Egy teljesebb poétika felé

Nehéz egyetlen kritikát írni egy könyvről, mely sokféle önálló, egyenként is értékelést érdemlő tanulmányból áll. Mégis, úgy látom, ebből a – kihívást jelentő – mozaikosságból fakad a tanulmánykötet egyik legfőbb értéke: a belső párbeszéd. A kötetben most együtt megjelenő írások: elméleti tanulmányok és műelemezések nemcsak az irodalomtudomány különböző diskurzusaival kezdeményeznek élénk dialógust, hanem egymással is. Ez az izzó dialogicitás, elmélet és gyakorlat egymást megvilágító együttes jelenléte azt érezteti az olvasóval, hogy egy élettel teli, alkotó szellemi műhelybe nyer bepillantást.

E műhelyt leginkább zavarba ejtő nyitottsága jellemzi, hiszen érdeklődése az alapvető elméleti kérdésektől a legkülönbözőbb irodalmi alkotások elemzéséig terjed, melyek között ott van Mikszáth és Alessandro Baricco, Rimay és Petri. „Régi magyar” és kortárs szerzőket, vitathatatlanul kanonizált művet és (majdhogynem a ponyvák közé sorolt) bestsellert, főleg magyar, de egy ízben olasz prózát és lírát is találhat itt az olvasó. Ez a nyitottság mutatja a szerző sokirányú szellemi érdeklődését, és azt, hogy elméleti tájékozottságát és műelemzési gyakorlatát meri konfrontálni a legkülönbözőbb irodalmi szövegekkel. Szellemi értelemben vett kockázatvállalás mindegyik tanulmány, annak próbája, hogy az újabb és újabb szöveg esetében releváns marad-e a szerző értelmezői metódusa.

Az írások alapján megmutatkozik az olvasó előtt a tanulmányszerző, akinek szellemi karaktere a különböző tanulmányok és elemzések láncolatában egységes és jól jellemezhető marad. Elsősorban széles elméleti tájékozódását fontos kiemelni, melyben fontos szerep jut az orosz irodalomelméleti iskoláknak, különösen a formalizmusnak; de magától értetődő a nyugat-európai és amerikai elméleti irányzatok ismerete és eredményeiknek alkotó felhasználása is. Nem fogad el eleve adottnak semmilyen tételt és alapvetést: magabiztosan, éles szemmel konfrontálja egymással a különféle nézőpontokat. Ezek a kísérletek azért izgalmasak, mert bennük az irodalomtudomány olyan – látszólag vita tárgyát már kevéssé képező – alapfogalmaira kérdez rá, mint a poétika, a retorika, a „lírai én” vagy a ritmus mibenléte. A szövegelemző tanulmányoknak, bár sokfélék, mégis közös tulajdonsága a hármas irányultságú párbeszéd: miközben alapvetően szövegorientáltak maradnak, szervesen ágyazódnak az elemzett szerző vagy mű körül már meglévő tudományos diskurzusba, de megőrzik az elméleti irányultságot is, ezúttal az interpretáció gyakorlatába ágyazva. Az elmélet és szövegelemző gyakorlat egymás mellett létezése Tzvetan Todorovnak a – kötet első tanulmányában idézett – gondolatát valósítja meg, aki „a kettő közötti folytonos és szerves kapcsolat megléte mellett érvel. Álláspontja – »egyik tevékenység sem elsődleges a másikhoz viszonyítva« – az elemzendő anyagnak az értelmezésben legalább akkora irányító erőt tulajdonít, mint a teoretikusan kifejtett elveknek…” (30–31.)

Teória és interpretáció egymást értelmező párbeszéde valósul meg az első, Próza és poétika című részben, mely egy elméleti és három prózaelemző tanulmányt foglal magába.

A kötetnyitó tanulmány, mely nem csak az első rész elemzéseit, hanem a kötet egészét is szituálja elméleti szempontból, a poétikának mint az irodalomtudomány hosszú hagyományra visszatekintő alapfogalmának fejlődését rekonstruálja az első lépéseket megtévő orosz formalista iskolától Ricoeurig és Paul de Manig. A tanulmány, mely szerint az irodalomtudomány autodefinitív fogalmai esetében is szükséges az újragondolás, a hagyomány újraértelmezésére egy „dinamikusabb, s egyben szemantikusabb poétikafogalom” (39.) kialakításának reményében vállalkozik. A sok teoretikusnál oppozícióba állított strukturális (poétikai), illetve hermeneutikai és retorikai megközelítés egysége valósul meg itt, amely képes feloldani szinkron és történeti megközelítések ellentétét. Ebben van kulcsszerepe az orosz elméletíróknak, akikhez visszanyúlva, de egyben számot vetve a nyugati értelmezésekkel, a szerző megújíthatónak látja a poétika fogalmát.

Az első rész tétje az, hogy a kötetnyitó fejezetben meghaladhatónak értékelt poétikakoncepciók, majd az új, dinamikus és komplex poétikafogalom felvázolása után a szerzőnek milyen módon sikerül az elemzésekben egy termékenynek bizonyuló poétikát felmutatnia.

Véleményem szerint a kötet legértékesebb prózaelemzése a Kertész Imre Sorstalanságát elemző tanulmány. Ez az interpretáció valósítja meg leginkább a poétikának azt a teljességét, melyre az első fejezet alapján a szerző törekszik: a hagyományos értelemben vett elemzői metódusok magas szintű alkalmazása során eljut a vizsgált regény stilisztikán túlmutató morális, lételméleti, egzisztenciális dimenzióinak feltárásáig. Megvalósítja poétika és hermeneutika szerves egységét: a művön keresztül a legtágabban értelmezhető megértésre vállalkozik, annak minden aspektusával együtt. A szerző szövegorientáltsága segít elkerülni a didaktikusság csapdáját, így a megértés megfogalmazott eredményeit az elemzésen belül állítja érvényesnek, az olvasóra bízva annak kiterjesztését az irodalmon kívüli valóságra. Rámutat arra is, hogy induktív módon, a nyelvi, a szövegre irányuló kutatáson keresztül is elérhetőek – sőt, elsősorban így érhetők el – a mű mélyebb jelentésrétegei. A komplex, műfaji kérdésekből kibontakoztatott elemzés végül a mű irodalomtörténeti szituálására is meggyőző javaslatot tesz, eleget téve a kívánt történetiségnek.

Az Elbeszélői hang és metaforizációs folyamat (A bábaszéki intelligencia funkciója a Szent Péter esernyőjében) című írásában a szerző a címben említett fejezetet egy komplex metafora-rendszer elemzése alapján mint autopoétikus szövegegységet értelmezi, és ezáltal a mikszáthi prózának a műfajfejlődésben betöltött helyére vonatkozóan is tesz megállapításokat.

Talán meglepő a harmadik tanulmány témaválasztása, hiszen a magyar klasszikus művek után Alessandro Baricco személyében egy kortárs olasz, még nem kanonizált író két bestsellerét veszi nagyító alá. A Novocento és a dantei Ulysses-epizód, illetve a Selyem és – a szintén 13. század végi – Marco Polo utazásai közti intertextusokat feltárva, különösen az utóbbi regény öndemonstráló trópusrendszerét elemezve a szövegeket mint az olasz (és európai) próza tradícióira való visszautalást, illetve annak folytatását értelmezi, és ezáltal megkísérel hozzájárulni „a szerző irodalomtörténeti elismeréséhez” (113.). Látható tehát, hogy a stilisztikai elemzés mindkét tanulmányban magától értetődő módon vezet a történeti értékeléshez, ebből a szempontból a gyakorlatban is megvalósítva az első tanulmány célkitűzéseit.

Ha ugyanezeket a tanulmányokat hermeneutikai szempontból nézzük meg, azt látjuk, hogy míg az első prózaelemzés a műfaji-stilisztikai vizsgálódáson keresztül a megértés kifejezetten széles horizontját villantja fel, addig az ezt követő két tanulmány hermeneutikai szempontból szűkebb, speciálisabb utat jár be.

A Sorstalanság-elemzés a műfaji kérdésekből kiindulva az identitás és személyiség, sors és élettörténet kérdéseihez jut el, miközben a megértésre való törekvés a főhős történetének és a narratívának az értelmezésében is központi szerepet kap. A tanulmány olyan rétegzett hermeneutikai rendszert léptet ezáltal életbe, mely szinte a felszólítás erejével nyit az olvasó felé: „a [Sorstalanság végén olvasható] vallomás az olvasót is önmaga meghaladására készteti, és részesíti a transzgresszió e tapasztalatában, vagyis a megértésben” (79.). Az így létrejövő nagyhatású hermeneutikai ciklus elvezeti az olvasót „az önmegértés ontológiai aktusához” (121.). A szövegelemzés folyamata hermeneutikai szempontból véleményem szerint ezzel – az olvasó számára felkínált – távlattal közelíti meg leginkább a poétikának a korábban teoretikusan kifejtett lehetőségeit.

A Szent Péter esernyőjének egy fejezetére fókuszáló Mikszáth-elemzés után a „tradíció és újraírás” (113.) szempontrendszerét vizsgáló Baricco-tanulmány szerint a szerző „mindkét vizsgált művében az alkotó tevékenységet teszi meg […] központi problematikájának” (121.). A Sorstalanság-értelmezéshez hasonló hermeneutikai folyamatok figyelhetők meg a Novocento-elemzésben, melyben szintén a főhős regénybeli, egzisztenciális jelentőségű megértési folyamatainak a tanulmány általi értelmezése indukálja a felfokozott hermeneutikát. Az elemzés a szöveget „a művészi fikció (az irodalmi szöveg) megalkotásának önreflexív trópusa”-ként (117.), „a főhőst magát az olvasói önmegértés és énalkotás trópusa”-ként (121.) értékeli, a mű értelmezési horizontját tehát a textualitás, alkotás és befogadás kérdésköréhez közelíti. De míg a Novocento-elemzés nyitott marad a megértés és identitásalkotás irodalmon túlmutató kérdései felé, a Selyemről szóló a tanulmány, hangsúlyozva a regény „egyedi és hangsúlyosan önreflexív nyelvi-poétikai identitását” (133.), szűkebb értelmezési körben mozog. A tanulmány a művet önmagára és az irodalmiságra visszautaló alkotásként, ezáltal hermeneutikáját az olvasó számára szinte megbonthatatlan módon zárt rendszerként láttatja – ennek következtében a művel való befogadói párbeszéd lehetőségét implicit módon meglehetősen szűkre szabja. Nyitottabb értelmezés az életidegenség és művészet problematikája körül mutatkozik, ám ez főként potenciális perspektívaként jelenik meg, és az elemzést – a Sorstalanság-tanulmánnyal szemben – kevéssé sikerül a megértés szabadabb útjaira vezetnie.

A prózaelemző tanulmányokban megmutatkozó szerzői hermeneutika irányultságáról tehát elmondható, hogy kifejezetten érzékeny a szövegszerűség, az irodalmiság, az autopoetizáltság kérdései iránt. Ennek termékenysége és eredményessége – például a művek történeti szituálásában – vitán felül áll, de véleményem szerint megmutatkozik a veszélye is: az érvényes, meggyőző, de az értelmezés nyitottságát és ezáltal a megértés potenciális távlatait a specifikusabb vizsgálódási kör és látásmód révén leszűkítő értelmezés lehetősége.

A kötet második részében (Líra, retorika, poétika) elmélet és interpretáció még szervesebb egységet alkot. Több esetben egy kérdéskör körüljárása során vált át a szerző elméleti fejtegetésekről szövegelemzésre. De amellett, hogy a kötet ezen részében terjedelmileg nagyobb súlyt kap az elméleti irányultság, és az interpretációk – az Arany-tanulmányt nem számítva – mintegy ehhez rendelve jelennek meg, egyértelművé válik, hogy az elmélet voltaképpeni célja a szövegek jobb megértése, maga a műértelmezés. Ez különösen szembetűnő az Én költői alakváltozatai… fejezet mikroelemzései kapcsán, a Petri-tanulmányban vagy a Retorika és poétika viszonyáról szóló fejezetben, ahol az elméleti gondolatmenetet József Attila Rejtelmekét elemezve kamatoztatja Horváth Kornélia a gyakorlatban.

A kötet második részében a tudományos diskurzus narratívává alakul: történetté, ami nem önmagában létezik, hanem az (újra)olvasásban, újraírásban. Ebből az alapvetésből kiindulva a felvetett elméleti problémákra adható válaszok sok esetben nem spekulatív módon, hanem éppen a történetiségből kiindulva találhatók meg. Ez kétségkívül felszabadítja az elméleti látásmódot a tradíció és tekintély ereje alól, hiszen a történetiségben minden elméleti alkotó és eszmerendszer viszonylagossá válik, előzményekkel és folytatásokkal. Ebből a szempontból a látszólag problémamentesen használható alapfogalmak (retorika, poétika, ritmus, „költői én”) sem tűnnek „eleve” adottnak, hanem felsejlik természetes viszonylagosságuk is. A tanulmányokban ez a szemlélet a mindenre rákérdezés, mindenben kételkedés attitűdjével kapcsolódik össze – mely a történetiségnek következménye és hitelesítője is.

Az elméleti tanulmányok újdonsága és alkotói ereje tehát a tudományos diskurzus újraolvasásának szellemi munkájában rejlik, abban a küzdelemben, melynek célja, hogy valóban alapjaiból kiindulva hajtsa végre az irodalomtudomány alakulástörténetének megértését, és ezen keresztül fogalmainak megújítását. A jó értelemben vett radikalizmus – a kérdezés totalitása – azzal a törekvéssel párosul, ami már a kötetnyitó tanulmánynak is legfőbb jellemzője: az elméleti diskurzus eredményeként megjelenő oppozíciók rendszerét, például retorika és poétika viszonyát szintézissé rendezi újra, és az – elméleti narratívában meglévő – ellentéteket és szembenállásokat feloldja. Az elméleti ellentétek és összefüggések valódi próbája ugyanis a tanulmánykötet tanúsága szerint az interpretáció, ahol megmutatkozhat a teoretikus hagyományok életrevalósága.

Az elemzett – ezúttal kizárólag magyar – lírai művekről szólva elsősorban megint a széles látómezőt emelném ki: a huszadik századi alkotók (Petri György, Pilinszky János és József Attila) mellett Arany János Szondi két apródja önálló tanulmány tárgya lett, és megtalálható egy Rimay János-mikroelemzés is. Ez utóbbi Az én költői alakváltozatai… című fejezetben, József Attila és Pilinszky között található, és már elhelyezésében is fontos üzenetet hordoz: ellentétben a magyar irodalomtudományban máig markáns szemlélettel, mely külön, leginkább filológiai irányú értelmezői módszertant „ír elő” a „régi magyar” irodalom kutatása számára, a tanulmányszerző bátran és igen eredményesen használja fel a 19–20. századi művek során alkalmazott interpretatív módszereket és fogásokat a Rimay-vers értelmezése során is. Végül megállapítja, hogy „e Rimay-versben a kétségből születő, […] öntudatos modern alkotó szubjektum születésének lehetünk tanúi” (156.). Tehát nem csak a szöveg jelentésrétegeit tárta fel sikerrel, hanem – megint csak a teljességre törekvő poétika jegyében – a szöveg által magát a szerzőt is újra elhelyezte a magyar irodalom történetiségében.