A magyar költészet története

Szívedben rohad a 19. század,

a nemzet nagyjai betömik a szádat,

dübbenve indul a literatúra,

tudom, ki vagy és honnan a múzsa:

zakatol már és indul ez a gép,

Petőfi hajtja, Arany olajozza,

Ady hátul alszik, nem igazán ép,

bús nemesség tolong a sorokba’,

(Ady tényleg alszik?

bulizott az éjjel és lehányta a taxit),

beszáll a nemzetvezető Messiás,

aztán a kopasz pártvezér Messiás,

aztán a Kádár János Messiás,

aztán a rendszerváltó Messiás,

aztán az igazi, ultimate Messiás:

a magyar szó mindig szép lesz, te köcsög,

ezt üvöltik, a nép is üvölti és hörög,

te fasz, én vagyok Petőfi, én vagyok Ady,

én vagyok Arany János, te köcsög Sanyi,

ezt üvöltik, szirénáznak a szörnyű géppel,

tapos, tapos a birodalom és nem kérlel,

nyomassák csak mások a hobbitokat,

szépirodalom, magyar irodalom: őrizd a titkokat,

kellemes melegben vagyunk az Írószövetségben,

elvagyogatunk a szocpolosok kétszínű terében,

kell a képviselet, kell a képviselet, mert kérem,

egy költő nem tudja megvédeni magát,

hogy azt a jó édes szájbaba… ku… anyját,

a népi köcsög paraszt ott szop, ahol tud,

az urbánus buzi zsidó meg magyarul se tud,

népi köcsög kussolsz, a szádat befogod,

urbánus költő, húzol anyádba, takarodj,

a költészetről bazeg, aztán se jót, se rosszat,

nehéz szeretni azt, ami bebukhat,

de míg fröcsög és habzik a nemzeti karizma,

mindenkit tükröz e kultikus prizma.