Nem megy sehová

A 2007-es könyvhétre megjelent Szakmány György Apu nem megy sehová című „széppróza”-kötete. Az 1977-ben született szerző a vajdasági Bácskossuthfalván nőtt fel. Származását nem csupán a hátlapon olvasható, könyvajánló szövegén, hanem az önéletírás-jellegű írásokban is hangsúlyozza. Ám mielőtt ennek megjelenítését szemügyre vennénk, nézzük meg, milyen szövegkörnyezetben helyezhető el a fiatal szerző első könyve.

A hátsó borítón olvasható könyvajánló ellenére Szakmány könyve nem „a vajdasági magyar fiatalság első írásos életjele a Balkán-háborúk óta”. Hiszen az 1992-ben megszűnt újvidéki Új Symposion nevét kölcsönző, 1993 óta működő Symposion folyóirat szerzői, szerkesztői, munkatársai közt Szakmány György nem az egyedüli és nem is az első szerző, akinek könyve született. A kishegyesi triász, Aaron Blumm (ifj. Virág Gábor), Mirnics Gyula és Szerbhorváth György közös könyve, a Dombosi történetek 1998-ban jelent meg. Szakmány György csak utánuk került a laphoz (többek között Pressburger Csaba-Saullal együtt, akinek szintén tavaly jelent meg az első verseskötete, Jól vagyok, dolgozom címmel az újvidéki Forum kiadónál). Továbbá ki kell még emelni, hogy Aaron Blumm 1989-ben jelentkezett egy versesfüzettel (Istenfélő ház), majd az említett Dombosi történetek után 2006-ban adta ki a Forumnál az első önálló, „rövidprózák”-at tartalmazó kötetét, a Csáth kocsit hajtot (Szakmány különben meg is idézi kortársát könyvében). Szerbhorváth Györgynek szintén több könyve látott napvilágot, így pl. a publicisztikai írásokat tartalmazó Spájz, illetve a 2005-ös, vitatott Vajdasági lakoma (Kalligram). A Symposion (on-line változat: www.symposion.org.yu, illetve a Symposion Polgárok Egyesülete Kiadó) és a Forum szerzői mellett mindenképpen figyelemreméltó az egykori új symposionista Beszédes István vezényletével, 1999 óta létező, zentai zEtna internetes folyóirat (www.zetna.org.yu) és kiadó tevékenysége, mely az idősebb szerzők mellett a fiataloknak is fontos publikációs lehetőséget nyújt. Egyik legtehetségesebb szerzőjének, Danyi Zoltánnak 2002 óta négy könyve jelent meg. Aztán itt van még a nagy múltú vajdasági magyar irodalmi folyóirat, a Híd, majd a szintén újvidéki Magyar Szó napilap Kilátó nevű irodalmi melléklete, illetve a szabadkai Üzenet, valamint a nemrég alakult DNS folyóirat, hol szintén találkozni a fiatal titánok munkáival. És akkor még nem említettük a Vajdaságból a háborúk hatására áttelepült fiatal szerzőket, köztük a több díjjal jutalmazott Kollár Árpád költészetét.

A mostani áttekintés korántsem teljes, célja inkább jelzésértékű, hogy a fenti törekvéseket érdemes figyelembe venni Szakmány könyve kulturális szerepének tárgyalásakor. Akkor is, ha nem mindegyik színvonala kielégítő. A probléma az, hogy a vajdasági magyar szerzők könyveihez csak bonyolult utakon lehet hozzájutni Magyarországon. Ahogyan 1965-ben az Új Symposion folyóirat, úgy a mostani vajdasági kiadványok is ismeretlenek az anyaországban. Az egyik különbség az, hogy míg az előbbi a maga idejében elsősorban politikai okok miatt szorult ki a kánonból, addig az utóbbiak talán a kialakulatlan könyvpiacos gondolkodásmód áldozatai. Mindez nem azt jelenti, hogy valamiféle történelmi trauma kompenzációjaként kell foglalkoznunk a határon túli magyar irodalommal. Inkább a centrum–periféria dialogikus viszonyának hiányára világítanék rá. Ezt az űrt a kritika tölthetné be, melynek szerepe így nem a kanonizációs gesztusokban, javaslatokban merülne ki. A kritika funkciója inkább a többrendszerű irodalmi mozgástér gerjesztése, a kánon dinamikus működtetése, a többféle hierarchia együttes jelenlétének biztosítása lehetne.

A fentiek alapján Szakmány könyvének magyarországi megjelenése talán éppen a vidéki, színvonaltalan stb. kategóriák elvetését erősíti. A könyv eddigi befogadástörténete (Fekete J. József: „Terveink már nincsenek, csak álmaink…”, www.zetna.org.yu; Zanin Éva: Gerinctorna, szarvasok és a jó öreg Tesla rádió, www.ahet.ro) generációs műként jellemezte a kalandregényként olvasható, kisebb-nagyobb elbeszéléseket tartalmazó novellafüzért. Ezt a generációs hangot fedezzük fel az E/1-es elbeszélői módban elhangzott családtörténetek nagy részében. Az is fontos, hogy ezek „elmondott” történetek, a főhős elbeszélő (Futrinka Balázs) hol közvetlenül az olvasónak, hol pedig barátjának, az elbeszélői alteregó Mákosnak idézi meg a múltat. A felvilágosodás kori regényekre jellemző párbeszédes forma szervezi az elbeszéléseket. Ez a dialogikus forma indokolja az elbeszélések helyenként alulstilizált, kimunkálatlannak ható, élőbeszédre hajazó nyelvezetét. A vajdasági szleng használata kiválóan illeszkedik a narrátori koncepcióba, leszámítva azokat a részeket, ahol erőltetetté válik, mint pl. amikor a szerb újgazdag fiatalok társadalmi hovatartozását a jó nadrágszíj alapján jellemzi, s dobar kaišoknak nevezi őket (magyarul: jó nadrágszíjasok), amit külön lábjegyzet magyaráz, hogy csupán a „narrátor-főhős” leleménye (Időhúzók, 122.). Az elbeszélő Futrinka Balázs, illetve Mákos szerepe időnként felcserélődik, mint pl. az e szempontból mesterien megírt Soha többé Ausztrália című novellában. A világok közötti lebegés, az álom és ébrenlét határainak, a biztonság érzetének felszámolása mind az örökös vándorlás gondolatát támasztják alá. Ezzel összefüggésben Pelesek Dóra a könyv narrációs technikájáról azt mondja, hogy: „A képzeletbeli körvonal itt nem ér össze, nem zárul önmagába, ebben a történetben nincs végső értelem, nincs eredmény, nincsenek egyértelmű következtetések. A kezdeti kérdés nyitva marad, spirálisan bomlik ki, fejlődik, árnyaltabbá válik. Semmi sem vész el, csak átalakul, az egyensúly újra helyreáll, visszatér – de egyre ingatagabb.” (Pelesek Dóra: Végtelen történet, www.prae.hu) Az egykori ország, otthon, haza megszűnésével minden város-állomás csak időszakos. A hazaérkezés emiatt sohasem végleges, akárhol vagyunk, mindig csak mintha megérkeznénk, akárcsak Futrinka Balázs Nišbe, a kimenő után. Ebben az életérzésben egyszerre munkál a nosztalgia és a felfedezés kalandja. A nosztalgiát a szerző intertextuálisan is megidézi, a Soha többé Ausztrália Balázs Attila Én már nem utazom Argentínába (1995) című novelláskötetével hozható összefüggésbe. S nem véletlenül, hiszen az egykori sympós szerző könyve a balkáni háborúk lelki hatását nosztalgikus, iróniával ellenpontozott életérzésként tárja elő.

Szakmánynál a generációs öntudat helyenként igen harsányan, a „mi, vajdaságiak” típusú megnyilvánulásokban hívja fel magára a figyelmet: „Mi, vajdasági magyarok sem a szocializmusban, sem a miloševići diktatúra alatt nem voltunk annyira elnyomva, hogy ne tanulhattunk volna magyar történelmet az iskolában, és különben is, mi, akik otthon nemzetiségi alapon a diszkóban minden hétvégén összeverekedtünk a szerb huligánokkal, nagyon is jól tudtuk, hogy mit jelent magyarnak lenni.” (Az ifjú titánok bukása, 41.) Az itt megfogalmazott magyarságtudat a határon túli magyar diákokkal szembeni előítéletekre vonatkozik. Ez a generációs öntudat nem mindig reflektált, emiatt túlzásokkal és önellentmondásokkal is terhes: a vajdaságiak „faszagyerekek”, szemben a „puhapöcsű” magyarországiakkal, másutt viszont azt olvasni, hogy az elbeszélőnek elege van a kisebbségi, vagyis a vajdasági magyarokból (s úgy tűnik, szinte már rögeszmésen, leginkább az Újvidéki Magyar Tanszék tanáraiból). Ezekben az esetekben az elbeszélői identitás megkérdőjelezését eredményező önreflexivitás elhalványul, indulatos kirohanásokká válik, függetlenül attól, hogy hangsúlyozottan szubjektív nézőpontból fogalmazódnak meg az ítéletek: „Úgyhogy tanultam, sőt, a kezdeti időszakban egyenesen strébeltem. Amíg fel nem ismertem tanáraim többségének s egyáltalán az egész Tanszéknek, ahol tanultam, a totális dilettantizmusát, s amíg ez a felismerés el nem juttatott a csömör, sőt, a megvetés állapotába.” (Rokonok, határon innen és túl, 299.) A probléma nem a helyzetfeltárásból adódik, hanem hogy eltúlzottnak hangzik, nem tesz kivételt, nem árnyalt a meglátás. Hasonló provokatív megnyilvánulással találkozni, amikor az elbeszélő a NATO-bombázások következtében kialakult kaotikus vajdasági helyzetet, a veszélybe sodródott magyarság sorsát véleményezi: „Nem hiszem, hogy a kaotikus belső állapotok közepette a rendőrség hatékonyan megvédett volna (akart volna?) bennünket a nemzetmentés ügyét kézbe vevő szabadcsapatoktól. És azt sem hiszem, hogy a NATO vagy pláne az Anyaország még idejében a segítségünkre sietett volna.” (Rokonok, határon innen és túl, 326.) Az elbeszélő magyarságképe legtöbbször negatív, ugyanakkor a magyar kultúrához való tartozást kincsnek tekinti: „Tudod, szerintem magyarnak lenni Istentől kapott ajándék, mert magyarnak lenni annyit jelent, hogy egy gyönyörű, gazdag nyelv és egy páratlan (az orosz mellett talán a legpáratlanabb) irodalom birtokosának lenni.” (Az utolsó romantikus, 236.) S hasonlóan fogalmaz ebben az írásban a kisebbségi magyar kultúráról is. Mindezek után látjuk, hogy az elbeszélő-főhős megítélései alapvetően érzelmi indíttatásúak, s csak annyiban van hitelük, amennyiben megformálják azt a személyiséget, amelyen keresztül bepillantást nyerhetünk a balkáni háborúkba, a kis ember hétköznapi döntéseibe stb. Vagyis a kinyilatkoztató hang ellenére nem végérvényes igazságokat hallunk, hanem érzelmi megnyilvánulásokat, amelyeken átszűrődik a kollektív életérzés is. Szakmány könyvének egyik jelentősége tehát éppen az, amit egyik kritikusa (Zanin Éva) állít róla Hemingway-, Jack Kerouac- és Douglas Coupland-párhuzamok nyomán: az Apu nem megy sehová az elveszett háborús generáció egyik lenyomataként is olvasható. E generáció s az egykori ország toposzai közé tartoznak a könyv borítóján látható urbánus életmód „túlélő eszközei”: Jelen pivo (szerb sör), Disciplina Kičme (kísérletező anarchista elektro-funky ex-jugoszláv kultuszzenekar), Jimmy Hendrix, lemezjátszó és könyvek, melyek között ki kell emelnünk Charles Bukowskit (akiről a szerző kritikát is írt az újvidéki Symposion egyik számában), illetve Gion Nándort, aki a sympósok kísérletező prózájához képest hagyományosabb elbeszélői fortélyokkal írt (akárcsak Szakmány). Amennyiben a generációs kategóriát emlegetjük Szakmány kapcsán, akkor mindenképpen szólni kell Aaron Blumm prózájáról is. A Csáth kocsit hajt zsákmondatai a zsákutcába jutott ország, s rajta keresztül egy teljesen eltűnt generáció reprezentációi. Szakmányhoz képest Aaron Blumm kísérletezőbb szerző, nála az irónia is része a generációs hangvételnek. Szakmánynál is megvan ugyan az irónia (pl. a Tesla-történetet feldolgozó Parainesis Futrinkához című novella), ám ritkán lesz belőle önirónia, ami színesebbé tehetné az elbeszélői hangot. Ahogyan egyik kritikusa állítja: „A kezdetben változékony, sokszínű alaptónus megfakul és elkomorul.” (Pelesek) Az elbeszélői hang legfakóbb megnyilvánulása talán azoknál a részeknél érhető tetten, ahol a narrátor túl komolyan veszi magát, s Boccaccio „kollégájának” önjelölt pozíciójából közhelyes bölcsességeket mond az emberi természet örök változatlanságáról: „Az emberi természet oly kevéssé lett más az évszázadok múlásával; szinte semennyire.” (Rokonok, határon innen és túl, 323.) Érdemes lett volna szigorúbb szerkesztői kézzel meghúzni az elbeszéléseket.

Szakmány könyvének erőteljes társadalom- és kultúrabírálata hűen folytatja az egykori sympós szerzők radikalizmusát. Míg az elbeszélői technikája Gion Nándor, addig a kritikus, szókimondóan nyers hangvétele leginkább talán Végel László műveivel állítható párhuzamba. Prózájának ironikus, nosztalgikus világa pedig Balázs Attila kilencvenes években írt szövegeit idézi meg. A vajdasági irodalomból talán érdemes volna még megemlíteni az Új Symposionhoz csak távolról kapcsolódó Hász Róbert hagyományosabb regényeit, főként a Végvár című művét (2001), melyben szintén a dialogikus formát alkalmazta és a balkáni háború előtti katonai élményeket dolgozta fel. Tehát nem a Tolnai Ottó- és Domonkos István-féle, költői asszociációkon alapuló, kísérletező próza áll közel hozzá, ahogyan azt Zanin Éva tévesen megállapítja idézett kritikájában.

Szakmány könyve a balkáni háborús diskurzus szempontjából is megvizsgálható. Szakmány főhőseit nem a történelem értelmezése mozgatja, hanem a történelem kis emberre tett hatása. Az Apu nem megy sehová tizenkét elbeszélése az ex-jugoszláv családtörténet szétbomlásának következményeit mutatja meg Futrinka Balázs szétszálazódó családtörténetén belül. Leszámítva persze egy novellát, a tizenkét tagú novellacsalád feketebárányát, a kiváló, koncepciólazító Egy nagybácsi rövid története címűt. Ugyanakkor a véres balkáni történet az emigrációs kalandokon át összeolvad a magyarországi rendszerváltás előtti és utáni állapotokkal. A Rokonok, határon innen és túl a diktatúrából felnőtt s a demokráciában, a szabadságban lezüllött magyar középosztály sorsát mutatja be a magyarországi rokonok allegorikus történetén keresztül. Ilyen szempontból Szakmány könyve különleges helyet foglal el a balkáni háborús diskurzusban, mert az ex-jugoszláviai kataklizmát tágabban mutatja be, s talán nem is annyira a háborúra, annak okaira összpontosít, hanem a háború okozta hazátlanná válásra, az emigrációs kísérletekre. A balkáni háborút tehát egy fiatal magyar értelmiségi talajvesztésén keresztül láttatja. Nézőpontja a vajdasági magyar szerzők könyveivel rokonítható: az idősebb korosztályból Balázs Attila, Végel László, Gion Nándor és Hász Róbert prózájával. Ugyanakkor alapvető különbség az, hogy Szakmány a fiatal generáció talajvesztéséről szól, mely nem csupán az egykori országban, annak intézményeiben (vö. Újvidéki Magyar Tanszék), hanem az anyaországban sem talál menedékre: mindenütt kitagadottá, fekete báránnyá válik, kínos fölösleggé, afféle abjecté (Kristeva) a társdalom testén, amivel senki sem tud mit kezdeni. Szakmány kortársának, Aaron Blummnak a fiatal hősei nem a menekülés útját, hanem a teljes elszigetelődést választják. De talán nem is választásról van az ő esetükben szó, hanem sodródásról, a történelmi folyamatokkal szembeni rezignált cselekvésképtelenségről, apátiáról. Aaron Blumm zsákutcái zsákmondatokhoz vezetnek, melyekből nincs kiút. Szakmány hősei folyton keresik a kiutat a balkáni pokolból, ám folyton falakba ütköznek, a megtalált biztonság hamar felrobban. Mindezek a könyvek többek között azért is fontosak, mert képesek empátiát ébreszteni az olvasóban, aki a tévében találkozott a balkáni háborúkkal.

A nem balkáni országok irodalmai közül egyedül a magyar irodalomnak volt és van lehetősége saját bőrén megtapasztalni a balkáni eseményeket. S e módon hozzájárulni az Európa-történet irodalmi archeológiájához. Ám mielőtt még aszott idealistává vedlek, gyorsan közbevetem: Szakmány könyve esztétikai szempontból is érdemes a figyelemre. Vagyis az Apu nem megy sehovát nem a háború „divatja” teszi izgalmassá olvasói szempontból.

A délszláv szerzők természetesen nem magyar szemszögből írták a háborús történeteiket. Érdemes volna összehasonlítani a különböző nézőpontokat, megfigyelni hogyan működik az áldozat/hóhér bemutatása, ki melyik oldalt tartja felelősnek a háborúért, de ami még ennél is fontosabb: mi volt a kis emberek sorsa, szerepe a történelem gépezetében.

Összefoglalva: az Apu nem megy sehová nem hibátlan könyvesemény, ugyanakkor nem is jelentéktelen, megvan mindene, amire egy első kötetnek szüksége van: pofátlan, esetlen, izgalmas olvasmány. Széppróza, szól a könyv alcíme, műfaji önmeghatározásaként. Szép, akkor is, ha szókimondóan nyers, akkor is, ha a csavargó elbeszélő-főhős néha túlzottan komolyan veszi magát, tompítva az irónia szépségét. Vesztenivalónk nincs: olvassuk el.