Kalligram / Archívum / 2010 / XIX. évf. 2010. november / Érzékcsalódások között, biztos érzékkel

Érzékcsalódások között, biztos érzékkel

L. Varga Péter: A metamorfózis retorikái. Tudomány, diszkurzus, medialitás az irodalomban és az olvasásban. JAK – Prae.hu, Budapest, 2009

L. Varga Péter kilenc tanulmányt és hat kritikát tartalmazó kötetének történeti fesztávja a századelő klasszikus modernitásától napjaink legfrissebb kulturális jelenségeiig terjed, mediális szempontból az írott szó, a mozgókép és a zene értelmezési lehetőségei egyaránt foglalkoztatják a szerzőt, a tárgyválasztás a magyar költészet klasszikus ormaitól az amerikai metálszcénáig ível. Noha a kutatási érdeklődés efféle – bár nem példanélküli, de a honi tudományosságban mégiscsak ritka – sokirányúsága magában rejthetné az alaposság, az elmélyültség és a körültekintés mérsékelt voltából fakadó veszélyeket, mindenkit biztosíthatok: a kötet legnagyobb erénye éppen abban ragadható meg, hogy a bő háromszáz oldalas gyűjtemény egyetlen eszmefuttatását, értelmezését és következtetését olvasva sem merül föl efféle aggály. Ez természetesen nem jelenti egyszersmind azt is, hogy a szerző által föltett összes kérdésre azonos mértékben kibontott válasz érkezik (erre utal egyébként a két tanulmány alcímében szereplő ’vázlat’ mint műfajfogalom is), azt viszont jelenti, hogy egy olyan fiatal tudós interpretációit olvashatjuk, aki alaposan kimunkált, jól elsajátított és kreatívan továbbgondolt módszertani alapokra építi vizsgálódásait. Olyanét, aki egyszerre viseli magán az önmaga elméleti előfeltevéseinek folyamatos reflektálására nagy súlyt fektető hermeneuta és a bejáratott, ha tetszik, biztonságos terepen mozgó kutatói távlat kitágításán munkálkodó, kalandvágyó kultúrszemiotikus jellemvonásait.

A könyv első s egyben legterjedelmesebb tanulmánya a szerző szakmai Bildungjának, tanulási folyamatának dokumentálásaként is olvasható: az irodalomtörténet-írás válságához és termékeny újjászületéséhez egyként hozzájáruló interdiszciplináris folyamatok lényeglátó áttekintése a kötet fő kérdésirányainak kijelölését is szolgálja. Információ és közvetítő közeg megkülönböztetése, illetve egymásra utaltsága, a művészetek mediális létmódjából fakadó érzéki és szellemi következmények, az üzenet médiumközi metamorfózisai, a jelenlét- és a jelentés-effektusok összefüggései képezik azt a teoretikus hálózatot, amely lehetővé teszi az esztétikai tapasztalat létrejövésének érzékeny végigkövetését, legyen szó akár a modernség líratörténeti alakzatainak vagy a magyar könnyűzene hagyományteremtő dalszövegeinek olvasásáról, akár az underground zenei szubkultúrák több közvetítő közeget mozgósító alkotásainak befogadásáról. A médiumköziség, a közvetítés és az élmény performatív folyamatának nem-hermeneutikai elméletei L. Varga Péter írásaiban termékeny összjátékba lépnek a befogadásesztétika történeti érzékenységével, a dekonstrukció lassú olvasásával, az ideológiaképződés mikéntjére érzékeny kritikai szemlélettel.

Az így létrejövő értelmezői távlatrendszer módszertani összetartása már önmagában is jóval több, mint elismerésre méltó teljesítmény, az pedig, hogy a szerző olyan sokat és alaposan kutatott területeken is képes irodalomtörténetileg érvényes megfigyelésekkel szolgálni, mint az Ady-líra én-formálási eljárásai, József Attila költészetének ön-reflexív alakzatai vagy éppen Kassák optikai kódokat hasznosító avantgárd médium- és művészetközi technikái, L. Varga Pétert a fiatal literátornemzedék élvonalához tartozónak mutatja. Írott szó és olvasott értelem összjátékának (vö. 96.) szisztematikus kutatása az esztéta modernség, a történeti avantgárd és a másodmodernség magyar költészetében – többek között Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán, H. Nagy Péter, Lőrinc Csongor által – az elmúlt bő évtizedben nagyon jelentős eredményekkel járult hozzá a 20. századi líra egyre tagoltabbá váló historikus képéhez. L. Varga Péter alaposan ismeri és jól érti e kutatások metodikáját, saját kérdésirányait ezekhez kapcsolva alakította ki, elemzéseiben legfőképpen azt vizsgálva: a nyelvi anyagszerűség milyen mediális transzponálások révén juthat értelemhez, s milyen költészettörténeti „modellek” rajzolódnak ki akkor, ha az „immateriális fikciót” megbontó, önreflexív, materiális aspektusokra összpontosítunk.

Annak a szemléletalakító belátásnak a konzekvenciáit, hogy az irodalmi szöveg olvasása mindig médiumok közötti transzponálást jelent, a kötet két tanulmánya egy késő- és egy posztmodern klasszikus interpretációja során is igyekszik sorra venni. Mészöly Miklós Filmjének elemzése a mozgókép-technika narratopoétikai kiaknázását a regényben artikulálódó személyiségfölfogással való viszonyában követi nyomon, élő és élettelen, organikus és technikai, ember és mediális protéziseinek retorikai alakzataira figyelmezve. L. Varga Péter intermediális olvasásmódja hasonlóan termékenynek mutatkozik Bret Easton Ellis Glamoráma című, korszakos jelentőségű opusának elemzésében. Kétségtelen, hogy az amerikai szerző könyveiben rendkívül „jelentékeny poétikai stratégiaként [jelentkeznek] a médiumköziség alakzatai” (187.), ugyanakkor Ellis recepciójában, főként annak korai és az Amerikai Psycho megjelenését közvetlenül követő korszakában ez az irodalomtörténetileg fölöttébb fontos összefüggés – szemben a művek társadalomkritikai vonatkozásaival – nem kapott kellő hangsúlyt. L. Varga Péter tanulmánya éppen azért lehet fontos állomása a hazai Ellis-olvasásnak, mert a Glamoráma nyelvi-retorikai-modális alakítottsága, intertextuális nyomai, kvázi-realitásának és a fikción belül tematizált valóságának egymásra íródásai, illetve a cselekmény fölépülését ellehetetlenítő médiumközi alakzatai egyként nem kerülik el az interpretátor figyelmét.

Értelmezett és értelmezői nyelvnek olyan arányos összjátéka alakul ki a kötet írásaiban, amely ékesen bizonyíthatja a mifelénk oly gyakran hangoztatott, az önmagában jelentésteli szöveg s az ezt kívülről megszálló, horribile dictu megerőszakoló teória kétosztatú modelljének módszertani naivitását, azt tehát, hogy az esztétikai igénnyel megformált szöveg összetettsége az elemzői szempontrendszer összetettségétől függetlenül aligha elgondolható. Különösen látványos módon igazolódik mindez vissza a könyvnek a kortárs népszerű kultúra, nevezetesen Lovasi András dalszövegeit elemző tanulmányában, mely a textus poétikai-retorikai megformáltságát a zenei kompozíció és a lemezborító művészettörténeti utalásaival összekapcsolva elemzi, megmutatva miképpen nyit utat a szöveg a tematikusnál érzékenyebb befogadásmódok számára. Inkább csak a szőrszálhasogatás kedvéért teszem hozzá, hogy ez az érzékenység talán még fokozható lenne, ha az értelmező a József Attila-intertextusok mellett a Csillagközi bál című dal egészen izgalmas Kosztolányi-utalásrendszerére, leginkább a Hajnali részegségre történő rájátszásokra is kitérne. Nem a kicsinyesség kétes dicsőségére vágyva jegyzem meg: nem vagyok egészen biztos abban, hogy Az eltévedt lovasnak van narrátora (96.), mint ahogy abban sem, hogy József Attilánál a k betűk csengenek össze (132.).

Azt a tény, hogy az irodalomtudományi iskolázottság nem kizárólag a literatúra portáján képes hatékonyan söprögetni, sőt nem is csak a textus sajátos megformáltságaként értett irodalmiság jegyét magukon viselő, nem irodalmi befogadásra szánt szövegek esetében segítheti az értelmezőt (ahogy ez pl. az orosz formalisták elemzéseiben történik), de a kultúra távolabb eső szegmenseinek jobb értéséhez is nagyban képes hozzájárulni, A metamorfózis retorikái című kötetben többször hivatkozott Ludwig Pfeiffer munkái is igazolhatják. Ugyanakkor miközben L. Varga Péter szempontrendszert, fogalomkészletet, elemzési fogásokat is kölcsönöz a német kutatótól, a népszerű kultúra iránt tanúsított interpretátori előzékenysége abban túl is mutat a külhoni mintán, hogy a populáris zenének és zenei szubkultúráknak nem csupán a médiumoktól függő spektakularitások történetében biztosít helyet, de olyan kulturális mezőnek tekinti őket, melyekben az élmény- és a jelentéstermelés, az esztétikai bevonódás és az ideológia-gyártás folyamatai a magas kultúrán edződött elemzői módszertan számára is kihívást jelentenek. A metálzenei videoklipeket, az ehhez a műfajhoz kötődő honi kritikai beszédmód kultuszképző technikáit és a Metallica legutóbbi lemezét elemző írások egyszerre szembesítenek azzal, hogy ezek a gyakorlatok és produktumok megérdemlik a fogyasztás automatizmusát a kultúratudományi szempontú, megértő befogadásra cserélő figyelmet, s ismertetik fel az olvasóval, hogy a szerző elemzései mennyire kevés hazai előzményre támaszkodhatnak.

A Képiség, intermedialitás, identitás a metálzenei kultúrában alcímű tanulmány a szubkulturális közösség- és normaképződés, valamint az esztétikai identifikáció dinamikus kapcsolatrendszerének föltérképezésére vállalkozik. Az ifjúsági szubkultúrák klasszikus leírásának módszertanát fölhasználva a zene stílusjegyeinek és előadásmódjának, a dalszövegek topikájának, illetve az öltözködés szemantizálható elemeinek egymást erősítő hatáseffektusaiból indul ki, majd a metálszcéna különféle alstílusokra bomlásának folyamatát vázolja. A metál normatörést normaként használó ideológiája különféle vizuális megjelenítéseinek elemzése egyszerre érzékeny a reprezentáció folyamatára és arra, miként fordulhat a reprezentáció a túlzás és szándékolt extremitás miatt önmaga ellen: „Az arcfestés, a test külsejének horrorisztikus irányba történő megváltoztatása (ruhák, sminkek, kontaktlencse, műfog, művér stb.) fontos jelenség például a black metál normáinak, önmeghatározásainak szempontjából; a »sötét« imázs amellett, hogy a testet jelölővé személyteleníti, illetve a black metál-tudat és a rémület-show kellékévé minősíti át, látványában a rituális átalakulás olyan tapasztalatát teszi valóságossá, amely a »sötét«, a »gonosz« ideológiájának – mégoly színpadias – asszimilációját a »gonosszal« való testi, látványi azonosulás útján hajtja végre. A produkció közvetítettsége itt egyrészt az identifikáció és a normaképzés aktusát jeleníti meg, másrészt a színpadiasság, a megrendezettség folytán akarva-akaratlanul ironizálja is magát a produkciót.” (212–213.) L. Varga Péter tanulmánya az egyes alszubkultúrákban használatos színre viteli technikák különbségeit többek között a fokozás retorikájával igyekszik érzékeltetni (pl. „[b]izonyos értelemben ennél is sokkolóbb [...] a death metál látványvilágának fejlődése és kommunikálása” – 213.), teszi ezt joggal, ugyanakkor hozzáfűzhető, hogy a fönt említett black metál indulásakor nem fokozni kívánta a reprezentáció teljesítményét, hanem igyekezett kilépni belőle, például azáltal, hogy a zenész színpadi és köznapi énje nem vált el egymástól (lásd például a norvég Mayhem vagy a svéd Dissection zenekar öngyilkossággal és gyilkossággal terhes történetét) – s itt talán többről van szó annál, hogy „néhányan »szó szerint« veszik az üzenetet” (212.). A black metál kikülönülési szándéka és e projekt kivitelezhetősége L. Varga Péter eszmefuttatásának természetesen nem központi tárgya, fölvetésével magam is inkább csak arra a módszertani dilemmára igyekszem utalni, hogy mennyiben lehetséges ma még egy ennyire szerteágazó műfajról áttekintő módon szólni. Az, hogy például az angol nyelvű, frissebb metáltanulmányok és könyvek egy-egy alműfajra, szcénára vagy részkérdésre összpontosítanak, nyilván annak köszönhető, hogy számos korábban napvilágot látott, szélesebb spektrumú írásra támaszkodhatnak, míg nálunk jóformán az alapkutatások is hiányoznak, L. Varga Péter úttörő szövegeinek így egyszerre kell ismeretterjesztőnek, átfogónak és választott példáiban illusztratívnak lennie – s ennek a nehezen teljesíthető kívánalomnak bravúrosan meg is felelnek.

Ráadásul a kötetben olvasható három metálszöveg nagyon koncepciózusan épül egymásra: a Kultuszképzés alakzatai. Ideológiai konstrukciók a populáris zene kritikájában című tanulmány szintén a szubkulturális identitás- és normaképzés folyamatára összpontosít, a megelőző szöveg videoklip-elemzéseinek eredményeire is támaszkodva mutat rá azokra a cirkuláló retorikai megoldásokra, melyek a metálalbumokról születő bírálatokban egyfelől a szubkultúra külső elhatárolódásának és belső kánonformálásának beszédtetteit létrehozzák, másfelől a zene közvetlenül nem kommunikálható érzéki hatását igyekeznek a nyelvbe átfordítani. A zenei magazinokban, fan- és webzine-ekben napvilágot látott kritikák érzékeny olvasata, miközben szükségszerűnek látja a szaktudás bennük tapasztalható hiányát (többek között a vélemények nyilvánosságra jutásának médiatechnológiai szabadsága miatt), föl is kelti egy tagoltabb, tárgyszerűbb, érvelő kritikai diskurzus létrejötte iránti igényt. Arra nézvést, hogy ez utóbbi milyen módszertani alapokra épülhet rá, tartalmaz megfontolásokat a tanulmány: a zenehallgatást „érzéki befogadás” és „önkényes értelemlehetőségek konstrukciója” kettőseként írva le (vö. 248.), a kötetben többször hangsúlyozva, hogy „a zene – amint a puszta anyagszerű hordozó vagy a kommunikáció materialitása – önmagában nem hordoz sem előre rögzített, sem folyamatosan változó jelentést. A zenének nincsen dekódolható szemantikai tartalma, bármennyire vonzónak tűnik is a lehetőség, mely szerint már a dallam érzékisége – például hogy szomorúnak vagy vidámnak érzékeljük – valamiféle kulcs lenne a jelentéshez.” (uo.) Miközben az érvelés következtetésével egyetérthetünk, a benne megfogalmazódó kétosztatúság (puszta érzéki fenomén versus szemantikum) kissé szűkösnek tetszhet. A dallam érzékisége ugyanis a metál esetében sem csupán hangulati vagy ideológiai szemantizáláson eshet át, de egy olyan (nem érzéki jel és dologi referencia összekapcsolásában érdekelt) értelmezési folyamaton is, mely pl. hangnemet, dallamvezetést, ritmusképletet, tempót, dinamikai váltásokat, a hangszeres tudás fokát, technikai effekteket, zenei idézeteket hall, s ezek összjátékaként képes közvetíteni a zene esztétikai tapasztalatát. Innen nézve a tanulmányban idézett kritikák sajátos metaforikus-ideologikus nyelvhasználata nem csupán a nyilvánosság jelenkori szerkezetéből és abból származtatható, hogy „a zene médiumának nyelvi transzpozíciója [...] nem történhet egy az egyben”, de abból is, hogy szerzőik egyszerűen nincsenek birtokában annak a képzettségnek, mely a zenei élmény szakszerű leírását lehetővé tenné, ami egyszersmind nem jelenti, hogy ez az értelmezői munka (mely nem jelent föltétlenül szemantizálást) ab ovo lehetetlen lenne. Annál inkább említhető mindez, mert éppen a kötetet záró, a Metallica Death Magnetic című albumáról írott bírálat bizonyítja, hogy az elemzői érzékenység, a poétikai képzettség és a történeti tájékozottság nagyon is képes lehet elkerülni az önkényes metaforizációt és az unásig ismert panelek elősorolását. A szöveg mind címében (Meta-metál – avagy hogyan diskurálunk zenéről?), mind az elemzési szempontjait kiugrató szerkezeti tagolásában önmagát (egyféle) mintakritikának mutatja, s ebbéli vállalásának eleget is tesz.

L. Varga Péter kötete eruditív, szakszerű, élvezetes, egymással párbeszédet folytató írások olyan gyűjteménye, amely mögött az antropomorfizáló olvasásmód a tudomány iránt elkötelezett, a szöveg igényét meghallani kellően nyitott, a kultúra számos szegmensében otthonosan mozgó kutató tekintetét fedezheti föl. Olyanét, aki fölkészülten és biztos érzékkel kalauzol a művészetek nyújtotta érzékcsalódások között.

                 

A dallam érzékisége ugyanis a metál esetében sem csupán hangulati vagy ideológiai szemantizáláson eshet át, de egy olyan (nem érzéki jel és dologi referencia összekapcsolásában érdekelt) értelmezési folyamaton is, mely