Állapotok

(26.)

Supplicium[*]

Avas lehelet volt a kert.

Minthogyha régi temető

húzódott volna ott a fű alatt,

az édeskés bűz átjárt mindenen.

A készülődés nyomai, ahogyan

árnyékok keresztezik egymást.

A házból kitévelyedettek

légszomja a tán túl sok oxigén miatt.

Tízévesen fel sem fogtam, hogy mit emel,

és mi fölé tart mit, és mire sújt

a kéz, ott a pajtában, aznap délelőtt.

Az árnyékot adó kapu tövében

vártam a számomra még ismeretlen,

s a mások számára oly megszokott

halál utáni csöndet.

A libát felhelyezte a farönkre.

Csak én meg az állat nem tudtuk, hogy mi

rejtőzik a mozdulata mögött.

Most már tudom;

tapasztalat és fájdalom

kézen fogva oldódnak megszokássá –

ahogyan a nyaktól elváló törzsre mért

rúgás lényegült tompa gágogássá.

(27.)

Appetitio[†]

A reggel nyugalmával úgy köszöntsön,

mint az egyre lejjebb bukdácsoló

még visszamaradt hőemelkedés.

Minden, mi megvolt, aztán hagyjon is magamra.

Viszketni, és persze így vakarózni

se volna jó, csak úgy, akár egy eszköz,

ülni, esetleg terpeszkedni hosszan.

Maradni mozdulatlan, hogyha csönd van.

Embertelenül gyors, ahogy távolodom

attól, amit úgy hívnak: jó közérzet.

Van, hogy az őrlődés sem rejteget

semmilyen pótszert, önigazoló

hazugságot, vagy jobb esetben, terveket.

A nagyapám egy szíjjal verte meg

apámat. Napi rendszerességgel ütötte,

ha késett, vagy csak úgy, egyáltalán.

Azt hiszem, hogy hiányzik egy verés

emléke, ahogy nehezedne rám,

de ez nem történt meg, így el se múlt.

[*] kivégzés

[†] vágyakozás