalintva. Biddy gyöngye pattan-gurul, [214.] addig gurul, míg el nem, jaj mi tört!, éjjelem, el nem éri, törtéjjelim, Bachelor’s Walk-on piszoárom, pisaáram, kicsi csurgás, aranyhírrel, gyertyavéggel, alámossa, elémossa, el nem kapja. Évek során tova árján, nem maradt csak, éppen hogy csak, nadrágcsatja, akasztója, cérna vékony fakasztója, elöl fittyed, közte biggyed. Csak most mondod? El én: elán. Ímígyen szól zörej újra, mentsetek meg Földet-lelket, ima-daráló, ima da capo. Ussa, Ulla, alle hullám visz túl az Umba, túl azonban, árny azonban, dúl ima, ultima rásión! Hord a lélek, nem hallottad, te Mester: állandóan áradóan több rétegben itt az idő most víz oda meg mostan döndül furtonfurton furtonparton? Télleg, télleg! Hazzám, hazzám! Irrawaddy, íritáló vattagolyhó, fönnakadva bolygó popóm partjain. Mindenség szét, árad, folyóléthe hangot szüntet, kushadj Husheth, arra nuku. Oronoko! Na mi a gond? Ama nagy Ír Reália ott fönt a jó-a-kimenőjében ki minden ellen be lovagolna? Missi a piszi! De ő igen, Minden Vizek Süllőatyja! Túl Yonne és Rhône-on, Isset hiszed? Fallareen kín a rím? Astley lócirkusza ugrik itt be, hol a rendőr fogott vissza, vetít szellemfehér lóval édeshabos enyelgésed haggyadmáel. Dörzsölt ki a szemed, asszony, tedd szét rendesen szennyesed. Jó, hogy tudom, mi folyik beléled. Hoppá! Csapjózan ír hazám, halott igazán. Élalé. Ütköz légy Mária, maszattal teljes, az Úr legyen de velem! Irmáid meghágatásra találtak. Doberdő és önző! Mos’ valami o/ó megy: Adammantrudak vagy opuszom tudja. Fenekére néztetek, mondjátok csak, édes pofák, pár conway-i kúrakriglinek? Hogy mi voltam én, ti minden rangú-rengő falhuggyozók? Bumm! Reumás rozzant bikáé, olyan a járástok, aranyérések. Nem vagyok-e fönn tán csatakos hajnal óta, már talán máriaária: minden lében két kanül, barázdálva, mily remegmű a némber: dagadó oda vissza erekkel, minden seggrész eltörött, pinába szállt a bátorság, egyszemű szörnyem kétszer okád szörnyen, furcsa alíz; forró jégvonatban szegény özvegy ájtatja árasztja világnak szennyesét,: peniszbajnok Fiumé legyen a pálma, ki elviszi a mosdás gönceit? A hű-denagy-bele huszároktól kaptad limpopo nyali nyali nyavalyád, mikor Clearance gróf ült rá Carlow-ra, és görények fújták: utánad a bűzözön. Te Szent Scamander, Dunába, Oltba, egy a Rajna! Arany cuhatag mellett döbben Dublin. Értem zendül, ó, jegek! Szajha Szajna! Most mit zezeregsz! Orra messze, fogjad vissza, kerekre a túra, zúgásod meg ömlésed! Mi más lenne, árondóan szederjes vérmicsoda, veszi a lapot, aki eszi a laput, szamár urak: máté már bukás jános. Meyne menne, meynyelv merne, Tarpey és Lyons és Gregory is? Majna mostan, pá, édes négy ívások, jó a pejsli, zeng a kricsmi, illa belek, nádak erek, Johnny MacDougal, Ég beléd, vén szeszkazán. [215.] Mi fénylik ott, fárosz heve, a hím messzeje, kicsi csónak Kishtna mellett, fény, fagy tán Garry csusszant vissza messzi völgyből? Várj, édes, mézz már rám, holdomiglan! Hálj belém, kicsi Havvah, hallj belém! Mi csodát látunk szemedben. Találkozunk, halálkozunk, aztán el. Pár-baj próba: te az időt, én a helyet. Tér-képem. Ott fönt ragyog póznám teje, úton végig, ömlő kéjjel. Mentenfelejcs, megyekmegyek! Viszlát! Álom visz át! Időtlen légy, széles e virágom, nefelejtsel. Farkcsillagod. Tarts ki égig világ végig! Árnyak fénye szúrja énem: a szem a lélek tű-köre. Magvam vetem, lassan haza, mostan haza, magam utam, ha szolgád... álomvölgyben nem hálok. Nem maradok, írmagom sem. Ó, dehogy nem volt édes-kétes, barátnémber, akárhogyis, Anna Livia, csecse becse. És volt ő persze régi ribanc, ideférc te, Drága Koszvadt Dublinunk, kontár apa ágyékából lukúrfik és lükelányok. Nyanyapina, öregbráner, mind belőlük eredünk. Vasjankó ment Lukavárra, találkozott hét asszonnyal. Hét asszonyon hétrét szoknya, hét szoknyában hét kismacska, hét macskának hét a farka, hányan mentek Lukavárra? Én a habját, te a levét, Joe John meg az orvost állja. Biferno! Inferno! Magát olcsón teszi, olcsón veszi, arcátlanul harcátlanul, hogyne, mint bárki Etrúr Catholicus Hereticus, iderázza, odarázza, apró páncél csörren rajta, citrom, vajszín, türkiz, mályva, indiai édes zsálya. Ki volt a mátka szeptember végén, még nyílnak a nőben a kerti mihályok? Majd minden tört ént, jó, ha hogy történt. Tűnt-kéj-sziget! Idő forog, körbe, körbe, gyorsít, boldog, gyorsan, forr, dúl a tengely, újra, újra. S megint elölről. Ordovico vagy viricordo, emlék-szem: kultúra rút luka. Anna volt, Livia van, Plurabelle-lesz-ima. Északi férfiúk milycsodája áradt délre, de hogy szórtak sokasítók minden egyet egy személybe, hogyan tettek csak-egyesbe? Vesd latinra a Trinity stréberébert: árjadozva, erinezve sanschriszt tanítani, agyból agyba taszítani. Hircus Civis Eblanensis! Dublin Kecske Polgára! Kecskemellek lógnak rajta, árva szájak álma. Emőmmé fogadlak, ne csecs. Hé, te Úr! Ikrek ingnak bimbain. Az Úr úrgalmazzon. És hó! Hejj? Mire min den ki vá. Szétforróan? Kuncogó lányai…mi Nem hallani a víztő’. Panasszal csurgó áradás. Suhogó denevér, mezőn egér, loccs feccs. Még nem mentál haza? Thom Malone milyen? Nem hallom a bőregéről, szárnyuk, szájuk liffeyg, leffeg. Hó! A szó irgalmazzon! Zsibbada lábam. Öreg vagyok, mint az a szil. Hogy mese Shaunró vagy Shemről? Allelivia, leányfijúi? Karvalyok árnya kavarog, hallanak. Jóccakát má! Jóccakát má! Elkoppan vén fejem. Nőhéz vagyok, [216.] mint azakő. Mese Johnról vagy Shaunról? Ki volt Shem és ki volt Shaun, élő filányai kinek...? Ittéjjel! Meséjjé, mesélj jél, mes élj, sélly! Mondjad, mondjad, tőről, kőről. Mindigfolyó ide oda erre arra körbe újra körbe éjbő vizek árján. Éjjt! [Kuroli László és Bozai Ágota fordítása] |
| [627.] Yes, you’re changing, sonhusband, and you’re turning, I can feel you, for a daughterwife from the hills again. Imlamaya. And she is coming. Swimming in my hindmoist. Diveltaking on me tail. Just a whisk brisk sly spry spink spanksprint of a thing theresomere, saultering. Saltarella come to her own. I pity your oldself I was used to. Now a younger’s there. Try not to part! Be happy, dear ones! May I be wrong! For she’ll be sweet for you as I was sweet when I came down out of me mother. My great blue bedroom, the air so quiet, scarce a cloud. In peace and silence. I could have stayed up there for always only. It’s something fails us. First we feel. Then we fall. And let her rain now if she likes. Gently or strongly as she likes. Anyway let her rain for my time is come. I done me best when I was let. Thinking always if I go all goes. A hundred cares, a tithe of troubles and is there one who understands me? One in a thousand of years of the nights? All me life I have been lived among them but now they are becoming lothed to me. And I am lothing their little warm tricks. And lothing their mean cosy turns. And all the greedy gushes out through their small souls. And all the lazy leaks down over their brash bodies. How small it’s all! And me letting on to meself always. And lilting on all the time. I thought you were all glittering with the noblest of carriage. You’re only a bumpkin. I thought you the great in all things, in guilt and in glory. You’re but a puny. Home! My people were not their sort out beyond there so far as I can. For all the bold and bad and bleary they are blamed, the seahags. No! Nor for all our wild dances in all their wild din. I can seen meself among them, allaniuvia pulchrabelled. How she was handsome, the wild Amazia, when she would seize to my other breast! And what is she weird, haughty Niluna, that she will snatch from my ownest hair! For’tis they are the stormies. Ho hang! Hang ho! And the clash of our cries till we spring to be free. Auravoles, they says, never heed of your name! But I’m loothing them that’s here and all I lothe. Loonely in me loneness. For all their faults. I am passing out. O bitter ending! I’ll slip away before they’re up. They’ll never see. Nor know. Nor miss me. And it’s old and old it’s sad and old it’s [628.] sad and weary I go back to you, my cold father, my cold mad father, my cold mad feary father, till the near sight of the mere size of him, the moyles and moyles of it, moananoaning, makes me seasilt saltsick and I rush, my only, into your arms. I see them rising! Save me from those therrble prongs! Two more. Onetwo moremens more. So. Avelaval. My leaves have drifted from me. All. But one clings still. I’ll bear it on me. To remind me of. Lff! So soft this morning, ours. Yes. Carry me along, taddy, like you done through the toy fair! If I seen him bearing down on me now under whitespread wings like he’d come from Arkangels, I sink I’d die down over his feet, humbly dumbly, only to washup. Yes, tid. There’s where. First. We pass through grass behush the bush to. Whish! A gull. Gulls. Far calls. Coming, far! End here. Us then. Finn, again! Take. Bussoftlhee, mememormee! Till thous-endsthee. Lps. The keys to. Given! A way a lone a last a loved a long the | Igen, változol férjfiú, és érezlek, a hegyekből való lányfeleség felé fjordulsz megin. Ímalája, tejesség szépzete. És jŐ. Úszik utánama vízözön. Nyomomba nyomulva lubickol. Könnyű csapás, csak loccs és fröccs és fickánd. Vizipipőke tánca, vagyakivagy. Szánom régimagad kit szoktam. Már ifjabb. Szét ne menjetek. Boldogok legyetek kedvesek! Tán tévedek! Mert szelíd lesz veletek, amilyen voltam én, amikor anyámból kibújtam. A nagy kék hálóhely, a lég oly nyugodt, felhő is alig. Béke és csend. Maradhattam, volna ott fönt örökre. Úgy van, hogy valami hiányzik. Előbb érezünk. Aztán lefelé. És hadd esőzzön le, ha úgy akarja. Lágyan vagy zuhogva, ahogy neki tetszik. Essen csak, essen, időm betelt. Megtettem, a mit tehettem. Folyton azon gondolkodom, ha megyek, minden megy. Száz baj, gondok garmada; van-e ki megértne engem? Egy az iccakák ezer évén. Életemet velük éltem, utálótosokká válnak. Gyűlölem kisded trükkjeik. Irtózom alantas fordulóik. Kisszerű lelkük mohó ömlengését. És az ő duzzadó testük minden lusta folyását. Milyen kicsi ez az egész! És magamra engedem mindig. És lilli-ti-lilli édesen ömlőn dalolok. Azt hittem a legnemesebb hintóban villogsz. De csak nagy tök vagy. Ripőke. Azt hittem, mindenben nagy vagy, ahogy a bűntudatban, azonképpen a dicsőségben is. De puhány vagy! Haza! Az enyéim nem voltak kint olyan messze. Minden rosszat, szelet, ködöt tengeri banyákra fogtak. Nem! Hejába roptuk vad ricsajban. Látomtam magamat közöttük. Anna Livia Plurabelle szépmegén. Mily szép vala a vad Amazia, midőn másik mellemet markolá. Az öntelt vad N.Ilus, hajamba kap. Mer’ viharosak. Ho hang! Hang ho! Sárga folyó! Kiáltásuk toccsan, loccsan, oszt szabadra fakadunk. Folytonfollyá, mondják, nevedre gondod ne legyen. De utálótom van minden ittenitő, mindent megvetek, ki nem álom. Magányomban magányos, álottak legyenek minden izek. Ezmindmiattuk. Aszok, apadok. Öntudat el. Ó, keserű vég! Elillanok míg fenn se lesznek. Nem látják. Meg sem is tudják. Nem hiányzom majd nekik. És ó és ó ez bús és ó ez [628.] bús és kimerít, megyek viza hozzád hideg atyám, hideg, haragvó apám, hideg, haragvó, rideg apám, míg már látom, tengerszem, tengerszik, érföldeken át, monoton morog, betege vagyok a tengeremnek, só só és sebesen folyok egyetlenem, karodba. Emelni látom, tenments attól a remmenet szigonyágtól! Még kettő! Egykét még villanat. Így. Ellalélia. Már itt sem vagyok, vízlát, levelim a folyás lesodorta. Mind. Csak egy tapadt. Magamon tartom. Ímlőknek. Lff! Oly lágy e reggelünk. Igen. Vigyél, apa, ahogy a játékvásáron. Ha látnám, hogy leragyog rám, ahogy fehér szárnyakon jön, mintha bárkangyaloktól, asszem, loccs-toccs süllyednék le, árja magdaléna, az ő lábára mosódva halnék, partra vetett kenet. Igen, idő. Ott, ahol. Elősir. Szálak közt nyomulunk. Csssssss! Sirály. Még sirály. Kiáltás messze. Megyek el! Vég itt. És mi. Finn megén! Láccsók és nefelejcsel. Víz, víz. Végig. Ezerévig. Ajk. Menny kulcsa. Megadatva! A vágy, a vég, a hév, a messzi, hosszú út, a hol a kor az él et [Bozai Ágota fordítása] |
[1] Johns Hopkins University Press, Baltimore–London.
[2] James Joyce: Finnegans Wake. [1939] Penguin, London, 1992.
[3] Magyarul: Giambattista Vico: Az új tudomány. (Ford.: Dienes Gedeon és Szemere Samu) Akadémiai, Budapest, 1979.
[4] In: Egon Naganowski: Joyce. (Ford. Fejér Irén) Gondolat, Budapest, 1975. 189.