Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. december – Opera / Opera / Az afrikai nő

Az afrikai nő

Giacomo Meyerbeernek

               

Naná, hogy befekszik a döglesztőfa alá,

különben sem botanikus,

öt felvonást végigénekelni,

joggal purcan ki a roppant megerőltetésektől,

hogy senkije sincs, hogy nem kell senkinek,

pedig körbeturnézta a barokk földet,

és altatópirulákkal hazaküldte Domingót, akiért

most itt fekszik a döglesztőfa alatt, meg a nőt is,

a manierista Inest,

akiért Domingo feküdne be a döglesztőfa alá,

persze, külön,

és akitől ő nyilván nem kapna pirulákat.

Egy afrikai nő (aki ráadásul hindu) sorsa mindig bizonytalan:

szépségén a döglesztőfa

árnya, s hiába királynő, hiába központi metafora,

s akarata gyorsan jár, akár az átvérzett

vitorlájú hajó Vasco de Gama

képzeletében, Vasco, az imádott Vasco

csak a hajókba szerelmes,

és ha egy nő kellőképp hajó, nyert ügye van.

                         

Az inkvizíció börtönében még ő is sokevezős volt,

most csak egy kis sajkának érzi magát,

akkor bezzeg nézte, ahogy leugrálnak

a tatra El Greco képeiről a bíborosok, grófok,

ahogy apró ecsetekkel igazítják ki egymáson a színeket,

ahogy ő teszi egy San Franciscó-i diszkó mosdójában,

amikor épp nem Selica, hanem, mondjuk Manon,

bíborból mélyvöröset, habkékből lilát a lisszaboni

admiralitás dísztermében, ahol Ines,

Don Diego lánya ok nélküli

okozatok sorozatos árulásában ing,

mint egy felfordult

kétárbocos vitorlás,

árbocain lépeget az aranyozott

giccs tengerében, melybe Meyerbeer föntről hinti a sót.

                     

Don Pedro kilopja a térképet Vasco mappájából,

mert a férfiakat csak a hajók érdeklik, (meg a térkép)

és mellbőség ide vagy oda,

nem az afrikai királynők, akik valójában hic et nunc hinduk.

                       

Vasco elmaszatolja a Greco-kardinális képét,

és a kor nem tűri a dadaizmust, örökös rabság

lesz a sorsa, döglesztővirág híján, hosszú, unalmas

áriákra ítélik, különösebb fantázia nélkül,

ahogy a követ vájja

az esőcsepp folyamatos kopogása vagy egy megszállott csiga

nyalja szét a fűben a rozsdás kard markolatát,

de lesz itt még pays merveilleux,

Nelusco majdnem ledöfi, mert itt a börtönbe is tőrrel járnak,

fegyverekkel hallgatják az operát is, és ha feldühödnek,

kíméletlenül lepuffantják a basszust.

                   

Don Pedro megkapja Vasco szabadságáért

Inest, Don Pedro kész döglesztőfa, kátrányszagú,

mint egy hajófenék, melyben ráadásul káposztát fuvaroztak.

Don Pedro kapta meg tehát a hajót, beszáll Inesbe,

és felfordítja, hadd szárnyaljanak még feszes

vitorlái, a térkép úgyis nála, meg van oldva az élete,

életfogytiglani Ines (és Vasco),

ráadásul Nelusco lesz a kapitánya, akiről

nem is sejti, hogy ő is egy döglesztőfa,

de nála érthető, hisz a honszeretet gyötri, meg Selica iránti

szerelme, aki a legszívesebben valami süllyesztőn keresztül

kilépne ebből a fantáziátlan amerikai rendezésből.

                       

És indul a versenyfutás a mesebeli földért,

a portugál farok plasztikai meghosszabbításáért,

most le se tojják az inkvizíciót, a beszakadt

Greco-képeket,

és megy Don Pedro a nagy hajón, és megy Vasco a kis hajón,

és, hiszen a párhuzamosok metszik egymást,

Vasco átsétál Don Perdo hajójára,

és Ines azonnal megérzi a terhet.

                     

Vasco, Isten keze akar lenni, aki Greco-képeket fest,

és felfedi az ármányt:

Nelusco csakhamar zátonyra viszi a hajót, mert a gaz

szerecsen, a galád afro-amerikai

maga Kháron,

aki áthajóz a legabszurdabb mitológiákon.

És íme, itt az afrikai nő országa,

az El Greco-kép keretén mérföldekkel túl van.

És Nelusco lázít, zátonyra futtat, és öl,

hogy otthon érezze magát végre,

Don Pedrónak annyi, a gyomrához kap, és kifordul a tablóból,

csak Vasco menekül meg, és vele az ária.

                           

Vasco azt hiszi, Ines is halott, és végre

elfogadja döglesztőfának

az afrikai nőt (már hol lenne rasszista!),

Selicát, aki hogy ne áldozzák fel az isteneknek,

azt mondja, Vasco nem idegen, hanem a férje.

(Talán ott lehetne izgalmat csempészni a rendezésbe, ha

kiderülne: nem is nő, hanem egy nőimitátor,

aki olyannyira hiteles a szerepében, hogy ez mindvégig

ki sem derül.)

De Vasco nem bírja sokáig a kikötőt,

a kikötő imitációját,

és a hatalmas afrikai uszályt (uszályimitátort), mely lényegében hindu (imitátor),

ráadásul találkozik Ineszel, a hajóval (igazi),

aki csodával határosan épen maradt a kaszabolásban,

és ezt az afrikai nő is tudja, látja, és máris érzi

a döglesztőfa szagát,

ez a felállás megágyazott neki a manzanillo alatt,

és Nelusco (imitált) nekrofil dugattyúáriájának,

melyre akkor kerül sor, mikor titokban,

pirulákkal elaltatva (igazi) hajóra rakta

a szerelmeseket,

és visszatért a döglesztőfa alá,

hadd ússzanak a gondok,

hadd ne találjanak soha többé vissza

ide, a mesés, gazdag, paradicsomi tájba,

a döglesztőfa alá.